Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

1985. december 21.

é^ÉPÜJSÁG

— Manapság sok vezetőnek rossz a közérzete. Nem érzik jól magukat, mert úgy vélik, a társadalom nem ismeri el munkájukat, nem azonosul gondjaikkal. Ezt azért is mondom Önnek, mert a Vegyépszer és annak tamási gyára az élenjáró gazdasági egységek között van. Ügy gondolom, hogy akkor most egy boldog emberrel ülök egy asztalnál.

— Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy keserű a szájízük az embereknek. Az orvosnak, a mérnöknek, a munkásnak és a gyárigazgatóknak is. Nekem személy szerint most kellemes a közérzetem, a gyár eredményes, van hosszabb távra munkánk, nagyon jó kollégákkal dolgozom együtt.

I

— Nem érzékeli a légüres teret?

— Dehogynem. A vezetők nincsenek sem anyagilag, sem erkölcsileg megbecsülve. Ez már-már szólamnak hangzik, de ettől még igaz lehet. Kockázatot vállal ma a gazdasági vezető, Damoklész kardja lebeg a feje fölött. Noszogatják, hogy kockáztasson és egyben várják, hogy mikor koppinthatnak a fejére. Ez inkorrekt magatartás. Hajlamosak vagyunk minden pozitívumot elfelejteni, ha valaki téved. Nem hiszem el, hogy a vezetők, akik értenek a szakmájukhoz, csak a pénzért, az elismerésért dolgoznak. Véleményem szerint ma már egyre több az olyan vezető, aki érti a szakmáját, és nemcsak odaül egy íróasztal mögé.

I

— Nem értünk egyet, mert nekem az a véleményem, hogy a vezetők egy része nem is kockáztat. Nem is lehet igazi kockázatvállalás ott, ahol ennyire szabályozott az élet.

— Alapvetően ellentmondás van közöttünk. Én azt mondm: a jelenlegi szabályozók is megengedik a kockáztatást. Arra kell mindig gondolnia a vezetőnek, hogy miképp tudja kihasználni a kollektíva részére a szabályozókat. Egyensúlyozni kell, törvényes keretek között, de ágy, hogy minden lehetőséget figyelembe kell venni. Nem azt mondom, hogy ki kell játszani, mert az bűn, hanem a határon egyensúlyozva kell dolgozni és alkalmazkodva a körülményekhez a legjobb módszert kell megkeresni.

I

— De nem ezt teszik. A vezetők egy része csak a szabályzók szó szerinti betartását, egy másik része pedig a kijátszást tartja elsődlegesnek.

— Ezek védekezési reakciók. Nem tudják alkalmazni a szabályzókat, ezért inkább szidják vagy betartják minden szavát és ha nem jön be a dolog, széttárják a kezüket, vagy a magasba emelik, és megadják mugukat.

— Tehát csak álprobléma a vezetők rossz közérzete?

— Ezt nem mondtam az előbb sem. Minden munkát a társadalomnak el kell ismernie. A lakatosét, a színészét, az orvosét... és a -gyárvezetőét is. Ezzel az elismeréssel állunk mi hadilábon.

I

— A Vegyépszer Tamási Gyára a sikeresebb gazdasági egységek közé tartozik. A munkamódszerére

[

lennék kíváncsi. Mennyiben és miben segíti Ont a kollektíva, mennyire támaszkodik munkatársai szaktudására, beleszólhatnak-e a döntésbe?

— Alapelvem, hogy a kollektíva bölcsességét akkor kell igénybe venni, ha a döntés, vagy az előkészítés szakaszában vagyunk. Nem a vezető a legbölcsebb a gyárban, pontosabban nem szükségszerű, hogy ő legyen az. Ráadásul a részterületek vezetői és az ott dolgozók sokkal több információval rendelkeznek. Talán a gyárigazgatónak nagyobb a rálátása a dolgokra, tehát képes az összegzésre. Aki részt vesz a döntés-előkészítés időszakában a munkában, az a végrehajtásban is aktív.

I

— A beleszólás lehetőségével lehet ösztönözni a jobb munkára?

— Természetesen. A felelős ember mindig gondolkodik is, ha kíváncsiak a gondolataira, akkor azt elismerésnek tartja, tehát érdekeltebb a jó végrehajtásban is, hiszen azt ő is találta ki.

