Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

, T0UÍ4 \

IO iféPÜJSÁG

1985. november 30.

Újhelyi János:

Kézit csókolom, uram!

Takáts Gyula:

Álmában készülődik

Már kong ... Üres ... Villog a kén s a hordó-lyukban ugrál a dugó. Borköves dongák közt a must elszenderült és lassan itt a hó.

A kemény ágakon a rügy fölfűzve csillog, mint a gyöngy.

A dér átváltozik és mint a jég villog ... Sziporkázik a tölgy.

Álmában készülődik minden s talán a nyárra is emlékezik a zöldveszejtett ág s a rét szép gólyát lát s bogyók szemét idézi föl s tűnt lépteiddel házunkig jön s veled együtt belép.

Százötven éve született

MARK TWAIN

IRODALOM

Debreceni tanácskozás Nagy László lírájáról

A debreceni irodalmi napok már régtől fogva megbecsült rendezvénye kulturális életünknek. A napok témáját rendszerint irodalmi életünk vitás kérdései, meggondolkodtató jelenségei képezik, ezúttal viszont azt vitatták a találkozó vendégei (írók, költők, kritikusok, irodalomtörténészek): miben keresendő a Nagy László-i költészet modernsége, melyek az időtálló komponensei. A témához természetesen sok más tisztázatlan kérdés kötődött, kirajzolódtak közelmúltunk lírájának vonásai, irodalmunk fejlődésének erővonalai, szó esett irodalom- politikai kérdésekről, kultúrpolitikánk múlt- és jelenbeli hiányosságairól.

A hagyományokhoz híven e napokon kerít sort az Alföld szerkesztősége arra,

hogy átnyújtsa az elmúlt év termése alapján odaítélt ni- v ódíjakat, ezúttal Dobos László csehszlovákiai magyar író, valamint Görömbei

András és Székelyhídi Ágoston kritikusok vették át a díjat Juhász Béla főszerkesztőtől.

A tanácskozás Koczkás

Sándor referátumával kezdődött. Az irodalomtörténész röviden fölvázolta a költő portréját, majd kimerítően elemezte a Mennyegző című költeményt. A hozzászólók nem az előadásban elhangzottakkal vitáztak, inkább a szakirodalom által nyújtott kép árnyalására vállalkoztak. Görömbei András azt bizonyította sikerrel, hogy Nagy László költészetében tökéletesen ötvöződik a morál és az esztétikum. Emlékeztetett arra, hogy a költő az ötvenes években hamar felismerte a megtévesztettséget, korán programjául vállalta „kemény metaforákkal menni az álság falai ellen”. Idejében osztályrésze lett a csalódás kíméletlen kivallása, gyönyörű, cizellált képeiben kemény egyértelműséggel adott hangot kínzó illúziót- lanságának. Mindig vállalta a világ „kínzókamáiát”, s ehhez a vállaláshoz morálisan fölvértezte magát. Egyszemélyes erkölcsi hatalom tudott lenni, s versei a remények ellehetetlenülésének idején is erőt sugalltak. Czine Mihály felidézte azokat az éveket, amikor a debreceni szellemi élet pártfogásába vette a Nagy László-i lírát. A költő itt a Dunántúl fiaként is biztonságban, megértő-támogató társak között érezhette magát.

Páskándi Géza azt a stilá- ris fegyvertényt tartotta meg- bámulandónalk, amellyel Nagy László az Ady nevével fémjelzett liravonulaton új hegycsúcsot tudott képezni. M. Takács Lajos iá Nagy László-i költészet szovjetunióbeli jelenlétéről beszélt, megjegyezve, hogy a fordítók többségének „oroszításában”, „:ukr árulásában” gyakran meglágyulnak a verseik, elvesztik fémességüket.

Takács Imre elsősorban személyes élményekéit idézett fel, felhívta a figyelmet arra: több szerelmes vers esetében szükség lenne újraértelmezésre, amely számos alkotásról bizonyítaná a vélt- nél politikusabb voltát.

