Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

IO rtÉPÜJSÁG 1985. Oktober 5 IRODALOM Oleg Nazarov: Furcsa emberek Minden munkanap ugyan­úgy kezdődik az osztályun­kon: Jeronyin, a technológus körbehordozza tekintetét a szobán, aztán panaszkodik nekem: — Látja, Szergej Nyikolá- jevics, ez a Szerjábkin már megint hiányzik. — Szerjábkin? De hol van, amikor épp a negyedévi ösz- szesítőt kellene készítenie? — Nem tudom — ránt vál­lat Jeronyin. — Talán társa­dalmi munkában van. Ha akarja, megkereshetem. Ke­resse, mondom és a mun­kámba mélyedek. öt perc múlva Gnyilenkó, a könyvelő szólal meg: — Szerjábkin hiányzik, s nincs a helyén Jeronyin sem — morogja tüskés hangon az ablakpárkányon viruló kak­tusznak. — Megkeressem őket, Szergej Nyikolájevics? — Keresse — egyezem bele. Üjabb öt perc múltán elém ugrik Makarissev, a tervező: — Szergej Nyikolájevics, ez már mégis csak arcátlan­ság! Ha akarja, fölkutatom, és előállítom őket, akár élve, akár halva! — Talán inkább élve — jegyzem meg hidegvérűen. Ez a Makarissev mindig olyan forrófejű, jobb az ele­jén lehűteni. Makarissev tehát kivihar- zik a szobából, s így már csak ketten maradunk. Jómagam, s osztályunk büszkesége, a szerény, laboránsi beosztású Ahmed. Végül már ő sem bírja tovább. — Szergej Nyikolájevics, én öt perc múlva előállítom őket! Maga ismer engem! Igen, ismerem. Ahmed te­hát eltávozik. Az ablakhoz megyek, hadd látom az utca lüktetését. De csak azt látom, hogy a szem­közti Appeninek söröző ki­rakata mögötti tüllfüggöny sem tudja elrejteni kedves munkatársaimat: Jegorint, Szerjábkint, Gnyilenkót és Makarissevet. Egy perc múl­tán Ahmed is az asztalukhoz ül — az imént rohanvást üge­tett át az úton. Nos, nagyot sóhajtok, a hűtőkamrához lépek. Még idejében megcsináltattam, az intézet nagy tatarozásakor. Két üveg sört teszek magam elé, óraláncommal fölnyitom az egyiket, s megtöltök egy jókora poharat. „Milyen furcsa emberek vannak — gondolom közben, fotelomban hátradőlve, be­hunyt szemmel. — Hogyan lehet jobban szeretni a csa­polt sört, mint az üvegest?" FERENCZ GYŐZŐ fordítása Bényai József: Örök őszben Égnek a szőlő zöld csillár­jai, sisteregnek az árkok. Az ősz az augusztusi nyárba osonva beszivárgott. Karók tövén lapuló tél jár, harmatot sír a hajnal. Lépeget, jaj, az idő konokul: bölcsőben ravatal van. Kapaszkodj a fény emlé­keibe, kötözd virágba vállad, szoríts örök őszbe örökre mosolygó almaágat. Mester Attila: Kollégák* — Jó napot kívánok, szép napunk van ma, uram. Mit parancsol? Haj vágást? Bo- rot válást? A gyerek először meghök- ken, de aztán felkapaszkodik a magasra csavart borbély- székre, és elfészkelődik a megfordított párnán. — Haj­vágást — mondja, és néz, alulról fölfelé, a megtermett borbélyra, akinek a kezében már csattog az olló. — Igenis, egy hajvágás. Jön a nyár, és melegít ez a hátul kissé hosszúra nőtt frizura. Szíveskedjék az állát egy pillanatra fölemelni, így, köszönöm. — Ez az olló kínai? — Miből tetszik gondolni? — Mert nekünk is van egy ollónk. Kínai. — Természetesen ez is kí­nai — mondja a borbély, és nyírja hátul a gubancos, nyakba nőtt hajat. — Hajóval hozták — foly­tatja a gyerek. — Bizonyára, hiszen a hajó a legolcsóbb szállító­• Mester Attila, a Kelet-Ma- gyarország munkatársa, kiváló költő és tárcaíró 47 éves korá­ban elhunyt. E tárcájával bú­csúzunk tóle. eszköz. A víz mindent elbír. Nagy mennyiségű árukat nem is érdemes másként szállítani. — A hajónak hol van a csavarja, ami hajtja? — Hátul kérem. Hátul, a vízvonal alatt. A gyereknek nem ér le a lába a székről, öt-hat éves lehet. Most elégedetten bó­lint. — Én is terveztem egy hajót — mondja, és nadrág­zsebéből többrét összehajto­gatott kockás papírdarabot kotor elő, és