Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
TOLMA' * KÉPÚJSÁG 1985. december 31. KI, mit tud? Tíízrőlpattant dédikék, forró hangulat ŐozIróXOómok Dombóváron f Estélyi ruhás hölgyek, söGelencsér Sándor bácsi ,» .műsorközlő mikrofonja előtt tétruhás, szmokingos férfiak, csokomyakkendők, izgatottan hullámzó sokaság a dombóvári művelődési központ előterében, ahol az ugyancsak ünneplőt öltött közönséggel együtt várakoznak a hamarosan kezdődő gálaest szereplői. Egyik-másikuk rokonok, ismerősök gyűrűjében topog kipirult arccal, pedig ez az ötvenöt év felettieknek meghirdetett játék nem ország-világ érvényű tétre megy. A Magyar Vörös- kereszt megyei és Dombóvár Városi Szervezete az őszirózsa elnevezésű Ki, mit tudót azért hirdette meg, hogy teret nyisson az idősebbek játékának, olyan, már nyugdíjas férfiaknak és nőknek, akik a két éve Domboriban megrendezett 3 napos nyárvégi rendezvény résztvevőiként a szervezők, a Vöröskereszt megyei szervezete vezetőinek meglepetésére több mint háromórás műsort „dobtak” össze. A szűkebb haza városaiból, falvaiból százan mentek el akkor Domboriba randevúzni, és azóta is legszebb emlékeik közé sorolják az együtt eltöltött napokat, melyak a „gondolnak ránk, számén tartanak minket, szeretnek és becsülnek” jegyében teltek. Savanya Gézáné — a Vöröskereszt megyei titkára, aki ugyancsak itt van a Ki, mit tud? gálán — nem emlékszik arra, hogy a randevúd kultúrműsor gazdagságának láttán, ki volt az, aki fölvetette; „akár vetélkedőt is lehetne rendezni az öregeknek”. — Nem találom meglepőnek, hogy a dombóváriak hirdették meg első ízben a vetélkedőt — mondja Sava- nyáné Katona Klára két pu- szilkodás és egy kézfogás között. A gálások nagyon örülnek a jelenlétének, pe dig van, aki csak a randevú óta ismeri a megyei titkárt. * Idő haladtával elnéptelenedik az előtér, a várakozók ünnepi zsongása most már a színháztermet tölti be. Csaknem telt ház van, pedig most kezdődik a Kapos kórus karácsonyi koncertje a katolikus templomban. Ott a teljes bevétel a szociális otthon bővítésére szánt. A gála bevételével a művelődési központ rendelkezik, mint társrendező. Körülbelül háromszázötvenen zsibonganak a színházterem nézőterén, és persze, hogy nemcsak kortársak. Eljöttek megnézni, meghallgatni a papákat, mamákat, dédeket a gyerekek, az unokák, a dédunokák is. Föl lehet ismerni, kinek van föllépő hozzátartozója a nézőtérén. Ok virágcsokrot szorongatnak a kezükben, hogy aztán majd a fürgelábúak, a gyerekek szaladjanak a szín- pádig az első gratulációval. Ezenkívül film is megörökíti a vetélkedő gálaműsorát. Hat óra után néhány perccel fölmegy a függöny és a Családi Iroda Dombóváron mindenesként ismert vezetője, Magyarszéki Endre — ezúttal a Vöröskereszt aktívájaként — köszönti az est vendégeit. A műsorközlő egyben riporter is, mert megvallat minden szereplőt, még mielőtt annak átadnák a jutalmat és azt a kerámia pla- kettecskét, ami „frissen sült”. Ez nem tréfa. Nyers Sán- dorné, a művelődési központ kerámiaműhelyének még e percekben is tüzes kemencéjéből hordja fáradhatatlanul ezeket a kedves, őszirózsás emléktárgyakat, melyekből nemcsak a gálába jutottak kapnak, hanem azok is, akik a november 22-én és a december 6-án megtartott elődöntőkön részt vettek. Mit mondjak? Léhettek volna többen is, hiszen mindössze 23 jelentkező volt. Közülük került ki az a 12 továbbjutó, akiket most itt láthatunk. Lóki Miklósné, a