Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
1985. november 2. ^NÉPÚJSÁG 7 Levél helyett tudósítás Alakulóban a horgászegyesület A levelet — amire ez itt következőket szánjuk válasznak — olyan ember írta Kisszékelyből, aki pár évvel ezelőtt vált kisszékelyivé. Nyugdíjas mérnök, a neve Marián István és amióta tulajdonosa a Telek, illetve a Kossuth utca 270. számú parasztháznak, megfelezi az évet. Amint télváróvá vénül az ősz, utazik Budapestre. Tavasszal vissza. Másként már nem is lehetne. A szomszédok állítják ezt, akik természetesnek találják, hogy „Pista bácsiék” most éppen Pesten vannak. „December elején jönnek haza disznót vágni.” így van a dolog megbeszélve. S a kapu? Hogyan hagyhatták nyitva? Hát úgy, hogy „nem kell azt zárva tartani”. Ahányan csak itt élnek a szomszédságban, mind szemmel tartják a portát. Ha pedig nyitja valaki a kaput, nyomban ott terem valamelyik szomszédasszony. Ahogy most is. — Levelet írt nekünk ennek a háznak a gazdája, neki hoztuk személyesen a választ — mondom, mire ketten is közbevágnak: — Akkor maguk újságírók. — Azok — feleljük ösz- szevillanó tekintettel, mert az derül ki a szóból, hogy Marián István leveléről a törzsökös szomszédság is tud. így talán arról is pont eleget, hogy a kenyerüket írással keresők rossz levélírók. Levelet kapni mind szeret, írni viszont nem. Lám, mi is kivártuk, mikor hozhat erre az utunk. Nem látszott ugyanis sürgősnek a gond, Marián István, aki a helyi lokálpatriótákat megszégyenítő hévvel, szeretettel írt Kisszékelyről, elismerte, hogy a tavaszon megjelent riport, ami a „Társközség jó közérzettel” címet viselte, igazat beszélt. Csak- hát... a csónakázó- és horgásztó avatására hiába lestek augusztus 20-án. Meg: vannak ám azért apró bosz- szúságok is . .. Rossz járdák, földes utcák. Magyartalanul megfogalmazott tacepao a temetőben a szemetelők ellen ... Egy szó, mint száz; akad még bőven tennivaló annak érdekében, hogy a község érdemelten viselje az üdülőfalu címet. „Mi itt sokat beszélgetünk a szomszédainkkal a falunk sorsáról — szólt a rokonszenves levél egyik bekezdése. — Velünk együtt jó né- hányan vannak, akik tenni is akarnak felvirágoztatásáért, szépítéséért. Feleségemmel felajánlottunk ezer forintot és kétnapi társadalmi munkát az utcánk útviszonyaink javításához...” — Marián Pista bácsi? — kérdez vissza Mayer József, Kisszékely elöljárója, aki a tolnanémedi téesz szárítóüzemében dolgozik. — Nagyon rendes ember a Pista bácsi. Ott volt a falugyűlésen is és úgy beszélt, mintha mindig Kisszékelyben élt volna. Bosszúságok? Vannak azok mindenütt, ahova nem dől csőstül a fejlesztésre fordítható forint. Üt- és járdaépíÁrapasztóra, halasításra vár a tó tésről esett legtöbb szó a falugyűlésükön, ahol sokan firtatták azt is, hogy miért nem lehetett fölavatni a társadalmi összefogással új életre keltett tavat. így ma már tudott, hogy a szakemberek szava változatott a tavasz- szal szabott menetrenden. Mégpedig azért, mert a csónakázó- és horgásztó vagy ahogy itt nevezik — egy rendetlen asszonyhoz fűződő történet poénjaként — a Dunyha-tó nem létezhet, csak a megépített zsilippel. Szükség van egy árapasztó berendezésre is, hogy a tavaszi olvadáskor, nagy esőzésekkor a víz el ne nyomhassa a gátat. A Kapos— Koppányvölgyi Vízitársulatnak már el kellett volna készítenie ezt a fontos műtárgyat. „Nem tudni, miért érnek rá.” Egy nemrég megtartott ülésen úgy döntött a Simontornyai Nagyközségi Közös Tanács végrehajtó bizottsága, hogy ha az újabb sürgetésre se mozdul a társulat, keresnek más kivitelezőt. A víz? Menjünk megnézni magunk is. A hosszú szárazság ellenére szépen föltelt a meder. Mi több, előreláthatóan november 4-én megalakul a kisszékelyi horgászegyesület, és még a tél beállta előtt szeretnék elvégez- nia halasítást. Elmentünk tavat látni. Hogy is ne mentünk volna! Békalencse teríti a gát és partközeli részeken a tisztes nagyságú vízfelületet. Nagyon