kinyújtja a borbélygallér alól. A borbély leteszi az ollót, nézi a maszatos kézzel raj­zolt ákom-bákomokat. — Jó hajó — mondja —, és úgy látom, igen gazdaságos. Nincs semmi fölösleges ben­ne, ami a rakterét csökken­tené. Ez a válaszfal itt, a gépház és a vezérlőterem közt miből van? Attól tar­tok, gyenge lesz. — Nem lesz gyenge. Titán­ból van. — Ja, úgy már más. Arra gondoltam, hogy néhány ke­resztpánttal meg lehetne erő­síteni, de ha titánból van, akkor természetesen nem szükséges. A titán roppant erős fém. — Csak drága, de megéri. Súlyt takarítunk meg vele. A borbély már újra nyír, és időnként a papírra pil­lant. A kendő vállán és a szék körül gyűlik a puha, szőke kisgyerefchaj. — Be kellene rajzolni a csavart, mert azt nem tud­tam, hova kell. — Egy pillanat, csak ezt innen leseprem, így ni, ké­szen is vagyunk. — Ide — mondja a gyerek, és föltérdelve a székre, a fodrászpult fölé hajol. A borbély golyóstollat vesz elő, amivel a blokkot írja, és két hajócsavart rajzol a masza­tos kis papírra. Olyanok, mint a margarétavirág. A gyerek bólint — zsebre teszi a papírt, és pénzt vesz elő. — Hagyja csak, uram, hi­szen mi társak vagyaink, ter­vezőtársak. Mondhatnám: kollégák. Kint süt a nap. Valóban nyár lesz. A borbély nyitva hagyja az ajtót, és a gyerek után néz. Valahol messze nagy hajók úsznak, fehérek, kékek, karcsúnk, és magas tomyúak. És mindegyiken két margaréta forog. A vízvonal alatt. Négy óriás takarítónő Megyek az utcán, olvasom: „Négy óriás takarítónői felveszünk." Pár hét múlva a cédula nincs sehol. No­csak! Az igazgató történetesen jó barátom. Ügy csiná­lok, hogy éppen a munkaidő vége előtt essek be hozzá egy kis tereferére, el is nyújtom a beszélgetést, nagyon nagy zöldségeket mondok, egészen más vagyok, mint amilyen, hogy a négy óriás takarítónő közül legalább egyet elcsípjek. Reménykedem. Kopogtatnak. Bedugja a fejét egy asszony, úgy két arasznyira a kilincs fölött. — Bocsánat. Majd később — mondja. Semmi kétség, — kék köpeny, portörlőrongy — ta­karítónő. — Milyen régi, kedves bútordarab lehet. — A, most vettük föl egy hete. Még nem tudja, hogy ilyenkor én még javában dolgozom. — Ne haragudj, izé, na, lehet, hogy furcsának tartod, de hány új takarítónőtök van? Az igazgató rámmered: — Elment az eszed?! Honnan tudjam? Különben várj csak! Egy. — Affene! — hüledezem. — És mind ilyen kicsi? — Hülye vagy? Mit tudom én! Mért volna kicsi? — Bocsáss meg — hebegtem —, de ti azt hirdettétek a kapun, bár megjegyzem, elég méltatlanul tihozzátok — a kapun, ti, a nagyok, az egyetlenek az országban! —, hogy négy óriás takarítónőt kerestek. A cédula el­tűnt, ezek szerint, gondoltam, megvan a négy óriás takarítónő. Ami azt illeti, elég magas bútoraitok van­nak. — Az biztos! — mondta barátom, az igazgató, és fölállt. — Minket mindig az óriások érdekeltek, a leg­nagyobbak. Fönt a plafon alatt, úgy jó három méterre egy Bölöm- beli Tihamér kép lógott. A felső peremére fújt, aztán a biztonság kedvéért az ujjával is letörölte. A mutató­ujjával: balról-jobbra. GYŐRI LÁSZLÓ Alfred Bester: Tessék várni! Ördög nem létezik — eb­ben mindenki biztos. Ideig- óráig magam is így véltem, amíg az élet sarokba nem szorított. Így történt... Egyszer, késő este, odahaza üldögéltem, és búsan töp­rengtem arról, hogy miután az idén már harmadszor bo­csátottak el, többé nem tu­dok elhelyezkedni. Az égvi­lágon senki sem törődik ve­lem, az én kezem és agyam senkinek sem kell. Bizony, nem maradt más választá­som, mint hogy elismerjem: a szerencse kereke egyálta­lán nem készül éppen mel­lettem megállni, sőt, ellen­kezőleg — elszáguldott mel­lettem. Tehát mitévő legyek? Rö­vid gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, már csak az van hátra, hogy eladjam a lelkem. De vajon ki veszi meg? Mefisztó? Ö — miért, miért nem — vi­szont nem jelent meg, és egyáltalán nem próbálkozott megkísérteni. Nos, határoztam el, akkor magamnak kell vevőt talál* nőm. Kinyitottam a telefon­könyvet, és valami megfe­lelőt kezdtem keresni. Rop­pant csodálkozásomra, rá­bukkantam a „Sátán és Tsá’ cég telefonszámára. Ekkor kezdődött el a pokoli zűr­zavar. Feltárcsáztam a szá­mot. Egy fiatal női hang je­lentkezett: — Itt a Sátán és Tsa cég. Hallgatom. — Mr. Sátánnal szeretnék beszélni — feleltem. — Várjon... — válaszolt a női hang. Vártam... öt percig, ti­zenöt, harminc percig ... Végül valami kattanás hal­latszott a kagylóban, azután szaggatott búgás következett. Feldühödtem, és újra tár­csáztam a számot. — Itt a Sátán és Tsa be­szél. Hallgatom — hallat­szott ugyanaz a hang. — Mr. Sátánnal kell be­szélnem! — ordítottam bele a kagylóba. — És kérem, ne tegye le a kagylót! — Mr. Sátán a Belzebub, Beliál és Ördög céghez ment át — válaszolta ugyanaz a női hang. Mitévő lehettem? Felhív­tam a Belzebub és Tsai cé­get. Szakasztott ugyanolyan hang válaszolt, mint a Sá­tánnál. — Itt a Belzebub, Beliál és Ördög cég. Hallgatom. — Mr. Sátánnal akarok beszélni! — Mr. Sátán nem dolgo­zik nálunk. — Akkor hívja az ördö­göt, hogy az ördög vigye el! — Tessék várni. Vártam. Végül aztán egy másik hang közölte: — Ördög értekezletre ment. Három óra múlva lesz itt. Nyilván céltalan volt te­lefonálgatni. Elhatároztam, hogy személyesen megyek el a céghez. Kiderült, hogy Ördög aznap nem lesz benn. Gyalogszerrel mentem ha­za. Éhes gyomorral feküd­tem le. Éjjel baljós sorállás­ról, telefonkagylókról ál­modtam, amelyek „tessék várni!” kiáltással pottyantak rám, meg egyéb pokoli ri- billióról. Három nap múlva mégis sikerült befurakodnom az Ördöghöz. A keserű tapasz­talaton okulva, öt példány­ban elkészítettem lelkem le­írását, és a javasolt szerző­dés tervezetét. Ördög át­nézte, azután így szólt: — Nos kérem, az ön lelke talán megfelel nekünk. Mit óhajt cserébe? — Pénzt, sikert, szeren­csét. — Nos, ez gyerekjáték. Menjen haza, és várjon, majd hivatjuk. Három hét múlva hívtak, amikor már-már feladtam a reményt. Lóhalálába siettem a cég irodájába. Az ördög egy lexikon nagyságú szerződést rakott elém. Három óráig tartott, amíg mindegyik ol­dalát aláírtam. Ettől a pil­lanattól kezdve bizonyára valósággal özönlik majd a pénz, a siker és a szerencse. Hazamentem, és vártam. Egy szép napon csengetés hallatszott. A postás volt. — Végre! — gondoltam örömmel. — Kezdődik. A táviratban ez állt: „Az ön által aláírt szerződés K-27/a pontja értelmében ön köteles befizetni a cég számára az első összeget: 100 000 dollárt.” — Gazemberek! Csirkefo­gók! Szélhámosok! — üvöl­töttem. Milyen jó volt, valamikor régen, amikor az emberek­nek Mefisztóval volt dolguk. Mindent ő maga döntött el, nem voltak sem szerződések, sem társaságok. És azonnal elszámolt. Ezek a maiak pedig ... valóságos rablók! Ekkor támadt egy ötle­tem: telefonálak a verseny­társaknak! A telefonkönyv­ben egy Szeráf, Kerub és Angyal elnevezésű társaság is akadt. Feltárcsáztam a számot. Egy különösen is­merős, fiatal női hang vála­szolt : — Itt a Szeráf, Kerub és Angyal cég. Hallgatom. — Mr. Angyallal szeretnék beszélni. — Tessék várni! — hal­lottam válaszul. Hát azóta várok ... Mitévő lehetek! Hiszen a munka- nélküli számára a várako­zás megszokott dolog ... Fordította: Gellért György Az Idea Iparművészeti Vállalat kollekciójából nyílt kiállítás a Pesti Vi­gadóban. Képeink a kiál­lításon készültek. Iparművészeti kiállítás a Vigadóban Péter Vladimír plaszti­kaja Antoni Rozália: Textilfigurák Pereli Zsuzsa: Hölgy állatkával (gobelin)

Next

/
Thumbnails
Contents