Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-18 / 296. szám

1985. december 18. "NÉPÚJSÁG 5 Lakóközösségek. $ég? Közös élet- vagy munkaviszonyok között élő, illetve közös esz­mék, célok által egyesített emberek csoportja; vagyis az ilyen szemé­lyeknek az egymáshoz való viszonya, együvétartozása. Valamiféle közösséget jelent azoknak a családoknak, illetve lakóknak a közös­sége, akik egy adott épület lakásaiban, egy utcában, esetleg egy kisebb faluban élnek. Függőviszonyban ugyan nincsenek egymással, de megszépíthetik, illetve megkeseríthetik egymás napjait, egymás életét. Oldaíösszeállitásunkban a szomszédi kapcsolatokat igyekez­tünk körbe járni. Mit is fejez ki az összetett szó második tagja? Azaz a közös­Eltérő érdeklődések A harmadik Házfelügyelő-monológ Brózikné Csati Klára gyesen van két kislányával számára közös rendezvénye­Brózik Zoltán és felesége, Csuti Klára a tamási József Attila lakótelep földszinti lakásában ál, idestova hét éve, ötéves Klári és két­éves Ágnes nevű gyermeké­vel. Ez az idő, amit eddig a húszlakásos háztömbben töl­töttek, ha nem is garancia, de lehetőség volt a lakókö­zösség kialakítására. Hogy ez mégsem sikerült teljes mértékben, az nem a Bró- zik család hibája, hiszen an­nak idején az elsők között vették ki részüket a szerve­ző munkából. — Beköltözésünkkor. 1978- ban minden szépen indult, — emlékezik Brózikné Csuti Klára. A lakógyűléseken megszerveztük a háztömb körüli terület közös takarí­tását, hét végén rendbe tet­tük a lépcsőház környékét, ezenkívül esténként összejött a kis csapat, együtt készítet­tünk vacsorát, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. — Manapság is tartanak ilyen összejöveteleket? — Sajnos nerti. Szép las­san abbamaradt minden. Szombat-vasárnap sokan el­utaztak a rokonokhoz, vagy más elfoglaltságot választot­tak maguknak. És megmon­dom őszintén, a két gyerek mellett most már mi sem na­gyon igényeljük ezeket a programokat. — Nincs remény 1ehát az egykori közös célkitűzések felújítására? * ■ ' : Vörös Gabriella hetedik osztályba jár. Szüleivel, öcs- csévet és nagymamájával lakik a szekszárdi Herman Ottó utca 37. számú — hat­vanlakásos — házban. A szo­lid és barátságos kis(nagy)- lány bájos arca vidám lesz, amikor azt kérdezem, jó-e ekkora házban élni? — Nagyon — mondja ha­tározottan, s máris sorolja meggyőző érveit. — Egy ek­kora házban sok gyerek van, lehet játszani együtt.. Az is jó, hogy a felnőttek szí­vesen beszélgetnek egymás­sal. Amikor a házban egy kisbaba született, több csa­lád jött össze ünnepelni. — És ti, gyerekek hol tud­tok összejönni? — Nem azonosak az ér­deklődési körök — válaszol Brózik Zoltán. A férfiak ugyan megszervezték a ház­tömb labdarúgó bajnokságát, de éz kevésnek bizonyult a többi lakó megmozgatására. Az igazság az, hogy ár­ra nincs idő, lehetőség, és igény se nagyon, hogy az épületben élő gyermekek — A barátnők otthon. Or­sivel gyakran megyünk át egymáshoz. De amikor olyan játékot találunk ki, amit legjobb sokan játszani, ak­kor az utcán találkozunk. Orsival gondoltuk, hogy jó lenne gyerekklubot csinálni az egyik közös helyiségből, abból, amit nem használnak semmire. Csak kacatok van­nak benne. Ott társasozhat- nánk, a kicsik babázhatná­nak, vagy