szép látvány még akkor is, amikor köd ereszkedik alá a tó mögötti erdős dombról. Itt lent fűz- és nádsuhogás. Tavasszal lesz majd érdemes sűrűbben erre járni, amikor az olvadás fölfrissítette már a vizet. És föléled az őszi haldoklásban is gyönyörű természeti környezet. Befejeződik tehát a nagy és közös mű, s ami legalább Mariánék 100 ezer forintért vették ezt a házat, és „beledolgoztak” mégegyszer annyit annyira fontos sokak örömére. De van dolog ezen kívül is. Közel egy kilométer hosszan kell megépíteni a Temető utca szilárd útját, a Fő utcában parkosítani kell a kövesút mellett a házak felöli részen, hogy egyik oldalon a tó, másikon virágok, fák, fű látványa üdítse az itt élőket, erre járókat. Pihenést, vendégként itt keresőket. Tavasszal elkezdődik a volt tanácsháza — most elöljáróság — épületének a tatarozása is. Felújításra vár sokhelyütt a járdahálózat. El is kezdik ezt a munkát. A 770 lelket számláló község lakosságának több mint ötven százaléka 60 év feletti. Ez többféle gondot is ád. Nem lehet arra számítani, hogy a kisnyugdíjasok fizetni vállalják a településfejlesztési hozzájárulást, ami lehet évi 400, 600 forint, aszerint, hogy a lakosság döntő többsége mit szavaz meg. Bővíteni kellene az öregek napközijét, aminek az a jelenlegi akadálya, hogy az óvoda konyhája nem tudná kiszolgálni az igény és rászorultság szerint növelt létszámot. Most 19 idős ember kap innen ebédet, soknak Gyuricza Lászlóné házi szociális gondozónő hordja el az ételt. Már ő is nyugdíjas, napi négy órában dolgozik. Lassan kevés lesz a négy óra. Bősze János heti két alkalommal, hétfőn és pénteken jön ki a közös tanács székhelyéről a lakosság ügyeit intézni. Mayer József pedig azt mondja, neki két alkalommal van elöljáróként fogadó órája, de nem sok a jelentősége ennek, mert akinek gondja van, ott mondja el, ahol éppen összetalálkoznak. Eddig főleg szociális ügyekkel keresték meg. De hát ez azzal függ össze, hogy sok az idős ember. Különben jó alapja a tanácstagi munkának, hogy igen korrekt, segítőkész munkakapcsolat alakult ki a közös tanács vezetőivel. Itt Kisszékelyben legföljebb azok elégedetlenkednek olykor, akik azt hitték, hogy az üdülőfalu cím amolyan „terülj asztalkám”. Hát nem az. Minden, ami az életkörülmények jobbítását szolgálja, együtt végzett munka díjaként valósulhat csak meg. Lám, Marián István idetelepültként érti ezt. Bár sokan sorakoznának melléje az elkövetkező években. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: CZAKÓ SANDOR között Nemrégiben azt hallottam valahol, hogy aki fűmagot vet, az csak a jelenben, de aki fát ültet, az a jövőben gondolkodik. E megállapítás igazságáról, valamint mindarról szó lesz az alábbiakban, ami két kézfogás között elhangzott Maár Gyula nyugalmazott erdész takaros ka- kasdi portáján. itU mmmw Gyula bácsi megismétli a megállapítást, aztán még egyszer végiggondolja: — Igaz, mert aki fát ültet, az gondoskodik arról, hogy erdőt neveljen. Hogy mi mindenre kell figyelni? Először is a talaj művelésre, azután arra, hogy jó csemetét ültessenek, azután pedig hosszú éveken keresztül ápolni kell. Figyelni kell arra is, hogy az elültetett csemete — miután erősödött — megfelelő sűrűségben maradjon, hogy ne csak vastagodjon, hanem felfelé is haladjon. — Sötétvölgyben vágtam száznegyven éves, hetvennyolcvan centiméter vastag bükköket — emlékezik házigazdánk: — Most viszont le van szállítva a vágási forduló százhúsz, száznegyven évről nyolcvanra. Mivel indokolták? A szükséglettel. Kell a fa az országnak... 