Több hozzászólást nem idézhetve megállapíthat j ük: a tanácskozáson számtalan megfontolandó, s nemcsak a Nagy László-kép árnyalásában hasznos gondolat hangzott el. ERDEI T. SANDOR

Vidéki egyetemi városban egy sikeresnek mondható író-olvasó találkozó után a népszerű kiskocsmában — főleg a diákok részéről kedvelt, mert még mindig viszonylag olcsó hely, két velem egykorú népművelő hölgy értékeli — jobbról- balról ülnek mellettem — a találkozót. Elégedettek, a várható „visszajelzést” ecsetelik a magasabb szervek részéről.

A találkozó után én hívtam meg őket vacsorázni, én kértem, hogy ide jöjjünk, s ismerve erszényük szűk rekeszét, rögtön közöltem velük, „a vendégeim!”. Kerül, amibe kerül. Bár a feleségem mondása — „csak mínusszal ne gyere haza” — a fejemben volt, de hát az az igazság, nem volt még kedvem lefeküdni a rideg szállodai szobában. Messze volt még a reggel, a hajnali gyors indulása. Valahogy el kell tölteni az időt.

A helyiség tömve volt fiatalokkal, csinos, szép lányokkal, jóképű, jólöltözött fiúkkal. Ital, étel rogyásig az asztalokon, valószínű, ösztöndíj osztás volt. Unottan lapozgattam az étlapot, igazán semmihez sem volt kedvem. Csak egy kicsit fellélegezni, levezetni a bennem felgyülemlett indulatokat, ez volt bennem.

Jött a pincér, huszonéves fiú, Józsinak szólongatták a fiatalok, s meglehetősen tartózkodóan felvette a rendelést. Akkor éreztem először, hogy korunknál fogva valahogy kilógunk ebből a diák- kocsmából. Azért is a legdrágább ételt rendeltem, s a hölgyeket is biztattam: „Csak tessék, tessék! Ne szerénykedjenek.” A hölgyek nem szerénykedtek. A kis pincér felvette a „nagy”, itt szokatlanul „nagy” -megrendelést, jól megnézett, és távozott.

Ekkor vettem észre a szemközti asztalnál ülő társaságot: két lány, két fiú. Tatárbifszteket ettek, sört ittak hozzá. Az egyik lány

kente a pirítás kenyereket: falatonként adta a társai szájába. Jókedvűek voltak, frissek, jó étvágyúak — s főleg nagyon fiatalok. Az egyik fiúval összeakadt a tekintetem. Dacosan nézett rám. Úristen, gondoltam magamban, ez ugyanolyan, mint én lehettem jó húsz évvel ezelőtt... Erős arcvonásai, szúrós szeme arról árulkodott, hogy paraszt — bocsánat, vidéki — származású. Mindezt jólöltözése sem takarta el.

Jött az aperitif: vilmoskörte. Koccintottam a hölgyekkel, s ‘-miközben a számhoz emeltem a karcsú poharat, lopva a fiúra néztem. Gúnyos mosollyal felém emelte félig ürült söröskorsóját. Elkaptam a tekintetemet, tüntetőleg a hölgyekkel kezdtem foglalkozni. Csak akkor pillantottam újra az asztaltársaság felé. amikor Józsi, a pincér letette elénk a hatalmas, nem tudom, milyen módra készült vegyes tálat, s a két üveg bort. Megint a fiú kedvesen pimasz, mosolygó szeme szúrt belém. Valamit súgott a társainak, felém biccentett a fejével, mire a lányok felvihogtak, a másik fiú komoly maradt — s valamennyien átnéztek hozzánk.

