Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

1985. november 23.

TOLNA \ _

rtÉPÜJSÁG 11

Művészet és közérthetőség

Klnniainlrhan egyre-másra tapasztaljuk, hogy egy-egy művészi alkotás nyomán fellángolnak a viták. Nem egy köztéri szobor felállítása után állást foglaltak az ott lakók, a város vezetői, a különböző kulturális intézmények munkatársai, a művészeti élet képviselői. S volt aki körömszakadtáig védte, mások pedig ugyanilyen szenvedélyesen támadták. De nincs ez másként színházi előadások vagy filmek esetében sem. Eljutottunk tehát a demokratizmusnak arra a fokára, hogy az emberek egyre szélesebb rétege érzi: a művészeti élet, a művészeti alkotások életünk részévé váltak, s éppen ezért beleszólási jogot is követelnek.

Midőn a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi híres és szállóigévé vált kifejezését: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. De gondoljuk át, mi történik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában! Vajon magától értetődik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Mint a tapasztalatok bizonyítják, ilyen közvetlen összefüggés, konfliktusmentes kapcsolat művészet és politika között nincs. Petőfi szavai igazak ugyan, de ugyanilyen hiteles a József Attila által idézett népdal is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” Hogyan igaz a kettő egyszerre? Ezt a kérdést akarjuk megvilágítani.

Mind Petőfi, mind József Attila ma már érthető költők. De nem voltak azok a maguk idejében (még Petőfi sem!), sőt nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Adyról. De hasonlót mondhatunk el Bartók zenéjéről, Derkovits és Dési Huber festészetéről. Pedig ma teljes joggal tekintjük őket demokratikus, közérthető alkotóknak. S vajon lehetséges-e ma azt vallani, hogy a demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való köz- érthetőséget teremt a művészetben? Más szóval a szocializmus feltételei között a műalkotások vagy mindenki számára érthetők, és akkor jók, ellenkező esetben rosszak. Meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, az esztétikum sajátosságairól vallott elveinket, ha a közérthetőség közvetlen formáját eszményítenénk.

Ezt annál inkább hangsúlyozni kell, mert napjainkban a polgári művészet és esztétika jó része az úgynevezett popart jegyében egy ilyenfajta közvetlen közérthetőség mellett tör lándzsát. S tegyük hozzá, a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a televízió, a műsoridő jó részét ilyen — hol ízléses, hol kevésbé ízléses — filmekkel, játékokkal tölti ki. S nemrégiben olvashattunk a képregényen felnőtt nemzedék igencsak ijesztő kulturális színvonaláról. A közönség immár belefáradt a különböző avantgarde irányzatok versenyébe, az abszurdba, s most ismét a közvetlen köz- érthetőséget igényli. Ez nagyon is megvesztegető jelenségnek tűnik, hiszen — hogy úgy mondjam — az életet adja. Azt az életet, amit mindenki él, azokat a konfliktusokat, melyekben mindenkinek része lehet, akár a főnökével, akár a családjával, szerelmével kapcsolatban. Ezen nem kell gondolkodni, legfeljebb fel lehet kiáltani: nekem is gondjaim vannak a munkahelyemen, engem sem ért meg a fiam, a feleségem stb.

S mindezek a konfliktusok valóban létező jelenségek. -— - i . „A papírok mondják meg, hogy ki vagy,

s azt, hogy mennyit érsz...” — mondja a népszerű dal. S ezt hallva, az ember eszébe jutnak a József Attila-i sorok: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg.” A kettő közötti gondolati különbség, azt hiszem, világos.

Azzal a tendenciával szemben tehát, mely valamiféle pluralizmus alapján a művészetben megengedi a gondolat- talanságot, a művészietlenséget, a jelenségszintet, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nem lehetett az osztálytársadalom körülményei között közvetlenül érthető mindenki számára.

A művészetben szembekerül egymással a statisztikai átlag és a tipikus. Az előző az életszagú, a közérthető, s éppen ezért átlag-szürke, a tipikus viszont extrém, kiélezett, lényeges mozgástendenciákat hordozó, s megértéséhez komoly gondolati munka szükséges. Az igazi művészet számára csak a tipikus érdekes. Mindebből következik, hogy a művészet demokratizmusának kérdésében sem az a döntő, hogy statisztikailag hány ember van mellette és hány ellene, hanem valami egészen más.

