Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-17 / 295. szám

A^fepÜJSÄG 1985. december 17. Moziban Rádió fi tűz háborúja Ez év december hónapja minden bizonnyal nagybe­tűkkel kerül be a szekszárdi filmszínházak történetét be­mutató, még el nem készült könyv idevonatkozó fejeze­tébe. A Nagyvilág művész­mozi megújult formával (és tartalommal!) várja közönsé­gé, a Panoráma Filmszínház video-ibemuatókat rendez a kisteremben, (az ötlet, ha kissé megkésett is, minden­esetre fenntartás nélkül üd­vözlendő). Igaz, egyelőre csak a könnyűzene rajongói elé­gedettek maradéktalanul. A szolgáltatást ki lehetne ter­jeszteni egyéb műfajokra is, reméljük, ez ügyben nyitott kapukat döngetünk — annál is inkább, mert ugyanitt nemsokára videotéka nyílik. A Panoráma mozi e havi filmkínálata szintén tarto­gatott számunkra meglepe­tést — ha többet nem is, de egyet minden bizonnyal. Nemrég mutatták be ugyan­is — teltházas előadásokon — a Tűz háborúja című, szí­nes, szélesvásznú, 1981-ben készült kanadai francia fil­met. A történet alapjául Jo­seph Henry Rosny francia író 1909-ben írt és 1956-ban ma­gyarul is megjelent hasonló című regénye szolgált, de Jaok London Ádám előtt és H. G. Wells őskori törté­net című elbeszélései is szemmel látható hatást gya­koroltak Jean-Jacques An- naud rendezőre. Mintegy 80 ezer évvel ezelőtt az ember már felhasználta a tüzet, ámi nemcsak az egyének túlélé­sét, hanem az emberi faj fennmaradását is szolgálta. A filmben szereplő törzs által féltve őrzött, de egy primi­tív horda támadása követ­Divat a nosztalgia, jólle­het tartalma nem világos. Időben valahova a század- forduló körüli évekbe száll a sóvárgás, háttérzeneként Strauss-keringők szólnak, a Monarchia élén egy öreg ember áll, akinek lassan a 48-asok is elfelejtik Aradot. De a nosztalgia testetlen, mert ha arra gondolunk, hogy a nem-tudom-hány- száz-szobás bécsi Hofburg- ban egyetlen fürdőszoba sem volt, valószínűleg egy panel­lakó is erősen megfontolná a lakáscserét. A nosztalgia egyébként egyidős az emberiséggel, s 1928-ban is, amikor bemu­tatták Lajtai Lajos Régi nyár című operettjét, ugyan­úgy azokra a bizonyos régi szép időkre gondolt min­denki, mint ma. Pedig ez az operett, aminek szöveg­könyvét Békeffi István írta, keztében kialvó láng egyúttal az ellenséges környezetben élő közösség biztos pusztu­lását is jelentette. Három bátor harcos vállalkozik a létfontosságú, életet adó tűz felkutatására, s a továbbiak­ban részesei lehetünk mind­azoknak a kalandoknak, me­lyet veszélyes küldetésük fo­lyamán átélnek: menekülés a kardfogú tigrisek élői, harc az emberevő törzsek­kel, küzdelem a barlangi medvével, találkozás a mam- mutcsordával. Mind megany- nyi lélegzetelállítóan izgal­mas pillanat, mely a filmet — néhány bírálható részlete ellenére — mindvégig for­dulatokban gazdaggá teszi. Érdekesség és említésre méltó, hogy a filmben hasz­nált, kezdetleges őskori nyelv, amivel a történet hő­sei kommunikálnak egymás­nagyon, de nagyon gyen­gécske, Békeffi, aki néhány valóban elmés dolgot írt, itt messze saját színvonala alatt maradt, s a híres színésznő sorsán a helyenként kelle­mesen csengő zene sem se­gít. Ettől függetlenül a Régi nyár igazi siker, a sorozatos pesti előadások után Szege­den is telt ház ábrándozik arról, hogy hol is van az a bizonyos nyár? A sikernek Békeffi sem­miképp nem