Hirtelen eszembe jutott Karinthy Frigyes híres novellája: Találkozás egy fiatalemberrel. Mit akar tőlem ez a fiú? Azért, mert két hölgy társaságában, látványosan, bőségesen fogyasztok, miért kell utálnia? S mi ez a szánakozó, gúnyos kis mosoly a szája szegletében? Menjek oda, és mondjam el neki, hogy nekem az ő korában, ösztöndíj osztás

esetén legfeljebb egy körömpörköltre futotta, s fél liter borra? Hogy farmerre csak harmincéves korom után volt pénzem? Hogy az egyetem elvégzése -után 1300 forintos gyakornoki fizetéssel kezdtem? Hogy a boldog kollégiumi évek után hat évig egy kétszer kétméteres, fűthetet- len albérletben laktam ? Ugyan. Kiröhögne, ha mindezt elmondanám, talán el

sem hinné. Vagy talán a be nem váltott fogadkozásaimat kéri tőlem számon, mint abban a bizonyos Karinthy-no- vellában az írótól a fiatalember?

Rosszkedvűen, étvágytalanul turkáltam az ételben. Hirtelen ötlettel magamhoz intettem Józsit. Megkértem, szóljon a társaságnak, üljenek át hozzánk, meghívom őket egy italra. Józsi kicsit csodálkozva nézett rám, de teljesítette, amit mondtam. Átment a szomszéd asztalhoz, bizalmasan a társasághoz hajolt, nem hallottam, mit mondott, csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindnyájan hangosan nevetnek, és felém mosolyognak. A tányér fölé rejtettem vörös arcomat, nyilvánvaló volt az elutasítás. Józsi vissza sem jött hozzám.

Tüntetőleg falni kezdtem, hangosan (túl hangosan) anekdotázni kezdtem, a hölgyek legnagyobb örömére. Sikongva vették minden poénomat, s elárasztottak pletykakérdésekkel. Megadó- an válaszolgattam, sőt néha rá is dupláztam. Már csak a hangulat miatt is. Akkor emeltem fel újra a fejem (fülemmel érzékeltem), amikor is a társaság menni készült. A fiúk a lányokra segítették az irhabundákat, s maguk is a legmodernebb, a legdivatosabb szerelésbe bújtak. A fiú gúnyos mosolya az arcomat pásztázta. Keményen visszanéztem rá. Az asztalunk mellett mentek el. Az alacsony, zömök, de kisportolt alkatú fiú megemelte felém a sapkáját, és azt mondta: „Kézit csókolom, uram”. A lányok ismét felvihogtak, egymásba karolva távoztak el. Nem néztek hátra.

Mikor a kábulatomból magamhoz tértem, intettem Józsinak. Egy üveg pezsgőt rendeltem. A hölgyek ezt már nem várták meg, arra hivatkozva, hogy várja őket a család — gyorsan távoztak.

Egyedül ittam meg az üveg pezsgőt.

— Kettes szint! — kiáltotta a matróz, kezében a mérőónnal, s Clemens, a révkalauz bólintott. Tovább vezette a hajót a hatalmas folyamon a kikötő felé, ami korántsem volt egyszerű, mert a Mississippi néhol sok kilométerre terül szét, itt- ott épp ezért zátonyossá is vált, a „kettes vízszint” még lehetővé tette a nyugodt navigálást — a másfél száz év előtti fiatal gőzhajók nem merültek ilyen mélyre, csaknem négy méterre. A pilóta (kalauz? kormányos?) fiatalember volt, ámde máris nagy tapasztalatokkal. Gyermekkorában nyomdászinasként kezdte, később egy kicsit katonáskodott a nem valami rokonszenves déli hadseregben, aztán aranyásónak ment, hanem hát kincs helyett ott is csak kincset érő tapasztalatokra tett szert. Már írogatott, de azér évekre „kikötött” a hajózásnál, úgy- annyira, hogy amikor végképp íróvá lett, ezt a biztonságos hajózást ígérő „kettes vízszintet” választotta írói álnevéül. így lett Marik Twain; névéiben a Mark nem Márkus — tehát nem keresztnév —, hanem a „szint” szó megfelelője.

