Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
6 tíÉPÜJSÁG 1985. október 19. — Furcsa, de így van: ahogy leültünk beszélgetni itt az Idegosztály társalgójában, az jutott eszembe: megkérdezem, hogy tud-e a férje főzni? — Nem tudott, de megtanult. De visszakérdezek: miért kérdezte? — Mert véleményem szerint egy három műszakban, hétköznap-vasárnap, azaz folyamatosan dolgozó ápolónő férje kell, hogy értsen a házi munkához. Ha nem tudja ellátni a családot, akkor a feleség nem vállalhatja a folyamatos éjjel-nappali munkát. A család támogatása, a család megértése nélkül ez nem megy. — Egyezik a véleményünk. Mint említettem már, az én férjem nem tudott főzni, de megtanult. Amikor udvarolt, én már ápolónő voltam. Tudta, hogy ápolónőt vesz feleségül. Tudta azt is, hogy ez a hivatás a család részéről is áldozatokkal jár. Még az esküvő előtt tisztáztuk ezt. Nem is volt emiatt soha nézeteltérés közöttünk. A férjem mindent megtanult: a gyerekgondozást is, a betegápolást is. Ha beteg volt a gyerekünk, én nyugodtan — már amennyire egy anya nyugodt lehet — mehettem éjszakai műszakba is. Tudtam, hogy a gyerek jó, gondos kezekben van. Az én férjem olyan, amilyent minden ápolónőnek kívánni lehét. ■ — Az ön férje még vállalta. Nem tudom, , hogy a mai, most kezdő ápolónők elmondhatnák-e ezt? — A végzettek többsége nem. Sokan közülük azért nem tudják vállalni a három műszakos munkát, mert a család nem támogatja őket. A fiatal ápolónők egy része 'kevesebb pénzért könnyebb beosztásba megy. A férj inkább a többletmunkát vállalja, a szülők is jobban tudnak segíteni a fiataloknak, mint annak idején. Egyre több ápolónőt képeznek és a kórházak mégis létszámhiánnyal bajlódnak. A fiatalok azt mondják: szórakozni szeretnének, hétvégeken, ünnepnapokon kirándulni ... — Érthető. Viszont így több teher hárul azokra, akik vállalják ezt a hivatást. Erről jut eszembe: még meg sem kérdeztem, hogyan lett ápolónő és miért választotta ezt a hivatást? — Tizenegy-tizenkét éves koromban látogatóként jártam először kórházban. Akkor döntöttem úgy, hogy én is nővérke leszek. 1966-ban kerültem ide a szekszárdi kórházba segédápolónőnek. Munka mellett végeztem el az ápolónőképzőt. I — Melyik osztályon kezdett? — Az idegosTtá'yjn. Ide irányítottak és itt is marad, tam. Nagyon megszerettem az itteni munkát. Lassan húsz éve, hogy itt dolgozom. I — Ügy hallottam, hogy szinte megszakítás nélkül. Ez idő alatt alig néhány napot hiányzott. Ez is a beteg, ség miatt volt. — Minket még úgy tanítottak, hogy mindennél fontosabb a munka. Mindig arra gondoltam: várnak a betegek, szükségük van rám. Ez még a kisebb betegségeimet is feledtette. — Most is a betegek mellől hívtuk ide beszélgetni. Látom, hogy nyugtalan egy kicsit. Bizonyára sok a tennivaló. — Az mindig van. Az ápolónő soha nem lehet tét. len. Mindig akad munka. Ezt a kis időt majd összefogással behozzuk. — Ahol segítenek egymásnak az emberek, ott jó a kollektíva. Ez is közrejátszhat abban, hogy szeret itt dolgozni. On kitartott ezen az osztályon. Ebben a kitartásban szerepe volt annak is, hogy megbecsülik a munkáját? — Igen. A jó munkát nemcsak a fizetésben ismerik el. Egyszer jutalomként tíz napot tölthettem a Szovjetunióban és megkaptam a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést is. — Említette a fizetést. Egy időben rosszul fizették az ápolónőket. Néhány évvel ezelőtt rendezték az ápolónői fizetéseket. Lassan húsz éve dolgozik itt és úgy tudom, hogy az osztályvezető főnővér helyettese. Ha szabad megkérdeznem, mennyi most a jövedelme? — Négyezeregyszáz ae alapom. Ehhez jön a nyolcszáz forint ágypótlék. Amióta fizikai állományban vagyunk, a délutáni és az éjszakai műszakért is kapunk pótlékot. A kórház vezetősége a leihe, tőségekhez képest igyekszik jól megfizetni bennünket. — Ez azt jelenti, hogy e!