oka, még Lajtai Lajos sem, egyedül Törőcsik Mari érdeme, hogy beülünk a színházba, s áhítattal néz­zük percenkénti átváltozása­it, fölényes játékát, játékos magabiztosságát. Pedig iga­zán nem primadonna-típus, tulajdonképpen azt sem hisszük el neki, hogy híres énekesnő, de törékeny alak­ja betölti a színpadot, egyet­len gesztusa életre kelt gyat­sal, a neves író, filológus, Anthony Burgess alkotása. Ezzel a fordulattal sikerült elkerülni a rendezőnek azt a kissé visszatetsző és nevet­séges helyzetet, ami a ha­sonló (egyébként kevés szá­mú) művek típushibája: azokban ugyanis általában pergő angolsággal, pattogó német, esetleg ékes francia nyelven szólalnak meg a szereplők. Különös és különleges film A tűz háborúja. Szokatlan nyíltsággal, már-már a do­kumentumfilm hűségével áb­rázolt, az ősemberi lét drá­maiságát bemutató filmkoc­kái mindenképpen élményt nyújtanak. Bátran kijelent­hető: a hónap és az év leg­jobb — pejoratív értelmet nélkülöző — kommersz film­jét láthattuk. Szeri Árpád ra szöveget, silány közhe­lyeket. Ez valóban színház, a szó legnemesebb értelmé­ben, az első részt befejező Törőcsik-parádé pedig igazi színházi élmény. Utána viszont vészesen esik a darab, a Horváth-ker- tet beborítja az unalom fel­hője, s itt Inglódi Istvánt is cserben hagyta rendezői le­leménye. Most már valóban csak Törőcsikre figyelünk, tőle várjuk a csodát, ami fel-felvillan, folyamatos cso­dára azonban ő sem képes. A József Attila Színház előadásából lépett át Törő­csik Mari Szegedre, a töb­biek új szereplők. Nehéz a dolguk, TörőcSik Mari ugyanis egyedül is tudna színházat csinálni. Mellette legjobban Juhász Róza tű­nik fel, s Király Levente nagyon hálás szerepében, de ebben a csiszolt, jól bejá­ratott előadásban mindenki tudja a dolgát, Janisch Éva épp úgy, mint Mentes Jó­zsef, Bognár Zsolt, s azok is, akiknek kis szerep jutott csak. Cs. L. Színházi esték Törőcsik-parádé Szecskő Tamás a meg­mondhatója, hogy hányán vannak, akik a rádiót csak háttérként használják, mi­közben mással vannak elfog­lalva. Jómagam is kerti mun­ka közben hallgattam a Har­minc perc alatt a Föld kö­rül című magazinműsort és elmondhatom, hogy a két te­vékenység jól kiegészítette, nem zavarta egymást, A Bernát György szerkesz­tette Harminc perc alatt a Föld körül című műsorral tényleg eljutott a hallgató a Föld különböző pontjaira és érdekes információkat hall­hatott. Murányi Péter jóvoltából megtudhatta, milyen vendé­gei voltak a 250. születésnap­ját ünneplő angol miniszter, elnöki rezidenciának az év­forduló alkalmából nemrég rendezett ünnepségen és a hatvanhat személyre terített vacsorán ki milyen ruhában jelent meg. Arról is hallhat­tunk Izbégi Gábor beszámo­lójában, hogy Amerikában — évi potom 390 ezer dollárért —, fekete politikus áll Pre­toria szolgálatában, védi, népszerűsíti az Apartheid­rendszert. A Barna István­nal, a Maxim Varieté veze­tőjével készült beszámolóból arról értesülhettünk, hogy melyek az új szórakoztató­ipari szokások, Las Vegastól Moszkváig mit várnak el a revüműsorok nézői. A jó szerencse, no és a mű­sorszerkesztő választása ré­vén azt is megtudhattuk, hogy Kínában ma már bár­ki tarthat — ha van rá pén­ze —, háztartási alkalmazot­tat és ez nem minősül ki­zsákmányolásnak éppúgy, mint ahogy nem számít de­kadenciának ha egy nő hosz- szú hajat visel. A befejező riportblokk pe­dig a japán névválasztási szokásokkal ismertetett meg. 