Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

1985. december 1.

© Képújság

I

— Ügy látom, még Jó egészségben van, s mint oly sok mindent megért ember, most pihen.

— Pihennék, de sajnos az egészség csak látszat, sok betegség gyűlt össze az évtizedek alatt. A gyógyszer, a tabletták, ez tart jó erőben, meg a szép családom, a feleségem gondoskodása.

I

— Ez a mai helyzet. Lapozzunk vissza egy kicsit!

— Készségesen állok rendelkezésére.

— Ki volt a mestere?

— Szálkán, a Schoszer György. Kitűnő mester volt, egyben sógorom is. Én 1926- ban, ’27-ben, meg ’28-ban voltam inas, azaz akkor tanultam a cipészmesterséget.

I

— Szálkán laktak, mint tudom, de a kórházban született Szekszárdon. Mikor?

— 1910. április 25-én, jövőre már hetvenhat leszek. Szóval én tulajdonképpen Öcsény-Szőlőhegyen éltem, de természetesen szekszárdi vagyok. Még Szálkán, amikor ott dolgoztam, volt amikor három tanonc is dolgozott a műhelyben. Sokan ismernek. A régiek még inkább, mint a mai fiatalság.

I

— Az önállóság mikor kezdődött?

— A felszabadulás után. Műhelyemet a Poós-féle vendéglő udvarán nyitottam meg. Ott kezdtem a szákmai munkát, mint önálló ember. Talán két, vagy három hétig még egy segédem is volt, nem emlékszem a nevére, csak annyira, hogy sántított egy kicsit.

I

— S megkezdték a szervezkedést.

— Négyen. Gáspár Manó, a Várszegi, a Dajka Miklós, meg én. Közkereseti társaságot alapítottunk, mert akkor még 16 személy volt szükséges, hogy szövetkezet lehessen. A Gáspár lett az ügyvezető. összeállítottuk mi a szekszárdi iparosok listáját, de nem jött össze a kívánt tagsági létszám. Klein Kálmán volt akkor az ipar- testületi elnök, szóval ő segítette a mi csapatunkat.

— S ml volt a tennivaló?

— Cipőket javítani, csizmákat. Űj termék is kikerült a műhelyből, papucsok, meg szandálok.

— Sokáig tartott ez az együttlét?

egyszer — nem is egyszer —, hogy a bőrbeszerzéssel is nekünk volt dolgunk. Elmentünk négyen Simontor- nyára. Biciklivel. Hoztunk akkora terét, hogy két napra is tellett az út, nem bírtuk a rossz utakon a biciklit sem hajtani, sem tolni. Egy alkalommal, a Dajka— Janó—Gáspár trió elment anyagért, s képzelje, a kö- lesdi hegyen éjszakáztunk, annyira elfáradtunk, hogy egy lépést ha még megyünk, ránk borul a csomag, a bicikli.

I

— Volt egy üzlete is a szövetkezetnek.

— A korzón. Kár, hogy azt a korzót nem hagytuk meg az utókornak, most milyen szép lenne a városnak az a részel? Szóval ott volt egy szép kis üzlet, én pedig vásárokba jártam. Vittem a szövetkezet portékáját eladni. S ekkor kezdett megbo- molni a szövetkezet.

— Miért?

— Kérem szépen, ebben az időben már kezdődtek a nagy kiemelések. A Gáspárt például elvitték a statisztikai hivatalhoz, vezetőnek. Nem tudom, emlékeznék-e a mostani statisztikusok reá? Na! A Dajka ekkor ingatlankezelő hivatalnak lett a vezetője. Engem pedig Dombóvárra küldtek államosítani.

— Emlékezen arra az időre, a Moldovány-féle bútorgyárat államosították.

— Azt. A gyárat hozzácsaptuk a komlói magasépítőkhöz, ott volt vezérigazgató Vas Zoltán. Szóval átadtam a faipart a komlóiaknák, jelentettem, hogy a feladatot végrehajtottam és kérek új munkát.