Írói szintje nemcsak biztonságos volt, hanem máig is: fönnmaradó. A féktelen fantázia és páratlan költői- ség óriása, Poe után, és a polgári demokratizmus első modem, expresszdonista költője, Whitman mellett ő a világirodalmi rangú amerikai irodalom megteremtője s napjainkig élő mestere. Legjobb műveiben a gyerekek, kiskamaszok szemével nézi az alákúló, kapitalizálódó amerikai világot, rokon. szenvvel azokat, akiknek természetes igazságérzésük, sőt, közösségi hajlamúk érvényesül, a gyerekeket éppúgy, mint a négereket vagy más szegényembereket, mind növekvő ellenszenvvel a be- gyöpösödötteket vagy ügyeskedőket, s a kettő határán lavírozó képmutatókat, akikről kegyetlenebből tán még nagy francia elődje, Voltaire sem írt. Akinek egyházelle- nességét, észfilozófiáját,

emberségét, forradalmiságát viszi tovább, s alkalmazza a bonyolult, forrongó amerikai viszonyokra, amelyeknek később sem támadt igazabb kritikusa. E kritika sosem elvont, moralizáló, ideologikus, hanem életteli és (különösen eleinte) korántsem keserű, hanem optimizmus és őszinte, nyílt életöröm hatja át, amely a fiatalok sajátja, s amellyel együtt jár minden álság, hazugság, ér- zelmesség megvetése — meg a tettvágy, akár kalandos tettek vágya is.

Kell-e külön ideírni, hogy a Tom Sawyerről és Huckleberry Finnről van szó, a halhatatlan ikerregényről, amely egyszerre vadromantikus kaland — és szinte naturaiisztikus ragaszkodás a tárgyi-társadalmi jelenségvilághoz és a lélektanhoz, egyszóval a valósághoz. És e kettő: valóság és fantázia kettősségéből születik meg a regénypár, azon kevés világ- irodalmi remek egyike, amelyet minden osztály, korosztály, minden műveltségi szintű olvasó egyaránt élvez, a

kisdiáktól a legigényesebb „vájtfülű” értelmiségi olvasóig! A két kezünkön meg tudjuk számolni a modem világirodalom ilyen remekeit. Századunkban tán Bredht, Greene és Hasek sorolható ide. Vagy a Forró mezők Móricz Zsigmondja.

És még nem is esett szó Mark Twain páratlan, de korántsem pártatlan humoráról, amely megint haladó világnézetének szolgálatában áll. Igen, a nevetségesség öl — és ő igyekezett letaglózni a korlátoltságot éppúgy, mint a hatalimaskodást, a pénzrábszolgaságot éppúgy, mint a valódi rabszolgatartást, a sznobizmust éppúgy, mint a babonaságot. A lövetett város kacagtató panoptikumának pénzéhes sunyi kárvallotjai ugyanúgy megkapják a magukét, mint az áldemokráoia erőszakos törtetői, vagy a kegyeskedés képmutatói, a fajüldözők vagy az áltudósok.

Idővel a melegszívű gyermekbarát, a nagy humorista és szatirikus író mind keserűbbé válik. Egy korszerű szedőgéplkonstrukcióba fekteti népszerű írásaival keresett egész vagyonát, ám belebukik. Túl a hatvanon fárasztó felolvasókörutakkal kell adósságát törlesztgetnie. Családi tragédiák is keserítik. De 'talán leginkább az, hogy demokratikus fejlődés helyett az imperializmus kibontakozásának lesz a tanúja. Legkedvesebb, de a szó legszorosabb értelmében „halálosan” komoly könyvében az egyéni példa és áldozat- vállalás legnagyobb nőalakjához fordul, a népiség, nemzetiség és polgárosodás ős- hősnőjéhez: az Orleans-i

Szűzhöz, Jeanne d’Acc-hoz. Az ő életrajzát írja egy tőle idegenül áhítatos, ha nem is szenteskedő stílusban. Ezzel búcsúzik a szépirodalomtól.

Százötven éve született, nem egészen hetvenöt esztendőt élt, tehát pár hónapja volt halálának hetvenötö- dik évfordulója is.

