Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-15 / 12. szám

1986. Január IS. NÉPÚJSÁG 5 Kiállítás. A szóról mi is jut azonnal eszünkbe? Az a jelentése, miszerint művészeti ér­tékű, vagy valamilyen tekintetben a közönséget érdeklő tárgyaknak, alkotásoknak, szemléltető anyagnak meghatározott ideig és bizo­nyos szempontok szerinti összeválogatásban való kiállítása, nyilvá­nos helyen való elhelyezése. Oldalösszeállításunkban természetesen elsősorban a közönséget érdeklő kiállításokról szólunk. De - nem is játékos kedvünkben — eszünkbe jutott a kiállítás szó más jelen­tése is: például a gyerekek kiállítása a sarokba, avagy a szabályta­lanságot elkövető sportolók kiállítása — mármint a pályáról... Kiállítás - az óvadában nem? Ma már általában a meg­szépült múlt emlékeként él — főként az idősebb gene­ráció emlékezetében — a régen gyakorta alkalmazott sarokba állítás, mint az is­kolai fegyelmezés eszköze. Napjainkban a pedagógusok nagy többsége nem tartja szerencsés módszernek a rendteremtés érdekében ki­fejtett eme eljárást. Hibát követünk el azonban, ha tagadnánk a kényszerítő eszközök eredményre veze­tő hatását, és csak a szép szavak csodatévő erejében hinnénk. A fegyelemre, az előírt szabályok pontos betartására nevélés — szervezett kere­tek között — már a legfia­talabb korosztálynál, az óvodában elkezdődik. A kis­gyermekeknek gyorsan és minden átmenet nélkül kell alkalmazkodniuk a számuk­ra addig szokatlan rendsze­rességhez — saját érdekük­ben. Hogyan, milyen eszkö­zökkel lehet ezt elérni? Er­ről beszélgettünk Böjthe Zsuzsanna óvónővel, aki a szekszárdi Honvéd utcai óvodában dolgozik, és hu­szonkét 5—6 éves korú kis­gyerek tartozik „keze alá”. — Az óvoda elsősorban nevelésközpontú intézmény, de emellett Oktatási felada­tokat is ellát — mondja Böjthe Zsuzsanna. — A be­tervezett kötelező foglalko­zások — környezetismeret, ábrázolás, ének, testnevelés, matematika — általában a játék rovására mennek. A nagy mozgásigénnyel rendel­kező óvodások természetesen ezt nehezen viselik el és sokszor bizony fegyelmezet­lenék. — Ilyenkor következik a kiállítás, sarokba térdepelte- tés? — Nálam ez nem gyakor­lat... Ellenben előfordul, hogyha már végképp nem lehet bírni a rendétlenkedő- val, ráparancsolok, marad­jon állva ... — És ez használ? — Sajnos, a gyerekek tisztában vannak azzal, hogy meddig mehet el a peda­gógus. Az előbb említett megoldás éppen ezért csak ideig-óráig használ... Útjelző is... Csúcs Endre szekszárdi keramikus munkáiból — amint erről már beszámol­tunk — jelenleg Kisszállá­son látható kiállítás. Ott volt az elmúlt évben az or­szágos népművészeti bemu­tatókon és vásárokon is. Mit jelent számára a kiál­lításra való készülés? — ez­zel a kérdéssel kerestük meg őt a Prantner utcai mű­helyében. — Lehetőség, hogy embe­rek elé állíthassam azoknak a legkedvesebb tárgyaimnak egy részét, amelyek igazi örömből születtek — kezdi Csúcs Endre és válogatni próbál — az egyre népsze­rűbbé váló — fekete kerá­miái között, hogy melyiket is adná szíve szerint kiállí­tási célra. — Itt a sárközi, mórágy! fazekashagyományolkat őr­ző vidéken azért választot­tam az egyszínűt, mert több lehetőséget érzek a formai változtatásra. Múzeu­mi kutatási sétáimon talál­tam a népvándorlás-korabe­li kerámiákon olyan díszí- tőjegyeket is, amelyeket alapnak tekinthetek. Vissza­térve az eredeti kérdéshez, a tervezett kiállítások ösz­tönöztek is új és újabb