Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24.

^NÉPÚJSÁG

Kellemes ünnepeket, Fuchsék!

DCednej (^Jtrutln e aj j z&ny fa TO&Lf^aít^!

issé megkésve ezúton tudatom, hogy szerencsésen hazaérkeztem. Igaz, a miüncheni repülőtéren közel három óra hosszat ücsörögtünk a gépben, mert akkor esett az az óriási hó, aminek a kifutópályáról való letakarítása még a jól szervezett és szemmel láthatóan megfeszített erővel dolgozó nagy csapatnak sem sikerült zökkenő nélkül. Ám mi akkor már a MALÉV gépében ültünk, mondhatnám hazai környezetben, és együttérzéssel viseltettünk a házigazda igyekezete láttán, ugyanis a kedves légi utaskísérők jól palástolt feszültségének pillanatnyi előtöréseit azért csak meg-meghallottuk. Például, amikor egymás között megbeszélték a tennivalókat. Nyilván a nem mindennapi eset adta szájukba a nem mindennapi szóhasználatot, a magasabbik hölgy ugyanis emígyen hívta a szendvicsfelszolgálásban segítő társát, hogy azt mondja: „Gyere, etessük meg őket”. És lön. Sőt meg is itattak bennünket — jó szokásuk szerint magyar borral. Ennek egyébként a legfőbb ideje is volt, mert némelyik útitársunk úgy ütötte agyon a várakozási időt, hogy letekerte a repülőtéri vámmentes boltban olcsón vásárolt márkás ital kupakját és minden felszállás! ígéretre — volt vagy féltucat — húzott egyet a fiaskóból. Egy újabb ígéretre a szomszédomnak már a következő üveget kellett volna felbontani.

Mondom — mi jól elvoltunk, tudtuk mi van velünk. Nem így azok, akik Feri’hegy-kettőn este fél nyolctól tizenegyig vártak ránk. Kilencig még legalább ihattak egy kólát, kávét, de azután — ahogy mondják: se kép se hang; sem egy büfé, sem egy megbízható tájékoztatás arról, hogy mi van a müncheni járat gépével.

Gondolhatja, kedves Fuohs úr, hogy a várakozóban ilyenkor igen sokféle gondolat kavarog. Persze, persze, akár a gépeltérítés is, 'bár az az igazság, hogy a terrorizmus meg a közbiztonság kérdésében nálunk más a helyzet. Ezért nálunk megközelítőleg sem terjedt el annyira a betűzáras biztonsági berendezés, mint önöknél — amiről nem azt mondom, hogy nem kellene terjeszteni, — de errefelé nem szokás nappal is két kulcsra zártan sörözni a lakásban, ha ott történetesen három jó erőben lévő férfi is van.

Önöket a tapasztalat nyilván másra tanította. Ezt egyébként magam is felfedeztem, hiszen lépten-nyomon láthatók a terroristákat ábrázoló plakátok, közöttük olyanok is, amelyéken egymillió márka vérdíjat ígérnek a nyomravezetőnek. Ez a félelmük egyébként jól jövedelmez az élelmes üzletembereknek, hiszen ki-ki többfajta riasztót szereltet fel, lehetőleg minél automatizáltabbat, olyat, aminek a titkát csak ő meg a családja ismeri.

Meg kell hagynom, az automatizáltság egyik csodapéldányát éppen önnél láttam. Tudom, hobbija az elektronika és ezt részben a munkája, de főleg a jövedelme révén is tudja élvezni. A távirányított tévé már nálunk sem újdonság. A számítógéppel vezetett számlázás is megyeget sok helyen. Igaz, olykor hajmeresztő dolgokat művel, meg késik is, de van. Jól tudom, ezek önnél már olyan természetesek, mint a délutáni kávézás. Ám az autója, az valami különlegesség. Már akkor is gratuláltam hozzá, amikor a garázsban megmutatta, de azóta is különleges élményeim között tartom számon.

Hogyan is volt csak? Azzal kezdődött, hogy miután egy gyufásdoboznyi fémvalamit odamutatott a visszapillantó tükörnek, a biztonsági zárak kinyíltak, ön beült a volánhoz, és mint minden normális kocsiba szokás, beilleztette a slusz- kulcsot a helyére. És erre mi történt? Azt hiszem, erre a pillanatra várt ön 'is, hisz leplezetlen kíváncsisággal bámult a képünkbe. Nos, nem a motor indult, szó sincs róla. Igaz, a műszerfalon — mondhatnám cseppet sem szokásos műszerfalon — kigyulladtak a lámpák, .gombok, táblácskák, és megszólalt az autó. Mi, nézők — bár ketten együtt túl vagyunk a száz éven, de — ilyet még nem láttunk-hallottunk, hogy egy Renault, tehát francia kocsi német földön azt mondja, „nem-in-dul-ha-tunk-mert-nincs-be-zár-va-az-aj-tó!” így! Németül. Azanyját! Amit ezután tudott, az már csak ráadás volt. Az, hogy megmondta az utolsó háromszáz kilométer átlagos fogyasztását, a kerekek nyomását, a benzin mennyiségét, az olajszintet és így tovább pontosan tizenegy ellenőrzési pontiig. Ehhez csak gratulálni tudok mégegyszer és azt kívánom, hogy balesetmentesen vezesse, lelje benne sóik örömét.

Egyéhként igen derék embert ismertem meg önben és a kedves 'feleségében. Már csak az alakjuk is bizalomkeltő, derűt sugárzó. A százhatvanat alig meghaladó magasságukhoz mérten a mázsányi súlyuk — finoman szólva — joviális külsőt kölcsönöz. De milyen legyen egy legszebb korban lévő bajor házaspár a megszámlálhatalan mennyiségű és ízű sör hazájában? Jókedvűek, segítőkészek voltak és hogy keményen dolgozni is tudnak, azt részben a műterem-műhelyül is szolgáló lakásuk mutatta, részben pedig ismerőik mondták el. Tudom, nem nyolcórás a nap, ha van munka — és mostanában már egyre inkább van. Azt, hogy a keresetüket meg is tudják becsülni, láthattam magam is.

Takarékos emberek. A lakásukban — gázkazános — nem völt több, húsz Celsius-foknál. Meleg pulóverben, posztócipőben, melegítőnadrágban voltak. — Még mindig olcsóbb, mint két-három plusz fok fűtés. Ugaza van.

Pedig nem akármilyen környezetben lakik. Módos vidék, hisz két utcácskával odébb lakik Franz Josef Strauss, akit egy kedves osztrák barátunk csak per Ferencjóskának említett. Érdemes volt kicsit lassítva menni a miniszterelnöki villa előtt, mert van látványosság. Ahogy az utcácskában feltűnünk, két-ihárom olajzöld lemberdzsekkes ifjú a kezeügyébe helyezte a géppisztolyt a kapusfülkénél. Szó se róla, drukkoltam, nehogy félre értsenek valamit. Ám drukk ide, drukk oda, a villát azért csak megnéztem. Csinos.

Tehát ilyen kerületben lakik ön. Nem olcsón, de okosan. Az okosságuknak mi is hasznát láttuk, hiszen Christine asz- szony önzetlenül elkísért bennünket oda, ahol ő szokott vásárolni. Mint mondta, ez a város legolcsóbb helye. Lehet. Már az lehet, hogy neki olcsó. Nekem az volt belőle a legfőbb hasznom, hogy útközben láttam az olimpiai falut. Meg még valamit. Azt a bizonyos zöld épületet, ami a nappali világosságnál maga a megtestesült ártatlanság, ám ha leszáll az est, a piros lámpák sokasága díszíti. Hát ilyen nálunk nincs.

Ám igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy az ajándékokat annyival olcsóbban tudtam megvenni, amennyiből még egy kis ráadás is futotta. Kérem, fogadja érte kö- szönetemet, Christine.

