Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

1986. január |l IO nÍÉPCUSÁG IRODALOM A klasszikus és mai ma­gyar drámairodalom és a hazai színházművészet szov- jetünióbeli népszerűsítésé­ben, valamint az orosz­szovjet színműirodalom leg. javának magyarországi megismertetésében vitatha­tatlanul nagy érdemei van­nak egy ismert művészhá­zaspárnak: Benedek Árpád­nak, a József Attila Színház rendezőjének, és feleségé­nek: Ariadna Sesztaková­nak, a Madách Színház dra­maturgjának. Mutassuk be őket köze­lebbről is. — 1948-ban kezdtem el rendezői tanulmányaimat a Ieningrádi színházművészeti főiskolán — emlékezik Be­nedek Árpád. — Ott ismer­kedtem meg Ariadnával, aki a színésztagozat tehetsé­ges, ígéretes növendéke volt. Először színpadon láttam; egy vizsgáéi őad ásón, Csehov A boszorkány című elbeszé­lésének dramatizált változa­tában alakította a címszere­pet. Az ezt követő diákbálon be is mutatkozhattam, s at­tól kezdve összekapcsolódott az életünk. Szerettünk volna összeházasodni, de azokban az években ezt a szigorú szovjet törvények nem tet­ték lehetővé. 'Egyébként ugyanerről a konfliktusról szól a Varsói melódia című színmű is... — A főiskola elvégzése után a Ieningrádi Kis Drá­mai Színház szerződtetett — veszi át a szót a feleség. — Itt is nyomban főszerepe­ket játszottam, többek kö­zött az Ármány és szerelem­ben, és Morietto az Élő arc­kép című színművében. Ár­pád közben visszatért Ma­gyarországra, de kapcsola­tunk nem szakadt meg. és 1954-ben végre összeháza­sodhattunk. Itt, Budapesten természetesen nem folytat­hattam korábbi hivatáso­mat, hiszen nem tudtam magyarul. Kemény évekbe tellett, amíg úgy-ahogy megtanultam. De orosz tu­dásomat hasznosíthattam a rádióban, amelynek ma is állandó külső munkatársa Fordító házaspár vagyok: én vezetem a Buda­pest beszél című, kétheten­ként jelentkező összeállítást, amelyet a moszkvai rádió sugároz a Barátaink hang­jai című sorozatában. 1962 óta a Madách Színház is foglalkoztat, dramaturgként. Két évvel később került sor első szinkrontolmácsolá­somra, amikor — a magyar prózai színházak közül első. ként — a Madách Színház társulata Moszkvában ven­dégszerepelt a Hamlettel, a Kispolgárokkal, a Magyar Elektrával és a Kocsonya Mihály házasságával. Úgy látszik, hogy sikeresen ele­get tettem a nem könnyű feladatnak, mert azóta min­den magyar társulat engem visz magával szinkrontol­mácsnak, ha a Szovjetunió­ban lép a közönség elé. Miért választotta annak idején a színészi pályát? — Nem véletlenül! Nagy- néném fiatal karában nép­szerű Ieningrádi operaéne­kesnő volt, édesapám — bár mérnökként dolgozott — ki­tűnően énekelt, zongorázott és gitározott. Leningrádi otthonunkban szinte min­dennap összejöttek a város ifjú művészei; írójc, színé­szek, énekesek, zeneszerzők. Hatéves koromban voltam először színházban: a Mosoly országa című Lehár-operet­tet láttam. Még ma is előt­tem van valamennyi jelene­te! Akkoriban, még gyer­mekfejjel, .határoztam el, hogy én is színésznő leszek! Teljesen nem is kellett le­mondanom erről, hiszen a rádióban gyakran mondok verseket, a Korona Pódium orosz nyelvű irodalmi műso­rában ugyancsak fellépek, és többször voltam szóvivő a Rádiókabaréban is. — Mikor kezdett fordíta­ni? — Egy időben szinkrontol­mácsi tevékenységemmel. Lefordítottam — a többi kö­zött — a Magyar Elektrát, az özvegy