Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
1985. december 14. ( TOLNA IO KÉPÚJSÁG IRODALOM Mester Attila: Különös tekintettel Hogy mi lesz itt nálunk a feladata? Elmondom kedves fiatal kollégám. Brigádokat kell patronálnia, különös tekintettel a kulturális vállalásra. Ismeri maga a francia impresszionistákat? — Igen. Rémlik egy kevéssé. De azért utána kell néznem. — Nézzen. Ehhez természetesen időt biztosítunk. Azután pedig, hogy felkészült, bemegy a műszak végén, mondjuk a tmk-brigádhoz, és azt mondja: mindenki üljön le, ahová tud. Bemutatkozni nem kell, majd a bizalmi bejelenti, hogy tőlünk jött. Csak közvetlenül Viselkedjék, ez nagyon fontos. Mondhatja azt is, hogy: helyezzék kényelembe magukat szaktársaim. (A szakiként már nem járja. Az anno dacumál is túlzás volt.) Azt is mondhatja, hogy: tegyék fel nyugodtan fáradt lábaikat az esztergapadra, és dőljenek hátra, ha ez jólesik. Ha mindez megtörtént, bejelenti, hogy előadást fog tartani a francia impresszionizmusról. Na most, ha nem repül el ebben a pillanatban egy kalapács a füle mellett, akkor nyert ügye van. Elkezdheti az előadást. Csak arra ügyeljen, hogy kívülről mondja a szöveget. — Ezt nem értem. Miért ne olvashatnám? Esetleg bizonyos dokumentumokkal is illusztrálva. — Mert ha olvas, vagy a dokumentumok közt lapozgat, nem tudja folyamatosan szemmel tartani a hallgatóságot. — Erre miért van szükség? — Mert nemcsak kalapács van egy tmk-iműhelyben, hanem frandiákulcs is, ami szintén súlyos szerszám. — Rendben van. Megtanulom a szöveget. Csak azt nem tudom, miért keli mindenáron az impresszionistákról beszélnem. Beszélgethetnénk például a televízió múlt heti műsoráról, kinek mi tetszett, vagy a házikertben termeszthető szőlőfajtákról, meg ami közben szóba jön, mert az ember akkor beszélget a legnehezebben, ha nem érdekli a téma. — Meg ha már menne hazafelé. Ugye ezt akarta mondani, kedves tapasztalatlan, ifjú kollégám? Az ilvesmiről szó se lehet. Először is van egy munkaterv, azután ami a legfontosabb: miféle vállalás az, ami érdekli az embereket, ami örömet okoz nekik. Hol van akkor az erőfeszítés? — Különös tekintettel a kulturális vállalásra ... — Ne vicceljen, fiatalember, inkább a francia Impresszionizmusban mélyedjen el, mert arról kell előadást tartania. — Bocsánat, azok a kimutatások, ha meg szabad kérdeznem, amiket lapozgatni tetszik, mit tartalmaznák? — Ó, ez nem lényeges. A temetői parcellákról készültek. — És kik nyugosznak ezekben a parcellákban? — Akiik nem tudtak idejében elhajolni a franciakulcs elől. „...újra ezt kezdeném” Benjámin László hetvenéves A felszabadulás utáni magyar költészet gazdag színképében is kitüntetett hely illeti meg Benjámin Lászlót. Közel öt évtizedes költői pályája az emberiség történelmének egyik legbonyolultabb szakaszával esik egybe, s ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert nála történelem és költészet közvetlen kapcsolatban áll egymással. Költészetének szinte kizárólagos témája a lírai én létezési és cselekvési terepének a felmérése a változó történelmi szakaszokban. E téma lírai megragadása azért válhatott Benjáminnál jelentőssé, mert a társadalom fejlődésének a lehetőségeit feltáró, a lehetőségek befulladása ellen szót emelő költő. Világosan szólva: szocialista módon politizáló költő. Elkötelezettsége indulása pillanatától töretlen és egyértelmű: „Huszonhárom éves fejjel ez így fogalmazódott meg bennem: előttem az emberiség, a haza sorsa, napról napra ez forog kockán. Csak nem írhatok verset a virágos rétek szépségéről. Akkor jelent meg első versem, amikor Hitler bevonult Ausztriába. Hajlamaimmal, vágyaimmal szembeállítottam a kötelességet, az osztályfegyelmet, s átalakítottam magamat; azt mondtam, hogy csak a