é- | gedett? — Mindenki örül a többnek. Én is. De egyrészt én ezt a munkát nemcsak a pénzért végzem. Másrészt a lehetőségékkel is számolni kell. A lehetőségekhez képest eddig is javították a jövedelmünket, nincs okom feltételezni, hogy másként lesz ez a jövőben. — A kórház vezetői elismerik a jó munkát. A betegek is megbecsülik az ápolónőt? — Igen a betegek figyel, nek bennünket. Nagyon sok. szór mondják is: „Nővérke, hogy bírják ezt a sok és ne. héz munkát?!” Ez az elismerés nagyon sokat jelent nekünk. — Gondolom a betegek is tudatában vannak annak, hogy az ápolónő munkája is hozzájárul a gyógyulásukhoz. Ez tudatosul bennük, amikor az ápolónő lázat mér, gyógyszerei, injekciót ad, megigazítja az ágyat, kiviszi az ágytálat, nyolcvanszáz kilós embert segít lábra állni... Betegen mindenki nagyra becsüli az ápolónőt. Mit tapasztal: egészségesen sem felejtenek az emberek? A régi betegek megismerik például az utcán? — Ö, hogyne! Gyakran rámköszönnék. Felelevenítik a betegségük idejét, magyarázzák, hogy melyik ágyon feküdtek milyen gyógyszert kaptak, örülnek a gyógyulásnak, de örülnek annak is, ha javult az állapotuk. Természetesen panaszkodnak is, ha egészségük tovább romlott. Az ilyen rámkószöné- sek, beszélgetések mindig boldoggá tesznek és tovább erősítenek abban, hogy érdemes mindent vállalni a betegek gyógyítása érdekében. — Sikerekből, és kudarcokból tevődik össze az orvos, az ápolónő élete. Siker, ha a beteg gyógyultan, vagy javultan távozik. Kudarc, ha minden erőfeszítés ellenére nem tudnak segíteni. A siker mindennapi. Húsz év után is tud örülni a sikernek, és letöri a kudarc? — Minden kis sikernek nagyon tudok örülni. Gondolom az esztergályos is tud örülni annak, ha valami jól sikerült. Pedig ő holt anyaggal dolgozik. Hát, akkor mi, hogy egy embernek visszaadtuk az életét, az egészségét, vagy sikerült valamit is javítanunk az állapotán? A sikertelenséget sok. kai nehézebb elviselni. A kudarc, a sajnálat és a tehetetlenség vegyüléke. Nehéz belenyugodni, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk és még sem mi diadalmaskodunk. — A kudarc és sikerélmények általában arra kényszerítik az embert, hogy megossza másokkal. Jobb együtt örülni és a kudarcot is könnyebb elviselni, ha másokkal is megosztjuk. A családban szó esik a sikerekről és kudarcokról? — Amennyire a titoktartás engedi. Konkrétan senkiről sem beszélhetek. Csak azt mondhatom el: van egy betegünk, aki nem hitt a gyógyulásban. Ma már jár. Igaz, hogy segítséggel, de ez is óriási eredmény. És most már hisz a gyógyulásában. Az ilyen beszélgetések még job. ban megértetik a férjemmel, miért is szeretem én a hivatásomat. A férjem is beszél a munkájáról, ö a Mezőgépnél dolgozik. Kölcsönö. sen érdekel bennünket: ki mit csinál, minek örül, miért bosszankodik. Enélkül nincs jó házasság sem. Osztozunk a sikerekben és megosztva könnyebb elviselni a kudarcot is. — Betegként is volt alkalmam tapasztalni, hogy az ápolónők igen elfoglaltak. Azt is tapasztaltam, hogy a betegek nemcsak egymással osztják meg legbensőbtí érzéseiket, vágynak arra is, hogy az orvosnak, ápolónőnek is elmondhassák, minek örülnek, mi bántja őket. Ha megengedi a titoktartás, kérem válaszoljon arra a kérdésre: milyen problémák kezdik ki az emberek idegeit? nincs türelmünk semmihez. Egy pálda is van benne. Va. lamikor a kenyérsütés hosz. szú időt vett igénybe. A szi. tálás, a kovászolás már előző nap elkezdődött. A kenyér csak másnap sült ki. Az emberek akkoriban ezt az időt is ki tudták várai. Ma pedig, ha valaki öt percig áll a kenyeres pult előtt, elveszti a türelmét. Nagyobb türelemre, egymás jobb megértésére lenne szükség ahhoz, hogy kevesebb idegbeteg legyen. — Ez a türelmetlenség beteglátogatáskor a kórház előtt is látszik. Türelmetlen, morgó zúgolódó emberek várják, hogy bejussanak szeretteikhez. Ha kinyílik a kapu, akkor meglódul a tömeg és rohannak, rohannak .., Kintről figyelve sokan látogatják beteg hozzátartozóikat. Bentről is Így látja az ápolónő? — Igen. A közvetlen hozzátartozók nagy többsége szinte minden látogatási időt kihasznál. Akinek van hozzátartozója az nem panaszkodik. Régebben a