Mert az érthetetlennek és homályosnak csúfolt Ady elmondhatta, hogy „Ifjú szívekben élek s mindig tovább”, s a filozófián nevelkedett József Attila joggal mondta: „Engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között”. S éppen itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, á'lnépszerűségét, behízelgő voltát lehet a közvetlen megértésen mérni, azon, hogy a „merev mozdulatok” idején is érthető legyen a művészet. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az igazi demokratikus művészet.

Tehát úgy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetőségével szemben a művészet elvi megérthetőségét, tehát azt kell a művészet demokratizmusa kritériumává tenni: a művészet nem lehet közvetlenül érthető mindenki számára, a művészet megértése szellemi munka, melyhez fel kell oldódnia a mozdulatok, a reflexek, a gondolatok merevségének, s mely azután, s cskk azután ragadja magával az embert. Akkor nem futnak el szeme előtt a képek, nem szaladnak el a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem megráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézett gondolata („költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett.”) átírható: művészetet élvezni annyi, mint ítéletet alkotni önmagunkról, valóságunkról.

Ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komo- lyji'i mérlegeljük Marx egyik megjegyzését, mely szerint csal, a zene hallgatása teszi érzékennyé a fület a zenére, esni; a képzőművészeti alkotások látása tesz érzékennyé a fts lészet, a szobrászat alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondólatoknak iskolája van, és iskolázottság nélkül legfeljebb valamiféle áldemokratizmushoz lehet eljutni. A demokrácia nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyenlőségében áll, hanem legalább annyira abban is, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. A szellem napvilága nélkül, az érzékek kifejlődése, finomodása nélkül nem lehet demokratikus művészetről beszélni, csak valami álnépiességről, valami közvetlen és duruzsoló, a jelenségeket szolgalelkűen másoló ipari szórakoztatásról.

Ebből következik h°8y a művész útja, még akkor is,

ha a politikai, gazdasági hatalom a népé — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. Az igazi művészet nem a közvetlen közérthetőségre, hanem a még Ismeretlen meghódítására és ismertté tételére törekszik. Más szóval csak a művész és a közönség kölcsönös erőfeszítése révén lehet elérni, hogy a politikában uralkodó nép meghódíthassa a művészetet.

HERMANN ISTVÁN

Ritka képzőművészeti eseményre, az Alföldi Galéria felavatására került sor Hódmezővásárhelyen, az idén ősszel.

Néhány nappal a 32. vásárhelyi őszi tárlat megnyitása előtt ezzel a ténnyel szinte történelmileg igazolódott a vásárhelyi tárlatoknak a magyar művészetben hatást gyakoroló hivatása. „Az Alföldi Galéria — az őszi tárlat eddig érdeklődést keltő létének is következménye. Mostantól muzeális értékű gyűjtemény dokumentálhatja az ide kötődő művészeti események mecéná- lását is felmutató jelentőségét” — írta katalógus előszavában Bereczky Loránd.

A gazdag művészeti múlt és az élénk jelen képzőművészeti élet sürgette, hozta létre Hódmezővásárhelyen e jeles képzőművészeti gyűjteményt.

Alföldi festészet, vásárhelyi iskola címszavak létjogosultsága — művészettörténeti tény. E festőiskola gazdag tárháza az egykori gimnázium kiállítóhellyé alakított emeletén tárul a látogatók elé. Egyelőre az épület egy részét birtokolja csak a múzeum, s ezért a kezdetektől a felszabadulásig terjedő időszak alföldi festészetét mutatja be a kiállítás. Műveket, amelyeknek témája vagy ihletője az Alföld, amelyeknek mestere születését vagy működését illetően alföldi.

„Az a fajta piktúra — írja Pogány ö. Gábor —, ami ezen a tájon született, nem nyilvánítható pusztán földrajzi terméknek, a művészettörténeti fejlődéstan topográfiájával aligha kaphatunk magyarázatot a vér- mérséklet, a kedély rokonságára. Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha a festői fogalmazás hasonlóságából indulunk ki, az éles fények és mély árnyékok alkalmazásából, a formák megvilágításának szélsőségeiből, a nemesveretű ábrázolás méltóság- teljes drámaiságából... Falusi témájú festményeink