Karnyónét, A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című Békeffy—Fé­nyes operettet, és László Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című színmű­vét. A felsoroltakon kívül még jó néhány más szín­művét azóta is az én fordí­tásomban játszanak a Szov­jetunió színpadjain. Első fordításom oroszról magyar­ra a görög Xenopulosz A kísértés című színműve volt, melyet már orosz fordítás­ban kaptam kézhez. A da­Ariadna Sesztakova Benedek /Árpád rabot annak idején nagy si­kerrel mutatta be a József Attila Színház. Jelenleg a Józsefvárosi Színház készül bemutatni — az én fordítá­somban — Stein Egy férfi és egy nő című kétszemélyes színművét, Miszlay István rendezésében. Mivel az ere­deti orosz cím .már „foglalt” — egy nagy sikerű francia film címe volt —, ezért Hol­tomiglan, holtodiglan cím­mel kerül a közönség elé. Benedek Árpád ugyancsak orosz és szovjet színművek fordítójaként tevékenykedik, immár évtizedek óta. — Negyven művet fordí­tottam, ebből harmincat már be is mutattak, színpadon, tévében és a rádióban — mondja. — Bár a legtöbb az én nevem alatt jelent meg, nem tagadhatom, hogy va­lamennyinél igen sok segít­ségeit kaptam feleségemtől. Nemcsak a nyelvi problé­mák megoldásában, hanem elsősorban ötletekben. Már­mint, hogy melyük darabot érdemes lefordítani. .Ismét a feleség veszi, át a szóit: — Mióta csak Magyaror­szágon élek, szoros baráti kapcsolatban vagyak a veze­tő szovjet színházakkal, és a legismertebb színpadi szer­zőkkel, így elsősorban Ro- zowal és Geimanml. Rozov nemcsak az egyik legnépsze­rűbb szovjet szerző, de a mai szovjet színműixodalom kiváló ismerője is, aki rend­szeresen hívja fél figyelme­met új szerzőkre, nagy sikert aratott új színdarabokra. 0 mutatott be Bulgakov özve­gyének is, s ennek köszön­hettem, hogy megkaptam tő. le a Turbin család fordítási jogát A darabot a József Attila Színház játszotta né­hány évvel ezelőtt, Fehér karácsony címmel, nagy si­kerrel. — Most min dolgozik a Benedek házaspár? — A minap fejeztük be Gelman Zinocska és Galin Zsalla című új színművének magyarítását. Rövidesen el­készülök Rozov legújabb színpadi alkotásának, A vad- macskának a fordításával, az Európa Kiadónál pedig a kö­zeljövőben jelenik meg Du- darev, a kiváló belorusz író A küszöb című színművének magyar változata. S a Benedek család ifjú tagjai ? Péter elvégezte a képzőművészeti főiskolát, s jelenleg díszlettervező a filmgyárban, Olga porcelán­nal dolgozik, és múlt évi. el­ső kiállításán máris díjjal ju­talmazták munkáit. Mária — ikertestvére — jelmeztervező. Egyik legutóbbi munkája a Hair jelmezeinek tervezése volt, a Rock Színház számá­ra, most pedig András Lász­ló—ÍBe reményi Géza A nagy generáció című filmjének jelmezeit és díszleteit ter­vezi. ... Ha egy orosz vagy szovjet színmű hazai premi­erjén véget ér az előadás, a színészek között ott hajlong a rendező, s olykor maga a szerző is. Am a fordítók, akiknek nem kis részük van a sikerben, soha nem lépnek a reflektorfénybe. Pedig megérdemelnék. Garai Tamia Szépen magyarul — iiéptn tmbtrfil Tökugyanaz A tök — mármint a sült tök — egyre inkább kiszo­rult az utcákról, a terekről, s helyette benyomul a nyelvbe. De mennyire ízetlenebbül ! A gépesített, villamos kukoricapattogtatónál két diáklány állt a sorban előttem, az ő szavaikat hallgat­tam. — Aztán kiment a trafó a kerületben, a teremben töksötét