— Ez mikor volt?

— Ez kora tavasszal, 1950- ben, úgy február végén. Alig pihentem meg, berendeltek, hogy március 6-tól én leszek a Népbolt Nemzeti Vállalat igazgatója.

— Az első igazgató.

— Igen. Ugyan volt itt egy pécsi kereskedő, de ő átadta a hat, vagy hét boltot és ment tovább. Rám maradt a vállalat. Ládák voltak az íróasztalok, meg az ülőalkalmatosságok.

I

— Cipész, államosító és igazgató.

— Abban az időben ilyen volt a helyzet.

— Nem. 1948. május elsején megalakítottuk a cipészek szövetkezetét. A műhely a Széchenyi utcában volt, körülbelül ott, ahol most a Kispipa van, a Ritt- mann szíjgyártó udvarában. Ott már többen dolgoztunk. Egy bátaszéki ember, két faddi is, testvérek voltak, közénk álltak.

I

— Ki volt az első szövetkezet első elnöke?

— Gáspár Manó megbízott elnök volt. Az ő szakmája felsőrészkészítő, úgyhogy amikor átkerültünk a selyemgyárba, és ott létesítettünk műhelyt, már szép kis üzemféle alakult ki belőlünk. Továbbra is főleg javítással és papucsok készítésével foglalkoztunk. Volt

— Ki nevezte ki?

— A belkereskedelmi miniszter. Itt van az a levél, amely tanúsítja. Akkor a Sipos elvtárs volt a megyei titkár, s ő javasolt, kádere- zés után. A megyei pártbizottságon adták át a papírt. Vajda Imre államtitkár írta alá az okmányt, amely az FM Országos Közellátási Hivatal levélpapírján felülbélyegezve a Belkereskedelmi Minisztérium pecsétjével. Ez volt az okmány. A száma pedig 204 152T950. Bőrre

kellett ragasztanom, mert szétesett volna.

— Ml volt a feladat?

— Megszervezni a Népboltot. Kaptuk az instrukciót, hogy melyik üzletet mikor

kell államosítani, hozzá az „irodalmat", és gyerünk dolgozni.

I

— Az igazgatónak is ki kellett Járni államosítani?

— Természetesen. Akikor még nem volt olyan nagy ember egy igazgató, mint manapság. Ha jól emlékszem, Bonyhádon kezdtük a munkát, s utána jött a többi község...

— Mekkora létszáma volt abban az időben a Népboltnak?

— Azt nem tudom pontosan. Az üzletek száma 1950 végére elérte a kilencvenet. S ez volt a baj.

i

I

— A Jóból Is megártott a sok?

— Nem. Az volt a helyzet, hogy a MÉSZÖV magának kérte a kis puszták, faluk boltjait. Tizennégy üzletet adtunk át, az első menetben, ami után megtárgyaltuk ezt a megyei pártbizottságon, meg a tanácson.

nyugdíjba. Tehát 1953. január elsejétől elnök lettem.

I

— Az elnökség meddig tartott?

— Az a tíz év, nagyon jó emlék. Sokat dolgoztunk, szép eredményeket értünk el. Akkor, 1962-ben a szekszárdi, meg a bonyhádi cipészszövetkezet egyesült, én elnökhelyettese, Keserű János pedig elnöke lett a cipészeknek.

I

— Az elnökhelyettesnek mi volt a dolga?

— A javító-szolgáltató ágazat tartozott hozzám. S megszerveztem a megyében a részlegeket, a felvevő bázisokat, a műhelyeket. Az árutermelés főleg Bonyhád- ra korlátozódott. Ekkor már bőven exportáltunk. A szekszárdi üzemben, a Kölcsey utcában két műszakban is termeltünk, úgy nyolcvanan lehettek a két műszakban összesen.

I

— Kifelejtettünk valamit. A munkásőrséget.

— Tehát az igazgató első „kudarca”.

