Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-28 / 303. szám

1985. december 28. A KÉPÚJSÁG Moziban Gyerekrabfás a Palánk utcában Haditanács a rejtekhelyen Nem nagyon ildomos egy jegyzetben a jegyzetíró ma­gánéletével előhozakodni, ez­úttal azonban van rá némi mentségem. Gyermeki! íme t, azaz gyerekeknek szánt fil­met néztem meg két, nálam illetékesebb csemetémmel. Neldik tetszett, nékem kevés­bé. Természetesen ebben az esetben az 5 ítéletük a fon­tosabb. Sajnos, a Tisztelt Ol­vasó ennek ellenére kényte­len lesz beérni az én véle­ményemmel, mert egyiküik még írni sem tud, a másik is legföljebb az írásfüzetbe, de nem az újságba. így az­tán a Mihályty Sándor ren­dezte Gyerékraiblás a Palánk utcában című filmről szóló jegyzetben csak közvetve ér­vényesül a véleményük. A téma mindenesetre iz­galmas lőhetne, és ha nálunk nem is, a világ más tájain aktuális. Ennék a gyereknab- lásnaik nemcsak az „áldoza­ta”, hanem a kitervelő! és végrehajtói is gyerekek. Az „áldozat” szó azért van idé­zőjelben, mert mint azt ele­jétől fogva sejtem, illetve később már tudni is lehet, álrablásról van szó. A Lajcsi gyerek ilyen rafinált módon akarja megakadályozni, hogy édesanyja férjhez menjen a biztosítási ügynök albérlő­jükhöz. Lajcsi és húga, Or­si természetesen inkább az igazi apukát szeretné 'Vi­szontlátni a családi házban. Mert ugye egy igazi, stramm, kamionsofőr apuka mindig jobb, mint egy „Állókígyó” csúfnevet viselő, keShedt biz­tosítási ügynök. Legalábbis a mesében. Mert természete, sen mesét láttunk, mégha az Aki örökül kapott egy fazekasműhelyt és mellé a mesterséghez szükséges talentumokat, számítson arra, hogy sáfárkodásáról be kell számolnia. Steig Ágnes évszázados hagyományokat őrző csa­ládba született, ahol faze­kak, bokályok, tálak, tá­nyérok készültek a sár­közi parasztemberek ízlé­sét, igényét kielégítő, író­kával gazdagon díszített formákban. A funkcióhoz többé-kevésbé hétköznapja­ink valóságába van is heá­gyazva. Arra mindenesetre alkalmas, hogy megmozgas­sa a gyermeki képzeletet. Apropó, mozgatás. Ami a cselekményt illeti, hát az bi. zony meglehetősen Hassan csordogál, számomra meg­fejthetetlen, hogyan tudja mégis lekötni a gyereknézők figyelmét. Talán a szirénázó rendőrkocsdk, az autósüldö- zés, a száguldó kamion, meg a helikopter lódítja meg, ha nem is az események folyá­sát, de legalább a mindenre, nem utolsósorban a roman­tikára fogékony gyerekfan. tázáát. Bizony szükség van itt a megindításra, mert a felnőtt színészek legtöbbje is szinte álmatagon vonszolja maga után a szerepét. Pedig alakított szépség napja­ink követelménye is. A sötétvörös, barnás alap­színekhez hűséggel kötő­dő unokához társul Ja- szenovics Géza. Közös kísérleteik, együttélésük, munkálkodásuk eredmé­nyeként a szekszárdi— mórágyi fazekasok ismert edényei mellett a fehér, ónmázas habán kerámiák is megjelennek. Készlete­ik a mai használati tár­gyak közé teremtődtek. A nem akárkikről van szó, ha­nem Bánsági Ildikóról, Szék­helyi Józsefről, Kottái Ró­bertról, Rajhona Ádiámról, Tábori Nóráról, Szirtes Adómról. Azért van néhány igazi szín is ebben a színes filmben, mégpedig a gyerek­szereplők, illetve a forgató- könyivíró jóvoltából. Szóval lehet egy picit iz­gulni, olykor-olykor nevetni és ... majdnem azt írtam, hogy minden jó, ha a vége jó. Itt csók a történet vége jó, az fejeződik Ibe happy