Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 12. szám
1986. Január IS. NÉPÚJSÁG 5 Kiállítás. A szóról mi is jut azonnal eszünkbe? Az a jelentése, miszerint művészeti értékű, vagy valamilyen tekintetben a közönséget érdeklő tárgyaknak, alkotásoknak, szemléltető anyagnak meghatározott ideig és bizonyos szempontok szerinti összeválogatásban való kiállítása, nyilvános helyen való elhelyezése. Oldalösszeállításunkban természetesen elsősorban a közönséget érdeklő kiállításokról szólunk. De - nem is játékos kedvünkben — eszünkbe jutott a kiállítás szó más jelentése is: például a gyerekek kiállítása a sarokba, avagy a szabálytalanságot elkövető sportolók kiállítása — mármint a pályáról... Kiállítás - az óvadában nem? Ma már általában a megszépült múlt emlékeként él — főként az idősebb generáció emlékezetében — a régen gyakorta alkalmazott sarokba állítás, mint az iskolai fegyelmezés eszköze. Napjainkban a pedagógusok nagy többsége nem tartja szerencsés módszernek a rendteremtés érdekében kifejtett eme eljárást. Hibát követünk el azonban, ha tagadnánk a kényszerítő eszközök eredményre vezető hatását, és csak a szép szavak csodatévő erejében hinnénk. A fegyelemre, az előírt szabályok pontos betartására nevélés — szervezett keretek között — már a legfiatalabb korosztálynál, az óvodában elkezdődik. A kisgyermekeknek gyorsan és minden átmenet nélkül kell alkalmazkodniuk a számukra addig szokatlan rendszerességhez — saját érdekükben. Hogyan, milyen eszközökkel lehet ezt elérni? Erről beszélgettünk Böjthe Zsuzsanna óvónővel, aki a szekszárdi Honvéd utcai óvodában dolgozik, és huszonkét 5—6 éves korú kisgyerek tartozik „keze alá”. — Az óvoda elsősorban nevelésközpontú intézmény, de emellett Oktatási feladatokat is ellát — mondja Böjthe Zsuzsanna. — A betervezett kötelező foglalkozások — környezetismeret, ábrázolás, ének, testnevelés, matematika — általában a játék rovására mennek. A nagy mozgásigénnyel rendelkező óvodások természetesen ezt nehezen viselik el és sokszor bizony fegyelmezetlenék. — Ilyenkor következik a kiállítás, sarokba térdepelte- tés? — Nálam ez nem gyakorlat... Ellenben előfordul, hogyha már végképp nem lehet bírni a rendétlenkedő- val, ráparancsolok, maradjon állva ... — És ez használ? — Sajnos, a gyerekek tisztában vannak azzal, hogy meddig mehet el a pedagógus. Az előbb említett megoldás éppen ezért csak ideig-óráig használ... Útjelző is... Csúcs Endre szekszárdi keramikus munkáiból — amint erről már beszámoltunk — jelenleg Kisszálláson látható kiállítás. Ott volt az elmúlt évben az országos népművészeti bemutatókon és vásárokon is. Mit jelent számára a kiállításra való készülés? — ezzel a kérdéssel kerestük meg őt a Prantner utcai műhelyében. — Lehetőség, hogy emberek elé állíthassam azoknak a legkedvesebb tárgyaimnak egy részét, amelyek igazi örömből születtek — kezdi Csúcs Endre és válogatni próbál — az egyre népszerűbbé váló — fekete kerámiái között, hogy melyiket is adná szíve szerint kiállítási célra. — Itt a sárközi, mórágy! fazekashagyományolkat őrző vidéken azért választottam az egyszínűt, mert több lehetőséget érzek a formai változtatásra. Múzeumi kutatási sétáimon találtam a népvándorlás-korabeli kerámiákon olyan díszí- tőjegyeket is, amelyeket alapnak tekinthetek. Visszatérve az eredeti kérdéshez, a tervezett kiállítások ösztönöztek is új és újabb megoldások