'Először hallottam arról, hogy a japán keresztneveknek je­lentésűje van. A háború ide­jén nagyon sok japán kis­fiút kereszteltek Maszarónak, ami győzelmet jelent, később a Makotó (őszinteség) és a Naoki (nemesség) jött divat­ba, míg a lányokat a külső jellemzők szerint nevezték, legdivatosabb az Érni név, ami áldott szépséget jelent. Így, mivel a japán gyerekek­nek csak egy keresztnevük van, azzal a ténnyel is meg­ismerkedtem, hogy Japán­ban valaki vagy szép, vagy okos lehet. A kettő az egy keresztnév miatt nem megy. Mindezek mellett még Di- véki ístván zenei szerkesztő jóvoltából népszerű dalla­mok kötötték össze a mini­riportokat, kellemessé téve a háttérrádiózással eltöltött fél órát. Az igazsághoz az is hoz­zátartozik, hogy ezen infor­mációk nélkül is nagyon jól meg voltam az elmúlt több, mint három évtizedben, de tudásuk még jól jöhet vala­hol. És ez, így, hogy más mun­ka közben jutottam hozzá, mindenképp megérte. — TAMÁSI — Hangverseny „Jaj, hova lettek a zongorás estek...?” „Jaj hova lettek ...” só­hajt fel e szomorú kérdéssel Kosztolányi már 1910-ben. (A szegény kisgyermek pana­szai.) És e gondolat akár mot­tója is lehetett volna Meré­nyi Judit előadóművész, Lantos István zongoramű­vész és Sebestyén János csembalóművész Karácsonyi rögtönzések irodalomban és zenében című műsorának. (Művészetek Háza, december 12.) Igen, a házimuzsikálás ne­mes gyakorlatáról, arról a szinte szertartásossággal, amatőr lelkesedésből űzött kedvtelésről vallottak, mely­nek ereje kis közösséggé for­mált jóbarátokat, ismerősö­ket, sőt generációkat. Sajnos, a polgári élet e nemes ha­gyományát nem sikerült át­mentenünk mai életünkbe. Nosztalgiát ébresztett a hoz­záértéssel és jó érzékenység­gel válogatott irodalmi és zenei részletek egymásrarí- melése. (Hermenn Hesse: Há­rom szólamú muzsika — Bach: Háromszólamú inven­ciók, Lucian Blaga: A Hold szonáta — Beethoven: Hold- fény-szonáta I. tétel, Weö­res Sándor: Valse triste — Arenszkij: Keringő stb.) Ha­tásos volt az inspirativ szín­padkép is. Merényi Judit kifejezetten kellemes meleg hangszínnel rendelkezik. Szép szöveg- mondással és értelmezéssel tolmácsolta a felhangzó ze­néket hangulatilag is előké­szítő irodalmi szemelvénye­ket. Külön is kiemelnénk Jó­zsef Attila Téljének, Kiss Dénes g-moll balladájának és Weöres Sándor: Valse tristéjének érzékeny előadá­sát. Sebestyén János plaszti­kus csembalójátékát már több alkalommal élvezhettük Szekszárdon. Most Bach: Há­romszólamú invencióiból szó­laltatott meg két részletet, az a-moll és d-moll hang­neműt. Lantos István lég­kört teremtő Beethoven-já- téka (Für Elise, Holdfény- szonáta I. (és minden hang­jában érzékeny Chopin-in- terpretációja (a-moll mazur­ka) mintaszerű volt. A két zongorán előadott variációk Mozart témájára (nálunk Hull a pelyhes ... szövegkezdettel népszerű dal­lamról van szó) szellemes megoldásaival, ötleteivel kel­lemes perceket szereztek. Az előadók Mozart művének harmóniarendjét és a válto­zatok mozgásformáját mint­egy vezérfonalként alkalmaz­va rögtönöztek. A kétzongo- rás D-dúr szonáta, úgy érez­zük, kissé „kilógott” a mű­sorból. Terjedelme lg jelentő­sebb (a teljes, három téte­les mű elhangzott), de a mű előadása sem sikerülhetett meggyőzően. Sebestyén Já­nos, aki vitathatatlanul ki­váló csembalista, e