zöme kendőzetlen híradás volt parasztságunk megoldatlan helyzetéről, Szolnok, Kecskemét, Szentes, Szeged, Vásárhely művészei mindenre kiterjedő tájékozottságot tanúsítottak városuk és a környék dolgaiban. Nem hatolt ugyan valamennyiük pillantása oly mélyre, mint a legérzékenyebbeké, de még a felületesebbek is értették a föld sóhaját, tapasztalták a vidéki lét mostohaságát. Viszont a legnagyobbak, az égigérők, Tornyai János, Koszta József, Rudnay Gyula jelképes érvénnyel jelenítették meg az alföldi tájat és népét, az egész magyarság végzetét és vágyait vetítették vászonra a helyi motívumokból, a múltat és a jövendőt kapcsolták ösz- sze működésükkel”.

Gosztonyi Józsefnek, az első vásárhelyi festőnek 1853- ból datált romantikus parasztfigurákat ábrázoló képével indít a kiállítás. Böhm Pál, Molnár József, Keleti Gusztáv tájképei villantják fel a múlt századi Alföldábrázolásokat.

Természetesen legnagyobbrészt az alföldi realisták művei töltik meg a képtár termeit. Tornyaié, Rudnayé,

Kosztáé, Endre Béláé, — akiknek törekvése az volt, mély, igazi és jellemző szintézisbe foglalni népünk világát. Akik jelképes érvénynyel jelenítették meg az alföldi tájat és népét. Tornyai János Juss-a, amelyen egyetlen lepedő birtoklása miatt feszülnek az indulatok, a drámai látásmódú tájképiek, a Gémeskút, a Vihar, a Bús magyar sors —, melyek, noha nincs rajtuk emberi alak, mégis, az élet árnyékos oldalán élő emberről szólnak.

Jelentős művekkel vannak képviselve a szolnoki, a kecskeméti művésztelep alkotói

— Fényes Adolf, Zemplényi Tivadar, Szilányi Lajos, Aba-Novák Vilmos, Révész Béla, Iványi Grünwald Béla. Szobrok, Medgyessy, Pásztor János, Rubletzky Géza, Kallós Ede munkái teszik változatossá a kiállítást.

180 műalkotást láthat a közönség a most megnyitott galériában. Köztük az Al- földhöz megannyi szállal kötődő Tóth Menyhért kamarakiállítását is.

— Eredetileg csak állandó kiállításban gondolkoztunk

— mondja Dömötör János múzeumigazgató. — Később

•0

azonban a megyei társadalmi vezetés figyelemfelhívása alapján átértékeltük ezt a tervet, helyet biztosítottunk időszaki kiállításoknak is. Azt a célt szolgáltuk ezzel, hogy a helyben élők így többször forduljanak meg a galériában és hogy ezáltal az idegenforgalmi kínálatot is színesítsük. Az első időszaki kiállítást a Szeged-Alsó tanyán (Mórahalmon) született, a Bács megyei Miskén élt Tóth Menyhért festőművész alkotásai képezik. Tóth Menyhért több szállal kötődött Vásárhelyhez. Itt rendezték meg 1964-ben első, felszabadulás utáni kiállítását, rendszeresen szerepelt munkáival az őszi tárlatokon és több baráti szál is idefűzte. Tóth Menyhért özvegye, Lándori Angéla festőművész ugyanis mindezt ismerve 1981-ben az előző évben elhunyt férje 29 festményét, 17 grafikáját a Tornyai János Múzeumnak adományozta. Az önálló teremben bemutatott Tóth Meny- hért-művek eltérnek a többi terem műveitől. Bár az élmény, az, alföldi táj és a benne élő ember azonos, mégis a korábban megjelenített Alföld-képtől egészen eltérő, a látott világból kiinduló, de azt a mese- és mondavilággal is átszőtt egyéni újjáköltésre ihlette.

Tóth Menyhért életműve is jelzi azt, hogy a következő ütem, a felszabadulástól máig terjedő idő termését bemutató kiállítás sokkal összetettebb, változatosabb, sokrétűbb lesz a mostaninál.

KADAR marta

Törőcsik

Október közepién a televízió Stúdió ’85 műsorában, amely színpadi szerepéről szólt, egy mondatába csak úgy befűzte, hogy ötvenéves. Még színésztől is ritkán hallani ilyesmit, hát még színésznőről, de Törőcsik Mari ezt a legtermészetesebbnek tartja, nem kérkedik vele, de nem is titkolja. Mint aki azt mondja: fogadjuk el őt olyannak, amilyen, s ettől elválaszthatatlan az életkora is.

