Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

1985. szeptember 1.

KÉPÚJSÁG 11

Apáti-Tóth Sándor fotói az Ernst Múzeumban

Iparművészet Hamburgból

Kelet nyugatról?

Brigitte Enpers munkái

Apáti-Tóth Sándor kiállítási katalógusában ezt írja magáról:

„ Nem voltam még egészen húszéves, amikor nagy, szent elhatározással végérvényesen és visszavonhatatlanul eldöntöttem: fotográfus leszek. Megteremtem a „magam mítoszát” — fotókon. ]„Hősi énekkel” állítok emléket paraszt-ember nagy- szüileimnek, megmutatom a

szerelem-születés-elmúlás „százezer éve” bennem kavargó élményét, s rögzítek néhány emlékképet Európáról — fotóim majdani boldog nézőinek gyönyörködtetésére, örömmel jelenthetem: „a mű” bevégeztetett. Harminchét éves vagyok.

Az első fényképezőgépem egy ALTISSA—BOX masina volt, amivel az első önálló képriportomat 1955. május 1-én készítettem. Először tizenhárom éves koromban szerepeltem munkámmal fotókiállításon. Nemzetközi tárlaton először Tokióban állították ki képeimet 1965- ben. Első alkalommal a pécsi országos középiskolás fotókiállításon kaptam díjat 1966-ban.

Fontosabb önálló kiállításaim a következők voltak: 1970. Szeged, 1971. Cegléd, Budapest, 1972. Budapest, 1974. Cegléd, Budapest, Nagykőrös, 1975. Karcag, Abony, 1980. Miskolc, Cegléd, 1982. Eger, 1984. Cegléd. Nagyobb kollekcióval szerepeltem a Munkásmozgalmi Múzeumban a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója „Első” valamint a Nemzeti Galériában a „Második” kiállításon. Képeim láthatók voltak a magyar fotográfia történetét áttekintő „Tény-kép” című kiállításon a Műcsarnokban.

Cegléden születtem, ma is ott élek. Alkalmazott fotográfusként dolgozom, fotóim számos napi-, heti-, és képeslapban, folyóiratban megjelentek. Készítettem könyvborítót, illusztrációs mellékletet, plakátot, prospektust s több terjedelmes néprajzi sorozatot. Ceglédi felvételeimből két alkalommal jelent meg képeskönyv. Tagja vagyok a Magyar Fotóművészek Szövetségének. „Az emberélet útjának felén” boldogan mondhatom: van néhány ember, akit barátomnak nevezhetek, s akik ugyanezt mondhatják rólam. Büszkeséggel tölt el: ellenségeim is vannak már. Két gyermek szólít apjának. Kívánom: ne csalódjunk túl nagyot egymásban.”

Akár a színátmenetes selyemkendőiket nézem, akár a könyvek kecskebőr kötését, akár a finom rajzú kerámiákat, egyre jobban megszilárdul az első benyomás: keleti ízeket érzek ezeken a Hamburgból érkezett tárgyakon.

Legfőképpen persze az összkép, a tárgyak jellege hordozza ezt a hangulatot: a letisztult! egyértelmű formavilág, amely egyetlen gömbölyű testre redukálja az alakot, ha Vázáról van szó, egyetlen hengerré, ha teáskannáról. A fehér és füstszín árnyalatai mellett legfőképp a természetes színezék hatását keltő, indigó- és kobaltkékek, a bágyadt, szinte piszkos színek a leggyakoribbak. Különös, igényes szépségűek a könyvborítók.

