Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

1985. december 1. © Képújság I — Ügy látom, még Jó egészségben van, s mint oly sok mindent megért ember, most pihen. — Pihennék, de sajnos az egészség csak látszat, sok betegség gyűlt össze az év­tizedek alatt. A gyógyszer, a tabletták, ez tart jó erőben, meg a szép családom, a fele­ségem gondoskodása. I — Ez a mai helyzet. La­pozzunk vissza egy kicsit! — Készségesen állok ren­delkezésére. — Ki volt a mestere? — Szálkán, a Schoszer György. Kitűnő mester volt, egyben sógorom is. Én 1926- ban, ’27-ben, meg ’28-ban voltam inas, azaz akkor ta­nultam a cipészmesterséget. I — Szálkán laktak, mint tudom, de a kórházban született Szekszárdon. Mi­kor? — 1910. április 25-én, jö­vőre már hetvenhat leszek. Szóval én tulajdonképpen Öcsény-Szőlőhegyen éltem, de természetesen szekszárdi vagyok. Még Szálkán, ami­kor ott dolgoztam, volt ami­kor három tanonc is dolgo­zott a műhelyben. Sokan is­mernek. A régiek még in­kább, mint a mai fiatalság. I — Az önállóság mikor kezdődött? — A felszabadulás után. Műhelyemet a Poós-féle vendéglő udvarán nyitottam meg. Ott kezdtem a szákmai munkát, mint önálló ember. Talán két, vagy három hé­tig még egy segédem is volt, nem emlékszem a nevére, csak annyira, hogy sántított egy kicsit. I — S megkezdték a szer­vezkedést. — Négyen. Gáspár Manó, a Várszegi, a Dajka Miklós, meg én. Közkereseti társa­ságot alapítottunk, mert ak­kor még 16 személy volt szükséges, hogy szövetkezet lehessen. A Gáspár lett az ügyvezető. összeállítottuk mi a szekszárdi iparosok lis­táját, de nem jött össze a kívánt tagsági létszám. Klein Kálmán volt akkor az ipar- testületi elnök, szóval ő se­gítette a mi csapatunkat. — S ml volt a tennivaló? — Cipőket javítani, csiz­mákat. Űj termék is kike­rült a műhelyből, papucsok, meg szandálok. — Sokáig tartott ez az együttlét? egyszer — nem is egyszer —, hogy a bőrbeszerzéssel is nekünk volt dolgunk. El­mentünk négyen Simontor- nyára. Biciklivel. Hoztunk akkora terét, hogy két nap­ra is tellett az út, nem bír­tuk a rossz utakon a bicik­lit sem hajtani, sem tolni. Egy alkalommal, a Dajka— Janó—Gáspár trió elment anyagért, s képzelje, a kö- lesdi hegyen éjszakáztunk, annyira elfáradtunk, hogy egy lépést ha még megyünk, ránk borul a csomag, a bi­cikli. I — Volt egy üzlete is a szövetkezetnek. — A korzón. Kár, hogy azt a korzót nem hagytuk meg az utókornak, most milyen szép lenne a városnak az a részel? Szóval ott volt egy szép kis üzlet, én pedig vá­sárokba jártam. Vittem a szövetkezet portékáját elad­ni. S ekkor kezdett megbo- molni a szövetkezet. — Miért? — Kérem szépen, ebben az időben már kezdődtek a nagy kiemelések. A Gáspárt például elvitték a statiszti­kai hivatalhoz, vezetőnek. Nem tudom, emlékeznék-e a mostani statisztikusok reá? Na! A Dajka ekkor in­gatlankezelő hivatalnak lett a vezetője. Engem pedig Dombóvárra küldtek államo­sítani. — Emlékezen arra az idő­re, a Moldovány-féle bú­torgyárat államosították. — Azt. A gyárat hozzá­csaptuk a komlói magasépí­tőkhöz, ott volt vezérigazga­tó Vas Zoltán. Szóval átad­tam a faipart a komlóiak­nák, jelentettem, hogy a fel­adatot végrehajtottam és ké­rek új munkát. — Ez mikor volt? — Ez kora tavasszal, 1950- ben, úgy február végén. Alig