amit akarnak — mondja Gabi, s arról beszél, hogy a szanálásra szánt ré­gi bútorokkal, szőnyegekkel lakályossá is tehetnék. Majd elmondja, hogy egyszer pró­bálkoztak „bungival”: a domboldalban levő régi bar­langlakásba költöztek be a gyerekek. De azt szüleik két szervezzünk, az eltérő életkórok miatt. Egy tizen­éves már nem szívesen ját­szik egy ötévessel. A szom­szédokkal jó kapcsolatot alakítottunk ki, és egyelőre ez minden. Számunkra most és a továbbiakban is első a két kislányunk — mondja Brózikné Csuti Klára. nem helyeselték és télen hi­deg is volt ott. Gabi másik nagymamája Kakasdon él. Családi ház­ban. A hetedik osztályos le­ány szívesen megy hozzá lá­togatóba, de: — Csak ilyen nagy házban szeretek lakni! — szögezi le, majd a három és fél éves Attiláról mesél, akit gyakor­ta kísér el az óvodába vagy otthon vigyáz rá. De arra is büszke voLt, hogy a ház­ban lakó idős asszony — már elköltözött — gyakran kérte: — Gabikám! Hoznál ne­kem két üveg szódát? —, s Gabi soha nem mondott ne­met. örült, hogy szívességet tehet, hogy számítanak rá. emeleten A szekszárdi Mikes utca 1-es számú 67 lakásos épü­letet döntő többségükben nyugdíjasok lakják. A föld­szinten található a két he­lyiséget magába foglaló öre­gek napközi otthona, mely­nek szolgáltatásait a lakók nagy része igénybe veszi. Estefelé, amikor már be­zárja kapuit az otthon, az itt élő időskorúak nagy része az emeleti folyosók végén ta­lálható, az e célra kialakí­tott „pihenősarkokban” be­szélnek meg találkát egy­mással. Ottjártunkkor a harmadik emeleti szinten Szabó Györgyné, Völgyi Béláné és Pozsonyi József né üldögélt a kényelmes karosszékekben, és kézimunkázás közben vá­laszoltak kérdéseinkre. — Reggelente lemegyünk az öregek napközi otthoná­ban, délben megebédelünk, majd pihenünk, beszélge­tünk, zenét hallgatunk, a férfiak kártyáznak. Szóval jó a hangulat — mondja Pozsonyi Józsefné. — A gondozónők is na­gyon kedvesek — teszi hoz­zá Szabó Györgyné. — Nem akarom dicsérni magunkat, de egyébként is, a harmadik emeleten külö­nösen nagy az összetartás. — folytatja Pozsonyi Józsefné. Mindig vagyunk hatan-heten akik rendszeresen összejár­nak egymással. Senki sem szeret egyedül maradni és jobban eltelik az idő beszél­getés közben. Nagyon jó a lakóközösség nálunk. Megerősíti ezt Nagy Pál- né is, aki az imént érkezett haza, de nemsokára megy a Vöröskereszt taggyűlésére. — Mindig szívesen segí­tünk egymáson — így Nagy Pálné. Ha valamelyikünk megbetegedik, bevásárolunk helyette, meglátogatjuk, rendbe tesszük a környeze­tét. Ilyen idős korban bár­melyikünk, bármikor lehet beteg. Egymásra vagyunk utalva. — De ez nem csak a har­madik emeleten van így, ha­nem az egész házban — fe­jezi be beszélgetésünket Sza­bó Györgyné. Gabi szódáért megy... Malacot sütöttem a szomszédban, avagy két fej hagyma nem számit?! Lakótelepünkön áramszünet volt szombaton délután. Nem is jelentett volna problémát, ha nem vártunk volna vendégeket vacsorára. Az ígért menü egyik fogása sült rrialac volt. Ez mindössze két gondot okozott: nem tudtuk kiváltani semmivel a ropogós malacot, mivel az üzletek már zárva voltak, mi pedig kizárólag erre készültünk; illetve lakásunkban villanytűzhely van, ami áram nélkül köztudomásúan nem működik ... Szomszédaink — ők gáztűzhellyel rendelkeznek — készséggel ajánlották fel segítségüket: vigyük a tepsit, benne a beirdalt malacot... Mondhatná erre bárki, hogy nem nagy ügy. Végered­ményben egy szívesség a sok közül. Mégpedig olyan szí­vesség, amely által számunkra nagy gond oldódott meg. De hasonló jelentősége lehet egy csészényi sónak, két fej hagymának, három-négy apró szögnek, vagy bárminek, amire az embernek igen nagy szüksége van, de adott eset­ben képtelenség beszerezni. Es elsősorban nem is ezekre a kézzelfogható kis és nagy dolgokra gondolunk, ’amikor a lakóközösség szót halljuk, noha ezeknek a jelentősége kétségtelen, s talán ezek a kiinduló pontjai egy-egy kö­zösség kialakulásának. Szóval jó tudni a szomszéd lakás­ban (házban) élők megértését, segítőkészségét, s ugyancsak örömöt jelent, ha azt viszonozni tudja a másik „fél". S mi több, kedves dolog felköszöntem egymást a névnapon, örömöt okozhat egy kis terefere — legyen szó akár köz­napi dologról, egy regényről, vagy éppen a településfej­lesztési hozzájárulásról. Azt hiszem, az embereknek vala­miféle biztonságérzetet nyújt egy jó szomszéd közelsége, olyané, akire bármikor számíthat. De igen nagyon meg­keseríthetik egymás életét az acsarkodó, egymás orra alá borsot törő, nem ritkán pereskedő — néha verekedő — szomszédok, akik akár idegösszeroppanásba is sodorhatják egymást. De azt hiszem, sokkal, de sokkal több az egymást meg­értő, legalábbis megérteni akaró, segítő kezet nyújtó szom­széd. Olyan szomszédok, akiknek ’a másik oldalon szintén vannak szomszédaik, 'azaz összekötik a harmadik lakás­ban élőket az ötödikben lakókkal, amazok pedig kapcsot - jelentenek az előzőek és a másik két család "között. Soha nem felejtem el, micsoda élményt jelentett egy néhány évvel ezelőtti dombóvári utam, amikor egy nemrégen el­készült társasház lakóit látogathattam meg. A jórészt fia­talokból álló közösség valósággal csodát művelt. A ko­rában kommersz lépcsöházat újjá varázsolta. Olcsó — kalocsai mintás — csomagolópapírral tapétázták ki közö- sen a lépcsőházit és a közös helyiségeket. E munka igen­csak összehozta őket, úgyhogy újabb munkára vállalkoz­tak — saját örömükre, és saját környezetük széppé, laká­lyossá tételére. Parkosították a ház környékét. S az ismét­lődő 'közös munkát közös vacsorák, beszélgetések követ­ték. Majd a gyesen lévő kismamák „kisbölcsit” varázsol­tak más-más napon lakásaikban. Közösségbe szoktatták kicsinyeiket, s ezzel párhuzamosan egy-egy délelőttöt, délutánt „nyertek” maguknak. Elmehettek fodrászhoz, vagy nyugodtan vásároltak, sőt, néha még mozielőadást is beiktathattak programjukba olyankor, amikor férjeik dolgoztak. Es kérdezzük meg ismét: nagy ügy mindez7 A válasz lehet akár igen, akár nem... De tegyük szívünkre a kezünket: ugye, hasonlóra vágyunk mindannyian? (Elmondta: Vecsi Ottómé) „Hat éve látom el ezt a fel­adatot, s azért vállaltam, -mert kellett a lakás. Még egyszer azonban nem ten­ném. Miért? Ügy érzem, a munkámnak legtöbbször nincs értelme. Ha felmosok — például — az rövid időn belül már meg sem látszik... Változnak az emberek. Lel­kesen indult a társadalmi munka, de aztán leépültünk, igaz, a szomszéd lépcsőház­ban még van egy olyan lakó, aki ha eldugul a szemétle­dobó, rendszeresen kitisztít­ja ... Hogy mi az oka ennek a közömbösségnek? Találga­tok. Talán az, hogy a nem itt lakók szétrombolják a ház előtti parkot, kitapossák a tízszer elültetett bokrokat, gyalogutat járnak ki a füve­sítésen. nem becsülik mások munkáját. Először mindenki rendsze­resen jött lakógyűlésre, most viszont könyörögni kell, hogy jöjjenek ... Most már úgy tűnik, minden mindegy, kö­zömbössé váltak ... Azt ne kérdezze, hogy mitől. Nem értem azokat sem, akiknek nem végleges lakásuk ez, mert úgy döntenek, hogy építkeznek. De aki itt akar maradni?!... Emlékszem, először lelkes volt mindenki és jól felsze­relt sportszobát alakítottunk ki. Most összetörve minden... A házban lakó gyerekek be­hívnak kívülállókat, és ne­kik nem érdekük, hogy ép­ségben megmaradjanak a dolgok. A lakók látva a rom­bolást, persze, hogy közöm­bösek maradnak. Pedig ha korlátoznák, hogy ki mehet be, vagy figyelmeztetnék őket. vagy éppen nemcsak leen­gednék a sportszobába, ha­nem ott is ellenőriznének, akkor kevesebb lenne á ron­gálás ... Valóban egyszer kifogásol­ták — jogosan — a lakótárs megszólítást, s oda írták a tulajdonostársat is. de kér­dem én, ha már más nyitva hagyja este tíz óra után az ajtót, akkor az utána jövő tulajdonostársnakí!) nem ké­ne becsuknia? Azt kérdezte, lehet-e lakó- közösségről beszélni. Nem, Nincs akkora összetartás, nem ismerik egymást annyira az emberek, mint például fa­lun, ezért inkább csak lakó­társakról beszélhetünk. Két egykorú gyerek is ritkán talál az épületen belül barátot, s a felnőtteknél is inkább a munkatársak, vagy kollégák alkotják a baráti kört... ... a szomszédba is Idősebb Karácsony Pálné A nemzedékek egy fedél alatt éléséről gyakorta hang­zanak beszélgetések, viták országos fórumokon. Egyre ritkább az olyan családi közösség, ahol a nagyszülők és unokáik is együtt élnek. Decsen a Dózsa György utcában Karácsony Páléknál találni erre jó példát. Ah­hoz, hogy a napi súrlódá­sok ne csapjanak bántó szó­váltásba, nagyfokú alkalmaz­kodási készség kell. Illusztrá­cióként álljon itt látogatá­sunk tapasztalata. A konyha- asztalon nem volt terítő. Jött a nagymama és hozott rá egyet. Később érkezett haza menye, meglátta a té­rítőt, fogta és kicserélte. Szó nélkül történt minden. Egyi­kük sem kérdezett semmit, a szemük sem villant ellen­ségesen. ök ilyenek, de a hat ember alkotta közösség — családjuk — békés egy­más mellett élésének han­gulata áthullámzik a szom­szédba is, Izsákékhoz, Bene­dekekhez, Kovácsékhoz, vagy éppen Brandt nénihez. A na­pi szomszédolás olyan köl­csönös segítésben is meg­nyilvánul, hogy kórházi lá­togatáskor a beteg kedvenc levesét viszik be hozzá, vagy a boltba indulás előtt be­szólnak egymásnak, van-e valamire szüksége, amit meg kellene vásárolni'. Nehezen fogalmazza meg ezt a ma­gatartást, akinek ez termé­szetéből adódik. A szüretek, disznóvágások ma már talán nem olyan népesek, de a kóstolóból jut a szomszédoknak is. Kará- csonyéknál a nagymama kedvenc éneke ott formáló­dik az unoka ajkán, átment­ve a múltat a holnapba, őrizve egy életforma hagyo­mányát. Az oldalt készítették: V. Horváth Mária, Decsi Kiss János, Ékes László és Szeri Árpád.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents