Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-30 / 255. szám
1985. október 30. ( TOLNA \ NÉPÚJSÁG 3 Pártonkívüli kommunisták Ötéves a bonyhádi német nemzetiségi klub Az ünneplő — ünnepelt — bonyhádiak A szekszárdiak műsorába szint vitt a jódli Róluk nyilvántartást vezetni nem kötelező, tagdíjat nem fizetnek, közülük taggyűlésen csak kevesen, és ritkán vesznek részt, ám ha a párttagoknak munkát osztanak, ők is kérnek maguknak, vagy az első szóra szívesen vállalnak a közösségért végzendő tennivalókból. Jóban-rosszban lehet rájuk számítani. Ott vannak a dolgozók törvényes érdekeit okosan, következetesen védelmező szakszervezeti munkások, a szüntelenül kezdeményező, a választóit jó ügyért lelkesítő, jogos közösségi, vagy egyéni panaszok elintézésének útját fáradhatatlanul egyengető tanácstagok között. Szerényen és szorgalmasan dolgoznak a Hazafias Népfrontban, az utca-, vagy lakóbizottságokban, a szülői munkaközösségekben, a különböző társadalmi szervezetekben, egyesületekben. Ahányan, annyi félék, ami a képzettségüket, tehetségüket, családi viszonyaikat, érdeklődési körüket, anyagi helyzetüket illeti. Viszont egyben teljesen hasonlítanak egymásra: önzetlenül, lelki- ismeretesen, képességük szerint végzik társadalmi munkájukat, amint erejükből, idejükből telik, teljesítik a pártszervezet által közvetlenül, vagy közvetve adott megbízatásokat. Munkájuk, közreműködésük nélkül halkabb lenne a párt szava, gyengébb a pártszervezet tevékenységének a munka-, vagy lakóhelyre kisugárzó hatása. Napjainkban, amikor oly sokan „hajtanak”, hogy legyen, ha még nincs, és több legyen, ha már van, ezek az elvtársak, — akik szívesen veszik, ha így szólítják őket, — ha olykor csak jelképesen is, de többnyire igazán sokat fáradoznak a közösségért. Cselekedeteikkel naponta voksolnak szocialista haladásunkra, a gazdaságunk állapota miatt egyre nehezebb leckét adó, de mind sürgetőbbé váló szocialista demokrácia erősítésére. Munkával adnak nagyobb nyomatékot a kétkedőknek szánt érveiknek, amikor azok tőlük kérdezik: „hát érdemes?”. Nemcsak érdemes — szól tömör válaszuk, — hanem szükséges is, mert nem elegendő csupán deklarálni, és azzal jószívvel egyetérteni, hogy a szocializmus a pártonkívülieknek is épül. Értük, és általuk is történik mindaz, ami ezt a hazát valamennyiünket éltető, oltalmozó otthonává teheti. A pártonkívüli kommunisták kezét is fogva kapcsolódik a párt oly sok szállal a tömegekhez, akikkel barátaink közreműködése nélkül nehezebben tudnánk igazán eredményes párbeszédet folytatni. Ha oly hűséges és cselekvő hívei a szocializmusnak, mindig segíteni kész barátai a pártnak, akkor miért vannak a párton kívül? önként adódó kérdés ez, de teljesen hiteles válaszért szinte minden esetet külön-külön kellene megvizsgálnunk. A paletta oly sokszínű, akár az élet. Van, akinek világnézete az a küszöb, amelyen nem tud még átlépni. Mások a párttagokkal szemben támasztott szigorú követelmények teljesítéséhez nem éreznek elegendő erőt. Akadnak, akik riadoznak attól, hogy a piros könyv birtoklását egyesek esetleg karrierizmusnak minősítsék. Lehetnek, akik pontosan tudják, hogy a pártba való felvételt munkával, magatartással, sok-sok tanulással kell kiérdemelni. Ügy érzik, ennek a pillanatnak az elér- keztét nem ők hivatottak megállapítani. Nyilvánvaló, hogy a párt- szervezeteknek ez utóbbiak sorsára, fejlődésére indokolt a legnagyobb figyelmet fordítaniuk. Teljesen