szomszédok, barátok, ismerősök is meglátogatták betegtársukat. Ma már ritka az ilyen látogató. Pedig minden embernek van barátja, szomszédja ismerőse. — És munkatársa, kollégája, főnöke ... Mit tapasztal: a munkatársak, a brigádtagok törődnek beteg társukkal? — Ma már ritkák az ilyen látogatások. A munkahelyekről néha-néha telefonon érdeklődnek, de látogatóba csak nagyon ritkán jönnek. A betegek panaszkodnak is emiatt. Azt mondjak: ,,Ha beteg az ember, gyorsan elfelejtik!” Még azokat is akik több évtizede dolgoznak ugyanazon a helyen. Pedig a látogatás, a törődés sokat jelenthetne a betegnek, elősegíthetné a gyógyulását. — Már másfél órát loptam el az idejéből. On is türelmetlen, a betegek is be-benéznek. Mikor fejezi be ma a munkát? — Hivatalosan nyolc órát dolgozunk. Megvan a hivatalos kezdési és befejezési idő is. De gyakran közbejöhet valami: megbetegedett a váltótárs, betegeket hoztak ... Én nem szeretem félbehagyni a munkát. Amit elkezdtem, azt szeretem be is fejezni. Ha szükségesnek látom, akkor tovább is maradok. A férjem emiatt soha nem nyugtalankodik: tudja, hogy közbejött valami. I — Bármennyire is szőrit az idő, azért még egy kérdés előtolakszik: minden beteg elköszön mielőtt távozik? — Röviden: a munkahelyi és a családi konfliktusok. Bővebben: az emberek meg nem értésre, szeretethiányra panaszkodnak. Azt mondják: mindenki rohan, nem érdekli a másik ember bánata, öröme. Nemrég olvastam egv egészségügyi tanulmányban is erről. Ebben a tanulmányban is arról van szó, hogy — A döntő többsége igen. A gyógyultan távozó beteg köszönéssel vagy anélkül örömet okoz. Ügy nézünk utána: egy ember ismét visz- szamegy szerettei közé! Azért nem tagadom, jólesik, ha egy kézfogással, köszö- nömmel elismerik a munkánkat. Szaiai János Múltunkból A madocsai községi elöljáróság 1944. évi irataiból idézünk: 1944. május 1-én 1471. számon iktatták Szatmáriné grafittal írt feljegyzését, amelyet április 30-án juttatott el a községi főjegyzőhöz: „Tisztelt Főjegyző Ur Harta fölött egy hajó felrobbant. Szíveskedjék értesíteni a paksi elöljáróságot, hogy a hajóból a rakományt, ami a vizen úszik, csónakkal mencsék, mert most hozza erre a víz. Rövid időn belül Paksra ér — a férjem is menteni van a csónakkal. Satmáriné, hajóállomás.” Az irat hátoldalán ezt olvashatjuk: „Jelentés telefonon megtéve a főszolgabíró úrnak. 1944. április 30.” A NŐK TOBORZÁSA NÉMETORSZÁGI SEGÉLYSZOLGÁLATRA Az alispán 1944. június 30-án köriiratban ismertette a honvédelmi miniszter rendeletét a német női segédmunkaerő 1944. évi toborzásáról. A rendeletben olvashatjuk: „.. .a német népiséghcz tartozó 17—30 éves magyar állampolgár nőket az e tárgyban megkötött német— magyar kormányok közötti megállapodás értelmében önkéntes jelentkezés alapján a jelenlegi háború tartamára a német SS Helferinnen Korps der Waffen SS részére átengedem. E célból a közeljövőben az ország külön, böző részein toborzások fognak megindulni.” A rendelet szerint nem toborozhatják az óvónőket, tanítónőket, tanárnőket, a postánál, a vasútnál alkalmazottakat, kiképzett ápolónőket, fontos hadiüzemi munkásnőket, mert nehéz lenne a pótlásuk. A 24 éven aluli nők csak szülői engedély esetében jelentkezhetnek, a férjezettek pedig kizárólag férjük beleegyező nyilatkozatának birtokában vállalhatják a németországi munkát. A rendelet értelmében a toborzottak megtartják magyar állampolgár, ságukat, de ugyanakkor német állampolgárokká is lesz. nek és ugyanolyan jogokat élveznek, mint a birodalmi német Helferinnek (segédszemélyzet). A hivatkozott rendelet, hogy vonzóbbá tegyék, kimondották: „Mindazon jogok és kedvezmények, amelyek a magyar katonai szolgálatot teljesítő egyének hozzátartozóit megilletik, a német női segédszolgálatot teljesítők hozzátartozóit is.” A községi főjegyző az iratra mindössze ennyit jegyzett:,, Tudomásul. 1944. VII. 4.” Az irattárba helyezték a rendeletet. Nincs arról tudomásunk, hogy a községből e rendelet alapján Németországba került volna valaki. (A németek által lakott községekből többen vállalkoztak a németországi munkára.) PARTIZÁNOK A MENEKÜLÖK KÖZÖTT...? Paksról érkezett Madocsá- ra a távirat 1944. október 14-én este 6 órakor. A járási főszolgabíró értesítette a madocsai elöljáróságot: „A községeken átvonuló menekülteket szigorúan ellenőrizze, mert az a gyanú, hogy partizánok is szivárognak a menekültekkel.” A 3284. számon iktatott táviratra a főjegyző a következőket írta: „Tudomásul, intézkedés megtéve. 1944. X. 16.” Nem ismeretes, milyen konkrét intézkedést tett a községi főjegyző, az irattárban nem találhatók idevonatkozó adatok. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a doboláson kívül — ha ez egyáltalán megtörtént — nem történt tényleges intézkedés. AZ EBEK ÉS A MACSKÁK VfiDELME Ha már az embert nem, a kutyát és a macskát rendeletileg védelmezték 1944ben. A földművelésügyi miniszter rendeletet adott ki, amely kimondotta: „Az utóbbi időben mind gyakrabban érkezik panasz hozzám arról, hogy egyes vidékeken a kutyákat és a macskákat fiatalkorú gyermekek összefogdossák és több helyen üzletszerűen foglalkozó vállalkozóknak eladják, kik az állatokat leölik, bőrét pedig magas, 20,—, 30,— pengős áron értékesítik. Minthogy ez az eljárás egyfelől a szükséges fegyelem meglazulására vezet, másfelől pedig azzafl a következménnyel járhat, hogy az eb- és macskalétszámot a nem kívánatos mértékben csökkenti, az alábbiakra hívom fel címet...” S a miniszter rendelkezett — az állat eladójának hatósági igazolvánnyal kellett bizonyítania, hogy „a felkínált állat a saját tulajdona”. Az irat intézkedés nélkül került az irattárba. ELŐKÉSZÜLETEK MADOCSA KIÜRÍTÉSÉRE Madocsa közel fekszik a Dunához, a község keleti határát éppen a vén folyam alkotja. A második világháború során, amikor a front a térséget elérte, Madocsát is és a töhbi Duna-menti községet is ki kellett volna üríteni. A kiürítési parancsot és a tájékoztató plakátokat a községi elöljáróság kellő időben megkapta. A járási katonai közigazgatási és gazdasági parancsnokság a következőket közölte a község vezetőivel 1944. november 18-án: „Mellékelten megküldöm a m. kir. honvéd hadosztály parancsnok úr által kiadott kiürítési felhívást 25 példányban azzal, hogy annak kifüggesztéséről azonnal intézkedjék. Már most felhívom, hogy a kiürítés elrendelése esetén a kiürítés végrehajtása érdekében mindent tegyen meg, mert azt csendőr- és honvéd járőrökkel ellenőriztetni fogom. Madocsa és környéke felvevő helye Bikács és Kis- tápé lesz, mely községekkel azonnal lépjen érintkezésbe a kiürítendő lakosság elhelyezésének, elszállításának, étkeztetésének stb. megszervezése végett. Ezekre vonatkozó intézkedését és annak eredményét parancsnokságomnak azonnal jelentse.” Az elöljáróság már egy nappal később útnak indította Földes Jánost azzal a megbízással, hogy keresse fel Bikácsot és az ottani elöljárósággal együtt a szükséges intézkedéseket tegye meg. A „szálláscsináló” Földes János már november 19- én megérkezett Bikácsra. Az irat hátoldalán olvashatjuk: „Igazolom a benti kiürítéssel kapcsolatos tenni és tudnivalókat (elhelyezés élelmezés megszervezését) tudomásul vettem. Bikács, 1944. november 19-én.” Amikor ezt a záradékot az irat hátlapjára vezették, vagy nem gondolták kellően végig a blkácsiak a dolgot, vagy sejtették, hogy az egész Madocsa nem fog hozzájuk költözni. Mert minden valószínűség szerint annyi férőhely nem volt, amennyi igény je. lentkezett volna, s bajba került volna a község élelmiszer-ellátása is. De aláírták, és ezzel az ügy részükről elintézettnek volt tekinthető. Földes János másnap — 20-án — már visszaérkezett Madocsára. Jelentkezett a megbízóinál, átadta az iratot. Az elöljáróság telefonon értesítette a katonai parancs- noskágot, hogy a rendeletben foglaltak szerint jártak el. A madocsaiak azonban nem hagyták el lakhelyüket. Hiába adta ki az alispán a kiürítési parancsot, hiába fenyegetőzött a katonai parancsnokság — a lakosság maradt. K. Balogh János