leglényegesebb dolgokról szabad írni.” Benjámin László egész költői útjának, jellegadó költői magatartásának méltó öszegzése a Vérző zászlók alatt című költemény fil962.). A 17 strófás mű a huszadik század középső szakaszát átélő embert állítja a középpontba: a tragikus történelemmel szembe, sülőt. A helytállás pátosza épp e nehéz években mutatkozik meg, s ezért logikus, hogy a felidézett két történelmi kor a második világháború és a személyi kultusz ideje. A disszonancia, a feloldhatatlan ellentmondások élménye érzékletes, de formailag is pontos képekben, korszakjellemzésekben tárul elénk. S időn. ként visszatér az Aragonra utaló refrén: bármilyen nehéz életút adatot is számomra — „újra ezt kezdeném”. A vers utolsó harmadában a jelenhez érkezik a költő, summáznia kell egy bonyolult életút tanulságait. A munkásmozgalomban akkor már negyedszázada részt vevő költő átélte a mozgalom hanyatló és felfelé ívelő szakaszait, átélte a teljes kilátástalanság és a jelenné álmodott jövő végleteit, — s mindezt felmérve, mindezt megértve készít számadást. Olcsó, megalapozatlan lelkesedésre többé nem nyílhat ajka. A keserűen tragikus hang szintén hamis lenne. Meg van győződve róla, hogy a megálmodott jövő megvalósítható, de ekor már bölcsebb: tud-ja, hogy a cél nemzedékek munkáját követeli meg. Szükségszerűen lesz így az alapvetően rapszodikus hangvételű vers lezárása elégikus: harcának eredményét a költő már nem láthatja. Mégsem véletlenül szövi a versbe az Interna. cionálé gondolatát — „ez a harc lesz a végső” —, mert épp ez a tudat, tehát a megőrzött történelmi perspektíva tartja meg a szocializmus költőjének. Versbeszéde döntően fogalmi jellegű, s szimbólumait az életút, az etikai tartás tipikus volta, a lírai én lírai hőssé változása emeli valóban szimbolikus érvényűvé. A fogalmiság a versek meditáló-tépelődő gondolati jellegét erősíti, s elősegíti azt, hogy minél pontosabban ragadhassa meg korának lényeges problémáit. Amit szocialista közéleti költő elmondhat az 1938 óta eltelt évtizedről, azt jelentős részben Benjámin László írta meg kor- társai közül. A fausti magatartás egész életútját meghatározza, és ez jogos öntudattal töltheti el: Megmaradtunk egésznek a kétségbeesésben, egésznek a fölemeltetésben, egésznek a lebukásban, egésznek a hitben: azért vagyunk, hogy rendet teremtsünk magunkban és a világban. (Szocialisták) A kereső ember már a pálya elején megtalálta életcélját, s ezt a célt a történelem viharai elvenni nem tudták tőle, sőt, megerősítették igazának tudatában. VASY GÉZA Benjámin László: Kap é sok A temetőben éjszakáztak. Kimelegedtek és megáztak, Agyuk, párnájuk volt a föld. lábuk véresre tört. Ébredve fázósan bokáztak, s csak tüskés bozótra találtak, s indultak hajnal előtt. vízmosást, legelőt Ismeretlen országokban jártak, és újra temetőt. más volt a nyelv, a föld. összenéztek akkor, megálltak. Kimelegedtek és megáztak, levágták a kapákat. lábuk véresre tört, szidták a vezetőt, s csak tüskés bozótra találtak. a bozótot, a legelőt. vízmosást, legelőt az életet, a temetőt. és újra temetőt. — Elég volt a sírokon hálni, A temetőben éjszakáztak. dologtalan főni, megázni, Agyuk, párnájuk volt a föld. céltalan járni, járni, Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. keresgélni, de nem találni, Idegenek voltak a házak. — a krumplit jöttünk megkapálni! idegen az ég, a föld. Hol van hát az a föld? Jakub Oblomovszkij: fi szőke tündér Búcsúzáskor a feleségem lágyan megcsókolt, és tanácsokkal látott el: — Ne szomorkodj,, drágám, vigyázz mindenre, jól zárd el a gázt, a vízcsapot, a virágokat naponta locsold meg, és ami a legfontosabb: fejezd be a regényt, amin olyan szorgalmasan dolgozol. Ja, és még valamit! Minden este hívj fel telefonon! Aztán kocsiba ült és elhajtott. Nekem meg nagy kő esett le a szívemről, örömömben máris megléptem hazulról, és kiültem a szomszédos kávéház teraszára. Olyan boldog ábrázattal terpeszkedtem el a fonott karosszékben, hogy látszott rajtam: csodálatosan szép két hét vár rám. Nem csoda, hogy ábrándozni kezdtem. Éreztem, történnie kell valaminek, valamilyen meghökkentően szokatlan dolognak. Amikor ez a felismerés megerősödött bennem, a fantáziám elszabadult. Mondjuk, ide gurul a bejárathoz egy legújabb gyártmányú sportkocsi. A volánnál szőke, szemkápráztatóan szép tündér ül, mély tüzű, kék szemeikkel. Lágy mozdulatokkal letekeri az ablakot, csábító szemeivel hosszan néz rám, majd muzsikáló hangon megszólít: — Elnézést uram, ugye, ha nem tévedek, ön Jirzsi Cu- pák, a híres író? — Nem téved, drága hölgyem —mondom én, és közben oigarettám füstjét elegánsan fújom magam elé. — Ö, drága mesiter, micsoda boldogság önt látni! — áradozik a tündér. — Nincs kedve mellém ülni erre a szabad ülésre? — És hova vinne el, drágaságom? — Ö, mester, bárhová! A világ végére is! Ahová parancsolja! Így hát indulok, beülök a hölgy mellé, és máris kezdetét veszi egy csodálatosan szép utazás. Természetesen kettesben a szemkápráztatóan szép tündérrel. Ábrándozásomból autókürt éles, durván bántó hangja zökkent vissza a valóságba. Felpillantok. A bejáratnál modern sportkocsi. A volánnál fiatal, szőke, szemkápráztatóan szép nő ül, mélytüzű szemekkel. Letekeri az ablakot és megszólít: — Elnézést, uram, ugye, ha nem tévedek, ön Jirzsi Cupák, a híres író? — Nem téved — mondom én, és köhögni kezdek a cigarettám füstjétől. — Végtelenül örülök, hogy megtaláltam — szól a hölgy. — Legyen kedves, és szálljon be gyorsan a kocsiba! — Hova akar vinni? — kérdem az izgalomtól kissé remegő hangon. — Nem messze innét, úgy tizenöt-tizenhat kilométerre a kedves felesége a kocsival megcsúszott a síkos úton, és az árokban kötött ki. Nincs nagy baj, a kocsi eleje behorpadt, és kész. Na, üljön be gyorsan, menjünk, ne várakoztassuk a feleségét! Mit tehettem? Beültem a kocsiba, és elindultunk. Kettesben a szemkápráztatóan szép szőke tündérrel. Fordította: Kiss György Mihály II szerelem és a béke költője 100 esztendeje született Paul Éluard 1924 márciusában Paul Éluardnak, a világháború idején-után Induló fiatal francia költőnemzedék egyik legtehetségesebbjének, új verseskönyve került ki a nyomdából Meghalni, hogy meg ne haljunk címmel. Barátai: Picasso, Tristan Tzara, André Breton, Max Emst meg a többiek azonban hiába keresték a költőt, hogy együtt örüljenek vele — nyomtalanul eltűnt. „Meg halt” — írták az újságok, ám egyre több gyanús jel mutatta, hogy mégiscsak él. Hét hónap múlva, szeptember végén Szingapúrban akadtak rá — onnan hozta őt vissza Jelena Dmitrijevna Gyiakonovna, Éluard régi szerelme, akivel hol összeveszett, hol kibékült. Erre a különös históriára sohasem derült fény igazán, maga Éluard annyit írt róla: „Nem utaztam, csupán mo- zagtam.” S ez a mondat szinte egész életére igaz: nem ide-oda utazott, vagyis nem Paul Éluard: izgága, új meg új látnivalókat feltörni vágyó turista volt, csak a helyszíneket váltogatta, miközben egy másik, egy belső utat járt be, a saját iköltészetéét. Az első világháború idején volt fiatal. Csatlakozott a dadaistákhoz, amely az alapító Trisan Tzara szerint „az undor megtestesítője” volt, mármint a háború undoráé. 1925-ben csatlakozott a szürrealizmushoz, amely Paul Éluard megfogalmazásában „a szellem totális felszabadításának módja”. Ezen az úton mozgott haláláig. Az undortól az értékteremtésig, az értékmegőrzésig, a humanizmusig, a szellemig és a békéig jutott. Magyarországon akként ismertük meg, mint a béke költőjét, holott több volt ennél. A látomásokkal, a képekkel alkotó költő mintája. Mára egy kicsit elfelejtettük. Ideje fölidézni. December 14-én volna száz- esztendős. Gy. L. „A költészet célja a gyakorlati igazság” Túl igényes barátaimnak Ha azt mondom, hogy a nap úgy remeg az erdőn. Mint női öl, amint végigterül az ágyon El hiszitek nekem s átérzitek a vágyam Ha azt mondom, hogy egy esős nap hosszan csengő Kristálya cseng a csók elnyújtott renyheségén Elhiszitek nekem s szerelmetek soká tart Ha azt mondom hogy az ágyam ágai közt Fészket rak egy madár ki sose mond igent Elhiszitek s osztjátok vergődésemet Ha azt mondom hogy egy nagy folyó kulcsa fordul A forrás öblén hogy a zöld völgyet kitárja Ezt is elhiszitek sőt meg is értitek De ha egyszerűen megénekelem az utcát S egész hazámat is mint egy végtelen utcát Már nem hisztek nekem s pusztába vonultok Mert céltalan az út ha nem tudod hogy együtt Küzdheti csak ki harcát és reményét az ember Hogy megértse s megváltoztassa a világot Szívem egy lépte majd elragad titeket Nincs .nagy erőm csak az hogy éltem az hogy élek De fel nem foghatom hogy szavam csak csodálják Mikor én fel akarlak szabadítani Hogy a fényt alkotó testvéreinkkel éppoly Eggyek legyetek mint moszattal zizge náddal (1947) Somlyó György fordítása Halott feketerigó Juhász Ferenc eposza Juhasz Ferenc „hosszú verseit” nemegyszer fogadta értetlenség vagy tanácstalanság még a hivatott irodalomkritikusok körében is. A hosszú, esetleg az egész könyvre kiterjedő költemény, illetve a költői képek szokatlanul bőséges halmozása mintha minden versolvasási tapasztalatnak és megszokásnak ellene mondott volna. Pedig a „hosz- szú vers” nem ellentétes a költészet szellemével: Vörösmarty romantikus költői eposzai vagy Kassák Lajos avantgárd lendülettel írott lírai poémái korábban megtalálták olvasóikat. Az új Juhász Ferenc-köl- temény, a Halott feketerigó még a korábbi „hosszú éneknél” is terjedelmesebb: nagy alakú, vaskos kötetet tölt meg az egyetlen ívben haladó, minden látható tagolást nélkülöző hatalmas, közel huszonnyolcezer sort görgető költemény. Bizony, nem könnyű olvasmány, erőfeszítést és fegyelmet kíván, aki birkózni kezd vele, mindazonáltal belátja, hogy a szokatlan terjedelmet a költő szándéka, a mű bölcseleti elgondolása indokolja. A Halott feketerigó ugyanis összefoglaló, összegző költemény: egy teljes élet és egy teljes filozófia foglalata, amely széles panorámát rajzol, és egyaránt feLidézi a kozmikus világ ijesztő távlatait és az emberi kisvilág meghitt képeit. Juhász Ferenc életének egy bizonyos pontján: alkotó nyugalomban, a családi élet bensőséges világában tekint vissza történelmi és emberi válságokkal is terhes életére, s emberi sorsának bizonyára legnagyobb megpróbáltatására: első feleségének korai és tragikus halálára. A nagy költemény összefog, laló mű tehát, mintegy visz- szatekint a bejárt életútra, legalábbis felidézi annak az útnak az érzelmileg fontosabb állomásait, illetve eközben kifejti a költő végül is optimista élet- és létbölcseletét. Juhász Ferenc ugyanis személyesen éli át a pusztulást, lelkében szenved; vergődik a halál midtt, s képzeletében felidézi az emberiség végső pusztulásának rémlátomá- saít, is mindazonáltal nemiadja meg magát gyötrelmes tapasztalatainak, rettentő látomásainak. Ellenkezőleg: az emberi élet értelmébe, az emberiség jövőjébe vetett bizalmát hirdeti. Ennek a bizalomnak a munka, az alkotó emberi tevékenység a forrása, a záloga. A Halott feketerigó is egyszerre és egymást váltva ad hangot a szív kínlódásának és örömeinek, a keserves tapasztalatoknak és a fellobbanó reménységnek. Záróképeiben a felcseperedő gyermek jövőjére kérdez, remélve, akarva, hogy legyen ilyen jövő. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.) Pomogáts Béla