— Nem volt ez kudarc, mert akkor az volt a hivatalos politika, hogy a kis helyeken a földművesszövetkezet, másutt a Népbolt a gazda.

!

— Közben múltak a hónapok, kiépült a Népbolt megyei hálózata.

— Nem sokáig volt ilyen jó világ. Mi rendbe tettünk sok üzletet, kiépítettük a hálózatot. S 1952. április elsején beütött a második menet. Király elvtárs, a megyei pártbizottság akkori titkára utasított, hogy újabb üzleteket adjunk le. Én telefonon, levélben kértem kihallgatást, mivel nem értettem egyet a témával, azzal, hogy csak úgy parancsra elvették tőlünk az üzleteket, kiabálni kezdett velem a Király elvtárs. Nagyon kikelt magából, goromba volt, s azt mondta, hogy én nem vágyók alkalmas vezetőnők. Április elsején már fel is mondtak, ezen a napon. S ugyanaznap kaptam egy másik levelet, amelyben kineveztek az ingatlanközvetítő hivatal megyei vezetőjének. Az Arany János utcában a Diamant bolt mellett volt az irodánk. Ott találtam Gáspár barátomat. Megszerveztem a megyében a kirendeltségeket, nem volt ház, ingatlan adásvétel, mit csináljunk? Dolgoztunk, ami jött azt. S egyszer beállít hozzám a Lőrincz Jancsi, a megyei tanács bérfelelőse, s mondja, hogy az 1600 forintos fizetésemet leveszik nyolcszázra. Amikor a Nép- boltnál voltam, kétezerszázat kaptam. Ott volt a három gyerek. Nyolcszáz forint? Mondtam, megyek vissza a szakmába dolgozni. A Szendi elvtárs, a városi titkár azt mondta, hogy nem, mert a KISZÖV kérte, hogy engemet engedjenek a szövetkezetbe elnöknek.

I

— Akkor már szép üzeme volt a cipészek szövetkezetének.

— Azért is pályáztam el a hivatali munkától. Az előző elnök kérte, hogy váltsák le, mert ő dolgozni szeret, nem dirigálni. Huth Józsefnek hívják, két éve ment

— Azt kifelejtettük, pedig kár lenne. Ugyanis az elsők között alapítottuk meg, a Harmath Józsi volt a parancsnokunk. Szóval ott tartottunk, hogy elnökhelyettes lettem. De ki készültem. Magas lett a vérnyomásom, a folytonos idegesség más betegségeket 1$ produkált, úgyhogy az orvosoik azt mondták, hogy pihenni kell, nyugdíjba mentem hatvanévesen.

— Es azóta?

— Már tizenöt éve annak, hogy pihenek.

— A régi cégek, ahol vezető volt, vagy ahol dolgozott, megemlegetik?

— Nem tudok róla. A cipészeknél most december 4- én lesz nyugdíjastalálkozó, oda mindig elmegyek.

— És a család?

— Négy gyermekem van. A legkisebb ötvenhatban született. A Gyuri fiam a Népboltnál kereskedelmi osztályvezető ...

— Igazgatóhelyettes.

— A Jocó a festő kátéesz- ben gépkocsivezető. A kisebbik lányom a kisvállalatnál munkairányító, elszámoló. A nagyobbik leányom a cipészeknél felsőrészkészítő. A Gyuri fiam, amikor végzett az iskolákkal, mondtam Greif Toncsinalk, akkor ő volt a Népbolt igazgatója, hogy nem kell nektek egy iskolázott gyerek technikusnak? Hát azt mondta, hogy kell. S felvették. Ügy tudom, jó hírrel vannak róla is. A Népboltnál.

— Ott, ahol Janó György, az első igazgató volt. S akinek életútja már egy kicsit történelmi morzsa. Most hogy érzi magát?

— Köszönöm, a betegségeket leszámítva jól.

I

— Pihenjen jól és emlékezzen a küzdelmes évekre!

— Ügy hiszem, ez a beszélgetésünk is jó orvosság számomra.

I

— Kívánom, orvosság helyett, így érezze.

PÁLKOVACS JENŐ

Múltunkból

Dunaföldvár bemutatkozik Szekszárdon, a Tolna Megyei Népújság szerkesztőségének épületében. Ebből az alkalomból emlékezünk meg megyénk legészakibb településének egyik nagy eseményéről, amelyre joggal lehetnek büszíkék a duna- földváriak. A harmincas évek illegális szervezkedéséről van szó.

A nagy gazdasági világválság súlyosan érintette a magyar társadalmat. A létbizonytalanság, a munkanélküliség, a fokozódó kizsákmányolás cselekvésre késztette a társadalom leghaladóbb erőit. A Kommunisták Magyarországi Pártja harci programjaiban nemcsak harcra szólított, de olyan programot is adott, amely visszhangra talált városon és falun egyaránt. A rendszer statáriálüs bíróság elé állította Sallai Imrét és Fürst Sándort. Életüket áldozták ők a társadalmi haladásért. De ez nem rettentette vissza a tenniakarókat. Dunaföld- várott is voltak, akik felsorakoztak a társadalmi haladásért folyó küzdelemhez.

A Tolnamegyei Űjság 1932. július 30-án „Négy dunaföldvári kommunistát a pécsi fogházba szállították’’ címmel foglalkozott az eseményekkel. Mi történt Du-na- földvárott? Idézzük a cikk egy részletét:

„A belügyminisztérium az adatok birtokában harminc csendőrt küldött Dunaföld- várra, akik azonnal megkezdték az előállításokat és Abelovszky Gáspár kovácssegédet, Berecz Lajos cipészsegédet és Makai István nyomdászsegédet letartóztatták és beszállították őket a pécsi királyi ügyészség fogházába, mert kommunista izgatásokkal vádolt egyének ügyei a pécsi királyi törvényszék elé tartoznak."

A cikk azt is tudatja olvasóival, hogy:

„A dunaföldvári kommunista szervezkedés részleteinek felderítése folyamatban van és a csendőrök eddig körülbelül 80 gyanúsított egyént hallgattak ki. Megállapítást nyert az is, hogy Abelovszky és társai nemcsak Dunaföldváron szervezkedtek, hanem más községekben is megkísérelték az augusztus elsejére tervezett kommunista zavargások előkészítését.”

A szervezkedés történetét a periratok segítségével ismerhetjük meg.

Abelovszky Gáspár a Magyar Tanácsköztársaság idején vörösőr volt. Emiatt a hatalomra jutott ellenforradalmi rendszer börtönbe vetette. Szabadulása után bejárta Ausztriát, Németországot, Franciaországot és Belgiumot is, s csak 1931. augusztusában került vissza Magyarországra. Budapesten dolgozott, ahol megismerkedett egy Molnár nevű személlyel, akivel megállapodott, hogy kísérletet tesz Dunaföldvárott a rendszerrel elégedetlenkedők szervezésére.

1932. április végén és május elején ismerkedett meg Abelovszky az illegális munka legalapvetőbb elemeivel. A budapesti összekötő adott neki erről tájékoztatót. Az összekötő több alkalommal is felkereste Abelovszkyt, s egy alkalommal röplapokat adott át neki, hogy azokat szórja szét a községben.

Az illegalitás szabályai szerint illegális találkozókra került sor. A találkozóhelyek között volt az öreghegyi szőlő, a Stark-féle vendéglő, utcai séta, de egy-egy alkalommal Abelovszkyéknál találkozott 2—3 ember.