Sok időt aztán nem is nagyon tudtunk magánügyeinkre fordítani, hiszen a hivatalos program — amivel Önöket, kedves Fuchs úr, itt nem untatom, de lapunk olvasóinak majd leírom — igen feszesre sikerült. 'Hiába, az ottani távolságok sok időt igényelnek.

Nem véletlen az irigylésre méltó telefonhálózatuk és az, ahogy használják. Hogyan is mondjam? Komolyan veszik! Telefonon szinte mindent el tudnak intézni, vagy legalábbis úgy előkészíteni, hogy azzal időt takarítsanak meg. És tudnak telefonálni. Nem fecsegnek, de udvariasak, precízek, lát. hatóan előre végiggondolják, amit mondani akarnak. Tetszett. Ez is egyfajta takarékosság. Ami egyébként valóban a vérükben van. Például: a szállodai fürdőszobában a fűtés csak akkor indult, amikor a lámpát felkapcsoltam. A kinti mínusz tíz fok miatt én bizony ötösre állítottam a fűtés szabályozóját. A takarítónő rendre vissza kettő és félre. Én fáztam, ő visszaállította. Az öt nap eredménye döntetlen.

Persze, azért néhány magántermészetű benyomást csak sikerült szereznem. Egy részüket az étkezés kapcsán. Alkalmam volt családias hangulatú kis étteremben ebédelni. A terítékhez tartozott az adventi koszorú, aminek a gyertyáját az asztalhoz érve nyomban meggyújtott a felszolgáló. De jártam — ez elkerülhetetlen, hisz most 'Münchenről van szó — sörcsamokban. Amolyan igazi, bicskával megfarigcsált tölgyfa-asztalos, több száz személyt befogadó, füstös, óriási ivóban, ahol bőrnadrágos népviseletű fúvósötös próbálta túlzengeni a nem éppen templomi áhítatot. 'Más szóval: magasan állt a hangulat, ám a pincérek ennek ellenére sem méltányolták a combközépig felhúzott szoknyájú dáma zenekar előtt előadni kívánt táncprodukciójáí, hanem hárman felkapták, kivitték. Derültség. Azonban mire a szürke kalapban üldögélő — ezért szemmel láthatóan helybéli — vendégeknek kihozták a müncheni mász (azaz literes korsó) sört, őnagysága .ismét szerepelni kívánt. Most is sikertelenül. Aztán még kétszer ugyanígy. Hogy mennyire nem műértőek ezek a müncheni pincérek... Persze, lehet, hogy azért, mert többségük vendégmunkás.

Egyébként, gondolom sikerült a karácsonyi bevásárlást a tervüknek megfelelően lebonyolítani. Elke, a szöszi ördög fiacskája megkapta a rajzkészletet és a billenő dömpert. Hiába, ilyen az élet, a tízéves fiatalembernek a teljesen automatizált lakásban nem egy újabb táv- irányítású micsoda kellett, hanem kifestő könyv meg színes ceruza, játéknak pedig olyan közönséges, kézzel tologatható autó.

A fehér műanyag karácsonyfára az idén nem

színváltós villanyégőket szerelnek, hanem valódi gyertyát tesznek — mondta Christine, amikor vásárolni voltunk, és hogy biztos legyen, vett egy dobozzal. Az mégis más. Igaz! A világért sem akarok családi ügyeikbe beavatkozni, ezért csak úgy magamban morfondírozok: a fehér fenyőutánzat mintha kissé igiccses lenne. Ez pedig nem nagyon megy az önök realitást sugárzó habitusához. Persze ismétlem: ez nem az én dolgom. Meg egyébként is, ennyi vitatott kérdés igazán lehet közöttünk.