bizonyos, hogy a párt erejét növelő, minőségi összetételét javító embereket elsősorban közöttük lehet megtalálni. S ha megleltük, akkor ne fukarkodjunk a bátorítással. A legjobbak kiválogatása, felkészítése a mindennapi pártmunka tartozéka. Ne áltassuk persze magunkat, a pártonkívüli kommunisták jelentős része — a már említett okok miatt is — esetleg soha nem lesz a párt tagja. De ha tapintatunk, türelmünk elegendő, akkor a hozzájuk fűződő barátságunk, együttműködésünk az eddiginél is gyümölcsözőbb lehet, különösen, ha önzetlen segítségükért illő megbecsülésben is részesülnek. GYERTYÁNOS ZOLTÁN Ismerős arcok a nézőtéren, és a színpad mellett, fellé-' pésre várva. Hozzátartozók, barátok, vagy akár idegenek ülnek a széksorokon, egy dolog összetartja őket: a nyelv. A nemzetiségiek anyanyelvi kultúrájának ápolásához fűződő jogáról az alkotmány rendelkezik, s e joggal sok helyen élnek is. S ha teszik, azzal nemcsak saját örömükre és gazdagodásukra cselekednek, hanem valamennyiünkére. Hiszen jelenük, éppúgy, mint múltjuk, része életünknek, településeink mindennapjainak. Igaz, nem mindig figyelünk oda, olykor csukott szemmel megyünk el mellettük, s legfeljebb a svábbálokkal példálózunk, ha a német nemzetiségekről kérdeznek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok válthatták egymást a néhány „kívülálló, a nyelvet törve, vagy még úgy sem beszélő vendégben az elmúlt héten a bonyhádi művelődési házban. Az alkalmat a házigazdák, a bonyhádi német nemzetiségi klub és kórus jubileuma szolgáltatta. Igaz, a megyében legfiata- labbként, még csak ötödik évüket töltötték be, a meghívott szekszárdi, mórágyi és nagymányoki együttesek mellett szép műsorral léptek a közönség elé. Nem kis teljesítmény ez, nagy lelkesedés, és ami fontos, sok munka volt ebben a produkcióban. Az elsőként színpadra lépő szekszárdi kórus egységes, tiszta hangzással, és a különleges folklórelemmel, a jódlival már vastapsot aratott, és a jövőre 10. évét ünneplő mórágyi asszonykórus is „feladta a leckét”. A bonyhádiak magukat adták... * Az évfordulók mindig együtt járnak a múltidézéssel, készítsünk rövid számvetést! Bonyhád városban és környékén a megyében legmagasabb, 25 százalék a német nemzetiségű lakosság száma. Ez felelősséget, és egyben feladatot jelöl. Mégis a második világháborút követő időszak keserű tapasztalatai, a rossz emlékek nyomán egészen a legutóbbi időkig nem kezdeményezték a német ajkúak egységes kulturális szervezet, kultúrkin- esüket megőrző klub alakítását. Az ötlet a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségétől származott öt évvel ezelőtt. — Az első időszakban inkább szórakoztató eseményekre igyekeztünk becsalni az embereket — mondja Rit- tinger Antal, a HNF mellett működő német nemzetiségi munkabizottság elnöke. A 80—100 tagot számláló klub jórészt Idősebbekből, középkorúakból tevődik ösz- sze, a fiatalok távol maradnak. Vajon mi az oka ennek, amikor az óvodától kezdődően a gimnáziumig végig oktatják a nyelvet Bonyhádon? — Egyrészt az idősebbeket szorosabb érzelmi szálak fűzik, jobban ragaszkodnak hagyományaikhoz, kultúrájukhoz. Az iskolákban főként környékbeli nemzetiségi gyerekek tanulnak, akik délutánonként hazautaznak. De beszélhetnék a még mindig nem megfelelő nyelvtanításról is — így Rittinger Antal. Ehhez hozzátehetjük, hogy gyakran éppen a nemzetiségiek nem érzik a többnyelvűség szükségszerűségét, s nemhogy érzelmi, de racionális