pihentem meg, berendeltek, hogy március 6-tól én leszek a Népbolt Nemzeti Vállalat igazgatója. — Az első igazgató. — Igen. Ugyan volt itt egy pécsi kereskedő, de ő átadta a hat, vagy hét bol­tot és ment tovább. Rám maradt a vállalat. Ládák voltak az íróasztalok, meg az ülőalkalmatosságok. I — Cipész, államosító és igazgató. — Abban az időben ilyen volt a helyzet. — Nem. 1948. május else­jén megalakítottuk a cipé­szek szövetkezetét. A mű­hely a Széchenyi utcában volt, körülbelül ott, ahol most a Kispipa van, a Ritt- mann szíjgyártó udvarában. Ott már többen dolgoztunk. Egy bátaszéki ember, két faddi is, testvérek voltak, közénk álltak. I — Ki volt az első szövet­kezet első elnöke? — Gáspár Manó megbízott elnök volt. Az ő szakmája felsőrészkészítő, úgyhogy amikor átkerültünk a se­lyemgyárba, és ott létesítet­tünk műhelyt, már szép kis üzemféle alakult ki belő­lünk. Továbbra is főleg ja­vítással és papucsok készí­tésével foglalkoztunk. Volt — Ki nevezte ki? — A belkereskedelmi mi­niszter. Itt van az a levél, amely tanúsítja. Akkor a Si­pos elvtárs volt a megyei titkár, s ő javasolt, kádere- zés után. A megyei pártbi­zottságon adták át a papírt. Vajda Imre államtitkár írta alá az okmányt, amely az FM Országos Közellátási Hi­vatal levélpapírján felülbé­lyegezve a Belkereskedelmi Minisztérium pecsétjével. Ez volt az okmány. A száma pedig 204 152T950. Bőrre kellett ragasztanom, mert szétesett volna. — Ml volt a feladat? — Megszervezni a Népbol­tot. Kaptuk az instrukciót, hogy melyik üzletet mikor kell államosítani, hozzá az „irodalmat", és gyerünk dol­gozni. I — Az igazgatónak is ki kellett Járni államosítani? — Természetesen. Akikor még nem volt olyan nagy ember egy igazgató, mint manapság. Ha jól emlék­szem, Bonyhádon kezdtük a munkát, s utána jött a töb­bi község... — Mekkora létszáma volt abban az időben a Nép­boltnak? — Azt nem tudom ponto­san. Az üzletek száma 1950 végére elérte a kilencvenet. S ez volt a baj. i I — A Jóból Is megártott a sok? — Nem. Az volt a helyzet, hogy a MÉSZÖV magának kérte a kis puszták, faluk boltjait. Tizennégy üzletet adtunk át, az első menetben, ami után megtárgyaltuk ezt a megyei pártbizottságon, meg a tanácson. nyugdíjba. Tehát 1953. janu­ár elsejétől elnök lettem. I — Az elnökség meddig tartott? — Az a tíz év, nagyon jó emlék. Sokat dolgoztunk, szép eredményeket értünk el. Akkor, 1962-ben a szek­szárdi, meg a bonyhádi ci­pészszövetkezet egyesült, én elnökhelyettese, Keserű Já­nos pedig elnöke lett a cipé­szeknek. I — Az elnökhelyettesnek mi volt a dolga? — A javító-szolgáltató ágazat tartozott hozzám. S megszerveztem a megyében a részlegeket, a felvevő bá­zisokat, a műhelyeket. Az árutermelés főleg Bonyhád- ra korlátozódott. Ekkor már bőven exportáltunk. A szek­szárdi üzemben, a Kölcsey utcában két műszakban is termeltünk, úgy nyolcvanan lehettek a két műszakban összesen. I — Kifelejtettünk valamit. A munkásőrséget. — Tehát az igazgató első „kudarca”. — Nem volt ez kudarc, mert akkor az volt a hiva­talos politika, hogy a kis helyeken a földművesszövet­kezet, másutt a Népbolt a gazda. ! — Közben múltak a hó­napok, kiépült a Népbolt megyei hálózata. — Nem sokáig volt ilyen jó világ. Mi rendbe tettünk sok üzletet, kiépítettük a hálózatot. S 1952. április el­sején beütött a második me­net. Király elvtárs, a megyei pártbizottság akkori titkára utasított, hogy újabb üzlete­ket adjunk le. Én telefonon, levélben kértem kihallga­tást, mivel nem értettem egyet a témával, azzal, hogy csak úgy parancsra elvették tőlünk az üzleteket, kiabál­ni kezdett velem a Király elvtárs. Nagyon kikelt ma­gából, goromba volt, s azt mondta, hogy én nem vá­gyók alkalmas vezetőnők. Április elsején már fel is mondtak, ezen a napon. S ugyanaznap kaptam egy má­sik levelet, amelyben kine­veztek az ingatlanközvetítő hivatal megyei vezetőjének. Az Arany János utcában a Diamant bolt mellett volt az irodánk. Ott találtam Gáspár barátomat. Megszer­veztem a megyében a kiren­deltségeket, nem volt ház, ingatlan adásvétel, mit csi­náljunk? Dolgoztunk, ami jött azt. S egyszer beállít hozzám a Lőrincz Jancsi, a megyei tanács bérfelelőse, s mondja, hogy az 1600 forin­tos fizetésemet leveszik nyolcszázra. Amikor a Nép- boltnál voltam, kétezerszá­zat kaptam. Ott volt a há­rom gyerek. Nyolcszáz fo­rint? Mondtam, megyek vissza a szakmába dolgozni. A Szendi elvtárs, a városi titkár azt mondta, hogy nem, mert a KISZÖV kérte, hogy engemet engedjenek a szövetkezetbe elnöknek. I — Akkor már szép üze­me volt a cipészek szövet­kezetének. — Azért is pályáztam el a hivatali munkától. Az elő­ző elnök kérte, hogy váltsák le, mert ő dolgozni szeret, nem dirigálni. Huth József­nek hívják, két éve ment — Azt kifelejtettük, pedig kár lenne. Ugyanis az elsők között alapítottuk meg, a Harmath Józsi volt a pa­rancsnokunk. Szóval ott tar­tottunk, hogy elnökhelyettes lettem. De ki készültem. Ma­gas lett a vérnyomásom, a folytonos idegesség más be­tegségeket 1$ produkált, úgyhogy az orvosoik azt mondták, hogy pihenni kell, nyugdíjba mentem hatvan­évesen. — Es azóta? — Már tizenöt éve annak, hogy pihenek. — A régi cégek, ahol ve­zető volt, vagy ahol dol­gozott, megemlegetik? — Nem tudok róla. A ci­pészeknél most december 4- én lesz nyugdíjastalálkozó, oda mindig elmegyek. — És a család? — Négy gyermekem van. A legkisebb ötvenhatban született. A Gyuri fiam a Népboltnál kereskedelmi osztályvezető ... — Igazgatóhelyettes. — A Jocó a festő kátéesz- ben gépkocsivezető. A kiseb­bik lányom a kisvállalatnál munkairányító, elszámoló. A nagyobbik leányom a cipé­szeknél felsőrészkészítő. A Gyuri fiam, amikor végzett az iskolákkal, mondtam Greif Toncsinalk, akkor ő volt a Népbolt igazgatója, hogy nem kell nektek egy iskolázott gyerek technikus­nak? Hát azt mondta, hogy kell. S felvették. Ügy tudom, jó hírrel vannak róla is. A Népboltnál. — Ott, ahol Janó György, az első igazgató volt. S akinek életútja már egy kicsit történelmi morzsa. Most hogy érzi magát? — Köszönöm, a betegsé­geket leszámítva jól. I — Pihenjen jól és emlé­kezzen a küzdelmes évek­re! — Ügy hiszem, ez a be­szélgetésünk is jó orvosság számomra. I — Kívánom, orvosság he­lyett, így érezze. PÁLKOVACS JENŐ Múltunkból Dunaföldvár bemutatko­zik Szekszárdon, a Tolna Megyei Népújság szerkesz­tőségének épületében. Ebből az alkalomból emlékezünk meg megyénk legészakibb településének egyik nagy eseményéről, amelyre joggal lehetnek büszíkék a duna- földváriak. A harmincas évek illegális szervezkedésé­ről van szó. A