Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
lOtfÉPÜJSÀG 1986. január 4. Észjárás Milyenek a magyarok? gatív meghatározások érvé ■ IRODALOM A Bolognából jött író, akit híres elődje névrokonaiként Loriano Miacabiavellinek hív- nalk, egy hete tartózkodott Magyarországon, amikor úgy találta, itt az ideje, hogy kő. tótije megfigyelését vendéglátóiról : a feleségemről és rólam. Nem mint vendéglátókról, nem mint férj-feleségről, nem mint emberről. Hanem mint két magyarról. Miilyenek vagyunk mi, magyarok. — Ilyet én még nem tapasztaltam — kezdte Loriano. — Sokfelé jártam, angolok közit, németek közt, svédek közt, nem is beszélve a spanyolokról. Nem tudok sem angolul, sem németül, sem svédül, és hiába rokonnyelv az olasszal, még spanyolul sem tudóik. De ha egymás közt beszélnék jelenlétemben, minidig sejteni vélem, miről lehet szó. Kikövetkeztetem a beszédhelyzetből, egy-egy ismerősen csengő szóból, a mondatok lejtéséből, az arcjátékból, a beszédet kísérő gesztusokból, amiknek együttesét metanyelvne'k (hívják tudományoskadiva. Figyellek titeket, ha egymás közt magyarul beszélték, egy hete figyellek már, és soha, még csalk sejtelmem sincs, miről diskuirállhattok. A beszéd- helyzetről persze van fogalmam, hiszen jelen vagyok, de sehol egy ismerősen csen. gő szó, egy otthonos mondatlejtés, egy megfejthető arcjáték vagy gesztus. Mintha egy tudományos-fantasztikus film kitalált hialandzsa-nyel. vén beszélnétek. Ha megszólaltok, kommunikációs redőny szalad le előttem, kí- vülrelkedek egy emberi dialóguson — mondta a bolognai író, és így fejezte be: Csodálom, hogy ti megértitek egymást! Ez már tréfa volt, és bujkált valami tréfás túlzás az egészben, de én komolyan vettem, noha egyáltalán nem hangzott újdonságként. Sőt mii magun(k szoktunk panaszkodni nyelvünk árvaságán, vagy mi magunk szoktunk büszkélkedni azzal, milyen ismeretlen-nehéz nyelrv a miénk, és mi mégis értjük. A betyár olasza (németje, franciája), ha megszakad, ékkor sem tudja tisztán kiejteni, hogy „viszontlátásra”, vagy „egészségére” — mondjuk árvanemzeti elégtétellel. Újdonság legfeljebb az vollt, hogy arcjátékunkat, taglejtéseinket — vagyis metanyel- vürtket — sem érti; úgy látszik, ha a szavák nyelve nem segít, a mozdulatok nyelvében is megzavarodik a fránya külföldije. Hogy miért hozakodom mindezzel elő? Azért, mert amit a bolognai Loriano mondott, az nemzetjellemaési kísérlet volt: azt próbálta meghatározni, miben különbözünk mindenki mástól, milyenek is vagyunk mi' — szerinte. És ez a kísértet most világszerte folyik, nálunk is. Kósza hírek szerint Hungarológiai Intézet létesül, azt kutatandó: kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk. A viták a nemzetjellemaési kísértetek körül már a hatvanas években újralángol.. tak, kisebb perpatvarnak ezen a nyáron lehettünk tanúi, abból az alkalomból, hogy újra megjelent Karácsony Sándornak, e rokonszenves tudós-nevelőnek A magyar észjárás című könyve. A viták a tárgy néhéz megragadhat óságából származnak, hiszen itt nem súlyra, méretre, színre, illatra mérhető dologról van szó; tíz (vagy tizenöt?) millió ember közös jellemzőit nem lehet oly könnyen kiszűrni az egyediségék, az eltérések, a véletlenek kaviasrengetegé- bői, éhogyan a gyémántmosó teszi a gyémánttal; itt az elhatárolással kísérletező nenye is fölötte kétes, amilyen — mondjuk — a bolognai Lorianoé volt, mert az azért aligha tekinthető nemzetjellemzésnek, hogy magyar az, akinek se beszédét, se mozdulatait nem értem. Tudta ezt Karácsony Sándor is, ezért nem beszélt a köd- megfoghatatlanságú magyar lélekről, még kevésbé a vérködös magyar fáj óságról, ő magyar észjárásról beszélt. Ez legalább bizonyosan létezik. Ha pedig létezik, hol fogható meg? Hát a nyelvben, amely egy nemzeti meghatározottságú észjárás terméke és kifejezője. És Karácsony Sándor úgy találta: nyélvünk legjellemzőbbje az, hogy mellérendelő. Szívesebben beszélünk azonos nyelvtani értékű mondattagok egymásutánjában, mint Olyan mondatfiaj táléban, amelyek egy főmondatnak vannak alárendelve. Ha jól érteim Karácsony Sándort, gyermeteg példát mondok, talán én is érthetővé válók. Petőki így beszélt: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy sóba”. Négy azonos nyelvtani értékű mondatot rendelt egymás mellé, nem úgy beszélt tehát, hogy: Talpra magyar, mégpedi'glen ama o,k miatt, hogy a haza így kívánja, amit nem más magyaráz, mint az, hogy itt az ideje a talipraáll ásnak. Ha pedig mellérendelő a nyelv, mellérendelő az észjárás is, az emberi, viszonylatokról való gondolkodás, a történelmileg kialakult jellem is. Már akkor tudni lőhetett, hogy van ebben tárgyi igazság, most még világosabb, hogy egy védekező nemzet erkölcsi igazsága van benne: Karácsony Sándor az ellen az alárendel ődés ellen tiltakozott, amellyel a germán veszedelem fenyegette az országot. De a veszedelem elmúlt, a tárgyi igazság pedig csorba: a magyar nyelv alárendelő is. Bármelyük iskolai nyelvtanikon yvben elolvasható : hány fajtája van az alárendelő összetett szavaknak és az alárendelő mondatoknak. Nyelvünk merev tagolású volna, bizonyos viszonylatok és árnyalatok kifejezésére álíg-alig alkalmas, ha csak a .mellérendelést ismerné. Nemzeti- észjárás van, tör. ténelemlkalapálta nemzeti jellem van — érvényes meghatározás nincsen. A köz- használatú sémákkal nem megyünk semmire. De a sémákon túllépő meghatározás-kísértetek is alkalmi rögtönzések inkább, valamilyen cél érdekében átlók, köztük jó célok is, rossz .célok is akadhatnák; akik papírra vetik őket, azok sem szánják szentírásnak. Belelapozván a Tiszatáj című folyóirat augusztusi számába, rábukkantam a kísértetek sokezredik változatára. Milyen a magyar? „A magyar nem jéllemes nép, de emberséges” .