A szervezkedés vezetője mintegy 40 igazolvány- nyomtatványt kapott az ösz- szekötőtől. Ezeket azonban Abelovszky megsemmisítette, mert észrevette: az együk beszervezett személy illetéktelenül nyilatkozott a mozgalomról, s ezért el kívánta tüntetni a nyomokat. Később, miután nem vett észre vátozást az előzőekhez képest, látszólalg nem vöt következménye az illetéktelenek előtti nyilatkozatnak, úgy gondolta, előállítja, vagy előállíttatja az igazolványokat helyben. Ezért kapcsolatot keresett a dunaföldvári Somló-féle nyomda Makai István nyomdászával, akit meg akart nyerni a mozgalomnak. Makai egyet is értett a szervezkedéssel, és kész volt a megfelelő minőségű és színű papírt előteremteni és azt ingyen rendelkezésre bocsátani. Arra azonban nem vállalkozott, hogy ő készítse el az igazolványokat. Azt ajánlatta: szerezzenek be a nyomdától házi használatra megfelelő eszközöket, s a lakáson végezzék el a nyomdai műveletet.

A szervezkedésnek figyelemre méltó, érdekesnek tűnő epizódja is volt. Abelovszky soha nem titkolta kommunista érzelmeit. Erről szinte az egész község tudott.

S ha valaki érdéklődött, szívesen válaszolt olyan kérdésekre, hogy mit akarnak a kommunisták, egyáltalán mi az a kommunizmus. Az érdeklődők között 1932-ben megjelent egy csendőr is (Surugli János), aki úgy nyilatkozott, hogy szeretne megismerkedni a marxizmus néhány tanával. Abelovszky és Surugli között többször is élénk vita bontakozott ki az eszmecserék során. Abelovszky még Marx egy művét is átadta a csendőrnek, hadd tanulmányozza . . . (Abelovszky nem tudta — hiszen nem régen érkezett vissza Nyugat-Európából —. hogy Magyarországon bűncselekménynek minősül, ha valaki Marx műveit forgatja).

Természetesen a csendőr valójában nem érdéklődött a marxizmus iránt. Oka volt annak, hogy többször is találkozott Abelovszkyval. Volt ugyanis egy személy a beszervezettek között, aki borgőzös állapotban kifecsegte a szervezkedést. Ettől kezdve ő is a csendőrség érdeklődésének középpontjába került. Erről a szervez- kedők csak akkor szereztek tudomást, amikor az illető kijelentette egy újabb kocsmai borozgatás közben, hogy „neki nem kell dolgoznia, mert őt a csendőrség is pénzeli”.

Amikor ez nyilvánosságra került, azonnal kirekesztették az illetőt az illegális szervezkedésből. De ennyi elég volt a csendőrőrsnek. Többé már nem lehetett mit tenni...

1932. július 22-én Surugli János csendőrőrmester — több társával megjelent Abelovszky lakásán, és letartóztatta a szervezkedés irányítóját, majd a szervezkedés több tagját.

A szervezkedés három hónapig tartott. Az illegalitásban semmi tapasztalattal sem rendelkezőket hamar megtalálta a csendőrség. A harminc csendőr több napon át nyomozott, kutatott. Széles körű szervezkedést gyanított, de csak keveseket talált. A szervezkedés ugyanis még a kezdeteknél tartott, kevesen voltak a beszervezettek.

1932. november 14-én mondott ítéletet a pécsi törvényszék a letartóztatottak felett. Valamennyi letartóztatottat bűnösnek találta az 1921. évi III. te. alapján. Abelovszky Gáspárt két év és hat hónapi fogházra, Berecz Lajost és Makai Istvánt 14—14 napi fogházra, Haasz Jakabot pedig egy hónapi fogházra ítélte. Az elítéltek fellebbeztek. A pécsi Ítélőtábla 1933. március 9-én az eredeti ítéletet hagyta jóvá. Indoklásában kimondotta:

.......a való tények szerint

A

belovszky Gáspár vádlott az úgynevezett kommunista rendszer visszaállítása érdekében fejtett ki élénk tevékenységet. Már pedig ez a rendszer csupán az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatása révén valósulhat meg, következésként a vádlott tevékenysége is az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatását célozta." K. BALOG JÁNOS

Hét

Janó György nyugdíjasnál