I

— Ha kollektiven döntenek, akkor a vezető felelőssége csökken, ami csapda és a későbbi magyarázkodáshoz elégséges lehet.

— A vezetőt egyáltalán nem mentesíti az, hogy a döntést a kollektíva hozta. Mert végső soron mégiscsak a vezető mondja ki — ezt vállalnia kell — az utolsó szót. Arról azonban gondoskodnia kell — és itt szokott a hiba becsúszni —, hogy a végrehajtásban már ne lehessen „népszavazás”.

I

— Csak annyi marad, hogy szó nélkül végrehajtsuk a feladatot?

— Az élet nem ilyen egyszerű. Mindent lehet menet közben is alakítani. Csak nem mindegy, hogy hogyan. A végrehajtásba már csak annak szabad beleszólnia, akinek jobb ötlete van. Annak semmi értelme, hogy kimondjuk: ez így nem jó, de nem is tudjuk, hogy miképp lenne jobb.

— Felemás cipőben járunk. Arról beszélünk, hogy a gyárban mindenki érdekelt legyen a jobb munkavégzésben. Ebben egyet is értettünk. Közben tudjuk, hogy ma már sokan inkább a második gazdaságban keresik a nagyobb kenyeret és nem a fő munkaidőben. Így pedig nehezen lehet bevonni a döntésbe és a munkába az embereket.

— Viselnünk kell ezt a társadalmi jelenséget. A munkaidőn túli elfoglaltság — legyen az gmk, vagy túlóra, esetleg háztáji — nincs pozitív hatással a „benti” termelésre. Azt azért tudnunk kell, hogy az ember ragaszkodik a munkahelyéhez. Ezt még akkor is mondom, amikor tudom azt is: a munkásember nagyon érzi és érti a piaci helyzetet. Ami számára a legkedvezőbb, azt választja. Mondjuk azt, hogy erre az élet ösztönzi. A vezetőnek kell képesnek lennie arra, hogy a piacon ő tartsa kezében a fonalat.

— Mióta Tolna megyében van, ismerem. Kemény és racionális embernek tartom. Ez a keménység és határozottság szükséges az eredményes vezetési munkához?

— Ha az ember mulat, akkor mulasson. Ha az ember dolgozik, akkor dolgozzon. Aki a kettőt hajlandó összetéveszteni, az elfelejt dolgozni. Ehhez tartom magam. Nézze, az emberek szeretik a határozottságot, ahol ez megvan, ott erőt, tudást, tisztaságot éreznek, és szívesen dolgoznak. A tingli-tangli munkát nem szeretik.

— Ezt értem, s többször beszélgetve a gyár dolgozóival, ügy érzem, ők is értik. Csak arra is emlékszem, hogy mikor ide került Salgótarjánból, szinte az első napon az akkori nagyközségi vezetők szemére vetette: ipart telepíteni vasút, vagyis iparvágány nélkül nem lehet. Elektromos áram nélkül sem. Ezt On határozottan kijelentette, ami nem mindenkinek

~ tetszett.

— A problémát csak akkor lehet megoldani, ha azt felismerjük. Ha bedugjuk a fejünket a homokba . . . ? Nekem meg kellett mondanom akkor, hogy egy fontos dolgot elmulasztottak. Ma hiába mondanám, mert már nincs rá pénz. De korábban volt. Nem volt ez könnyű játszma: engem is meghurcoltak. Nem azért, mert az iparvágányért és az elektromos hálózatért felemeltem a szavam. Jó magyar szokásként máshol kerestek hibát. Megúsztam a dolgot, ma mindenkivel jó viszonyban vagyok az azóta várossá nőtt Tamásiban. Nem szabad megsértődni, még akkor sem. ha bántják az embert.

— Nem szabad hibázni?

— Szabad, nem szabad? Hibázunk. De, ha egyszer felismerjük a hibánkat, akkor azonnal a kijavítására kell a hangsúlyt fektetni és nem az elkenésre. Ez utóbbi sokak számára fontosabb.

— Eltértünk eredeti gondolatunktól: a vezetői közérzettől. Munkásként kezdte és ma mérnökember. Ez a tény jelent-e valamit, vagy elvesztegetett időnek tartja a munkáséveket?

— Akkoriban nagyobb volt a felhajtóerő, amikor én kezdtem a pályát. Lehet, hogy munkásgőgnek tartja, de meggyőződésem, hogy az a vezető érti az embereket, aki köztük él. Hacsak „be nem gőzöl” az íróasztaltól.

I

— Ma már egyre kevesebb esélye van egy lakatosnak, hogy igazgatóvá váljon.

— Akarat kérdése csupán. Abban igaza van, hogy kevesebb a példa. De, lehet, hogy a felhajtóerő csökkent, mert ma nem dicsőség igazgatónak lenni. A kérdés együk oldala ez. A másik pedig: manapság stabil családi háttérrel a fiatalember elvégez egy egyetemet, vagy akár több diplomát is szerez. Aztán pedig követeli a vezetői beosztást, holott nem biztos, hogy számára ez a legjobb megoldás. Sajnos, ha valaki azt mondja, hogy én mérnök vagyok, az nem jelent a társadalomban semmit. Ha azt mondja, hogy osztályvezető, vagy főosztályvezető, akkor a környezete rangos embernek tartja. Pedig minden friss diplomás embernek ott kellene kezdenie, ahol az élet zajlik. Az élet meg a munkapadok mellett zajlik.

I

— A diplomás embernek is lakatosként kellene kezdeni?

— Ha a diplomás embernek nem a beosztását nézzük, hanem a mérnöki munkának adunk becsületet, akkor senkit sem érdekel, hogy CNC-vezérlésű esztergagépien dolgozik-e, vagy egy osztályt vezet. Nem a beosztástól lesz mérnök, hanem a tudástól és a munkától.

I

— A CNC-vezérlésű esztergagéphez nem kell mérnök.

— Miért ne? Csak akkor azt mérnöki munkának kell elismerni és nem azt mondani rá, hogy esztergályos. Ez a dolog nyitja, higgye el.

— Szívesen hiszek magának, csak úgy tűnik, ezek ma még eretnek gondolatok. Mint ahogy annak láttam novemberben a terv- tárgyalást is. Lejött Tamásiba a vezérigazgatóság és elkezdtek vitatkozni, hogy Tamásiban 75 vagy 80 millió nyereséget érjenek el 1988-ban. Szerintem a vezérigazgatónak egyszerűen csak azt kellett volna mondania: „Nézd Horváth TPIs- ta, neked 80 milliót kell letenni az asztalra.”.

— Ehhez joga van a vezérigazgatónak. De mégsem ezt teszi, mert a tárgyalás után, ahol elmondhattam problémáimat, nekem már erkölcsi kötelességemmé válik annak a ( nyolcvanmilliónak a teljesítése. Azt tudjuk mindnyájan, hogy csak parancsra dolgozni nem le- he*.

— Azon gondolkodom, hogy „átültethetö-e” az ember. Magyarországon az utóbbi időben lelassult a mobilizáció, mert nincs elég lakás, mert túlzottan ragaszkodunk megszokott környezetünkhöz, ön mégis Salgótarjánból jött ide Tamásiba.

— Én rószaszínben látom a világot. Nekem Nógrád megyében is kellemes életem volt. A sikereim pedig ide kötnek Tamásiba, Tolna megyéhez. Az az érdekes, hogy számomra nem zárult be Nógrád, hanem a két megye közötti területi is az enyém lett. Kitágult az ország, az enyém ez az ország.

I

— Ennek örülök, mert kevesen mondják ki, hogy ők boldogok.

— Pedig nagyon sok a boldog ember, csak valahogy nem illik róla beszélni.

I

— Üj év előtt állunk. Felelős pozícióban van. Mit gondol: merre kellene haladnia az iparnak?

— Kemény, intenzív pályára kell vezényelni. Ha nem ezt tesszük, akkor a mostani viszonylagos elmaradásunk fokozódik. Ha ezzel élni tudunk, akkor nagyobb felelősségük lesz az embereknek, a vezetőknek is. Akkor kiderül az is, hogy ki alkalmas a vezetésre. Ha nem alkalmas valaki, akkor azzal emberi módon, baráti- lag és elivtársilag le kell ülni és ki kell mondani, hogy... Ez pedig a vezetők kockázat- vállalását növelné. Azt is meg merem kockáztatni, hogy az ipar fejlődéséhez néhány százalék nem elég, határozott és következetes munkával, nagyobb lépésekkel kell előre haladnunk, mert mindannyiunk érdeke ezt kívánja.

— Köszönöm a beszélgetést.

HAZAFI JÓZSEF

Múltunkból

Közismert tény, hogy a török uralom alatt, különösen a hódoltság vége félé, számottevően csökkent a török megszállás alatt lévő terület lakossága. A Rákóczi szabadságharc idején is inkább csökkent, semmint gyarapodott a népesség. 1711 után, amikor a fegyverek elhallgattak, akkor kezdett a lakosság száma növekedni. Ebben döntő szerepet játszott a betelepítés. Az ide érkező, új hazát, megélhetést kereső emberek rövidebb-hosz- szabb ideig kedvezményekben .részesültek, nem kellett a szokásos jobbágyi kötelezettségeket teljesíteniük. Amint azonban benépesült az egykor szinte lakatlan terület, a nemes vármegye, a generális kongregáció úgy találta, elérkezett az idő ahhoz, hogy a korábbi, egyedileg kötött szerződések helyébe új szabályzat lépjen, megyei szinten szabályozza, egységesítse a földesurak és a tőlük függő jobbágyok viszonyát.

1725. november 6-án a „közrendi lakosok” (árendások) részére az „Urbanium universalét” fogadta el a nemesi közgyűlés. Ez a rendelet pontokba foglalta a jobbágyok kötelességeit és jogait. Mielőtt ismertetnénk a szabályrendelet pontjait, állapítsuk meg: jelentősen növelte a lakossági terheket az 1725. évi rendelet. Emiatt a későbbi években elégedetlenség robbant ki, paraszti megmozdulásokra került sor. Ezt kövtően lássuk az Urbárium universalét.

1. Egy tallér évi adót fizet, akinek egypár marhája van. Annak, akinek csak háza van, az egy forintot tartozik fizetni.

2. 12 napi szolgálattal tartozik az, akinek négy ökre van, akik csalk kettőt mondhatnak magukénak, azok fogjanak össze. A jószágta- lan gyalog ugyanannyit szolgál.

3. Az ökrösgazdák 3 napi szántást kötelesek végezni tavasszal.

4. Minden gazda egy boglya szénát kaszál, gyűjt és összerak.

5. Minden gazda hosszabb utat tesz, mint Pakstól Buda, vagy Győr.

6. A kilencedet, vagy tizedet kötelesek kicsépelni és a termést a földbirtokos által megjelölt helyre beszállítani.

7. Az uraságnak minden ház egy kappant, tíz tojást, a község pedig egyetemlegesen egy borjút köteles adni.

8. A mészárszék és a kocsma fél esztendőn át a községé. de sört és pálinkát azonban csak az uraság mérhet egész éven át.

9. A censusba minden munkát be kell számítani.

10. Az uraság tudta — ás beleegyezése — nélkül venni, vagy eladni semmit sem szabad. Az elővételi jogát mindenre fenntartja.

» » *

Már száz esztendőnél is több, hogy az egyik Tolna megyei újságíró (?) tollat ragadott, hogy megírja korának új „betegségéről” a véleményét. A sztrájkokról van szó. A Tolnamegyei Közlöny 1883. május 27-án közölte az írást a vezércikknek fenntartott helyen.

,,Az újabb kor társadalmi betegségei közé számítjuk a legnagyobbikát: a sztrájkot (strike), mely szociális állapotainkat eléggé jellemzi, úgy hogy munkásainknak ez már mintegy jeligéjévé váltak." — így kezdte írását a szerző.

Kénytelen volt azonban mindjárt azt is megállapítani, hogy „a munkásosztály viszonyain segíteni kell, s azon nagy problémát szerencsésen megoldani a munkás- osztály jogos követelményeivel egyrészt, másrészt pedi'g a munkaadó méltányosságával szemben — ide egy kis államférfiúi tapintat kell.”