Utánanéztem a lexikonban: csakugyan 1935. november 23-án született korunk egyik legnagyobb színésznője. S hogy mily nagyon korunké ő, hogy pályafutása mennyire a huszadik század második felére jellemző, annak bizonyítéka a Körhinta. Vagyis az, hogy először — és milyen fiatalon, még főiskolai hallgató koráLajtal—Békeffi: Régi nyár című zenés játékának főszerepében

ban! — filmen aratott mesz- szemenő, megalapozott, de nyugodtan mondhatjuk: nemzetközi sikert. A Körhinta elkészültének évében a cannes-i nemzetközi fesztiválon képviselte a magyar filmművészetet, s ott mind Fábri Zoltán rendezése, mind a főszereplő, Törőcsik Mari alakítása őszinte elismerést keltett.

A különös az, hogy Törőcsik ezután — a főiskola elvégzése után is még jó néhány évig — elsősorban filmszínésznő maradt. Olyannyira, hogy színházi szerepléseit eleinte vagy kínos csend, vagy jóindulatú vál- lonveregetés fogadta, s egyfajta értetlenség is; a közönség és a kritika egyaránt nem értette, hogy aki a mozivásznon már ennyire eredeti egyéniség, és oly vonzó jelenség, miként képies csak szerény eredményekre a színpadi ember ábrázolásban? A Peer Gynt Solvejgjében mutatkozott be a Nemzeti Színházban, s halovány alakítását elmarasztalta a kritika.

Évek teltek el, míg végre a színpadon is kinyílt, mi több, kivirágzott Törőcsik Mari elementáris tehetsége. Talán a Tánya című Arbu- zov-darab volt az, egy szovjet rendező irányításával, amelyben egyértelmű és igazi színpadi sikert aratott, de meg kell hagyni, hogy valamennyi ezt követő színpadi szerepében aztán ugyanolyan fortisszimóban lelkesedett érte a kritika (s a közönség), mint a sűrűn sorjázó filmalakításaiban.

Nem lexikonnak készülő címszó ez a cikk, sok helyet venne igénybe felsorolni Törőcsik valamennyi szerepét színpadon, filmen, televízióban, rádióban, ha csak a kiemelkedőbbeket, az érdekesebbeket lajstromoznánk, az is hasábokat töltene meg.

Szóljunk mégis arról, amit az utóbbi hónapokban produkált. A múlt évad végén játszotta s ebben a szezonban folytatja az eszelős, púpos, elmegyógyintézeti igazgatónő félelmetes alakjának megmintázását a Fizikusok című Dürrenmatt-játékban, a Nemzeti Színház színpadán, valamint tündérien kedves operettprimadonna- ságát is tovább viszi a József Attila Színház Régi nyár előadásában.

S a két szezon között, a nyáron, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Csárdáskirálynőt is játszotta, igen, ezt a szerepet is volt bátorsága eljátszani Honthy Hanna után. Nyert a merészségével, annyira eredetien, oly megvesztegető bájjal csinálta, hogy meghatározóvá, színháztörténeti értékűvé vált még ez a Töröcsik-ala- kítás is.

És két új őszi premierje: Jepancsina, egy nyugalmazott tábornok felesége Dosztojevszkij A félkegyelműjében, a József Attila Színházban; és Egérke, a Macskajáték című Örkény István- tragikomédiában, a Játékszínben. Egyik sem főszerep. De bármennyire is epizódalakja csupán a Félkegyelműnek Jepancsina, Törőcsik kiragyog az előadásból, akaratlanul is főszereplője annak azáltal, hogy kimagaslóan a produkció legjobb alakítását nyújtja.

A Macskajátékban ő Egérke, szürke kis pária, ijedt, elhagyott asszonyka a robosztus, mindenkin uralkodó Orbánné árnyékában. De valami hallatlan finomsággal és érzékenységgel, ezernyi színnel, árnyalattal éli Egérkét, felemelő, megtisztító, valóságos katarzist okozó mindaz, amit a színpadon csinál.

Óriási értéke színjátszásunknak Törőcsik Mari. Szeretnénk remélni, hogy írók és rendezők színházban, filmen, televízióban a jövőben is hozzá méltó szerepekkel keresik és találják meg őt.

BARABÁS TAMAS