Kristó (Nagy István

Szokolay Zoltán

Hölgyválasz

Tűzött a nap már kora reggel óta, de az öreg Fülöp most is kockás flanellingben tett-vett a szűk udvaron. Régi kerítésléceket, letört gallyakat, kósza limlomot hordott halomba, mert a télre gondolt. Csak akkor csoszogott el a vegyesboltba, mikor bent, az elsötétített szobában tizenkettőt ütött a falióra.

Mire visszaért a kenyérrel és a tejjel, megjött Kató is, hozta az ebédet. Künn állt az asztal a tornácon, apró piros virágok díszítették a viaszosvászon abroszt. Leültek mind a ketten, kanalazták szótlanul a lebbencslevest. A házigazda rég elszokott a sok beszédtől; s amióta gyászolni kezdte az urát, igencsak megcsöndesedett Kató is. Zavartan pillogtak egymásra, mint két kamasz, hiszen ez volt az első közös ebédjük az egyezség óta.

Fülöpnek már négy esztendeje nem maradt életben senkije, márciusban töltötte be jó egészségben a nyolcvanhetedik évét Első fia, ki — mint ő maga is — az András nevet kapta a keresztségben, épp csak az ábécét tanulta meg az elemi iskolában, mire átirányította egy tüdőgyulladás az égbe. Mártont, a másodikat a világháború, mely szintén második volt, nyelte el 44- ben nyomtalanul. János pedig a tengerpartra indult autóval, pont ilyen rekkenő nyárban, s az egyik felüljáró vaskorlát- ját átszakítva repültek a mélybe az akkor már kilenc éve özvegy Fülöp András utolsó hozzátartozói. Volt a szobában egy tükrös szekrény, annak a fiókjában őrizgette a fényképeket: kettőt Sáráról, a feleségéről, ki lekvárfőzés közben esett össze hajdan a konyhában, egy sárgult kis képet Mártonról, a katonáról, és egy retusált műtermi felvételt Jánosékról. Nem mutatta ezeket a képeket senkinek, maga is csak ritkán húzta ki a széles fiókot.

— Adjak-e pénzt, leányom? — kérdezte most, miután ingujjába törölte ritkás bajuszáról a cseppeket.

— Ugyan — felelte kapkodva Kató.

— Nem úgy van az, leányom — for- tyant föl az öregember. — Nem úgy szólt az egyezség sem.

— Hagyja csak András bácsi, hagyja most azt az átkozott pénzt — erősködött Kató, miközben a kötényét nézte.

Az egyezséget tegnap délután kötötték a boltban. Fülöp András — szokása szerint — akkor sem szólt volna a szükségesnél többet senkihez, de a hatvanhat esztendős létére is fürge kis özvegyasszony egyszerre csak mellette termett a pultnál, és addig-addig ajánlkozott, míg — próbaképpen — ráállt az öreg az alkura. Hazafelé azért még ógott-mógott egy darabig, alaposan megrótta az asszonyt, a kútnál már egyenesen szemérmetlennek titulálta.

— Magamnak úgysem főznék semmit — válaszolta tömören Kató, aki három házzal lakott beljebb az utcában, mint Fülöp András.

Elüldögéltek az asztalnál, hallgatták az akácfán fecsegő verebeket, aztán az asz- szony fölkelt, hogy összeszedje a mosat- lan edényt.

— Csütörtökön piac lesz — szólalt meg hirtelen az öreg. — Veszek egy-két tyúkot, ha úgy gondolod, leányom. Elférnének itt az udvaron.

— Délután kimosnám az ingeket — felelte szelíden Kató.

— Aztán a fiad írt-e mostanában?

— Nem írt, de karácsonykor biztosan hazajön.

— Az enyémeknek már nincs honnan írniuk.

— Megbeszélem vele, hogy eladnám a kis házat. Elférek én itt is András bácsi.

Az öreg lassan fölegyenesedett a székről, és már úgy emelte a jobb kezét, mintha pofon akarná legyinteni a törékeny asszonyt. Aztán megállt, az udvar felé fordult, hol a verebek épp elcsöndesedtek, verejtékező homlokát kezdte törölgetni, és csak annyit mondott:

— ízlett a lebbencsleves, Kató.