indíték sincs arra, hogy gyermekeiket nyelvtanulásra késztessék. * Szólni kell a tájház már 10 éve húzódó problémájáról. — Kihalnak az idősek, a fiatalok pedig nem őrzik az örökséget. Már így is sok értékes anyag áramlott ki az országhatáron kívülre, nem kellene ezt hagyni. Itt él a megye nemzetiségi magja, és éppen itt nem oldható meg a táj ház létrehozása — mondja el ki tudja, hányadszor Rittinger Antal. — Egyelőre koncepció szintjén áll a múzeum kérdése — adja meg a választ Schuller Zoltán, a városi tanács elnökhelyettese. — A meglévő épületállományban kell gondolkodnunk, több alternatíva is létezik. Nem kizárólag a német nemzetiség kap helyet a leendő múzeumban, rajtuk kívül a szé- kelység történetét, a helytörténetet, valamint a város ipartörténetét bemutató kiállítást is itt helyezzük el. Egyedül az anyagiak jelentenek problémát. * . A múzeummal még csak a jövőbe tekintettünk. Tegyük ezt a klub életével is. A fiatalok részvételét mindenképpen javítani fogja a kollégium beindulása, és a kétnyelvű általános iskolai képzés. Kedvező jel már ma is, hogy azok a fiatal házasok, akik középiskola után elkerültek, családot alapítottak, újra visszajönnek családjukkal, férjükkel együtt. A 16- ról 38-as létszámra növekedett kórusnak is vannak ifjú tagjai. Az együttes munkájában nagy előrelépés volt Rónai Józsefné művészeti vezető belépése. — örülhetünk, hogy eljutottunk eddig: stabil zenekar és tánccsoport létrehozásán gondolkodhatunk, s mindez elérhető közelségűnek tűnik — állítja Koch Péter bácsi, a klub egyik alapító tagja. * Igaz, még a ritkán hallható gombos harmonika kísérte a vegyes kórus énekét a jubileumi fellépésen, az elégedettség nem korai. A kezdetben saját kedvtelésére ösz- szegyűlő kis csoport nemcsak lakóhelyén, de ma már országszerte, sőt a határokon kívül is képviseli a német nemzetiség kultúráját. TAKÄCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÄS ismét a művezetők ősrégi, am ma is kéményén csattanó •— mert többnyire igaz — aforizma: „A művezető? Két cintányér között a levegő. ..” S máris komolyabbra fordítva a szót: „A művezetők az igazgatást képviselik a műhelyekben, de feladataik nincsenek pontosan meghatározva és keresetük gyakran kisebb, mint a munkásaiké. Túlzás nélkül állítható, hogy ők az ipar mostohagyermekei.” Az idézet egy angol szaklapból való s egyértelműen jelzi, hogy a művezetőkérdés Angliában — és gyaníthatóan másutt is — éppen olyan gond, mint nálunk. A más baja persze senkit nem vigasztalhat, mert a művezetőkkel kapcsolatban szerencsére még nem jutottunk el odáig, hogy „'hja, kérem ez világjelenség!...” Sőt: nagyon is „ismerjük a problémát és mindent elkövetünk a megoldás érdekében..(Az utóbbi idézet egy néhány évvel ezelőtti művezető-tanácskozás anyagából való.) Időnként rangos intézmények, hivatalok, szervezetek és testületek foglalkoznak a művezetőkikel, tagadhatatlanul jobbító szándékkal, okos felismerésekből kiindulva, ám meglepően naiv hittel. Mert ha egyszer felismert tény például, hogy a vállalatok belső irányítási rendszerében — pontosabban a munkahelyek hierarchiájában — a felelősség „felfelé” fokozatosan növekszik, ,>,1 efelé” meg csökken; következésképpen ha az is tény, hogy az alsó szinteken egyre nagyobb az ellenőrzés szerepe és emiatt létrejön a „túlellenőrzött”, a minimális döntési szabadsággal és felelősséggel dolgozók jelentős rétege, akkor ugyan mi ókból hihető, hogy például kormány- rendelettel enyhíthető a művezető-társadalom megannyi gondja-baja? Ahol a művezető több millió forintos termelési programmal dolgozik, de nincs joga kivételezni például egy 200 forint értékű munkaköpenyt; ahol ugyanez a művezető, egy nem túlságosan jelentős, ám tetemes normaidőt rabló gyártási műveletet csak nagy titokban ésszerűsíthet — mert hát mit szólna a technológiai osztály?... — nos, ott mit segíthet bármiféle rendelet? Figyelmeztető jelek sorozata arra int, hogy a művezető-probléma önmagában nem kezelhető, mert leválaszthátatlan a vállalat belső irányítási rendszeréről és felelősségmegosztási mechanizmusáról. Micsoda lehetetlen helyzet: a művezető felelős ugyan a műhelyterv, a kiszabott nor- maóraterv teljesítéséért, de többnyire semmi kapcsolata nincs a gyártás-előkészítéssel. Így aztán szakmai ismeretei, gyakorlati — s főleg munkahelyvezetési — tapasztalatai alig-alig hasznosíthatók a gyártásszervezésben, a technologizálásban. A művezető úgymond kulcsember. Ám e „kulcsember” lényegében nem válogathatja meg a munkatársait, érdemlegesen nem jutalmazhat és nem büntethet. (Illetve, ami az utóbbit illeti, dehogynem! Minden művezető önálló joga a szóbeli figyelmeztetés. Az írásbeli figyelmeztetéshez már adminisztratív egyeztetések kellenek, a fegyelmi eljárás javasolható, az elbocsátási jog pedig egyszerűen képtelenség.) Mondom: a művezető, állítólag, kulcsember, ám évtizedek óta és manapság is olyan fizetségért dolgozik, ami önmagában is oka a művezetőgárda tagadhatatlan felhígulásának. Korábban többen is úgy vélték, hogy az ösztönzőbb bérezés, a differenciáltabb anyagi elismerés egyik nagy akadálya, hogy a művezetői teljesítmények nem mérhetők megbízhatóan. Mert például nehezen vagy éppen sehogysem mérhető, hogy a művezetők milyen szervezési erőfeszítéseket tesznek csoportjuk teljesítményének növeléséért, vagy hogy mennyiben járulnak hozzá — a szokványos rutinfeladatok elvégzésén túl — az úgynevezett jó munkahelyi légkör kialakításához. A vállalati belső ösztönzési rendszer az efféle „teljesítményeket” képtelen egzakt módon imérni és a jövedelmekkel honorálni. Most kommentáljam, hogy ha ez így igaz, akkor a vállalati vezetőség ugyan miféle szegénységi — emberismeretből csakis elégtelenül minősíthető — bizonyítványt állít ki önmagáról? Gsoda-e, ha ilyen körülmények között a művezetőknek mindössze elenyésző hányada próbál csák valami módon kitörni e sakk-matt helyzetből? Ezt hivatalos felmérések bizonyítják. A többség fásult-fáradt belenyugvással viseli az önállótlanság állapotát, ám senki ne ítélje el őket. A jegyzetíró csak 1964-ig emlékezik vissza: akkor jelent meg a művezetők helyzetét rendezni kívánó 35. számú kormányrendélet, s a művezetőgárda azóta is egyre súlyosbodó gondokkal bajlódik. Nem Vigasz, mindössze csak elszigetelt helyi — ám azért reménykeltő — kísérlet, hogy néhány éve a dunaújvárosi kohászat vezetői próbálkoztak radikális belső intézkedésekkel a művezetők érdekében. Üjabban Miskolcról, a Lenin Kohászati Művekből érkeznek hasonló hírek, jeléül annak, hogy ez ügyben igenis a vállalatoknál kell előbbre lépni, ott kell megfelelő jogot, hatáskört, lehetőséget, egyszersmind rangot adni a művezetőknek ahhoz, hogy ne csak formálisan, beosztásuk hivatalos elnevezése szerint, de valójában is a termelést közvetlenül irányító műszaki és gazdasági vezetők legyenek. VÉRTES CSABA A mórág.vi kórus néhány tagjával lépett fe!