Egyaránt vannak használati tárgyak és dísztárgyak: mind igényes, kézműves munkával készült darabok. A textilesek is hoztak kendőket és faliképeket. Közülük Anka Kröhnke faliképéi mutatnak fel művészi erényeket; a szövés függőlegesvízszintes vonalát teszi izgalmassá azáltal, hogy megbontja, egy-egy nyílás erejéig nyitva hagyja, majd egymásra szövi az anyagot. Változatossá teszi a struktúrát ezzel, a textúrát a színek összefogásával, elveszejtésé- vel, újra előbukkanásával rajzolja gazdaggá. Végül az

Johann Sebastian Bach legkisebb fia, a Lipcsében 250 évvel ezelőtt, 1735. szeptember 5-én született Johann Christian Bach, az úgynevezett „gáláns stílus” csiszol- tan kimunkált, gazdagon és gondtalanul virágzó dallamosságot hordozó muzsikájának kiváló mestere.

„Nyári pillangó ez az ifjú Bach, s egy kissé afféle zenei Casanova is, akinek minden édes fordulat, minden zsongó és szirupos melódia- haj lás új kaland és új izgalom” — írta róla Szabolcsi Bence. Ám a megérdemelten szigorú dorgálás mellett is tudomásul kell vennünk, hogy a 18. század végén a zenei közvélemény számára Johann Christian volt a „nagy Bach”, akinek hírneve egy .ideig nemcsak apja, de idősebb testvérei tekintélyét is elhomályosította.

Az idős Bach 50. életévében született lázongó és kissé könnyelmű fiatalember előbb apjától, majd annak 1750-ben bekövetkezett halála után Philipp Emanuel bátyjától tanult zenét. Jelleme már igen korán elütött a család puritán hagyományaitól, s életútja is másféanyagvastagságot is változtatja: plasztikus felületet hoz létre. Másik munkáján színes foltokat sző az egymás mögé rendeződő szövetcsíkokba. Monika Maetzel archaikus hangulatú vázája, kerámia tárgyai a kékek, szürkék árnyalataiban nemle utakra kanyarodott. Érdeklődése elsősorban az olasz zene felé fordult, és még húszéves sem volt, amikor elhagyta hazáját, és Milánóba ment, ahol Mozart mesterénél, a neves bolognai Padre Martininél folytatta zenei tanulmányait. Hatesztendei itáliai tartózkodása alatt komponált tizenkét nápolyi stílusú operájával olyan sikereket arat, hogy később a „milánói Bach”- ként emlegetik... A hangok érzéki varázsába úgy feledkezett bele, ahogyan talán egyetlen igazi olasz kortársa sem. Műveinek legnagyobb része napfényes dúr hangnemekben komponált zene, amelyeket még az antik hősöket megjelenítő operáiban is csak ritkán árnyékolnak be sötétebb drámai felhők. Operái mellett alkotott két oratóriuma, nagyszámú zenekari kompozíciója, versenyművei, kamaramuzsikája könnyed, fölényes alkotói lendületről tanúskodnak, amelynek lefontosabb célja színes, csillogó dallamok szerkesztése. Ez a művészet, amely azonban Per- golesira és a mannheimi alkotókra utal vissza, mindcsak szép felületükkel, de kézbe simuló formáikkal is kitűnnek.

Wilfried Moll gyönyörű ezüst és fém evőeszközöket mutat be. Végre megfelelő méretű és mélységű kanál is van a készletben. Formája dísztelen, s nagyon harmonikus.

emellett elhatározó befolyással van a fiatalabb nemzedékre. Az általa híressé vált „éneklő allegró”-t például Mozart is tőle tanulja el, és Mozart fejlődésében, zenei egyénisége kibontakozásában kevés kortárs alkotó hagyott olyan mély nyomokat, mint Johann Christian Bach.

Ez a mindössze 47 évet élt és apjától oly messze távolodott, mediterrán lelkületű művész, aki talán elsőként értette meg az előretörő klasszicista művészetszemlélet lényegét, szenvedéllyel kutatta az új és új formai és — a kor divatjának megfelelően — instrumentális kifejezés lehetőségeit is. Zenekarában első alkalmazóinak egyike volt az 1690 táján Nürnbergben megszerkesztett klarinétnak), s ő szólaltatta meg elsőként nyilvános hangversenyen kora vívmányát, a pianofortét.