keresésére. Ez kicsit nehéz, mert a mindennapi munka, az árusításra kerülő darabok gyártása, a sorozatok elég lélekgyö’trők. A hétközi szürkeségben ünnep a kiállítás. Nélkülözhetetlen alkalom. Számadás, megméretés. Ugyanolyan fontosnak érzem a másak munkáinak megtekintését is. Ez pedig tájékozódás. Egy siklósi vagy kecskeméti bien- nálé, hogy a saját területemen maradjak, mindig útjelző is számomra. Lassú sétával járják körül az érdeklődők a kiállítási termet. Egy-egy kép előtt megállnak, hosszan nézegetik. Megjegyzéseket fűznek a látottakhoz. Arra a (kérdésre ikeresünk választ, hogy miből (táplálkozik a kíváncsiságuk, amely idehozta őket. — Minden ember vágyik a szépre, azt hiszem — mondja az érdeklődők közül Krémer Mária, Szek- szárdon, a művelődési központban. A szép fogalmát nehéz meghatározni, szubjektív összetevői vannak. A képzőművészet engem jobban vonz, mint az iparművészet, de minden kiállításra szívesen elmegyek, ha mód van rá. Dunafalván, ahol az elmúlt évben tanítottam, nem volt ilyen lehe. tőség. Ha tehetem, akkor a megnyitón is jelen vagyok. Olyan dolgokról lehet ott hallani, ami segíthet a képek megértésében, közelebb vihet az alkotóhoz. Igaz, én azt szeretném, ha maga a kiállító művész beszélne kicsit önmagáról, kicsit a munkásságáról. Néha nagyon udvariasnak érzem a kiállítást megnyitó beszédet. Az is kérdésként merült fel több helyen, hogy szükséges e a képek mellé, vagy alá címeket írni. Van eset, amikor valóban segít a tájékozódásban, de az is előfordul, hogy felesleges. Említettem, hogy a kiállításokban vélik megtalálni az emberek az esztétikai élményszerzés lehetőségét. Vannak sokan, akik olykor felháborodottan távoznak. Én sosem érzek csalódást. Azzal nyugtatom magam, hogy mindent meg kell nézni, amit illetékes szakemberek kiállítás címszó alatt bemutatnak, mert ezzel is fejlődik a kritikai érzékem ... Amikor villan a piros! Kiáliítás: gólra (kapura) játszott mérkőzéseiken elköivetett, rendszerint többször ismétlődő durva szabálysértés büntetése. Tényét a játékvezető a piros lap felmutatásiával közli. A kiállított játékos helyére cserejátékos rendszerint nem állhat be, és csak azokban a sportjátékok óban térhet vissza a pályára, amelyeknek szabályai alkalmazzák a büntetőiidő fogalmát (pl. jégkorong, kézilabda, vagy vízilabdában megszabott határideig). AKI ADJA. A játékvezető, a bíró, akivel szemben a főszereplők — maguk a játékosok —, de a sportközvélemény nagyon csínján bánik a dicsérettel. Ezért a bölcs mondás: a fekete-ruhás akkor áll feladata magaslatán, ha nem veszik észre. A síp mesterei nevében a már több mint két évtizede — eredményes múlttal a háta mögött — labdarúgó- játékvezetőiként működő Dravecz Istvánt kérdeztük a legszigorúbb szankcióval kapcsolatban. — Azt hiszem, kollégáim nevében is nyugodtan mondhatom: a játékvezető akkor örül, ha a piros kártyákért nem kell a zubbony zsebébe nyúlnia a kilenven perc során. Sajnos, a játék keményedése, a tét fokozódása, a mindenáron való győzni akarás igénye magával hozta a testi épséget veszélyeztető durvaságokat, a sporterlkölecsel összeegyeztethetetlen sportszerűtlenségeket. Nem ritka — különösen alacsonyabb osztályokban — a játék hevével egyáltalán nem magyarázható tettlegesség, amit a fegyelmi tárgyaláson több részről is úgy magyaráznak: ,,Én csák visszaütöttem.” Azt mondjuk, hogy a mai fiatalok helyzeti előnyükből adódóan műveltebbek, intelli gensdhbek. Dravecz István szerint a futballpálya látlelete ennek ellentmond. — Egyszerűen nem értem azokat az ifjúsági játékosokat, akik legtöbbször vélt sérelmükön felfortyanva, emberi mivoltukból kivetkőzve ostorozzák ellenfeleiket és a játékvezetőt. A következmény, hogy csapatukat, játékostársaikat lehetetlen helyzetbe hozzák kiállittatásuklkal, mit sem érdekli őket. AKI KAiPiJA. Egy, feldúltan a zuhanyzóba térő játékost szerettünk volna higgadtabb fejjel szóra bírni, ám a holt- Idény kifogott rajtunk. Viszont utolértük Tóth Istvánt, a Szekszárdi Dózsa, időnként a durvaság és a keménység határmezsgyéjén lavírozó badhátvéd'jét. — Csalódást kell hogy okozzak iazolknak, akik durvának tartanak és úgy gondolják: sokszor kiállítottak már — kezdi. — Csupán a tavalyi, Baja elleni presztízsrangadón fejeztem be élőbb a játékot kiállítás miatt, az ezt megelőző piros lapra már nem is emlékszem. Elismerem, keményen játszom, s ezzel megkeserítem a csatár életét, vagy veszi a lapot az ellenfelem és forró pillanatokat sem nélkülöz párviadalunk. Ilyenkor sárga lap nélkül aligha úszom meg. — A sárga után viszont „elérhető közelségben” a piros ... — Ez az, ami feszélyez. A bírók sokszor indokolatlanul osztogatják a sárgákat. Például egy kis koccanásnál alig több rossz becsúszó szerelésért. Ezután már óhatatlanul visszafogottabb a játékom. Erényem, a határozottság, a keménység nem juthat érvényre. A címmel máris elébe vágtam első mondatomnak, mármint annak, hogy minden kiállításnak megvan a sajátos hangulata. Azaz akkor jó egy kiállítás, ha van sajátos hangulata. Sőt, tovább megyek, a megnyitóknak is van hangulatuk. Azt akarom mondani, hogy a kiállítást szerető és néző emberek végül is két csoportba oszthatók: az egyikbe azok tartoznak, akik a megnyitóra mennek szívesen. S persze, nem elsősorban protokolláris megfontolásból, hanem az ünnepség atmoszférája van rájuk hatással. (Megjegyzem, hogy e témában az jelent gondot számomra, hogy a kiállításokra, (bemutatókra szóló meghívók — névre szóló meghívók — tulajdonosai miért hiszik oly gyakran, hogy a nyomtatott vagy stencilezett levélke nem Igazában jelenti a hívó szót. Az a tapasztalatom, Hangulatok hogy a meghívottak igen lois százaléka fogadja el a megtiszteltetést.) Következzék a második „kategória”, mégpedig azokról is essék szó, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy egy-egy kiállítást teljes nyugalomban, a legkisébb népsűrűségben, de leginkább egyedül nézhessék, élhessék át. S most teszem hozzá, hogy nem bűn, ha valaki meghívottként részt vesz a megnyitón — s lévén az általam szubjektiven kategorizált (második csoport tagja — majd alkalmat keres és talál is (!) à kiállítás újbóli megnézésére. Kérem, hogy nézzék el csa- pongásomat, de úgy vélem, érdemes a hasábokon csupán felsorolni kiállításaink műfajait — nyilván a teljesség igénye nélkül. Tehát: képző- művészeti, iparművészeti, helytörténeti, ipari, mező- gazdasági, különféle szakköri munkák kiállítása, de léhet sorolni a régi bútorokat, fegyvereket, népművészeti alkotásokat bemutató kiállításokat. S tovább csapongva — most már a szó jelentése körül — említsünk még néhány példát... Amennyiben bizonyos személyek „kiállításáról” hallunk, akkor az ő kijelölésükre gondolunk; ha iratot, kérdőívet kell kitöltenünk, azt mondjuk, hogy azt kiállítjuk, de kiállíthatjuk cserepes virágainkat az esőre, bizonyos összegből állítjuk kl a vacsorát, avagy a család hét végi kosztját... és folytatható a sor, mármint az a sor, melybe a kiállít igével kifejezett cselekvések közé tartoznak. Nevelőmunka Simontornya megyénk köz- művelődésében is sajátos he. lyet foglal el. A vármúzeum kulturális kínálataiban a kiállítások fontos szerepet játszanak. — Igényt kielégíteni, ismereteket terjeszteni — így tömöríti kiállításrendezői céljait Vinczellér Lászlóné, a vármúzeum igazgatója. Az igények felmérését a szocialista brigádok között végezzük, de legfőbb mozgatóink a pedagógusok. Egy évvel előbb kell elkészíteni a kiállítási tervet. A művész felkérése, a válaszadása, időpont megjelölése, egyeztetés, a nyomdai meghívók megrendelése nagyon sok időt vesz el, ami csak várakozással telik. A kiállítás hasznosítása külön a felnőtt- és külön a gyermékközönségünk körében történik. A megnyitó inkább protokolláris hangulatot sugároz. Az igazi nevelő vagy ismeretterjesztő munka csak ezután következik. Az iskolások részére rendhagyó rajzórákat ds tartunk. A tanulók esetleg fogalmazás alakjában is, elmondják véleményüket. Az ízlésformálás területén ezenkívül még egyéb módszert is fel kell használni. A propagandamunkánkban nagyon sokat segít, ha az újságból, rádióból is hallanak, olvasnak a rendezvényünkről. (Megoszlanak a vélemények, hogy egy-egy kiállítás időtartama mennyi lekyen. Nálunk az idegenforgalmat is figyelembe kell venni, ezért bemutatóink három, négy hónapig tekinthetők meg. Az oldalt készítették: V. Horváth Mária, Bálint György, Decsi Kiss János. Ékes László, Kapfinger András és Szeri Árpád. „Van, aki ferdébben néz..." A szekszárdi Béri Balogh Adám Múzeumban a téli vasárnap délután nem tapostak egymás lábára a látogatók, ezért nyugodtan szót válthattunk az emeleti folyosón Zemân Ferencné és Nemes Andrásáé iteremőrökkel. — Milyenek vagyunk ml, múzeumlátogatók? — kíváncsiskodtunk. — A többség érdeklődő. Kevesebben vannak a látogatók között olyanok, akik rendszeresen járnak a múzeumba — állítják mindketten, majd hozzáteszik: — de ha új kiállítás van, akkor jönnek azért. — A gyerekekkel elég sok probléma akad — így Nemes Andrásné —, mert szeretik tapogatni az üvegeket, hozzányúlnak a kiállított tárgyakhoz. Ha rájuk szóltam, volt olyan szülő, akinek nem tetszett. Van, aki ferdébben néz ilyenkor. Tudom, udvariasnak kell lennünk, de figyelni is kell. — Figyelni és ügyelni, ez a munkájuk ... — Igen — mondják mindketten, s hozzáteszik: feladat az is, hogy este az ablakok ne maradjanak nyitva, a villany ne égjen, és záráskor minden látogató hagyja el a termeket. Ezek mellett természetesen arra is jut idő, hogy megismerkedjenek az általuk vigyázott termek „tartalmával”, tudják mindennek a helyét — ez fontos szempont —, ám az sem árt, ha a kiállított tárgyakról, illetve azok funkciójáról is tudnak felvilágosítást adni. Néha ezt is kérik a múzeumlátogatók. Beszélgetésünk végére egy apró sztori is dukál. Két gyerek nézegeti a múzeumban a régi pénzeket, s vitatkoznak, mert az egyik azt állítja, neki is van olyan, mint amit a tárlóban lábnak. Megkérdezik a teremőrt, mire az: — Neked nem lehet ilyen, kisfiam. — Ugye, mondtam — replikázik a vitapartner —, a nénit nem lehet átrázni. Az óvodások a hóember-kiállításra készülnek Az érdeklődő Fischer Ernő festömű vész alkotásai között