A szerző tehát miközben elismeri, hogy a munkásosztálynak vannak jogos követelései — kár, hogy ezeket nem sorolja fel —, megkísérli a dolgot úgy megoldani, hogy a munkaadó érdekei se csorbuljanak.

........ ez az állapot, úgy

a

hogy manapság áll, beteges állapot. Annyi tény azonban, hogy próbálgatják és folyton próbálják még e bajt orvosolni, de sikert elérni még nem tudtak. Ezen csak az általános munkás-kérdés segíthet, s hia ez meg lesz oldva, akkor megszűnik az a folytonosan zaklató mizéria, mely a társadalmat újra meg újra fölzavarja rendes kerékvágásában.”

Sajátos módon a szerző felfedezte, hogy a társadalomban ősidőiktől fogva küzdelem (nem ismeri a fogalmat: osztálytharc) folyik, a dolgozónak minden időben küzdenie kellett érdekei érvényesítésére. A szerző ezt így fogalmazta meg:

„Hogy a munkásosztálynak küzdenie kell folytonosan, az meg volt mindig..Meg az ó-korban, hol rabszolga volt, meg a közép-korban, hol jobbágy volt, melyet a kereszténység változtatott át, s végre 'meg az új-korban, a legújabb korban is, melyet saját szemeinkkel is észlelhetünk s a bajok kútforrásai- ra rátekinthetünk.”

A szerző örvend annak, hogy a falvak még érintetlenek, ott még nem ismerik a sztrájkot. Az is tetszik neki, hogy azokon a helyeken, ahol nem fejlődött erőteljes ipar ott a munkás nemigen él a sztrájk adta lehetőséggel, „meghúzza magát”, vagy elmegy más vidékre dolgozni. „De nagyobb helyeken nagyobb igényei is támadnak, s életfenntartására több költség szükségeltetik, s ha nem osztja be arányosan heti pénzét, bizony kénytelen nélkülözni. S ha most nagyon sokan jutnak bele e kellemetlen helyzetbe, s más mentőeszközt nem találnak, közös megbeszélés alapján kitör a háború: a sztrájk, mely rendesen az ő javukra dől el. Mert a nagyiparos, a gyáros sokkal többet veszíthet általános munkaszüneteltetés alatt, egy-két nap alatt, mint a munkás egy-két heti faczérkodása alatt.”

A szerző ezekben a sorokban kimondatlanul is elismeri, a munkás nem szórakozásból nyúl a sztrájk eszközéhez, hanem anyagi helyzete kényszeríti erre.

„ ... tekintve azt, hogy manapság az ipar és anyagi előrehaladás — századának jellemző nevére — nagy, igen nagy fontossággal bírnak, szükséges volna már egyszer a sokat hangoztatott s óhajtott munkás-kéir- d é s elvi jelentőségét jogilab úgy, mint erkölcsileg végre valahára úgy megoldani, hogy végre szabályozva lenne az a viszony, mely a munkaadó és a munkás között fennállni kellene.”

Az óhajtott megoldás nem következett be, noha számos intézkedés született a múlt század nyolcvanas éveiben, s azt követően is. A tőkés társadalom magában hordotta az alapvető ellentmondást, a munka—tőke ellentmondását. Ezt rendeletekkel, törvényekkel és némi szociálpolitikával nem lehet feloldani. Az ellentétes érdekek folyamatosan ütköznek, s ezek hol erőteljesen, hol gyengébben jelentkeznek a történelmi körülményektől függően, de véglegesen csak a tőkés rend felszámolásával szüntethetők meg.

» * *

A Tolnamegyei Közlöny 1883. május 6-4 száma igen terjedelmes cikkének címe: Hogyan készítik elő népünket a social istico-communis- ticus irányzatok befogadására?

A cikk szerint ebben élenjárnak azok a birtokosak, akik vasárnapi munkát rendelnek el, emiatt gyakran nemcsak a munkára fogottakat vonják el az egyházi szertartásoktól, hanem olykor megbotránkoztatják

azokat a hívőket is, akik templomba mennek. Példaként említi a kurdi esetet, amikor a Kapos folyón hajót rakodtak, s olyan káromkodást hajtottak végre, hogy az istentiszteletet is megzavarták. K. Balog János

Horváth István gyárigazgatóval