nagy gazdasági világ­válság súlyosan érintette a magyar társadalmat. A lét­bizonytalanság, a munkanél­küliség, a fokozódó kizsák­mányolás cselekvésre kész­tette a társadalom leghala­dóbb erőit. A Kommunisták Magyarországi Pártja harci programjaiban nemcsak harcra szólított, de olyan programot is adott, amely visszhangra talált városon és falun egyaránt. A rendszer statáriálüs bíróság elé állí­totta Sallai Imrét és Fürst Sándort. Életüket áldozták ők a társadalmi haladásért. De ez nem rettentette vissza a tenniakarókat. Dunaföld- várott is voltak, akik felso­rakoztak a társadalmi hala­dásért folyó küzdelemhez. A Tolnamegyei Űjság 1932. július 30-án „Négy duna­földvári kommunistát a pé­csi fogházba szállították’’ címmel foglalkozott az ese­ményekkel. Mi történt Du-na- földvárott? Idézzük a cikk egy részletét: „A belügyminisztérium az adatok birtokában harminc csendőrt küldött Dunaföld- várra, akik azonnal meg­kezdték az előállításokat és Abelovszky Gáspár kovács­segédet, Berecz Lajos cipész­segédet és Makai István nyomdászsegédet letartóztat­ták és beszállították őket a pécsi királyi ügyészség fog­házába, mert kommunista izgatásokkal vádolt egyének ügyei a pécsi királyi tör­vényszék elé tartoznak." A cikk azt is tudatja olva­sóival, hogy: „A dunaföldvári kommu­nista szervezkedés részletei­nek felderítése folyamatban van és a csendőrök eddig körülbelül 80 gyanúsított egyént hallgattak ki. Megál­lapítást nyert az is, hogy Abelovszky és társai nem­csak Dunaföldváron szervez­kedtek, hanem más közsé­gekben is megkísérelték az augusztus elsejére tervezett kommunista zavargások elő­készítését.” A szervezkedés történetét a periratok segítségével is­merhetjük meg. Abelovszky Gáspár a Ma­gyar Tanácsköztársaság ide­jén vörösőr volt. Emiatt a hatalomra jutott ellenforra­dalmi rendszer börtönbe ve­tette. Szabadulása után be­járta Ausztriát, Németorszá­got, Franciaországot és Bel­giumot is, s csak 1931. au­gusztusában került vissza Magyarországra. Budapesten dolgozott, ahol megismerke­dett egy Molnár nevű sze­méllyel, akivel megállapo­dott, hogy kísérletet tesz Dunaföldvárott a rendszerrel elégedetlenkedők szervezésé­re. 1932. április végén és má­jus elején ismerkedett meg Abelovszky az illegális munka legalapvetőbb ele­meivel. A budapesti össze­kötő adott neki erről tájé­koztatót. Az összekötő több alkalommal is felkereste Abelovszkyt, s egy alkalom­mal röplapokat adott át ne­ki, hogy azokat szórja szét a községben. Az illegalitás szabályai szerint illegális találkozókra került sor. A találkozóhelyek között volt az öreghegyi sző­lő, a Stark-féle vendéglő, utcai séta, de egy-egy alka­lommal Abelovszkyéknál ta­lálkozott 2—3 ember. A szervezkedés vezetője mintegy 40 igazolvány- nyomtatványt kapott az ösz- szekötőtől. Ezeket azonban Abelovszky megsemmisítette, mert észrevette: az együk be­szervezett személy illetékte­lenül nyilatkozott a mozga­lomról, s ezért el kívánta tüntetni a nyomokat. Ké­sőbb, miután nem vett észre vátozást az előzőekhez ké­pest, látszólalg nem vöt kö­vetkezménye az illetéktele­nek előtti nyilatkozatnak, úgy gondolta, előállítja, vagy előállíttatja az igazolványo­kat helyben. Ezért kapcsola­tot keresett a dunaföldvári Somló-féle nyomda Makai István nyomdászával, akit