1950 óta rengeteg parlagföldet beültettek — igaz, van még sok, ami erdősítésre való —, de még mindig kevés az erdő. Miért? Nincs munkaerő, nincs aki telepítené a csemetéket... A mostani új erdők is, amik vannak, nagyon érzik az ápolás hiányát. Természetesen mindezt negyvenhat év tapasztalata mondatja Maár Gyulával. Beszélgetünk és könnyebbnehezebb idő emlékei elevenednek meg. Kiderül, nem választhatott más pályát az, akinek az édesapja, a nagyapja, a déd- és ükapja is erdész volt, aki szereti a természetet és beleszületik mindabba a szépségbe, amit a natura ad. Minden évszaknak megvan a gyönyörűsége — Minden évszaknak megvan a gyönyörűsége — állapítja meg. — Az ember magányosan járva sokszor elgondolkodik azon, hogy mindennek, ami létezik ezen a világon, oka van. Így, egyszerűen gondolkodva sok mindenre rá lehet jönni. Biztosan így van ez, hisz mi is rájöttünk arra, hogy az édesapától örökölt, tanult rendszeretet mellett a természetben megfigyelt rend — az évszakváltás, a hangyaboly élete — is visszaköszön a ház, az udvar, az udvari farakás, az asztalfiók gyógyszereinek elrendezésében, az egész életvitelben. Szóba került az 1930-as sötétvölgyi munkábaállás, a szigorú főnökkel, Klausberger- rel együtt, aki az elején azt fogadta azt, hogy „megszökteti”, aztán mikor nyugdíjba ment, senki mástól nem búcsúzott el, csak Ma- áréktól. — A termelés is más volt valamikor — idé- ződik fel. — Akkor — kézi erővel — októberben kezdődött a kitermelés és tartott március végéig. Utána a kihordás, év közben pedig az értékesítés zajlott. Nagy munka volt ez, hiszen Sötétvölgyben akkor sok fát ki kellett vágni és a grábóci „anyagot” is nekik kellett eladni. Tizenöt lovaskocsi szállította Szekszárdra a „megolvasott” (bélyegzővel ellátott) fákat. Űjabb és újabb emlékek tolakodnak elő, s ezek közül kiszól a tapasztalat is. — Van-e kedvenc fám? Több is. Az egyik a cserfa. A legjobb tüzelő, mivel a legnagyobb meleget adja, nagy a kalóriája, soká ég le, tartja a parazsat. A bölcs, tapasztalat szülte megállapítás után sorrendben a második helyet elfoglaló „terebélyes, lombos bükk" említése következik, ami koronája miatt tetszik, majd egy történet következik elébb a szombathelyi szakvizsgáról, ahol a „Hogyan nevelünk erdőt és milyen fákkal telepítjük be?” kérdésére adott válaszba beleírta — a harmadik kedvencét — a gyertyánt is. — Ezért kaptam ötös helyett négyest — emlékezik, aztán a fa tulajdonságait sorolja, mondván, kitűnő szerszámfa, szívós, nehezen törik. Az asztalos és az ács talán nem is tudná nélkülözni. — Gyula mutassa meg a puskáját! — kéri — helyettünk is — a felesége. Az óhaj teljesül. A „bemutatóhoz” rövid magyarázat járul: — Mikor 1966-ban, negyvenhat év után nyugdíjba kerültem, kértem a rendőrséget, hogy a legutóbbi puskámat megtarthassam emléknek. Hatástalanították, s azóta őrzöm ezt a vegyes csövű — egyik sörétes cső, a másik golyós — szerszámot. Miután az erről szóló dokumentumot is megnézzük egy kis magyarázatot is meghalgatunk, a vadászatra tereljük a szót. Nagyvad közül csak selejtet lőhettek, de Gyula bácsi nem sokszor élt ezzel a lehetőséggel, mondván: — Ha meglövöm, utána többet nem látom. Utóbb sajnáltam. Ezért csak az apróvadra szeretett inkább vadászni és nyulak, foglyok, s a köny- nyen lőhető fürjek „bánták” a kétcsövű elsütését. — Amikor idekerültem, bőven volt belőlük, de már régen nem hallottam pity- palattyot... Az egy pillanatra közénk álló csendet a feleség töri meg: — Mindig erdő mellett laktunk. Annak ellenére, hogy a két gyerek taníttatása miatt nagyon sokat kellett dolgozni, szép életünk volt... Szép és tevékeny, tehetjük hozzá a tények ismeretében, Maár Gyula nyugdíjas éveinek kezdetén — 1969-től 1972-ig, a második infarktusig — a zombai takarékszövetkezet kakasdi kirendeltségének pénztárosa volt, s felépülése óta pedig a ház körül tevékenykedik. — Milyen a kapcsolata a volt munkatársakkal ? Névnapján mindig meglátogatják, ha nagyobb összejövetel van, elviszik, és megmutatják az erdőt, a szárazföld tüdejét ... — Az idén csalódnom kellett, mert megígérték, hogy kivisznek, de még a mai napig nem jöttek ... Ez nagyor fáj... * Ennyi mondanivaló fért be két kézfogás közé Maáréknál, ott, ahol a múltba is úgy néznek, hogy a jövőt is szem előtt tartják. ÉKES LÄSZLÖ Fotó: DECSI KISS JÄNOS