szociális otthon nyugalmazott igazgatója, Dombóvár város díszpolgára a Vöröskereszt városi titkárával a színpad ügyelőáUásában foglal helyet és nyugtatják a drukkoso kát. Akadnak ilyenek, jóllehet, a Zöm ifjúkora a műkedvelő mozgalomban zajlott. Rengetegszer szavaltak, nótáztak, muzsikáltak már közönség előtt, és most ezekért a szép emlékeikért is helyt kell állniok. Hirdetve a közhelyes igazságot, miszerint nemcsak a húszéveseké a világ. Míg el nem felejtem, a 62 éves Váradi József- nét, aki a városi tanács konyháján dolgozott, és a 63 éves Varga Dánielt, az UNIÓ nyugdíjasát a kétszázötven bérlethez mellékelt szavazólapon a közönség juttatta tovább. Váradi Józsefnébe még iskoláskorában Szabó Ferenc „tanító úr” oltotta bele az irodalom szeretetét, amiért élethosszon áldja őt az egykori tanítvány. Majd mindegyik föllépőnek volt ilyen emlékezetes elindítója, és aligha tekinthető a véletlennek, hogy a fiatal szívű ki- mittudosok zöme vagy vasutas volt, vagy áfészos. A vasutasságnak és a földművesszövetkezetieknek is soká virágzott az öntevékeny művészeti élete. Míg az utóbbiak, az áfészosok hírneves színjátszók voltak, a vasutasok a nóta és a zeneszó mestereiként ünnepeltettek. Szép gondolat valósult meg a gála kapcsán abban is Dombóváron, hogy a díjakat jelképező ízléses jutalmakat a volt munkáltatók biztosították, és a munkahelyek egy-egy vöröskeresztes vezetője adta át ezeket az egyes számok után, a tapsok elül- tén. • A város amatőr néprajzosa, a 90 éves Gelencsér Sándor se tudott megmaradni az öltözőben. — Ez a hófehér fejek, fénylő mosolyok estje, ugye? — kérdezi tőlem valaki a rendezők közül a szufiták takarásában, de mire megfordulok, nincs kinek feleljek, hogy igen. Az adni tudás bol- dogságos öröme az, ami kisimítja a ráncokat. Gyönyörű ez a mulatság itt, és kár lenne nem folytatni akár megyei szinten. Miért is ne? Látva, hallgatva a gálaest szereplőit — akik között a nem kevés iskolázottságot eláruló tenor gazdája, Víg Góg József, éppen csak elkerülte az 55. életévét — van erre igény. A többiek, a társak „inkább hetvenkedők, mint hatvankodók”. A Majnaric házaspár együtt éppen 148 esztendős. Milán bácsi nyolcvankettő, ezüst hajú felesége, a hitvesi duó energiától szikrázó tagja hatvanhat. Sose gondoltam volna, hogy a dombóváriak ilyen heves zene- és nótakedvelők. A vastaps egyre-másra az énekes szólistáknak szól. És, ami a tetszést illeti, a legtöbbet a vasutasok „tarolnak”. Ugyan, mi lehet a magyarázata, hogy ilyen sok szép fényű tenor és kellemes bariton terem a vasút háza táján? Löki Miklósné, akinek humorért soha se kellett a szomszédba menni, úgy véli, hogy „a vasutasok edzik munka közben legtöbbet a hangjukat”. • Pereg a műsor, a színpadról kifele igyekvők bátorítóan szorítják meg kezét, vállát a befelé igyekvőknek. Egyetlen gálás, a selyemrokolyás, piros csizmás, pruszlikos Göttlinger Lajosné nem drukkol. Műkedvelőként végigszerepelte az életét. „Csak” htb. volt, három lány, egy fiú édesanyja, hatvanhét éves — ötvenvalahányat mutat — és nyolc unokája, öt dédunokája van. Nagyon szeretni, tisztelni való ez a tűzről pattant dédi- ke, a népdalcsökrával, akárcsak a korelnök, az „öreg Gelencsér”, aki még Nagyberkiben szolgálva harminc- egynéhány évig a vasutat, kezdte az amatőr néprajzoskodást. Régi népdalokat énekel néha meg-megbicsakló hangon. — Ennyi embernek én még nem énekeltem — mondja ve- rejtékező homlokkal, amikor szívéhez szorítja az ajándékként kapott faragott gyertya- tartót. A hetvenéves Kuti István pattogó nótacsokra zárja a műsort. Vagy mégsem? Ropog a vastaps, jönnek egyenként a színpadra a korábbi döntők szereplői, őket is megilleti a kerámiaplakett, az ünneplés, amire fölszabadult nótázás teszi föl a koronát. S azután? Bál az előtérben, ahol a dombóváriak megyeszerte ismert fúvószenekara szolgáltatja a tüzes talpalávalót. Ha kérdezné valaki, hogy érdemes volt-e megrendezni ezt az idős embereknek szánt Ki, mit tud-ot, tiszta lelkiismerettel felelem: szegényebbek lennénk, ha nem rendezték volna meg! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: DOMBAI l. Ezerkilencszáznyolcvanötben végighallgattam, milyen új könyvek jelennek meg az ünnepi könyvhétre. Nos, például dokumentumok erről-arról, mert az emberek szeretik a tényeket. Emlékiratok ugyancsak tényekkel teletűzdelve. Egyszóval: tények, tények, amelyek pontosan rögzítenek, nem imbolyognak ki erre-arra — változatlanok, a földbe vannak gyökerezve, belőlük áll össze az erdő. Az kerekedik ki belőlük, amelyet aztán szemléletünk szerint oszthatunk, szorozhatunk, összeadhatunk, kivonhatunk, árnyasnak, fényesnek nézhetünk, ám ez a szabadság adassék meg nekünk. Ilyen erdő az én álmom is. Erre az erdőre óhajtok. Gyerekkoromtól fogva gyűjtöm a leveleket, a gyökereket, az ágdarabokat a mindenkori erdőhöz, minden esztendő erdejéhez, vagyis kóricálom a dokumentumokat, a tényeket. S most ismét véget ért egy év. 'Kihúzom fiókjaimat, szétszórok, összesöprök, rendezek 'és alakítok. Mi van a dobozokban? Garri Kaszparov, az új sakkvilágbajnok. Huszonkét éves. Magyarország újra bekerült a soron lévő labdarúgó- világbajnokság döntőjébe. Nagy dolog, jól rámpirítottak ezerkilencszáznyolcvanötben, amikor is mindezek megtörténtek, s az került bele az egyik dobozba, hogy Lengyel- országban vagyok, életemben először, s hencegek egy kicsit a magyar labdarúgókkal (aranycsapat, jövőre Mexikó), erre ők, hogy Lengyelország pedig: egy világbajnokság, két ezüstérem, stb., stb., jól festünk hát. Két ezüstérem. Nekünk meg csak ezüst ötvennégyben! Köszönöm. De most újra ott vagyunk. Ez is benne van a dobozban. Itt van a Halley-üstökös. Soha életemben nem láthatom többet. Hetvenhét évenként röpül errefelé. Bár állítólag januárban szabad szemmel is megnézhetem. Nincs veszve még semmi. November 16-án B. L. kiérkezett közénk a börtönből 4200 forint rabjövedelemmel. Három nap múlva csak néhány vas csörgött a zsebében, mind elitta. Betört. Ivott. 'Még egyszer betört. Rajtakapták. Nem sokat teketóriáztak, néhány napra rá megkapta újabb két esztendei börtönét. Most mennyi lesz a jövedelme? Ma hajnalban betörték a lépcsőházunk ajtajának az üvegét. Négy óra volt, nem aludtam, mert lakást avattak a szomszédban. Nem volt az ipsének kulcsa, hát bevágta az üveget egy kődarabbal. S hallottam az új lakásban, amit én is nyolcvanötben kaptam. Kaptam? No, azért nem ajándék, nem egyszerű jótétemény, de van. Lakásom van ismét nyolcvanötben. Anyám már nem láthatta. Meghalt nyolcvanötben. Sokan meghaltak. Nincs világháború, de halnak. Eltérítettek egy luxushajót. Milyen lehet egy olasz luxushajó? Eltérítettek egy repülőgépet — berobbantották, meghalt hatvan ember. Földrengés volt Mexikóban. Kolumbiában kitört egy vulkán, maga alá temetett egy egész kisvárost az iszap. A kitörésről megint egy 'betörés msBaa fl tények erdeje jut az eszembe. Odaköltöztünk az új házba, két hónapra rá „feltörték” a tizenegyedik emeleti lakásokat. Nem tudom, hogy mit tudtak elvinni. A mi kerékpárunk töretlenül áll a hatodik emeleti szemétledobó előterében. Életem, negyvenhárom évem első új kerékpárja! Ezerkilencszáznyolcvanötben vásároltuk. Ez is volt az idén. Meg az is, hogy eladtam cigánydolgaimat. Hát kicsit furcsa. Cigánydolgok. Tíz éven át gyűjtöttem a magyarországi cigányokról szóló cikkeket, mindenféle írást, könyvet, összeállítottam róluk egy antológiát, s most mindent eladtam egy nagy könyvtárnak. Nem akartam én érte pénzt, csak egy jelképes összeget. Jövőre talán az is meglesz. A könyvtárak ma oly „gazdagok”. A Széchényi Könyvtár kiállította fönt a várban legszebb, legértékesebb kódexeinket. Mert új helyre költözött az idén. Már fönt van a várban. Ezen a kiállításon a Halotti Beszédet, az Ó-magyar Mária Siralmat láthatom, s a Königsbergi Töredéket is. A Königsberg! Töredék frissiben került elő Torunból, Lengyelországból, s már meg is nézhetem ezen az európai kulturális fórumra készített bemutatón. Ilyen kiállítás százévenként egyszer adódik, már csak az a kérdés, tud- juk-e, hogy így van. Jó lenne megkérdezni: milyen hosszú sor áll a könyvtár előtt. A hentesüzletekben nincs hosszú sor, kenyerem is van. Cukrom is lesz. 'Kardoskúton jugoszláv munkás szedte föl francia kombájnjával magyar cukorrépánkat, neki is jut belőle, nekem is. Tudom, arra jártam, egy munkás-olvasótábor vitt oda, mert az idén olvasótáboroztam is. Olvasnak vagy nem olvasnak nálunk, én olvasótáboroztam. Könyveket vettünk elő, verseket hallgattunk, azt se bántam, érdekli-e a kardoskúti tehenészt, vagy sem, elmondtam mindenkinek, és úgy mondtam el, mint ami életbevágó. Rájukcsaptam erőszakosan. Arra gondoltam, talán megérzik, mennyire fontos nek'k is az a vers. Éppen az! A hímrím, a nőrím. Hiszen még a juharfát sem ismerik. Mentünk a tó, a Gyopáros körül, s még a juharfát, a bodzát sem tudták, ők, a vidékiek, az orosháziak. Rackajuhot vittek látni, szürke magyar gulyát, s az utcabeli fák is lassan rackajuhokká lesznek: messzivé. Ezért is magyaráztam el, mi az a hímrím. Rögtön megértették. A tábor végén csujogattunk. A tábor végén el- szomorodtam. Mi lesz velünk ezerkilencszáznyolcvanhat- ban? Bertold Brecht a második világháború idején kivagdosta az újságokból a képeket, aztán verseket írt alájuk. Előttem egy fénykép: „Reagan és Gorbacsov első kézfogása”. (Népszabadság, 1985. november 20., szerda, 1. oldal.) Nincs alatta vers hímrímmel, nőrímmel, de ez is megtörtént ezerkilencszáznyolcvanötben. Már a táborban is beszélgettünk arról, mi lesz, ha Reagan meg Gorbacsov találkozik. Tények, tények, dokumentumok ezerkilencszáznyolcvan- ötből. Fontosak, jók, rosszak, magasak, alacsonyak. Egyet még tudok: fölment a lázam, és arra Tévedtem: izomlázat kaptak az álmaim. Szó szerint ezt álmodtam: „Izomlázat kaptak az álmaim”. Belefáradtam az álmaimba — azt jelentené? Nem tudom, mit beszél az álom, meg hát lázas is voltam. — Nyújtsa ki a nyelvét! Még jobban! — mondta az orvos. — Kinyújtottam. — Egy kis fadeszkát dugott a számba. Eltört. — Bocsánat — szólt. — Én erre kivettem a deszkát, aztán a szálkákat is kikotorásztam. — Semicilin. — mondta ő. — Hatóránként. így fejeződne be 1085? Ezzel a ténnyel? Nem, újabb tényeket, újabb dokumentumokat várok. Öltözői pillanatkép A nézőtér