meg­oldások keresésére. Ez ki­csit nehéz, mert a minden­napi munka, az árusításra kerülő darabok gyártása, a sorozatok elég lélekgyö’trők. A hétközi szürkeségben ün­nep a kiállítás. Nélkülözhe­tetlen alkalom. Számadás, megméretés. Ugyanolyan fon­tosnak érzem a másak mun­káinak megtekintését is. Ez pedig tájékozódás. Egy sik­lósi vagy kecskeméti bien- nálé, hogy a saját területe­men maradjak, mindig út­jelző is számomra. Lassú sétával járják körül az érdeklődők a kiállítási termet. Egy-egy kép előtt megállnak, hosszan nézege­tik. Megjegyzéseket fűznek a látottakhoz. Arra a (kér­désre ikeresünk választ, hogy miből (táplálkozik a kíván­csiságuk, amely idehozta őket. — Minden ember vágyik a szépre, azt hiszem — mondja az érdeklődők kö­zül Krémer Mária, Szek- szárdon, a művelődési köz­pontban. A szép fogalmát nehéz meghatározni, szub­jektív összetevői vannak. A képzőművészet engem job­ban vonz, mint az iparmű­vészet, de minden kiállítás­ra szívesen elmegyek, ha mód van rá. Dunafalván, ahol az elmúlt évben taní­tottam, nem volt ilyen lehe. tőség. Ha tehetem, akkor a megnyitón is jelen vagyok. Olyan dolgokról lehet ott hallani, ami segíthet a ké­pek megértésében, közelebb vihet az alkotóhoz. Igaz, én azt szeretném, ha maga a kiállító művész beszélne ki­csit önmagáról, kicsit a munkásságáról. Néha na­gyon udvariasnak érzem a kiállítást megnyitó beszédet. Az is kérdésként merült fel több helyen, hogy szükséges e a képek mellé, vagy alá cí­meket írni. Van eset, amikor valóban segít a tájékozó­dásban, de az is előfordul, hogy felesleges. Említettem, hogy a kiállításokban vélik megtalálni az emberek az esztétikai élményszerzés le­hetőségét. Vannak sokan, akik olykor felháborodottan távoznak. Én sosem érzek csalódást. Azzal nyugtatom magam, hogy mindent meg kell nézni, amit illetékes szakemberek kiállítás cím­szó alatt bemutatnak, mert ezzel is fejlődik a kritikai érzékem ... Amikor villan a piros! Kiáliítás: gólra (kapura) játszott mérkőzéseiken elköivetett, rendszerint többször ismétlődő durva szabálysértés büntetése. Tényét a játékvezető a piros lap felmutatásiával közli. A ki­állított játékos helyére cserejátékos rendszerint nem állhat be, és csak azokban a sportjátékok óban térhet vissza a pá­lyára, amelyeknek szabályai alkalmazzák a büntetőiidő fo­galmát (pl. jégkorong, kézilabda, vagy vízilabdában meg­szabott határideig). AKI ADJA. A játékvezető, a bíró, akivel szemben a fő­szereplők — maguk a játékosok —, de a sportközvélemény nagyon csínján bánik a dicsérettel. Ezért a bölcs mondás: a fekete-ruhás akkor áll feladata magaslatán, ha nem ve­szik észre. A síp mesterei nevében a már több mint két év­tizede — eredményes múlttal a háta mögött — labdarúgó- játékvezetőiként működő Dravecz Istvánt kérdeztük a leg­szigorúbb szankcióval kapcsolatban. — Azt hiszem, kollégáim nevében is nyugodtan mondha­tom: a játékvezető akkor örül, ha a piros kártyákért nem kell a zubbony zsebébe nyúlnia a kilenven perc során. Saj­nos, a játék keményedése, a tét fokozódása, a mindenáron való győzni akarás igénye magával hozta a testi épséget veszélyeztető durvaságokat, a sporterlkölecsel összeegyeztet­hetetlen sportszerűtlenségeket. Nem ritka — különösen ala­csonyabb osztályokban — a játék hevével egyáltalán nem magyarázható tettlegesség, amit a fegyelmi tárgyaláson több részről is úgy magyaráznak: ,,Én csák visszaütöttem.” Azt mondjuk, hogy a mai fiatalok helyzeti előnyükből adódóan műveltebbek, intelli gensdhbek. Dravecz István sze­rint a futballpálya látlelete ennek ellentmond. — Egyszerűen nem értem azokat az ifjúsági játékosokat, akik legtöbbször vélt sérelmükön felfortyanva, emberi mi­voltukból kivetkőzve ostorozzák ellenfeleiket és a játékve­zetőt. A következmény, hogy csapatukat, játékostársaikat lehetetlen helyzetbe hozzák kiállittatásuklkal, mit sem ér­dekli őket. AKI KAiPiJA. Egy, feldúltan a zuhanyzóba térő játékost szerettünk volna higgadtabb fejjel szóra bírni, ám a holt- Idény kifogott rajtunk. Viszont utolértük Tóth Istvánt, a Szekszárdi Dózsa, időnként a durvaság és a keménység ha­tármezsgyéjén lavírozó badhátvéd'jét. — Csalódást kell hogy okozzak iazolknak, akik durvának tarta­nak és úgy gondolják: sokszor kiállítottak már — kezdi. — Csupán a tavalyi, Baja elleni presztízsrangadón fejeztem be élőbb a játékot kiállítás miatt, az ezt megelőző piros lapra már nem is emlékszem. Elismerem, keményen játszom, s ezzel megkeserítem a csatár életét, vagy veszi a lapot az el­lenfelem és forró pillanatokat sem nélkülöz párviadalunk. Ilyenkor sárga lap nélkül aligha úszom meg. — A sárga után viszont „elérhető közelségben” a piros ... — Ez az, ami feszélyez. A bírók sokszor indokolatlanul osztogatják a sárgákat. Például egy kis koccanásnál alig több rossz becsúszó szerelésért. Ezután már óhatatlanul visszafogottabb a játékom. Erényem, a határozottság, a ke­ménység nem juthat érvényre. A címmel máris elébe vág­tam első mondatomnak, már­mint annak, hogy minden kiállításnak megvan a sajá­tos hangulata. Azaz akkor jó egy kiállítás, ha van sajátos hangulata. Sőt, tovább me­gyek, a megnyitóknak is van hangulatuk. Azt akarom mondani, hogy a kiállítást szerető és néző emberek végül is két csoportba oszthatók: az egyikbe azok tartoznak, akik a megnyitóra mennek szívesen. S persze, nem első­sorban protokolláris megfon­tolásból, hanem az ünnepség atmoszférája van rájuk ha­tással. (Megjegyzem, hogy e témában az jelent gondot számomra, hogy a kiállítások­ra, (bemutatókra szóló meghí­vók — névre szóló meghívók — tulajdonosai miért hiszik oly gyakran, hogy a nyomta­tott vagy stencilezett levélke nem Igazában jelenti a hívó szót. Az a tapasztalatom, Hangulatok hogy a meghívottak igen lois százaléka fogadja el a meg­tiszteltetést.) Következzék a második „kategória”, mégpedig azok­ról is essék szó, akik ragasz­kodnak ahhoz, hogy egy-egy kiállítást teljes nyugalomban, a legkisébb népsűrűségben, de leginkább egyedül néz­hessék, élhessék át. S most teszem hozzá, hogy nem bűn, ha valaki meghívottként részt vesz a megnyitón — s lévén az általam szubjektiven ka­tegorizált (második csoport tagja — majd alkalmat keres és talál is (!) à kiállítás új­bóli megnézésére. Kérem, hogy nézzék el csa- pongásomat, de úgy vélem, érdemes a hasábokon csupán felsorolni kiállításaink mű­fajait — nyilván a teljesség igénye nélkül. Tehát: képző- művészeti, iparművészeti, helytörténeti, ipari, mező- gazdasági, különféle szakköri munkák kiállítása, de léhet sorolni a régi bútorokat, fegy­vereket, népművészeti alko­tásokat bemutató kiállításo­kat. S tovább csapongva — most már a szó jelentése kö­rül — említsünk még néhány példát... Amennyiben bizo­nyos személyek „kiállításá­ról” hallunk, akkor az ő ki­jelölésükre gondolunk; ha iratot, kérdőívet kell kitölte­nünk, azt mondjuk, hogy azt kiállítjuk, de kiállíthatjuk cserepes virágainkat az eső­re, bizonyos összegből állít­juk kl a vacsorát, avagy a család hét végi kosztját... és folytatható a sor, mármint az a sor, melybe a kiállít igével kifejezett cselekvések közé tartoznak. Nevelőmunka Simontornya megyénk köz- művelődésében is sajátos he. lyet foglal el. A vármúzeum kulturális kínálataiban a ki­állítások fontos szerepet ját­szanak. — Igényt kielégíteni, isme­reteket terjeszteni — így tö­möríti kiállításrendezői cél­jait Vinczellér Lászlóné, a vármúzeum igazgatója. Az igények felmérését a szo­cialista brigádok között vé­gezzük, de legfőbb mozgató­ink a pedagógusok. Egy évvel előbb kell elkészíteni a ki­állítási tervet. A művész fel­kérése, a válaszadása, idő­pont megjelölése, egyeztetés, a nyomdai meghívók meg­rendelése nagyon sok időt vesz el, ami csak várakozás­sal telik. A kiállítás hasznosí­tása külön a felnőtt- és külön a gyermékközönségünk köré­ben történik. A megnyitó in­kább protokolláris hangulatot sugároz. Az igazi nevelő vagy ismeretterjesztő munka csak ezután következik. Az iskolá­sok részére rendhagyó rajz­órákat ds tartunk. A tanulók esetleg fogalmazás alakjában is, elmondják véleményüket. Az ízlésformálás területén ezenkívül még egyéb mód­szert is fel kell használni. A propagandamunkánkban na­gyon sokat segít, ha az újság­ból, rádióból is hallanak, ol­vasnak a rendezvényünkről. (Megoszlanak a vélemények, hogy egy-egy kiállítás időtar­tama mennyi lekyen. Nálunk az idegenforgalmat is figye­lembe kell venni, ezért be­mutatóink három, négy hó­napig tekinthetők meg. Az oldalt készítették: V. Horváth Mária, Bálint György, Decsi Kiss János. Ékes László, Kapfinger András és Szeri Árpád. „Van, aki ferdébben néz..." A szekszárdi Béri Balogh Adám Mú­zeumban a téli vasárnap délután nem ta­postak egymás lábára a látogatók, ezért nyugodtan szót válthattunk az emeleti fo­lyosón Zemân Ferencné és Nemes And­rásáé iteremőrökkel. — Milyenek vagyunk ml, múzeumláto­gatók? — kíváncsiskodtunk. — A többség érdeklődő. Kevesebben vannak a látogatók között olyanok, akik rendszeresen járnak a múzeumba — ál­lítják mindketten, majd hozzáteszik: — de ha új kiállítás van, akkor jönnek azért. — A gyerekekkel elég sok probléma akad — így Nemes Andrásné —, mert szeretik tapogatni az üvegeket, hozzányúl­nak a kiállított tárgyakhoz. Ha rájuk szóltam, volt olyan szülő, akinek nem tet­szett. Van, aki ferdébben néz ilyenkor. Tudom, udvariasnak kell lennünk, de fi­gyelni is kell. — Figyelni és ügyelni, ez a munká­juk ... — Igen — mondják mindketten, s hoz­záteszik: feladat az is, hogy este az abla­kok ne maradjanak nyitva, a villany ne égjen, és záráskor minden látogató hagy­ja el a termeket. Ezek mellett természe­tesen arra is jut idő, hogy megismerked­jenek az általuk vigyázott termek „tar­talmával”, tudják mindennek a helyét — ez fontos szempont —, ám az sem árt, ha a kiállított tárgyakról, illetve azok funk­ciójáról is tudnak felvilágosítást adni. Néha ezt is kérik a múzeumlátogatók. Beszélgetésünk végére egy apró sztori is dukál. Két gyerek nézegeti a múzeumban a régi pénzeket, s vitatkoznak, mert az egyik azt állítja, neki is van olyan, mint amit a tárlóban lábnak. Megkérdezik a teremőrt, mire az: — Neked nem lehet ilyen, kisfiam. — Ugye, mondtam — replikázik a vi­tapartner —, a nénit nem lehet átrázni. Az óvodások a hóember-kiállításra készülnek Az érdeklődő Fischer Ernő festömű vész alkotásai között

Next

/
Thumbnails
Contents