lett. Oltári zri volt, képzelheted. — Nálunk tökugyanaz, bejött a diri, tifkjó fej, egy zseblámpával: hazaimehetnek. — Tökszerencsétek .volt! — Hát... Elmentünk a moziba, a Balfácánra. Tök- hülye film, tökre röhögtük magunkat. — Fél kuki lesz, meg egy csomag pirított tökmag. — Ide is tökugyanaz! Itt leállt a magnóm: köbben megkapták a csemegét (én is a magam nyelvi csemegéjét), így nem élvezhet­tem tovább elmés csevegésüket. Ha lett volna egy kis időm, s nekik is, talán együtt is elkalandozhattunk volna a farmernál is divatosabb és kopottabb „fokozószó” szinte regényes múltjában. Kezdetben vala a tökfilkó meg a tökfej, illetve a tökjejű. S hogy miért éppen erről a kobakos növény­ről kapta haszontalan, együgyű, bárgyú, bugyuta, töké­letlen embertársunk a nevét? A tökfilkó kétségkívül a kártyázásból került mint­egy kétszáz éve nyelvünkbe, ahol a piros (szín), a zöld és a makk mellett van tök is, ámbár ezen eltűnődhet­nek a lapok forgatói: miért éppen ezt a nevet kapta ez a figura, mikor apró csörgők vannak rajta (mint a régi udvari bolondokon). Valójában már ez, a kártyabeli tök is félreértés szülötte: német neve ugyanis Schelle, azaz „csörgő”, de a Schellé-nek van másik, kevésbé szalonképes csengő jelentése is, s — tévedésből? — ez lett nálunk kártyáműszóvá csörgő helyett... Ám a tökkelütött, a tökfejű már jóval régebben él nyelvünkben: „(Hasonló tökkel-ütött agya vala Akte- mon nevű Filosofusnak” — olvassuk már 1724-ben. S itt legföljebb csak belejátszott a kártyás szóhasználat („tökkel üti a zöldet”) a kifejezésbe. A dolog nyitját Orczy Lőrinc XVH1. századi verse adja kezünkbe: éppen a rossz diákról írja: Egy könyvből, másakból ír occuipatiót, Üres tök fejjel vár két hó vacatiót... A tökfej bizony .üres volt bélül, nem volt benne semmi. Az azonosítás alapja pedig az volt, hogy a ki­vájt, belül üres tókhéjaí már igen régóta használták különféle célokra: .pld. a vadászásnál, vadfogásnál. De használták cinkefogásra is az üres, kivájt tökhéjat: a gyengén feltámasztott, belül még tökmagot tartal­mazó csapdába a cinkék bebújtak, s szemecskélés köz­ben rájuk borult a „töksötétség”. Ezért Írja Csokonai: Ollytól nem is tanúlok, Kinek kobakja korpavár, S a cinke is tart tőle már. (Egyébként a török eredetű, kobak jelentése is: lopótök, amely — mint ismertes — szintén üres belül­ről.) Így aztán már könnyű megértenünk a tökrészeg kifejezést is, amelyre csak 1847-ből van adatunk. Igaz ugyan, hogy a részeg ember feje éppen nem üres, ha­nem nagyon is tele van, de úgy viselkedik mégis, mint­ha üres tökhéjat viselne a nyakán. S ha van tökrészeg, miért ne lehetne tökjózan is? „Amíg részeg vagyok, ne félts semmitől, de ha egyszer tök-józanon látsz, akkor imádkozzál értem...” — olvashatjuk a nagyvárosi élet írójánál, Ambrus Zoltánnál. S ha (már volt tökrészeg, tökjózan — ennek a mintájára megszülethetett a tökhülye, a tökmindegy, a tökugyanaz és a többi. S az is valószínű, hogy a „teljes” jelentésű tökéletes­nek („tökéletes sötétség borult ránk”) is szerepe volt az új „fokozó szó” elterjedésében. De nem unalmas egy kicsit minidig tökugyanazt hallani? SZILAGYI FERENC Egy elfeledett Garay Manapság, amikor Garay Jánosról sem szokás többet tudni annál, hogy „a Háry János — helyesebben Az obsitos — költője”, ki emle­getné a nálánál sokszor ki­sebb jelentőségű öccsét, Ga­ray Alajost? Így lesz ez las­san az egész múltszázadi iro­dalommal : néhány kötelező versen, novellán, regényen kívül alig kerül más a fel­növő nemzedék kezébe, nem bíbelődik senki az avitt nyel­vezetű, ám részletesben vagy akár egészében értékes mű­vek olvasásával. Nem élmény többé az elődök küzdelme, nem példa, s amikor egyre- másra feledünk el helyi jelentőségű elődöket, nem ku­tatjuk, nem őrizzük értékei­ket, hagyományaink pusztul­nak: végsősoron mi kevesbe- dünk. Garay Alajos, a tizenegy tagú család második fiúgyermeke, 1818. december 24-én szüle­tett Szekszárdon. Elemi isko­lái után Pécsett, rövid ideig Kecskeméten tanult. Korai verskísérletei már 1835-ben napvilágot láttak az országos sajtóban, de a tizenkilenc éves öccsöt Garay János jó­nak látta figyelmeztetni még 1837-ben is: „... ha minden­kor szem előtt tartandod azt, hogy írva haladunk, s halad­va kell írnunk, ha a dolgot igen könnyűnek nem veszed, ha csak akkor írandasz, mi­kor fellelkesülsz, lyrád nem csak én előttem, de mások előtt is kedves leend”. Más alkalommal a szerelmi költé­szet túlságos hevétől óvja a papnak készülő fivért, aki az elsők között áll a honvédek közé 1848 őszén, pedig ekkor már plébános. A Szekszárd Vidéke száz esztendeje kelt nekrológja tudni véli: „elfo­gatott, s Eszékről Budára ho­zatott föl, s onnét az új épü­letbe i(!Neugebaude) záratott el, hol 8 hónapot töltött”. Ki- szabadulása után LovásZhe- tényben, majd Kisszékelyben lett plébános. Az 1850-es években itt esett meg vele az a történet, amelyet a Pécsi Napló nyomán a Tolnamegyei Közlöny 1903. május 28-i szá­ma őrzött meg Troli Ferenc életéből címmel. „Az 1848—49-es önvédelmi harcok lezajlása után szo­morú napjai voltak a ma­gyarságnak. Üldöztek min­denkit, akiről azt gyanították, hogy magyar érzelmű; a be­fő gatás ok napirenden voltak, a hadbíróság , erősen műkö­dött. Természetes, hogy a ha­zafias érzelmű katolikus pap­ság sem volt e tekintetben kivétel, s nem egy közülük erős gyanúban állott. Ezek közt Garay Alajos is, ki a megyegyűléseken részt vetít, s gondosan eltette az 1848-as hírlapokat, mélybet akkor forradalmi iratoknak nevez­tek, s melyeket a rendelet szerint beszolgáltatni, s elé­gem kellett, mert az állam elleni merénylőnek tekintet­ték, kinél ilyen újságot talál­tak. A concorda tűm értelmé­ben papot elfogatni, vagy ellene vizsgálatot tartani csak püspökének beleegyezé­se, s a püspöki küldött jelen­léte mellett lehetett. Mikor Garay Alajos ellen a vizsgá­latot teljesíteni akarták, az auditor (kihallgató) először Seitovszkyhoz fordult. A püspök az auditor óhajának eleget teendő, azonnal hi­vatta titkárát, kiadva szóval a rendeletet, hogy vele a püspöki fogaton Kisszékelyibe utazzék. A titkár (Troli) első­sorban Garay megmentésére gondolt, kiről mindenki tud­ta, hogy forradalmi iratokat rejteget. Ámde az auditor igen szigorú ember volt: nem engedte meg, hogy a titkár visszatérjen szobájába, úti poggyászának összerakására. Ott kellett maradnia a püs­pöki termekben, míg az inas a málhát összeszedte, s a fo­gat előállhatott. Troli azon­ban az utolsó percben, midőn már kocsira ülendők voltak, mégis talált módot, olyasmire kérvén engedélyt, amit az inas helyette nem végezhetett el, hogy kis papírszeleteken előre értesítse Garayt a ve­szedelemről. A püspöki fogat azután a császári auditarral Nádasának, Bonyhádnak vet­te útját, Kisszékely felé, el­lenben a püspök egyik lová­sza Dombóvár és Döbrököz- nek indult Garay értesítésé­ire. A vizsgálat meg is érke­zett Kisszékelyibe. Az auditor a feljelentés, s utasítás sze­rint először a templom pad­lására ment, mert ott voltak a forradalmi iratok. Azonban a lovasposta előbb ért célba, mint az auditor: mire a hintó Kisszékelyibe döcögött, a for­radalmi iratoknak csak hült helyét találták, Illetve, hogy nem találták. Garay Alajos meg volt mentve. A kutató igazságszolgáltatás feljegyez­te őt is a »gut gesinnt«-ek névjegyzékébe.” Alighanem ennek a „meg­bízható” bejegyzésnek kö­szönhető, hogy Garay Alajos 1859—1860-ban megjelenthet­te Betúlia hölgye című hős­költeményét, amelyben a for­radalom hősi küzdelmeinek állít méltó emléket. Betúlia hölgye Judit, aki Holofer- nest megöli, megmentve ez­zel népét a leigázástól. Nem kellett hozzá különösebben dús fantázia, hogy a kortár­sak ,a népeik döntő ijedel­mét, bősz Holofemest” azo­nosítsák az éppen Itáliában hadakozó Ferenc Józseffel, „Aki elönté, mint rohanó vizek árja, hadával / A ha­za szent földét, leigázni akarva e népet”. Az abszolu­tizmus pontos magyarságké­pe a Habsburg-udvar szem­szögéből ráillett Holofernes szavaira: „Mily nép? nem tudom. Őseinek híre nincs. Fejedelme / Harczi merész s bajnok tettit nem zengi az ének. / Csak gyülevészi cso­port lehet 8 érteden a had­ban!”. A magyarság öntuda­ta is szót kap azonban: „Ré­gi vitéz nép az s hírhedt ne­vű ősei vannak; / Fegyverrel foglalta el ő ezen ősi hazá­ját”. A Holofernesen győze­delmeskedő Juditot forradal­mi hősként dicséri a nép: „... mert kész voltál meg­halni hazádért, / Kész voltál megmenteni népedet annyi nyomortól”. Aki a kort csak kevéssé ismeri is, tudja, nem alábecsülendő tettnek számított ilyen sorok leírá­sa. Garayt azonban nem tet­ték elvei osztrák- és német- gyűlölővé: Grillparzer Sap- phójának fordítása tanúsko­dik erről 1878-ból. Akárcsak kortársai, ő is lelkes híve volt a magyarosításnak, de azért bölcsen jegyzi meg a túlhajtott formákról : „nagy szerénytelenség ugyan a Hunyadiak, Báthoriak, Beth­lenek, Rákócziak, Thökolyek nevét bitorolni s velők kér­kedni, dicsekedni, de azért csak tessék! — a magyar ember az ilyesmire azt szok­ta mondani: Sasnak sas a fia, verébnek veréb a mag­zatja, botból nem válik bo­rotva, sem kutyából szalon­na!”. Élete során tizenhárom műve látott önállóan napvi­lágot, s számos cikke jelent meg az országos és a helyi sajtóban. A Tolnamegyei Közlönynek 1873-tól, az in­dulástól lelkes munkatársa: hadakozik Szekszárd vasút- jáért, rendezett tanácsáért, sorozatot szentel a ponyva- irodalom ellen, a népiroda­lom érdekének. Az 1526-foam elesett magyar hősök emlék­szobrának gondolata is rész­ben tőle származik, s egyik művének elején olvas­hatjuk: „A befolyt összeg a mohácsi vérmezőn elesett őseink emlékszobrának fel­állítására fordíttatik”. Amikor száz esztendeje, 1886. január 18-án Duna- szekcsőn meghalt, alig hit­te valaki, hogy nevét nem őrzi meg az utókor. Megák­kor is sajnálatos, hogy mit- sem tudunk róla, ha mű­veinek, életének csupán he­lyi jelentősége van, mert ránk is igazak szavai, ame­lyeket Baja városára mon­dott a Tóth Kálmán-emlék- tábla leleplezésekor: „Ki méltó volt emlékét így jelez­ni, / Az méltón önmagát tisztelte meg”. DR. TÖTTÖS GABOB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents