Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-23 / 249. szám
1985. október 23. ÜÉPÜJSÁG 5 l/"Ö70QQ^n „Valaminek más dologgal meg- rV>V^Ä.V«#53övIry ■ egyező, azonos volta, valamivel való megegyezés, azonosság ..„Valaminek vagy valamely tevékenységnek együttesen kialakított, végrehajtott, közös volta .. „Valamely törekvésnek ugyanarra, egy célra egyesített vagy egyesült, ugyanarra irányuló közös volta ..„Közös élet- vagy munkaviszonyok közt élő, illetve közös eszméket, célokat, törekvéseket valló emberek, kisebb-nagyobb csoportja, együttese.” „Ilyen személyeknek egymáshoz való viszonya, együvé tartozása." Részletek a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának meghatározásaiból. Képekben elbeszélve Egymásra figyelve Munkajáték az óvodában Kamaszcsapat Hárman egy célért — építkezésen Együtt a munkában „Nem veszik el az egyes ember” A KSZE Március 21. szocialista brigádját a legjobbak között tartják számon. Nem tekint vissza távoli múltra, 1983-ban alakult, mégis, e rövid idő alatt elismerést vívott ki magának a vállalaton és Szekszárd városon belül. A műszaki főosztály karbantartó, felújító részlegének 25 dolgozója — zömében fiatalok — alkotja e közösséget. — Nem csinálunk eget rengető dolgokat — mondja Kiss László brigádvezető —, csupán megpróbáljuk saját érdekünket és a közét egyeztetni, e szerint vállalni és cselekedni. Hogy mit jelent számunkra a közösség? Mindent. A munkában brigádelszámolásban vagyunk, ez alapján fizetnek bennünket, összetartás nélkül tehát nem juthatnánk előre. A zsebünk érezné meg a széthúzást. — Csak ennyi lenne a közösség szerepe? — Erről szó sincs. De beszélni kell róla, hiszen az álszemérmesség felesleges lenne. Csak megfelelő anyagi háttérrel lehet ugyanis bevonni az embereket a társadalmi munkába, a nagyobb közösségért való cselekvésbe. Rendszeres résztvevői vagyunk ezeknek a megmozdulásoknak, 160 óra társadalmi munkát végeztünk az elmúlt évben is. — A Honvéd utcai óvodában segítettünk több alkalommal, a Tambov lakótelepivel pedig szocialista szerződést kötöttünk — veszi át a szót Körösi Ferenc brigád- vezető-helyettes. — Kétoldalú ez a kapcsolatunk, egyrészt vállaltuk mindenféle vasipari munka elvégzését, a másik részről viszont a gyermekintézmény támogatja dolgozóink gyermekeinek felvételi igényét. — Megemlíthetnénk a vállalati Télapó-ünnepélyeket, ennek a szervezői között is ott vagyunk minden évben — folytatja Kiss László. Ügy hallottam, hogy más felajánlásaik is voltak... — Igen, felhívást intéztünk a KSZE brigádtagjaihoz, hogy támogassák a földrengés károsultjait, mi magunk 2100 forintot juttattunk el Berhidára, 1000 forint értékben hozzájárultunk a Nemzeti Színház építéséhez, mert a kisebb közösségen túl a nagyobbnak is „tartozunk”... — Milyen a jó közösség? — Nem veszik el benne az egyes ember, mindenkinek a gondját, problémáját meghallgatja, észreveszi a közösség, szükség esetén természetesen segít is. — Hogy nyilvánul meg ez nálunk? — így Körösi Ferenc —. Építkezéseken, költözködéseken mindannyian ott vagyunk, vagy például együtt búcsúztatjuk a bevonuló katonákat. — Beleférnek ebbe a közös utazások, kirándulások, és a „véresen” komoly kispályás mérkőzések is — mondja a brigádvezető. Nehezen indult a fogalom meghatározása, s végül a brigád munkájánál, mindennapjainál kötöttünk ki. Azt hiszem, éppen ez a mindennapi együtt végzett munka egy közösség legjobb fokmérője. Az oldalt irta: Decsi Kiss János, Ihárosi Ibolya, Takács Zsuzsa és Szeri Árpád. Fotó: Kapfinger András. Négy generáció — egy házban A család, mint a társadalom sejtje, napjainkban is folyamatos változáson megy keresztül, Közismert okok miatt egyre kevesebb szabad idővel rendelkezünk, ami kihat emberi kapcsolatainkra. 'Melyik családnak van manapság arra ideje, hogy rendszeres, esti beszélgetéseket folytassanak egymással, megtárgyalva a kisebb-nagyobb gondokat és örömöket? A szekszárdi Vasvári utcai Horváth és Patonai család tagjai is az elfoglalt emberek körébe tartoznak, mégis mindig jut idő a közös dolgok rendezésére, ami együttgondolkodásra vall, egymás tiszteletére, megbecsülésére. A két család egy fedél alatt él. Horváth József és félesége, leányuk, Patonai Gálbamé, férje, Patonai Gábor, gyermekeik, Gyöngyi és Gábor laknak a tágas, kényelmes családi házban, és ne feledkezzünk meg a dédnagymamáról sem, a 93 éves Nagy Ferencnéről. A legidősebb és legfiatalabb családtag között kerek 90 év a korikülönbség, ennek ellenére generációs ellentét ismeretlen fogalom a családban. A háromszintes háznak még a takarítása sem lehet könnyű feladat. Az erre vonatkozó kérdésre Horváth József né válaszol. — Mindenkinek van külön feladata, még a legkisebbek is besegítenek a munkába — persze, a maguk módján, de erejük szerint részt vesznek a családi munkamegosztásban. — Ki hozza a családot érintő fontos döntéseket? — A férfiak — nevet Patonai Gáborné, de Horváth József szerint nem ilyen egyszerű a dolog. — Természetesen valakinek el kell dönteni, mi a teendő, de a fontosabb kérdéseket együtt beszéljük meg, mindenkinek van beleszólása a családot értintő lényeges ügyekbe. Csak olyan elhatározásokat hozunk, amivel mindenki egyetért, amit mindenki elfogad. — iMit tart legfontosabbnak a család életében ? — fordulunk Patonali Gáborhoz, aki némi gondolkodási idő után válaszol. — Mindegyikünknek megvannak az apróbb hibái, de ezeket el kell néznünk egymásnak, ezért talán a legfontosabbnak egy ilyen nagy család életében a megértést tartom, egymás tiszteletét, megbecsülését. Ezer szállal... Közösség, közösségek nélkül élni nyilván lehet, csak nem érdemes. Mindenfajta közösségen kívül maradni tulajdonképpen lehetetlen is, vannak nagyon önző emberek, akik azt hiszik, hogy egyedül is „érnek” valamit. Csak arról feledkeznek meg, hogy legfeljebb arról lehet szó, hogy ők nem adnak semmit a közösségnek, de maguk a mások által nyújtottakat igénybe veszik. Az ember a többit sem közvetve, sem közvetlenül nem nélkülözheti, akár tudatában van ennek, akár nincs, akár vállalja ennek ráháruló következményeit, akár nem. A legsajnálatraméltóbbak azok az emberek, akik képtelenek beilleszkedni valamely, nekik megfelelő közegbe. Minden társadalomban idegenek az ilyen emberek, hát még egy önmagát közösséginek építő társadalomban. Társadalmi beilleszkedési zavar a neve annak a „betegségnek", magatartásformának, amelyben azok szenvednek, akik sorsuk szerencsétlen össz- játéka, vagy jellembéli hiányosságaik miatt nem találtak, nem találnak olyan közegre, amelyet el tudnak fogadni, és amely őket is elfogadja, s valamilyen szigorú, de alig körülhatárolható értékrend szerint besorolja, értékeli és minősíti. A közösség elkísér bennünket a születéstől a halálig. A családba, mint közösségbe beleszületünk, aztán jön az óvoda, amelyben már a családhoz hasonlóan részesei vagyunk a szocializációs folyamatnak, következik az iskola és ezzel párhuzamosan a mozgalom is. Közben vannak barátaink és ellenfeleink. Egy közösséghez tartozunk, a másiktól valamiféleképpen elkülönítjük magunkat. Üjabb közösség a saját családunk, de közben azért az összes többi is megmaradhat. A munkahelyi megint minden mástól eltérő közösség. Ügy közösség, hogy keretei tőlünk függetlenül szerveződnek ugyan, de mindenki reméli, hogy azért maga is hatással lehet rá. A lakóközösség akkor is létezik, ha nincs, hiszen megszenvedik például azok, akik jó szomszédok közül új helyre költöznek. A maga módján a szomszédság is kollektíva, ami akkor jó, ha kisebb-nagyobb ügyekben számíthatnak egymásra az együtt lakók. Befizetik a villanyszámlát, az újságpénzt, üzeneteket adnak és vesznek. A régebb óta együtt élő közösségek segítenek egymásnak a nagyobb munkákban. Mindez persze vonatkozik a munkahelyi kollektívákra, brigádokra, a baráti társaságokra. A közösségek általában „maguktól" szerveződnek, kialakításuk igen bonyolult, hiszen az érdekek és az emberi természet igen eltérő, ezeket közös „nevezőre” hozni szép vezetői feladat, és tulajdonképpen független a beosztástól. Sok közösség létezik, ahol a szakmai munka irányítója a kinevezett vezető, de a közösségnek egyébként — jó esetben — csak tagja, annak motorja bárki lehet, akit elfogadnak. Megint másfajta közösség például a pártszervezet, szakszervezet, az ifjúsági mozgalom, egy-egy választott testűiét. Ha jól működnek, csodákra képesek, ha rosszul, éppen a közösségi szellem, ami hiányzik belőlük. Egy ember sok csoporthoz tartozhat egyszerre, annál gazdagabb az ember élete, minél több közösség fogadja el tagjának. A mindennapi és valóságosan létező, funkcionáló közösségeken kívül is létezik az összetartozás érzése. Ki ne érezte volna már egy-egy irodalmi mű, film, színdarab megnézése után, hogy egyenesen neki írták a sorokat, közösséget vallhat tehát egy esetleg rég meghalt szerzővel, vagy annak eszméivel. Közösség az, amihez való tartozásunkat értelemmel és érzelmileg is vállaljuk. E vonatkozásban a legtágabb a világnézeti közösség, a saját pártszervezettől kezdődően a nemzetközi munkásmozgalomig, a szolidaritás vállalása minden elnyomottal, és a tiltakozás minden társadalmi igazságtalanság ellen, bárhol is van az a földön. A közösséghez való tartozás tehát egyenlő a tettel, amit azokért vállalunk, akik közé tartozni akarunk, és amelyek által ezer szállal kötődünk a bennünket körülvevő világhoz. Csak az ének Az ének tartja össze — immár negyedik esztendeje — azt a kis kollektívát Deesen, melynek tagjai minden hétfőn este összegyűlnek. Foglalkozásaikat tekintve zömmel pedagógusok, óvónők, tanítók, tanárok. Erdész, kozmetikus, kárpitos, számviteli és jogi csoport- vezető, repülőgép-szerelő, s autószerviz minőségellenőre is van közöttük. Ilyen igénnyel, hogy „csak az ének” akár énekkar, kórus is lehetnének, de nem. ök csak saját maguk örömé, re tanulnak népdalokat, gregoriánokat, madrigálokat, Mozart- és Beethoven-dalo- kat. A hét elején „feltöltődnek” és a vidám dallamokkal tűzdelt estének a hangulatát beosztják a hétköznapok kisebb-nagyobb bosszúságainak elviselésére. A közösség gyökereinek keresésére nem kell messze menni. Gondoljunk csak — éppen Deesen — a varratóra. Az egykori lányokat, asszonyokat a Varrás gyűjtötte egybe, míg — nem is olyan késői — utódaikat az ének. Amo- * iyan „házi muzsika”, decsi módra. Az óvónők bevallották, hogy segítséget nyújtanak ezek a hétfői alkalmak a gyakorlati foglalkozásaikhoz is az óvodában. „Hasznot húznak” ebből más közösségek is, ahova énekeseink tartoznak. Elsősorban a családokra gondoljunk. A férj és gyerekek nélkülözik ugyan az anyát néhány órára, de ő saját bevallása szerint mindig kipihenve, erőt gyűjtve tér haza. Beszélgetés közben kiderült, hogy még jó néhány kollektívához is kötődnek az említetteken kívül. Két óvónő a munkahelyi felnőttközösség mellett gyermekcsoportjaihoz is tartozik. Folytatva a sort, egy másik — ugyancsak gyermekek részére szervezett — szakkört is vezet, népi játékok, dalok, táncok tanulására. Ide számíthatjuk még KISZ- és szakszervezti tagságukat is. Nehéz választani, hogy melyiket szeretik jobban, hiszen mind más és más tartalommal szolgál. Hétfő esti kikapcsolódásnak számukra mégis ez a legjobb, amit az ének tart össze.. .