zongora- technikailag meglehetősen kényes műben nem volt Lan­tos méltó partnere. A csak félig kijátszott, elkent, he­lyenként meg sem kísérelt balkézmenetek okozták a megszólaltatás szeplőit. La­pozó segítségének hiányában lapozáskor minden esetben „billent” az egyébként len­dületes előadás, hiszen a la­pozó kéz szólama ütemekig szünetelni kényszerült, Arenszkij keringője, Petr Warlock szellemes humor­eszkjei és a műsort záró rög­tönzés a Pásztorok, pászto­rok kezdetű karácsonyi nép­énekre viszont feledtették a Mozart-szonáta hiányossága­it. Meghitt hangulatot árasz­tó, emberi és művészi érté­keket felmutató este volt, hajdani házimuzsikálások Kosztolányi emlékezetében is élő melegségével: „Han­gok zümmögtek babonás va­rázzsal / Szívünkre szálltak, fullánkos darázs-raj.” LÁNYI PÉTER Tévénapló „...ha megyek látomásba...” Amióta ismerjük Erdélyi Zsuzsanna nevezetes gyűjtemé­nyét, a Hegyet hágéfk, lőtőt lépék című gyűjteményt, sok­kal többet tudunk az archaikus népi imádságokról, a népi vallásosság megjelenési formáiról. Ebben is találkozunk látomásformulákkal, látomásokat bevezető költői alakza­tokkal, aminek egyik megkapó példája a Virágja viszi Annát című rigmus. A középkor irodalmán végigvonul a látomások elbeszélése, már Dante előtt is, egészen 'a mi Tar Lörincünkig, aki Szent Patrick barlangjából hozott híradást. Ebbe a sorba tartozik középkori irodalmunk ta­lán legnagyobb írójának, a Karthauzi Névtelennek példá­zata az úrfiúról, aki a Paradicsomban járt, s képzőmű­vészeti példákat is lehet sorolni Giottótól, Giovanni di Paolón át a moszkvai Uszpenszkij székesegyház névtelen­jéig. Ami közös ezekben a látomásokban, hogy mindig az emberileg érzékelhetöt tágítják ki, ruházzák fel újabb elemekkel: az angyalnak éppúgy emberi alakja van, mint az ördögnek, de 'az egyik szép, a másik rémisztőén rút, annak szárnya van, esetleg több is, ennek szarva, agyara, patája. Loyolai Szent Ignác már-már „recepttel” is szol­gál, hogy miként lehet felidézni a menny és pokol láto­mását, ugyariakkor egy másik misztikus, Avilai Teréz, a hisztérikáktól óvja apácatársait, akik akkor is látomásokról • beszélnek, amikor nem láttak semmit. A Kallós Zoltán előtt tisztelgő dokumentumaim egy moldovai „látóleányt” mutatott be, Jánó Ilonát, aki a nagyon messzi hészpedről látogatott el idetelepült roko­naihoz, hogy valljon látomásairól, túlvilági kapcsolatairól. Ártatlan természetességgel beszélt angyalokról, ördö­gökről akikkel sűrűn van érkezése, „ha megyen látomás­ba”, ami vallomása szerint gyakorta megtörténik vele. Még az sem baj, hogy tulajdonképpen nem eredeti, pa­naszkodott is néhány papja, aki csak legyintett, midőn elbeszélte neki lelki kalandját, ugyanis volt már ilyen. A svéd Emmanuel Swedenborg kezdetben nagyon is reális tudományokkal foglalkozott, bányászattal, kohászattal, még algebrával is, majd megírta Arcana coelestis című könyvét (1756), amiben egyebek között arról számolt be, hogy látta az utolsó ítéletet, egyébként állandó kapcsolat­ban élt még XIV. bajossal is, Szent Pállal pedig — ha jól emlékezem —, az egyik londoni utcában találkozott. A lészpedi Ilona Swedenborg-i léldk, függetlenül attól, hogy nem foglalkozott tudományokkal, de olyan meghitten beszél mennyről, pokolról, mint aki valóban mindennapos vendég ezekben a birodalmakban. A film érdeme éppen az. \ hogy a maga valóságában ábrázolta ezt a népi hiedelem- világot, ironikus felhangot is csak néha engedett meg magának a forgatókönyvíró-rendező Moldován Domokos, -t úgy mutatta be Jánó Ilonát, ahogy méltó volt a nagy népi gyűjtő, Kallós Zoltán szelleméhez. Nincs terem arra, hogy minderről részletesen szóljak, '• még egy megjegyzés csupán. A lészpedi Ilona úgy beszélt : a menny Örömeiről és a pokol borzalmairól, mintha látta volna Giotto padovai freskóját: a jók meghatározhatatlan boldogságban élnek, a gonoszokat agyafúrt módon sanyar­gatják, bár itt Giotto képzelete érzékletesebb. Ilona vi­szont a mennyei jó szagokat is érezte, amiről Giotto ter- j mészetesen nem tudósíthatott. A dokumentumfilm több mint egyszeri látvány, alkalmi , érdekesség, mert valóban dokumentum, olyan néprajzi j adalék, amit csak a film eszközével lehetett átmenteni a jövőnek. Kár, hogy a szerkesztői felületességet egy ilyen kitűnő filmből sem lehetett kiiktatni. Jánó Ilona hosszú évek után viszontlátja atyjafiait a Tolna megyei Egyházas- kozáron. Láthattuk, a rokonok várták Pesten, a Keletiben. Ez volt a szerencséje. Mert Tolna megyében soha nem találja meg Egyhazaskozart. Ez a szép nevű falu ugyanis Baranyában van. Hogy is mondja Hamlet? Midőn derék temünk hibáz Ebben az esetben egy helységnévtár is jól segített volna. CSÁNYILÁSZLÓ Hatvanon túl... Mindenki sokáig szeretne élni, de senki sem szeretne megöregedni. Az öregség ugyanis nem egyedül jön. Az idős korban bdkövetkező változások — a szellemi és testi leépülés — visszafordíthatatlanságát tudomásul kell ven­ni, érthetően nehezen viselhető el viszont az ezzel járó. gyakran végzetes hatású egyedüllét. Világjelenség — legalábbis a fejlett ipari társadalmak­ban — a Hatvanon felüliek számának növekvő aránya. A hazánkban is létező tendencia — az átlagéletkor felső határának kitolódása — életkörülményeink javulását is jelzi, ugyanakkor a társadalmi méretű gondoskodás szük­ségességét is felveti. A Szegedi Körzeti Stúdió szerdai műsora egy — sajná­latos módon mind gyakoribb — állapot néha megrendítő képsorait mutatta be a tévénézőknek, á nagyvárosi ma­gányosság pillanatait. A nagyvárosi lüktetés — gondol­nánk — sokkal kevésbé ad lehetőséget az egyedüllétre, mint a világtól távol, elvonulva élők esetében. Sajnos, a helyzet, paradox módon egészen más. Szeged (és nemcsak Szeged!) belvárosában számos embertársunk egyedül, feloldhatatlan magányosságban él. Ezért elismerésre méltó minden — akármennyire nem túl nagy horderejűnek szá­mító — kezdeményezés, amely a külvilággal történő kap­csolat újbóli felvételét szorgalmazza. A házi szociális gondozó hálózat, valamint az öregek napközi otthona sze­gedi dolgozói nem kis cél elérését tűzték ki maguk elé: a társtalanság ne legyen egyenlő az elhagyatottsággal! A megszólaltatott idős korú riportalanyok a kérdésre vála­szolja elmondták, hogy ami a legtöbbet ér számukra — és ez nem meglepő, bár közhelynek hangzik —, az a néhány jó szó, amit a gondozónővel válthatnak. Jelen sorok 25 éves írója még a hatvanon innen van ugyan, de az egyértelmű és világos: van mit tenni, és ahogy a példa mutatja, lehet is mit tenni annak érdeké­ben, hogy méltóságteljes, derűs és bölcs öregkort érjenek és éljenek meg azok, akik felett már eljártak az évek. — szeri —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents