Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-14 / 11. szám
* NÉPÚJSÁG 'S 1986. január 14. Moziban Fanny és Alexander Fanny és Alexander családi körben , .Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű. Idő és tér nem létezik; valamilyen jelentéktelen va- láságtöredéktől elrugaszkodva a képzelet kibomlik és új szövetet sző.” Egy film zárójelenetében hangzik el az idézett — a jellegzetes, különös és egyéni atmoszférateremtő erejéről ismert rendezőre jellemző — szövegrész. Az alkotás nagy érdeklődésre tartott és tarthat számot, s a várakozók nem csalódtak reményeikben. Ingmar Bergman svéd filmrendezőt nem kell bemutatni. Neve fogalommá vált, világszerte ismerik és tisztelik, még ’egyáltalán nem lezárt életművébe számtalan olytan alkotás tartozik, amelyéket ma már klasszikusként könyvelnek el a filmművészet ismerői. Előre megjósol, haltó; legújabb .(és salját vallomást szerint — amit remélhetőleg nem kell komolyan venni — egyben legutolsó) mozifilmje, az ösz- szegzésként is felfogható, ugyanakkor egy új horizontot is láttató Fanny és Alexander úgyszintén bevonul a Hallhatatlan Remekművek FanUheonjába. A most 68 éves Bergman 1928-ban töltötte be életének 10. esztendejét, tehát ekkor volt annyi idős, amennyi az 1907-lben játszódó, kétrészes mű főszereplője, Alexlander. Az önéletrajzi elemekkel át. szőtt alkotásiban öröm és bánat, szeretet és gyűlölet, a látszólag távoli és mégis közeli emberi érzésék oldódnak fel és keverednek össze szét- választhatatlamil, derű, nyugalom és csöndes megbékélés közepette. A századelő, az úgynevezett boldog békeidők korszakának hangulata tükröződik a filmben főszerepet játszó nagypolgári család életében. Karácsony este van, a tágas és elegáns otthonban a felnőttek zajos körtánccal ünnepelnék. Alexander és húga Fanny élete gondoktól mentesen zajlik, a családban a megértés és egymás iránti türelem uralkodik. A két testvér sejtelmes és sajátos világot teremtett magánlak, a képzelet és .valóság között nincs éles határ. Az idilli helyzet azonban egyszer véget ér. Alexander elveszíti azt, akit legjobban szeretett: apja, a színházigazgató váratlanul meghal. A két gyermek a zord és fanatikus püspök mostoháihoz kerül. Elkezdődnek Alexander megpróbáltatásai és megaláztatásai. Gazdag fantáziája — mely előző életében keresztül segítette a válságos helyzeteken — most nemegyszer bajiba sodorja. A püspök racionális, kegyetlen. A megoldás isteni beavatkozásként érkezik. Az égi ha. tataiak — eleget téve a kétségbeesett fohásznak — megelégelik a szenvedéseket, s a család barátja, a jóságos régiségkereskedő menti meg a két gyermeket, s rejti el őket titkokkal teli otthonába, majd a püspök szörnyű halála után Fanny és Alexander visszatér a szülői házba. Igazság tétetett. Szeri Árpád Színházi esték Paraszt dekameron A kecskeméti színházban dúló Viharokat az ország távoli zugában is érezték, s a kudarc nemcsak egy kísérletnek szólt, mert gazdasági csőd járt nyomában, s az ezt követő szélcsendben sók min. dent élőiről kellett kezdeni. Vándor® László is az újrakezdés jegyében vitte színpadra Paraszt dekameron című népi játékát, aminek műfaját nehéz meghatározni, mert adomák, borsos történetek laza füzére, s több forrása is van. Az apácatörténetet Booaccio írta meg, olasz filmen is láthattuk, a másik, itt nem részletezendő történet alapja vándoranekdota, amit leghatásosabban Diderot írt meg, magyarra is többször lefordították, legutóbb Fecsegő csecsebecsék címen. A többi történet viszont kivétel nélkül az erdélyi Nagy Olga széki gyűjtéséből vadó. Vándorfii László, aki írta is, rendezte is a darabot, nem tudott egységes világot teremteni, de tulajdonképpen nem is lehet, mert nem színpadi műről van szó, hanem illusztrált vicc-antológiáról, ami pedig nagy különbség. Az előadás ennek ellenére jó, a kecskeméti színház fiataljai kitűnően vizsgáztak, s a rendező Vándor® is tudja a dolgát. Mester László, Beratin Gábor, Gazsó György, Qravecz Edit, Ecsedi Erzsébet, Ho.ll Zsuzsa, Albert Gábor, Tóth Rita, Molnár László sókat ígérő tehetség, akik alkalmasak arra, hogy igazi színházat játsszanak. Mert a Paraszt dekameron csak kísérlet, biztató erőpróba. Cs. L. Kiss István bonyhádi kiállítása A bonyhádi városi művelődési központ kiállítótermében január 31-ig láthatók Kiss István szobrász, Kossuth- és Mun- kácsy-díjas, érdemes és kiváló művész szobrai. A kiállításon történelmünk neves személyiségeivel, egy-egy sorsfordulót jelentő eseménnyel találjuk özeimbe magunkat. Tamás Adám, az MSZMP Bony- hád Városi Bizottságának első titkára megnyitó beszédében így jellemzi a művészt: „Mint célratörő alkotó, Kiss István jelképekben gondolkodik. Olyan jelképeikben, amelyek mindenki számára érthetőek. ö maga vallja, hogy jelképpé, vagyis általános érvényűvé csak az tud válna, ami mennél többek gondolkodásában helyet I keres. Igyekszem úgy fogalmazni — mondja —, hogy szobraimban benne feszüljenek napjaink ellentmondásai is. Az ilyen szobor pedig nemcsak anyag, cselekvés is.” Gondolatait alkotásai példázzák legszebben. Könyves Kálmán Fényes szelek Tinódi Tipikus falusorsok Rádió j Tulajdonképpen egy jegyzet megírásakor az a legegyszerűbb, hogy az ember felsorolja, hogy az adott műsorból mi hiányzott, mire kellett volna figyelnie a riport készítőjének, milyen kérdéseket tehetett volna még fel és így tovább. S amennyiben a jegyzetíró mindezeket kibontja, úgy tűnhet, hogy teljességgel megérdemli a riport, aivagy interjú a negatív előjelet. Most, amikor a műit csütörtökön elhangzott (Kossuth adó 13 óra 40 perc) Kategóriája: egyéb település című riportról, riportlfüzérről szólok, igyekezem mellőzni a fent leírtaktba tartozókat, már csak azért is, mert igazán nem nagy kunszt egy megjelent, elhangzott mű vagy műsor után különféle kérdéseket feltenni, illetve valamit hiányolni. Noha néhány dologra valóban még kíváncsi lettem volna, s bizonyára tölbb hallgató érezte ugyanezt. Viszont egy alkotás akkor is jó, pontosabban lehet jó, sőt igazán jó, .»menynyiben olvasóját, hallgatóját, nézőjét újabb kérdések feltevésére sarkallja, azaz tovább gondoltat ja a témát. Tehát ebből a szempontból Cseh Éva munkája igazán elérte, amit lehetett. Viszont hiányoltam, hogy a szerepkör nélküli, az úgynevezett egyéb települések — Portelek és Jásziivány sorsáról egyetlen illetékestől sem hallhattunk biztatót. Kár, hogy a műsor riportere nem „szembesítette” a gondókat a megoldások lehetőségeivel. Hiszen a néhány száz lakosú településeken élők .bizony elmondták, hogy az asszonyoknak nincs munkalehetőségük, pedig ott áll kihasználatlanul a kultúrház, hogy milyen gondot okoz a közeli városba való beutazás, hogy hiánycikk náluk a szolgáltatás, hogy nincs szórakozási lehetőség. Lehet, sőt bizonyos: Cseh Éva jól ismeri az ott élőket — gondjaikkal együtt, pontosan tudja a lehangoló állapot összetevőit. Ez .világosan kiderült a műsoriból. Mégis, hiányérzet maradt a hallgatóban, mert a kilátástalan helyzet útmutatóit nem lelte meg az adás. Lehet, hogy ennek a műsoridő rövidsége (20 perc) volt az oka? Nem tudni. Azt viszont igen, hogy ezekben a kistelepülésekben élőknek a gondját nem a város, illetve a nagyközség és a saját települések közti funkcionális különbségek okozzák. — hm — Tévénapló Szép Ernő feltámadása Évtizedeken át a nevét sem írták le, míg végül elérkezett Szép Ernő reneszánsza, több könyvét újra kiadták, darabjairól lefújták a port, a néző pedig ismét elandalodhat egy rég letűnt világ szerelmein, bánatain. Amikor 1953-ban meghalt, már mindenki elfelejtette, ö maga is múltidőben beszélt magáról, mert így szokott bemutatkozni: Szép Ernő voltam. A feledettség méltánytalan volt, Szép Ernő költői kvalitásait nem lehet kétségbe vonni. Mert elsősorban költő volt, stílusromantikus, verseinek sajátos gyermekded bája van „az ívlámpák fényében is tud délibábot látni’’, írta róla Kosztolányi, de ha az ember egyvégtében olvassa, végül elbágyad, mert sok a naivitásból is megárt. Színdarabjai között van kabarétréfa és nagyobb igényű murika, mint a Palika, vagy a nagy sikert megért Lila ákác, két á-val, ahogy egy stílusromantikushoz illtk. A Pesti Színházban előadott egyfelvonásos, amit a tévé is közvetített, a Május, tulajdonképpen igénytelen életkép, biztosan megjósolható végeredménnyel. Ugyanis nincs olyan naiv néző, aki már az elején ne tudná, hogy az öngyilkosjelölt végül elindul a lánnyal, bár helyet is cserélhetnének a fiúval, de Szép Ernő visszariadt minden tragédiától, itt csak játékról van szó, kedves, 'könnyed játékról, s természetesen a boldogtalanság is csak játék, mert a végén minden jóra fordul. Az előadás tempóját is ez diktálja, bár a hosszú bevezető játék felesleges, nincs is funkciója. Nagyon tetszett Eszenyi Enikő, az ő kedvéért volt érdemes felújítani ezt az évek során bizony beporosodott darabot. Mozart és Salieri Antonio Salieri ünnepelt muzsikus volt Bécsben, rangja szerint udvari zeneszerző, akit sokáig nagyobbnak tartottak Mozartnál. Egyébként tanította Beethovent, Schubertét, Lisztet, ami önmagában is elegendő lenne a halhatatlansághoz. Mint zeneszerző azonban legföljebb középszerű, nevét nem is lehet Mozarté mellett említeni. Mozart halála előtti években ez már köztudott volt, s amikor 1791-ben a diadalmas vetély- társ meghalt, ezért terjedt el a pletyka, hogy a féltékeny Salieri volt gyilkosa. A hírből természetesen semmi sem igaz, Puskin egyfelvonásasa azonban erre épül, pontosabban a lángész és a középszerű tehetség közötti feloldhatatlan ellentétre. „Irigy vagyok! Vak irigység lakik, Kínzó irigység szivemben” — mondja Salieri Puskin kis drámájában, Mozart pedig a lángelme végső szentenciáját mondja ki: „A gonosztett és a géniusz. — E két sajátság össze sohse fért." Puskint személyes tapasztalat is vezette, amikor megírta a Salieri-legendát, Rimszkij Korszakov pedig az igazi drámát ismerte fel a gyilkos történetben. Nálunk 1948-ban játszották, de tartósan nem maradt műsoron, így a tévé vállalkozása valóságos felfedezésnek számít. Adám Ottó rendezése tökéletes jellemrajz, a pályán állandóan emelkedő Polgár László pedig hibátlanul ábrázolja a „Salieri-szindrómát”: lángész közelében élni néha valóban rettenetes. Mellette a fiatal Márk László szépen énekel, és igazán megnyerő Mozart. A minden részletében jól kidolgozott előadás, Erdélyi Miklós vezénylésével, valóban élmény volt. Közérdekű ígéretek . De szeretném tudni, hogy szerdán este a meglehetősen későn kezdődött Hatvanhat műsorának milyen volt a nézettségi indexe. Bízom benne, hogy majd megtudjuk Szecskö Tamástól, de bízom, hogy tippem máris találat: sokakat nem téritett el a képernyő elől a kései kezdés. A belpolitikai főszerkesztőség közérdeklődésre joggal számot tartó igényes és izgalmas műsora ezúttal a megszokottól eltérő formában jelentkezett: a tévénéző-levélírók kérésének tett eleget. Mégpedig több régebbi vendéget — Nyirati Ferencné dr. államtitkár, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke, Pulai Miklós, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, Tétényi Pál akadémikus, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke, dr. Villányi Miklós mezőgazdasági és élelmezésügyi államtitkár — hívott meg a stúdióba, akik jórészt arra válaszoltak, hogv a két-három esztendővel ezelőtti műsorban megfogalmazódott közérdekű tennivalók, felelős ígéretek elhangzása után mi is történt. Megjegyzem, hogy a főszerkesztőség vállalkozása igen szimpatikus és korrekt, de ugyancsak ezek a jelzők és minden elismerés illeti a négy közéleti személyiséget, akik egy órán át szemben ültek a hatvanhat ugyancsak meghívottal, s velünk, a nézőkkel; vállalták a kérdéseket, a korábbi adások részleteinek visszajátszását, és természetesen, őszintén nyíltan válaszoltak a válaszolni valókra, nem kerteltek, nem magyarázkodtak. Pedig úgymond „élesben” ment a — néha heves — vita, szó esett a kényes kérdésekről, mint például a munkaidő kihasználásáról, a főmunkaidőben végzett jó munka anyagi elismeréséről, a vállalati gazdasági munkaközösségekről, az adózás reformjáról, a háztáji és kisegítő gazdaságok jövedelemadójának esetleges megváltoztatásáról, a technikai fejlődés személyi feltételeiről, és folytatható még a sor. Úgy vélem, a műsorról mindezek felett, illetve mellett is csak felsőfokon lehet szólni. Hiszen azon felül, hogy az ország vezető személyiségei nyíltan és nyilvánosan, úgymond kapásból válaszoltak a legkényesebb kérdésekre is (ezt az utóbbi időben kezdjük megszokni), a műsor pergő volt mindvégig, ami jórészt Bán Jánosnak, a sorozat műsorvezető-szerkesztőjének érdeme. De figyelemre méltó volt az operatőrök munkája is, akik a viszonylag izgalommentes környezetet izgalmassá tették, sőt, mozgalmassá. Mielőtt bárki megvádolhatna egy műsor túlzott dicséretével, befejezésül csupán annyit mondok: várjuk a „sima” és a mostanihoz hasonló közérdekű ígéretek betartását fölvillantó Hatvanhatokat. V. HORVÁTH — Dózsa