— így a válasz első mondata. Még meg is sértődhetnénk, ha nem tudnánk a következőket : — a magyar nép jellemes is, ha egyedéinék változatában nézzük: vannak jellemes magyarok (persze jellemte. lanék is) ; — a magyar nép embertelen is, ha ugyancsak egyedei- nék változatában nézzük: ^a huszadik század kartácséiként éppen elég embertelenséget láttunk (meg persze emberséget) ; — az elitélő-eliismerő meghatározás Németh Lászlótól származik; sértődni csak ékkor sértődhetnénk meg, ha sértő szándékot feltételeznénk (de hát ez butaság volna), mint éhogy riincs Okunk érvényes meghatározást sem feltételezni az 5 életművében, pedig a kérdéssel épp eleget birkózott. Attól tartok, hogy a válasz a kérdésre, „Milyen is a magyar?”, mindig viszonytagos értékű lesz. És nemcsak azért, mert Karácsony Sándoréi „észjárásunk”, vagy jellemünk, vagy mentalitásunk minden adott pillanatban nagy szóródású, hanem azért is, mert miyenségünket a történelem .alakítja és változtatja szüntelenül. Faragó Vilmos Hogyan születik egy legenda? Nagy érdeklődéssel vettem kezembe és ugyanakkora élvezettel olvastam dr. Töttős Gábor: Irodalmi séták Székszárdan című könyvét. Minden tiszteletet megérdemlő kutatómunka előzhette meg a könyv megírását, amit mutat oly sok tény, adat közlése, amely eddig nemcsak az irodalomtörténettel és egyáltalán a történelemmel közvetlenül nem .foglalkozók előtt nem volt isimert, hanem a város történelme iránt érdeklődők számára sem. De... De szabadjon két dolgot kifogásolnom. Nem azért, hogy ünneprantó legyek, sóikkal inkább a segítés szándékával, a pontosítás érdekében. Az egyik, amely a Böbits-ház falán lévő márványtábla törénetét illeti. A tábla valóban Osányi László író kezdeményezésére kerül a szülőházra, az „Április 4.” kultúrlház anyagi támogatásával. Akkor szanálták az újvárosi templománál szemben, a mád Rózsa Ferenc Szakközépiskola helyén volt temetőt. Onnan származik a márványltábla. Kulcsár Mihály, a város abban az időben jól ismert „pla’ká'tragasztó Mdslkája” szállította el Kanrád kőfaragóhoz, tíz forint ellenében. A kőfaragó tizenöt forintért véste bele a szöveget. A falba Gulyás István villanyszerelő illesztette be és november 23-án a kora délutáni órákban történt meg a felavatás. Egy gimnazista kislány Babi'ts-verset szavalt, az ünnepli beszédet Teszler Vendel, Szekszárd tanácselnöke olvasta fel. A kis ünnepség keretében a jelen- volt Szalkály Ferenc arról mondott néhány szót, hogy dr. Hollós László, a kiváló .mykológus, akadémikus volt lakóházára is illenék egy emléktábla. (Azóta már fel is került.) Csak azért mondtam ezt el, hogy tudassam, nem titokban, nem lopva, hanem szabályos kis ünnepség keretében helyeztük el az emléktáblát, mintegy harminc-negyven szekszárdi jelenlétében. Tanúja voltam és tanú vagyok rá, hiszen a könyvben említett kultúrlház „(Április 4.” és nem Soós Sándor) igazgatója ákkor én voltam. Még egy megjegyzés: a hatvanas években Bafctai Ferenc, nagyon tisztelt volt barátom, kiváló Rózsa Ferenc-díjas újságíró, (akit humoristának semmiképp sem neveznék) nem publikált a mS lapunkban, a Vitéz JOhannes Háry jegyzésű írások nem Tőle származnak, hanem ma is itt dolgozó kollégánk, SzalLai János fő- szerkesZtő-helyettes művei. Elnézést a okvetetlenkedésért, ezektől függetlenül a könyvet nagy élvezettel olvastam és mindefcinek elolvasásra ajánlom. Letenyei György — Semmi se fontos. — Ezt a nagyapám mondja, csak úgy, .magamagának, miközben sakkozni tanít. Tízéves ivtagyok. 'Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lákilk valami pasassal, engem ideiglenesen nagyapámék nevelnek. Nagyanyám hímez vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valáha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, áhogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vették bele nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnlie csak oldalt szabad. Srévizavé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seszínű szőke, de a borostája már félnaposán is nagyon szúr. ' Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsrna- galja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. A borotvapengét maga élesíti egy ördöngős, fekete — nikkel szerkezettel. Nagy ritkán megengedi, hogy én kezdjem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tOkba, tolom-húzam, áhogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a háromszínű fenőkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán á fekete oldal — vagy nem így van a sorrend? Nem tudom már. Ha nagy ritkán felsérrtette a bőrét, tümsőt rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, és megtol egy slalkKfigurát. — Na, persze! — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rinooéroszé. Ninds igaza a nagyanyámnak. A nagyapám bőre vékony, sápatag, tele fekete mites zer ekikel és kis piros vér- bogyóikkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, sávanyú szaga volt, nem Olyan, mlint a nappali. Jobban szerettem art az idegen, savanyú szagát. Meg art is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószőr pokróccal takaród zott. Mindig kettőkéi. Nyáron is, télen is. — A csikóval lépj ! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjad vékonyak, csontosak. Jobb kezének mutató és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyáimat. — Most megint a lóval! — mutatja. — Ügy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titofcnofcom. Ha jó kedve volt, így nevezett; a titOknűkánák. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el ! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőr pokróc alatt. — Mondd el a titkodat, Nagypap! ! — Eredj az ágyaidba! — mordul rám hirtelen haraggal. ■Nem volt ágyam. Esténként kábúztük a nagy, bordó refcamléjának az ágyneműs fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Mindennap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseletes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombbal, nyákkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amíg apám börtönben volt, ezek a Pirüék nekem is küldtek dolgokat az IKKA-n keresztül. Teddybeer kisibundát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kis híján elájult. — Teszed vissza rögtön? Úristen, micsoda szégyen! Visszatettem, padiig már érezni véltem az ízét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartaim mondani a nagyapámról. Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. EzerkilencszáZkettőben született, Szentgotthár- don. Az apja állomásfőn öfc volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanánk. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak néki. De a fényes jövő helyett csák a háborúk jötték, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnak lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. En legalábbis, ki tudja miért, de így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, áki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a féje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótágast állva. Ügy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne mariad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel Isimét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szára, jól ismertem art a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titofcnokam. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papírtékercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsilbbadt a fülhallgató tányéra alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — söha nem értettem, mit kell azon az amúgy is fényes Cipőn fényesíteni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sbkkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresszó a Tolbuhiin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kére|k egy szimplát, kisasszony, drága! — próbálgattam a nagyiapám .hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol ? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám minden délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianínónál egy rémesen .kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csák az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, a remény! — Egy szimplát, kisasszony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Májszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigarettafüstben, az üveglap«!, kerek asztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová beakasztottuk a kabátjainkat. De nem vélt semmi. Séhol. Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sákkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon élrakott érte az apám. Hiába •mondtam, hogy csak fél .perccel hamarább indult el az a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozmi. — Menj csák, titaknofc, láss világot! Egyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy neïozühantam az ajtófélfának tőle, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött magából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan, hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topolinót. Topóiméival Abbáziába! Bolond dolgai voltaik. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmit! — legyint a nagyanyám. — Nem volt ő semilyen se. ILúdtalipbetétje volt, meg egy lupéja a bélyegékhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! — düimyög az íróasztalánál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szemén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Volt egy sZép pecsétgyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta, én meg, alig hogy meghalt, eladtam a gyűrűt a bizományiban.