Johann Christian Bach 1762-től haláláig Londonban élt. (Ezalatt látogatta meg őt Mozart is.) Az ott töltött két évtized, zeneszerzői munkásságának nagyobb hányada, még előző alkotói időszakánál is aktívabb és szélesebb körű zenei tevékenységgel

H I

Uwe Lerch kerámiái

Az arany-, ezüst- és fémékszerek az újdonság erejével hatnak. Nálunk kevés és jelentéktelen modern ékszer készül, ha készül is, inkább csak fémből, kőből; üvegből.

A magyar művészek már bemutatkoztak Hamburgban, 1981-ben. Ez a viszonzott kiállítás a biztosíték arra, hogy a dialógus folytatódik.

Torday Aliz

telt el. Londonban honfitársával, a kötheni születésű Karl Friedrich Ábellel közösen hamarosan meghonosítja a „Bach—Abel koncertek”. et. A konzervatív angol közönség előtt olyan sikerrel szerepelitek, hogy kezdeményezésükre 1775-re felépült a szigetország fővárosában egy új koncertterem, a „Hannover Squere Room”, amely egy évvszázadon át London egyik leghíresebb koncertterme volt.

Johann Christian Bach — miként ugyancsak Szabolcsi Bence írta — „különös keresztül a század közepén; Pergolesi felől jön és Mozart felé mutat”.

Az európai zenetörténet folyamatában mai megítélésünk szerint nélkülözhetetlen láncszem ennek a rövid életű alkotónak az életműve. A két korszak határán álló, rombolva építők egyike a legkisebb Bach-fiú, akinek azonban az elmúlt két évszázad alatt apja és a klasszicizmus óriásainak árnyékában csak a másodlagos jelentőségű alkotóknak kijáró emlékezés jutott osztályrészül.

SZOMORY GYÖRGY

Egy muzsikus a barokk és a rokokó határán

A magyar film a nagyvilágban

Mostanság, amint közeledik az októberi kulturális fórum megnyitásának időpontja, s az európai országok arról tanácskoznak: hogyan sikerül Helsinki szellemét érvényesíteni a kultúra; művelődés, művészeti cserekapcsolatok területén, a legkülönfélébb számvetések készülnek.

Mérlegre ikerül — például — a magyar film helye, rangja a nagyvilágban. Az utóbbi negyedszázad e tekintetben úgyszólván tartósan pozitív eredményeket hozott; művészeti ágaink közül alighanem a film — s elsősorban a játékfilm — az, amely a legnagyobb ismertségre, s elismertségre tett szert, egyengetve ily módon az irodalom, a színházművészet külföldi útját is.

Természetesen a kép nem teljesen zavartalan. Főleg korábban, még a filmes aranykornak számító hatvanas éveken is szokás volt — némi alappal — arról beszélni, hogy a külföldi fesztiválsikerek, s az itthoni visszfhangta- lanság, részvétlenség között túlságosan nagy a szakadék, filmjeink sikere a nagyvilágban csak afféle kirakatsiker, látszateredmény. Jancsó Miklós, aki a legnagyobbak, Bergman, Antonioni, Fellini közé emelkedett szakmai tekintély vonatkozásában, kabarétnéfák, gúnyrajzok gyakori tárgya volt; meztelen nőit elutasítás, vagy értetlenkedés fogadta. S bár azóta a naturizmus is polgárjogot nyert Magyarországon, még most sem mondhatjuk el., hogy a Jánosát illető hazai, s a külföldi visszhang azonos volna. Kétségtelen azonban, hogy az a fajta „kettős könyvelés”, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján még eleven gyakorlat volt — tudniillik készültek „közönségfilmek” és

fesztiválokra szánt „müveszfilmek”, s az utóbbiakat néha később láthatta a hazad közönség, mint a külföldi publikum, — az utóbbi esztendőkben már nem tapasztalható. S az is bizonyos, Iho'gy flilmiművészetünk „Szabó-korszaka”, mely a Mephisto sikerlével — Oscar-díj aval — s a Red'l ezredesével — Canmes-ban — folytatódott, filmjeink itthoni közönségfogadtatására is jótékonyan Ihatott.

1984-ben tizenöt magyar dokumentum-, animációs- és játékfilm aratott sikert külföldi fesztiválokon; közülük egy — Mészáros Márta filmje, a Napló gyermekeimnek — Cannes-ban és Chicagóban is díjat szerzett. Nos, ha a .magyarországi fogadtatás csupán egyik, bár igen fontos adatát vizsgáljuk, ezek a fesztiválnyertes alkotások itthon talvaly legalábbis csak közepesnek .mondható eredrnényt értek el. Kiugró hazai sikert e tekintetben csak a Te, rongyos élet! hozott, Bacsó Péter .műve az „ötvenes évek” kitelepítéseiről, ami .még akkor is figyelmet és elismerést érdemel, ha megkockáztatjuk: nem kevesen, főként a film sikamlós jelenetéi miatt mentek el a moziba. Az már hagyományos jelenség, hogy a fesztiválsikeres magyar filmeket az itthoni kritika túlnyomórészt jól fogadja, tehát nem lehet úgy magyarázni a nemzetközi sikereket, hogy sok a fesztivál, ezért akad .babér számos filmalkotásunk számára. A szakmai (megítélés dolgában tehát ma már úgyszólván teljes a (harmónia itthon és külföldön. Ritkábban adódik, hogy valamelyik filmünk csupán azért nyer díjat valahol, mert a fogadó országban nem ismerik a mi viszonyainkat, és túlértékelik a film adta információt.

Legújabban egy meglehetősen bonyolult jelenség érezteti hatását filmes kölcsönkapcsolatáinkban, s ennek fölismerése jellemezte az idei játékfiimszemle szenvedélyes vitáit. Arról van szó, hagy külföldi vendégeink — kritikusok, forgalmazók, gyártók, alkotók — fölvetették: túl sok koprodukcióval hozakod ik elő mostanában a magyar filmművészet, s ez lassanfcint már nemzeti jellegét veszélyezteti. A ibaj egyelőre még *em nagy — tehetjük hozzá; nemrégiben a Franciaországban élő Szabó László francia főszereplőkkel forgatott munkája, a Sortűz egy fekete bivalyért, mint magyar film szerepelt sikeresen egy fesztiválon, ám figyelmet érdemelnek a nemzetközi együttműködéssel készült filmeket illető aggódó észrevételek. Tanulságos például, hogy a magyar—.amerikai koprodukciók eddig szinte mindannyiszor kudarccal jártak, sem a közönség, sem a kritika nem fogadta őket egyöntetű hozsannával. Sokkal kedvezőbbek .és ígéretesebbek a nyugatnémet partnerekkel készített vállalkozások eredményei. Mintapéldának .tekinthető Gyarmathy Lívia Együttélés című dokumentum-játékfilmje, ímely NSZK—magyar koprodukcióban olyan kérdést tárgyált, ámely Európa, s a világ egyik legégetőbb problémája; a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élése, a Imúlt sérelmeinek föloldása termékeny együttműködésben. Ilyen típusú témák közös földolgozása a jövőben is nagyon hasznos lehet, s jól szolgálja a résztvevő országok filmművészetének fejlődését külön-külön, s persze, a kinematográfia egyetemes előrehaladását. Nemzeti és nemzetközi így .forrhat egy- ségbge, megőrizve köbben egyedi sajátosságait. Ez a szép lehetőség visszautal a film — a némafilm — eredetére, mely nemcsak a kasszasiker egyetemességét ígérte, hanem a közös dolgaink közös, élményszerű átélésének egyetemességét is.

KÖHÁT1 ZSOLT