A nagy dolgokban egyébként teljesen egyetértettünk. Abban, hogy a gyermekeinket békében, békére és boldogságra kívánjuk nevelni, arra, hogy ők ne érezzék annak a kornak az átkos súlyát, ami nekünk még osztályrészünk volt.

udom, ön többször is hangsúlyozta, hogy nem politizál. Mondta ezt, ám megdöbbenve mesélte, hogy milyen emberek vannak: valaki egy nemzeti szo- oialista lap indításához kérte a közreműködését, amit — bár busásan megfizettek volna — mereven visszautasított. Hát mit képzelnek ezek itt. Dachau tő- szomszédságában? — 'kérdezte megdöbbenve. Nos, kedves Wolfgang, az efféle „nem politizálás” igen hasznos! Ha egyszer mindenki eljut ide, és ahhoz az őszinte békevágyhoz, amiről szintén a „nem politizálás” jegyében fejtegette a véleményét, akkor valóban békés, boldog karácsonyunk lesz, olyan, amilyet őszinte szívből kívánok önnek és a családjának 1985 decemberében.

Qzeju -Jittwn

Itthon es otthon

A férj Afrikából származik, a feleség magyar. Nemzetközi házasság. Két világ találkozása. Különböző látásmódok, életformák, mélyen gyökerező szokások, vallások, hagyományok kerülnek szembe, hogy aztán egymásba olvadva teljesebbé tegyék az életet. Mindezeket bizonyítandó, bemutatjuk a Fadol és a Sangala családot.

Szudánban magyar ruhában

— 'Lassan kilenc éve házasok vagyunk — kezdi a beszélgetést dr. Mohamed Ab- dalla Fadol — évekig barátkoztunk, Erzsi nyugodt, csendes, gondoltam, tudna élni Szudánban. Elvittem Om- durmanba, a régi fővárosba, ahol mindent látni lehet Szudánból. Ezután sem változott a véleménye, 1974-ben visszamentem, de kapcsolatunk tovább tartott.

— A családom nem ellenezte a házasságot, de az idegenek időnként megszóltak. Amikor mi összeházasodtunk 1977-ben, kevés szí- nesbőrű élt még Magyarországon — mondja a feleség. — Röviddel a házasságkötés után Szudánba mentünk, Mohamed szülei, testvérei kedvesen, szeretettel fogadtak, soha nem mondták, hogy ezt vagy azt másképp csináljam.

'Budapesten beszélgetünk Ungvár utcai bérelt lakásukban, amely éppolyan, mint .bármelyik budapesti lakás. Rövid ideig ismét a fővárosban élnek, mert a férj állatorvos, aspiráns, a víruskutatás a területe, és szeretné a kandidátusi fokozatot elérni. Felesége, Csonka Erzsébet

idegennyelvű levelező egy szállodában. Fiuk, Rasid, hatesztendős, szépen beszél magyarul, jól tanul, neki .itthon legeslegj óbban az iskola tetszik, és sok barátja van. Elfogadták a gyerekék. Rasid sötét bőre nem volt ,/vízválasztó”.

— Azt gondoltam, nehéz lesz beilleszkedni a szudáni környezetbe, de nem jelentett különösebb problémát — emlékezik vissza Csonka Erzsébet. — Karthumban éltünk 1982-ig. Én egy szálloda vezérigazgatója mellett voltam titkárnő.

— Hogyan teltek napjai, élte az arab nők számunkra zártabb életét? Arab vagy magyar konyhát vezet?

— Vegyesen, egyszer arab, egyszer magyar ételt főzök. Nem jártam népviseletben, saját ruháimat hordtam, európai szokás szerint éltem. Az arab nők közül is egyre több vállal munkát és öltözködik európai divat szerint.

— Fadol doktor, az ön családja mit szólt, hogy magyar nőt vesz feleségül?

— Rám bízták a döntést. A mi hitünk szerint a mohamedán férfi feleségül vehet más vallású nőt is. Szudánban 572 törzs él, én a nyu- gat-szudáni Midob törzs tagja vagyok. Őszintén elmondtam Erzsinek mindent Szudánról, az emberekről, a szokásokról, ne gondoljon többet, mást, mint ami valójában van.

— Milyennek látta a szudáni arabokat? — kérdezem Erzsébetet.

— Barátságosak és segítőkészek.

A Fadol csalód 1985 karácsonyát itthon, Budapesten ünnepli. Fenyőfát állítanak, megajándékozzák egymást, de így tesznek majd jövőre is, csakhogy már otthon, Karthumban, ugyanis jövőre visszaköltöznek Szudánba. És egyébként is, a fenyőfaál. lítás-díszítés Szudánban is szokássá vált. Szilveszterkor ugyanúgy vigadnak az emberek, mint nálunk. Bár tagad- hatalan, a szudáni mohamedán családokban a Ramadán és a mekkai zarándoklat végén szokás leginkább ajándékozni, a többnapos ünnep alatt általában ruhákkal kedveskednek egymásnak a család tagjai.

Varrókosár

pálmalevélből

A miénkhez hasonló ajándékozási szokások élnek általában Maliban is, ahonnan Sangala Erensin, a másik férj érkezett, ö geofizikus, gyakorlati idejét tölti Budapesten, a Földmérő- és Talajvizsgáló Vállalatnál. Mindössze néhány hete kötött házasságot Ottlakán Tímeával. A feleség biológus, a Chino- inban dolgozik. A házasságkötési ceremónia egy kicsit magyar, egy kicsit mali szokás szerint zajlott. Meghívót kapott minden hazánkban tanuló mali diák, a nemzetközi diákklubbal közös énekléssel köszöntötték az ifjú párt, ahol is a fiatal- asszony mali népviseletbe öltözött.

— A fiatalok elfogadják, ha egy színes és egy fehér bőrű együtt jár, de az idősebbek megjegyzéseket tesznek ránk. Elítélnek engem — mondja Sangaláné Ottlakán Tímea. — Egy hónapig kint éltem Maliban, Erensin elvitt a családjához, bemutatott a falubelieknek, mindenhol kedvesen fogadtak.

— Mi tizenhatan vagyunk testvérek, földművelők a szüleim, a testvéreim Ségué faluban — meséli Sangala Erensin. — A mamámnak köszönhetem, hogy diplomát kaptam. Jó tanuló voltam, hát nem engedte, hogy az apám visszahívjon az iskolából dolgozni.

— Rosszabbra számítottam, mint amit valójában tapasztaltam — jegyzi meg rögtön Tímea. — Az esős évszakban utaztunk Maliba, minden gyönyörű zöld volt, csodálatos a táj, elviselhető a meleg.

Ebből az egzotikus világból valamicskét budakeszi lakásukba is becsempésztek. A gazdagon díszített „tarisznya”, kés tokkal, dohánytartó, a faragott táncördög... Erensin látható büszkeséggel mutatja a varrókosarat, legidősebb testvére fonta ajándékba pálmalevélből és fűből Tímeának, kinntartóz- kodásuk egy hónapja alatt. Miközben Erensin aprólékosan megmutogatja a mali tárgyakat, (például a táncördögöt) amit egyetlen éles szerszámmal faragott szá- unkra a falubeli kovács, hosszasan és élvezetesen mesél a dogonok — a keresztény

vallás ellenére — megmaradt hitvilágáról, a lánykérésről.

— Egyik részről sem ellenezték a házasságot?

— Szüleim először nem örültek, hogy nem magyar fiúhoz megyek feleségül, egyedüli gyerek vagyok. Amikor jobban megismerték Erensint, nem kifogásolták — mondja a feleség.

— Nekem azt mondták: felnőttem, 28 éves vagyok rámbízzák a döntést — így a férj.

Tímea most francia órákat vesz, ez a hivatalos nyelv Maliban, készül az új életre. Tervezgetnek, három gyereket szeretnének. Egy ideig itthon maradnak még Magyarországon, de ha otthon lesznek Maliban, akkor is vissza-visszatérnek majd.

Itthon és otthon — csaknem kétezer kilométer. Tímea azt mondja:

— Megpróbáljuk lerövidíteni a távolságot. . .

HORVATH TEREZ