meg akart nyerni a mozga­lomnak. Makai egyet is ér­tett a szervezkedéssel, és kész volt a megfelelő minő­ségű és színű papírt előte­remteni és azt ingyen ren­delkezésre bocsátani. Arra azonban nem vállalkozott, hogy ő készítse el az igazol­ványokat. Azt ajánlatta: sze­rezzenek be a nyomdától há­zi használatra megfelelő esz­közöket, s a lakáson végez­zék el a nyomdai műveletet. A szervezkedésnek figye­lemre méltó, érdekesnek tű­nő epizódja is volt. Abe­lovszky soha nem titkolta kommunista érzelmeit. Erről szinte az egész község tudott. S ha valaki érdéklődött, szí­vesen válaszolt olyan kérdé­sekre, hogy mit akarnak a kommunisták, egyáltalán mi az a kommunizmus. Az ér­deklődők között 1932-ben megjelent egy csendőr is (Surugli János), aki úgy nyi­latkozott, hogy szeretne megismerkedni a marxizmus néhány tanával. Abelovszky és Surugli között többször is élénk vita bontakozott ki az eszmecserék során. Abe­lovszky még Marx egy mű­vét is átadta a csendőrnek, hadd tanulmányozza . . . (Abelovszky nem tudta — hiszen nem régen érkezett vissza Nyugat-Európából —. hogy Magyarországon bűn­cselekménynek minősül, ha valaki Marx műveit forgat­ja). Természetesen a csendőr valójában nem érdéklődött a marxizmus iránt. Oka volt annak, hogy többször is ta­lálkozott Abelovszkyval. Volt ugyanis egy személy a beszervezettek között, aki borgőzös állapotban kife­csegte a szervezkedést. Ettől kezdve ő is a csendőrség érdeklődésének középpont­jába került. Erről a szervez- kedők csak akkor szereztek tudomást, amikor az illető kijelentette egy újabb kocs­mai borozgatás közben, hogy „neki nem kell dolgoznia, mert őt a csendőrség is pén­zeli”. Amikor ez nyilvánosságra került, azonnal kirekesztet­ték az illetőt az illegális szervezkedésből. De ennyi elég volt a csendőrőrsnek. Többé már nem lehetett mit tenni... 1932. július 22-én Surugli János csendőrőrmester — több társával megjelent Abe­lovszky lakásán, és letartóz­tatta a szervezkedés irányí­tóját, majd a szervezkedés több tagját. A szervezkedés három hó­napig tartott. Az illegalitás­ban semmi tapasztalattal sem rendelkezőket hamar megtalálta a csendőrség. A harminc csendőr több na­pon át nyomozott, kutatott. Széles körű szervezkedést gyanított, de csak keveseket talált. A szervezkedés ugyanis még a kezdeteknél tartott, kevesen voltak a be­szervezettek. 1932. november 14-én mondott ítéletet a pécsi tör­vényszék a letartóztatottak felett. Valamennyi letartóz­tatottat bűnösnek találta az 1921. évi III. te. alapján. Abelovszky Gáspárt két év és hat hónapi fogházra, Be­recz Lajost és Makai Istvánt 14—14 napi fogházra, Haasz Jakabot pedig egy hónapi fogházra ítélte. Az elítéltek fellebbeztek. A pécsi Ítélő­tábla 1933. március 9-én az eredeti ítéletet hagyta jóvá. Indoklásában kimondotta: .......a való tények szerint A belovszky Gáspár vádlott az úgynevezett kommunista rendszer visszaállítása érde­kében fejtett ki élénk tevé­kenységet. Már pedig ez a rendszer csupán az állam és társadalom törvényes rend­jének erőszakos felforgatása révén valósulhat meg, követ­kezésként a vádlott tevé­kenysége is az állam és a társadalom törvényes rend­jének erőszakos felforgatását célozta." K. BALOG JÁNOS Hét Janó György nyugdíjasnál

Next

/
Thumbnails
Contents