enddel. A „jó” jelzőt az egész filmre vonatkozóan még ak­kor sem merem leírni, ha tudom, hogy konfliktusba kerülök a saját gyerekeim­mel. Remélem, azért ők nem rabolják el saját magúikat... — gy — játékra vágyó és mindig hajlandó ember világának tükrei a „táncra perdülő, muzsikáló” butellák. Szekszárdon, a Babits Mihály Megyei Művelő­dési Központban rende­zett és január 5-ig megte­kinthető kiállítás példáz­za, miként lehetséges egy megtanult szakma művé­szi szintű művelése. Rádió A magyaírjock Afrikáért Nem tudok megindultság nélkül beszélni, szólni és írni a magyar rockzene nagy ünnepélyéről, amelyet karácsony másnapján hall­hattunk a Budapest Sport­csarnokból. Akikért készült e dallam-zenecsomag, azok tőlünk meglehetősen mesz- sze vannak. Azokért az afrikai gye­rekekért és felnőttekért, akik éheznék, akiknek a száján és orrlyukain a le­gyek menetelnek be, akik felpuffadt hassal naponta halnak meg, mert nincs mit enniük. Ök azok, akik közül nagyon sokan nem érik meg a gyermek- és pubertáskort, mert belehal­nak az életbe. A szenve­désbe, szegénységbe. Több tízezer társammal együtt ültem majd tíz órán keresztül a Fetőfi-adó előtt és hallgattam az első más­fél órában a Magyar Rá­dió legjobb riportereinek apró riportjait, melyek ar­ról informáltak engem (minket), hogy miként is készült ez a nagy ünne­pély. Presser Gábor, a magyar Live Aid főszervezője alig tudott bármit is mondani erről a Niagy Akcióról. Ránlki Júlia kérdezte, hogy hány telefonjába, telexébe került ez az első napi nyolc óra. Presser csók hömmö- gött, s azt mondta; „Vár­juk ki a végét.” Azt tettük mindannyian, •akik íbiszünk a rockzené­iben, akik még a magyar rockzene túlfestett aposto­laiban is hiszünk. Akik hi­szünk abban, hogy néhány- százezer dollár is segíthet az éhezőkön. Amikor megtudtuk, hogy a Magyar Vöröskereszt ap­ró jele ott függ a Sport- csarnok arénájában számos társrendező nevével együtt, öröm töltött el. A magyar rock ünnepe mi ndam nyiunkké. Természetesen láttuk mi vallla/mennyiien a iphiadel- iphíiaí és a londoni koncer­tet és tudjuk, hogy az idei év júniusában mi is tör­tént a világ rockéletében. Ha emellé teszem a jugo­szláv rooksztárok nagy ün­nepét, akkor lesz teljes a kép. Most, 1985 karácso­nyának másnapján Presser Gábor ajánlására megmoz­dult minden tehetséges és értékes magyar rockzenész. És meghallhattuk mindazt, amiben nem is nagyon hit­tünk. Megtudtuk, hogy a magyar roakzenészek ké­pesek egyszerre, egy célért is mozdulni. Mert ezt bizo­nyították ők valamennyien. Arra nem vállalkozom, hogy megmondjam melytik együttes volt jó. Mert nem ez volt a lényeg. Nem le­het rangsort felállítani. Mindenki nagy volt. Min­denki érezte, hogy kiknek az életét segítik, kiknek a napjait hosszabbítják meg. Ünnepnap volt. Köszönet érte. szűcs decsi— Hangverseny Karácsonyi koncert A 30 éves zeneiskola köré kikristályo­sodott szekszárdi városi kamarazenekar szép koncerttel gazdagított bennünket. Karácsonyi hangversenyükön ritkán hall­ható kuriózumok egész sorát hallottuk. Valljuk meg azonban, hogy ezek az alig- alig játszott különlegességek nem mind tartoznak az újra felfedezni való remek­művek közé. Például Capuzzi nagybőgő­versenyét nem a felejthetetlen élménye­ink közé fogjuk sorolni. A mű hosszadal­masságánál ugyanis csak az unalma na­gyabb. Tartini a hegedű varázslatos hang­jának fenoméjaként él bennünk. A bemu­tatott D-dúr trombitaverseny nem remek­mű, ráadásul a szólista nem szép hang- irdításai és egy mamutzenekart is túl­harsogó hangvétele miatt bántóan kilógott a kamarazenekari hangzás világából. Jobban tetszett az emelkedett, nemes veretű Manfredini karácsonyi concertója. Az olasz zeneszerző és szabadsághős Ci- marosa oboaversenyét a szólista Kircsi László gyönyörű puha hangon és behízelgő játékossággal vitte sikerre. Az est kiemelkedő eseménye, fő mű­sorszáma Bach V. Brandenburgi versenyé­nek előadása volt. Ezt a művet a zenetör­ténet egyik legelső zongoraversenyének is tekinthetjük és a szólista, Thész László a feladat nagyságához méltóan virtuózán reprezentálta a nehéz szólamot. Szólista­társai — Barth István fuvolán és Vermes Mária hegedűn — stílusismeretükkel és költői előadásukkal segítették a remek produkciót. Különösen a lassú tétel meg­hitt, bensőséges világát tolmácsolták emlé­kezetesen. A betanító és vezénylő Földesi Lajos titka, hogyan lehet ennyi új művet ilyen rövid idő alatt magas szinten előadni. Alig egy hónapja hallottuk az együttes Bach- műsorát. A titok valószínűen a felkészült­ség, a fiatalos lelkesedés és a hit a művé­szet erejében. Amíg az együttes ilyen ér­zékenyen reagál vezetőjére, bízhatunk a zenekar szép jövőjében. HUSEK REZSŐ Kiállítás Steig Agnes és Jaszenovics Géza munkáiból Tévénapló Körösi Csorna emléke Születésének kétszázadik évfordulója megmozgat­ta a képzeletet, számos írás jelent meg regényes életé­ről, hivatalosan is tisztelegtek dardzsilingi sírjánál, még az IBUSZ is rendezett társasutazást Indiába. Ahol megfordult, — Ladákhban, Kánámban, Calcuttában — már korábban emléket állítottak neki, a tokiói Taishyo Mayahana Egyetem 1933-ban Boddhiszatwává nyilvá­nította, s ekkor helyezték el az épületben Csorba Géza szobrát, itthon azonban inkább csak legenda volt, ro­mantikus hős, aki szegényen nekivágott a világnak, hogy megtalálja eleink nyomát, valahol Kína határán, egy dsungar nevű nép között. Ide már nem jutott el, közben megírta a tibeti nyelvtant, ma is használható szótárt szerkesztett, s tudományos munkásságának fon­tosságát mutatja, hogy 1957-ben Calcuttában kiadták Buddha élete és tanításai című dolgozatát, amit Bo­dor András fordított magyarra, s a Kriterion adta ki 1972-ben. Önzetlen, hősi élet, érthető, ha akadtak vállalkozók, akik elindultak nyomába, mint az a négy magyar fia­talember, aki tavaly arra vállalkozott, hogy végigjár­ja Körösi Csorna útját, olyan helyekről sem feledkezve meg, ahová korábban Baktay Ervin, Körösi Csorna életrajzírója sem jutott el. Nyomukba szegődött a tv egyik munkatársa is, így. láthattuk kalandos útjukról készített filmjüket, ami ugyan jóval kevesebb meg­próbáltatást jelentett, mint 150 évvel ezelőtt, de azért nem volt egyszerű kirándulás. A négy fiatal — Sára György, Babály István, Sáro­st Ervin, Pogány György —, nem szakember, legfőbb ösztönzője a kalandvággyal fűtött lelkesedés volt, ami ebben az esetben igazán megható. Éppen ezért nem végeztek, nem i$ végezhettek tudományos munkát, Körösi Csornáról való ismereteinket sem gyarapítot­ták, de lelkesedésük sok mindenért kárpótol. Hóban, fagyban jártak úttalan utakon, s fáradozásuk jutalma mindössze annyi volt, hogy nemzetiszin szalagot kö­töttek a dardzsilingi sírra, tisztelegtek Baktay Ervin emléktáblája előtt s maguk is hagytak szerény emlé­ket. Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy sa­ját költségükön vállalkoztak a nagy útra, — gondo­lom, éveken át gyűjtötték hozzá a pénzt. De amit ma­guk elé tűztek, elérték, mi pedig együtt örültünk velük. A béke Közvetlenül az úgynevezett Nikiász-féle béke meg­kötése előtt, 421 tavaszán mutatták be Arisztophanész A béke című komédiáját. Az időpont felidézése azért fontos, mert a darab a Spárta elleni háború befejezé­sét sürgette, tehát közvetlenül szól a korabeli nézők­höz. Ugyanúkkor nem éri el Arisztophanész csúcsait: a zseniális^ kezdet után már csak a tanulság marad, s a kaszaműves épp úgy elmondhatja véleményét, mint a bokrétakötő, a páncélkovács, a trombitaárus vagy a sisakműves. Trygaios, athomenei föld- és szőlőbirtokos egy rop­pant gariajtúró bogáron elindul „légevezve”, mint Arany fordításában olvasható, „az egész hellén népért” az égbe, Zeuszhoz. Csakhát nem egészen úgy, ahogy Rajnai András filmjében Harsányi Gábor teszi, bár nevezett Trygaios megérkezvén, maga is azt mondja: „Haj, beh keserves volt az égbe jutnom!” — csakhogy ezzel a primitív és humortalan kraxnival nem az ég­be, de a szomszéd faluba se lehetne eljutni. A legenda úgy tudja, hogy egyszer Leonardónak egyik tanítványa repülögép-modelljének rajzát mu­tatta be, a mester azonban fejcsóválva ezt mondta: Nem fog repülni. Ronda. Mint ez a tévébeli ganajtúróbogár is, amelyik sem Arisztophanész, sem a rendező, sem a jelmeztervező kedvéért nem fog égbe emelkedni. Marad tehát a trükk, a tévéelektronika, szemkápráztató bőségben: kevesebb sokkal több lett volna. Ez azt is lehetővé te­szi, hogy egy színész játsszék el minden szerepet (Har­sányt Gábor), kivéve néhány csinos hölgyet, akiknefk a béke áldásait kell érzékeltetniük, amit kívánatos módon meg is tesznek. Az egészből valami mégiscsak hiányzik. Természete­sen Arisztophanész is, de mindenekelőtt a színház, a hajdani görög színház ünnepi, emelkedett légköre, amiről Periklész azt mondta, a nagyon költséges játé­kokkal ,fa:hhoz segítjük hozzá lelkünket, hogy változa­tos formák között pihenhesse ki a fáradalmakat ... s így elűzzük a kedvetlenséget és a bánatot.” Ezúttal nem sikerült, s bár megcsodáltuk, a techni­ka hatalmát, inkább kedvetlenséget éreztünk és bána­tot. A tanítónő Valószínűleg Bródy Sándor legjobb darabja. Tö­mény dráma, biztosan megrajzolt alakokkal, hatásos befejezéssel. 1908-ban mutatták be, azóta sok próbát kiállt, a rokonszenves, öntudatos Tóth Flóra története ma is hat, jóllehet az elmúlt negyven évben több ren­dezői felfogásban láthattuk. Ezalatt ki is úlakult egy megállapodott, a drámai csomópontokat biztosan keze­lő előadásmód, ezt követte a tévéjáték rendezője, Lé- ner Péter is. Van egy alapjában véve használhatatlan közmondá­sunk, amely szerint járt utat a járatlanért el ne hagyj. Ha az emberiség megfogadta volna, a kocsikereket sem sikerül feltalálni. Arra viszont jó, hogy mindig elvezet a megadott célhoz, ami ebben az esetben mindössze annyi volt, hogy semmi ne vesszék el a ko­rábbi előadások értékéből. A hatásos zárókép kivéte­lével így jólpergő színházi előadást láttunk, amelyben elsősorban Kubik Anna jelentett meglepetést; ártat­lan, riaív, öntudatos, akinek sugárzásában még kemé­nyebb körvonalat kap környezete hitványsága. CSANYI LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents