Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
1985. szeptember 21. io Hepüjsäg IRODALOM amás letette a táskáját az előszobában, egy > órával korábban jött haza a szokottnál. A lakásban csend fogadta. Edit talán éppen vásárol, vagy útban van az óvoda felé. Bepillantott a konyhába, az edények a szárítóra rakva, talán valamit harapni kellene a munka előtt, azután hozzáfog ehhez az ügyhöz. Válóper, az asszony, aki válni akar külföldi, két gyerekük van, de az anya csak az egyikre tart igényt, a fiúra, azt mondja, neki a lány nem kell. De szabad-e elválasztani a testvéreket, még ha külön- neműek is, az apa viszont mindkettőt vállalná. Arra is hivatkozik, a nagymama is be tudna segíteni a gverme- kek nevelésébe. Bonyolult ügy, mormogja magában, lehet, hogy éppen ő az oka a fiatalok szétválásának, hiszen évekig egy fedél alatt laktak, és most is csak néhány lépcsőház választja el őket egymástól. Szokatlan most ez a csend, Enikő sem motoz a játékaival az előszobában. Ilyen csendben lehetne igazán jól dolgozni, de addig nem érdemes hozzákezdeni, amíg haza nem jönnek, úgyis kizökkentenék a munkából. Körülnézett, mivel üthetné agyon a legfeljebb félórányi időt. Leviszem a szemetet, gondolta, azzal is előbbre leszek. Felkapta a műanyag vödröt, és a bejárati ajtó felé mozdult, de mielőtt kiléphetett volna, felcsörgött a telefon. A szemetesvödörrel a kezében visszafordult, megmarkolta a kagylót. La- joskám, te vagy az, gügyögte egy női hang. Nem, mondta Tamás kimérten, de lehetnék az is. Most az vagy. vagy nem, méltatlankodott a nő. Ha maga fekete hajú, szép és okos, akkor nagyon érdekel, mondta a kagylóba, ugyanis olyan a feleségem. Hülye, válaszolta a nő, és letette a kagylót. Tehát egy válás, indult el benne az ügy. és mi legyen a gyerekekkel. Kilépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A pincében rothadó gyümölcs és valami nyomasztó penészillat fogadta. Nyilván nem ürítik ki rendesen a kukákat. Most az övébe is beletapadt a szemét. Hozzá- ütögette a vödrét a nagy tároló konténerhez. Leoltotta Hajdú Gábor: Kulcs a zárban a villanyt, és visszaindult, és egyszerre nyugtalanság szállta meg. Szabad kezével a zsebéhez kapott, a kulcs nincs a zsebében, valószínűleg a zárban maradt. A fene egye meg, morzsolta szét a szavakat a foga között, most kizártam magam. Néhány lépéssel felért az ajtóig. Valami csodában reménykedett. Hogy Edit közben hazajött, hogy az ajtó mégsem csapódott be, és csak meg kell lökni, máris feltárul. De hiába nyomta lágyabban, majd erőteljesebb lökésekkel az ajtót, a zár nyelve szilárdan őrizte pozícióját. Most mi lesz, töprengett magában. Nem hallott még ilyen helyzetről. Megvizese- dett a hátán az ing. Editnél van a kulcs* biztatgatta magát. Rövidesen itt lesznek, és megoldódik ez a hülye helyzet, hogy az ember nem tud bemenni a saját lakásába. Mert belül felejtette a kulcsát, kívü pedig nilncs kilincs1, csak egy gomb, amely tulajdonképpen semmire sem jó, pusztán arra, hogy annak segítségével be lehet csapni az ajtót. Ez tehát ezeknek a házgyári lakásoknak az egyik nagy hibája. Neki, legalábbis most ez. Letette a vödröt az ajtó elé, és lebot Lad ozott a lépcsőn. Kiment a feljárati ajtó elé, innen legalább látom őket. Ácsorgott néhány percig, de nem látta Edit és Enikő ismerős alakját. Emberek mentek ed mellette közömbösen, talán a másik, vagy a harmadik lépcsőházban laknak, nem tudta. Rémlett, hogy egyiküket-másiku- kat mintha látta volna már valahol, de ebben sem volt biztos. Ebben a lépcsőházban is harminchárom család lakik, gondolta lehangoltan, és talán néggyel, vagy öttel vagyunk köszönő viszonyban. Felemelte az arcát a tízemeletes épület tetejéig, egy félig nyitott ablakból a szemébe lövellt a fény. Mintha rám dőlne az épület gondolta, és a mellén érezte a nagy szürke blokkok súlyát. Üjabb tíz perc múlt el, vagy talán tizenöt. Edit még mindig nem jött. Talán a szomszédnak kellene szólni, vagy a házmesternek, de az három lépcsőházzal odébb lakik, és lehet, hogy nincs is itthon. Üjra felbaktatott a lépcsőn, néhányszor megnyomta az ajtó melletti csengőt, de bentről nem jött válasz. Talán egy óra múlva, gondolta lehangoltan, most indulnak haza az emberek a munkahelyükről, kirajzanak az utcára, mint a hangyák, és ki-ki elindul a lakása felé, hogy ott élíe tovább az életét, azt a fél napot, ami a munkaidőn kívül van. De ő nem élheti, mert feledékeny volt, szórakozott, figyelmetlen és becsapta az ajtót, a kulcs pedig belül maradt a zárban. aj Jilván Edit nem állja ff|y:nej> szó nélkül, ha ad- **#|dig nem történik valami. Alig várt újabb öt percet, egy ismerős arc bukkant elé, a hóna alatt táska. Ez valahol a negyediken, vagy az ötödiken lakik, gondolta örömmel, bár a nevét nem tudta. Köszöntek egymásnak, majd Tamás elhadarta, mi történt. Egyszer mi is jártunk így, válaszolta a könyvelő kinézetű. De ugye nincs bezárva. Nincs, nincs, bizonygatta Tamás, csak becsaptam. Hozok csavarhúzót, indult el a másik a lifthez. A könyvelő kinézetű rövidesen visszatért, közben levetette a kabátját, és melegítőt vett fel. Ha szerencsénk van, makogta, akkor gyorsan meglesz. Tudja, attól függ, milyen erős a zár rugója. Neki- feszítette a vékonyka résnek a csavarhúzót, és a nyelére aprókat ütött a franciakulcs- csal. De vagy a rugó volt túl erős, vagy nem találták el jól a nyelv magasságát, hiába nyomták, az ajtó nem engedett. Hát ez nem megy, mondta a másik lehangoltan, és cigarettára gyújtott, hátha támad így egy jó ötlete az embernek. Közben a bejárat felől lépések hangzottak, egyszerre többen nyomakodtak fölfelé a lépcsőn, köztük a szomszéd is. Bentmaradt a kulcs a zárban, ugye, vélekedett szakértelemmel, s ettől Tamás megértette, ők is jártak már így. A mienk könnyen kipattant. mondta a szomszéd, hiszen akkora a hézag az ajtó, meg a tok között, hogy majdnem belefér az ujjam. Letette a táskáját, és megvizsgálta az ajtót. Hát itt nincs akkora hézag. El van fordítva belül a kulcs Tamáském? Kérdezte a szomszéd, ő eddig Török úrnak szólította. Nem tudom Tibor, vonta meg a vállát Tamás. Nem emlékezem. Csak amikor hazajöttem, és kinyitottam, ösztönösen belülre tettem a kulcsot így csinál az ember. » amás eddig nem is I ügyelt rá, hogy kik ____vannak mögötte. A d olgozó alak a hátát bámulta. Egyszerre csak megszólalt egy ismeretlen hang. Hoztam egy hosszabb csavar- húzót. Két melegítős alak állt mögöttük, nem emlékezett rá, hogy valaha is látta őket. De Török Tibort ismerték. Majd rövidesen egy újabb jött, ő is melegítőben, segítőkészen, és csak a beszédéből következtetett rá, hogy ő is itt lakik a lépcső- házban. Majd nemsokára ott látta a házfelügyelőt is, aki rövidesen elment, majd egy fiatalemberrel tért vissza. Ekkor ért a lépcsőfordulóba Edit is Enikővel. A fiatalembernek rövid bajuszkája volt, ő is szerszámokat szorongatott a kezében és egy zseblámpát. Arra kell vigyázni, mondta a bajuszos, hogy a borítólemezt ne feszítsék neki a zárnak. Most ő vette birtokba a terepet, a többiek cigarettáztak, és különböző történeteket meséltek. Egyikük lehajolt Enikőhöz és a kezével árnyékfigurákat formált a gyér fényben. Még, mondta a kislány, még, másikat is. többet talán nem tudsz. Tamás közben a bajuszost figyelte, aki szakértelemmel matatott a záron. Az a baj, mondta az, félig hátrafordulva, hogy nekinyomták a lemezt a zár nyelvének, máskülönben már kipattant volna. Végnélküli percek múltak el, Edit szemrehányóan bámulta Tamást, amikor az ajtóból fémes kattanást hallottak, majd azt követve feltárult a fekete névtáblával ellátott bejárat. Hát ennyi volt, mondta a fiatalember, és összeszedegette a szerszámait. Mondtam én, hogy Zoli majd megcsinálja, dörmö- gött a házfelügyelő. A fiam ugyanis műszerész, és most katona. Tamás körülhordozta a tekintetét a szűk lépcső- házban, hogy szemrevehesse az arcokat. Vagy tízen szorongtak már a falhoz lapulva, különféle szerszámokkal a kezükben. Tamás telisteli volt feszültséggel, de elne- veitte magát. Másik bezárt ajtóm nincs, mondta, majd sorban kezet fogott mindannyi- ukkal. Amazok is kezet fogtak egymással, az ismerősök ismerősként köszöntek el egymástól, volt, aki a nevét mormogta, legalább utólagos bemutatkozásképpen, mikor elmentek, Tamás még egyszer a szomszédja. Török Tibor leié fordult, aki továbbra is az ajtónál állt. Hát köszönöm neked is, Tiborkám, mondta és megvárta, hogy a szomszéd egy szervuszt köszönve, bezárja az ajtót. Ekkor ő is bement a még mindig nyitott ajtón. Rápillantott a zárra, amelyen bizony látszott a beavatkozás nyoma. Hát ezt valószínűleg ki kell cserélni, gondolta, és amíg becsukta maga mögött az ajtót, arra gondolt, hogy ez a zárban felejtett kulcs most néhány félóra alatt közelebb hozta egymáshoz és őhozzá is a lépcsőházban élőket, mint az elmúlt öt esztendő, amióta itt laknak. Azután arra gondolt, vajon megismeri-e majd valamennyiüket az utcán is, hogy köszönni tudjanak egymásnak. Juozas Bulota: Himnusz a nőhöz Ezer apró jelből arra lehetett következtetni, hogy a városba beszökött a tavasz. A nyitott ablakon át az olvadt hó szagával együtt belibbentek egy hegedű szenvedélytől fűtött hangjai, amelyeket csak néha zavart meg az örömtől hibbant macskák nyávogása. De azért ki lehetett venni, hogy az egy emelettel feljebb lakó muzsikus Schubertét játszik. „Ave, Maria!” ... Himnusz a nőhöz... A férj az asztalnál ült és írt. Csak úgy dőltek a tollából a szavak. „Drága szerelmem! — írta a férfi. — Te vagy reményeim tavasza.” Repeső örömmel rajzolta az első szavakat, melyek úgy csillogtak-villogtak, mint a kavicsok a hegyi patakban. „Azért írok Neked, mert nincs elég erőm, hogy ma hallgassak. Ha rajtam múlna, kristálytrónust emelnék Neked odafent a hegyekben, olyan tisztát és törékenyt, mint a szerelmem ...” Kis gondolkodás után áthúzta a „törékeny” szót, és így folytatta: „...tartósat, mint a szerelmem, amit irántad érzek. Karomba kapnálak, és elvinnélek a távolban kéklő csúcsra. Te pedig helyet foglalsz ezen a havasi gyopárral díszített ragyogó trónuson. Lábad előtt félénken lapulnak meg a hegyi kecskék...” Űjból megállt, a „kecskéket” „zergékre” javította, majd tovább írt „És én csak messziről merek gyönyörködni a Te magasztos fenségedben ...” A férj hosszan elgondolkodott, aztán elhajította a tollát. — Még csak az kéne! — mondta fennhangon. — Ki főz akkor ebédet? Á, jobb lesz, ha veszek neki az ünnepre egy új fazekat! Zahemszky László fordítása Oláh Zoltán: Ki beszél majd Szarka Józsefnek A vízbe hullt citera-nóták már sohasem pendülnek vissza egyikünk fülébe sem, hiába hullnak harangló könnyek a szemből. A citera-nótákat senki sem kérheti vissza. Ott maradnak örökké a parton, tüzek rőzseláng-húrjaiba zárva. Fecskeszárnyakra költözött ez a nyár is, s mi azért megkérdezzük a varjú-lakatra zárt fáktól, hogy ki beszél majd a délelőtti házfalak ránk könyöklő árnyékairól, a holddal korongozó esték melegéről, hol Mózes-arcú öregek útszéli fákra aggatják a szempilláik mögül kiszökő álmot? Ki beszél majd a sötét szemöldököt vonó égről, az ablakra verődő hárfa-eső húrjairól, földbe taposott levelek alatti tóról, falakon túli fényről, hol csillagot őrölnek a nyárfák? Este van. A köddel kolduló nádas megköti a szél utolsó szusszanását, s együtt alszanak el. Lefekszünk mi is a Balatonba kökénylő dombok alvó tövébe, s nem kérdezzük mi már senkitől, hogy ki beszél majd a hazáról, a házról, ablakok alatti térről, ahonnan félhold-bárddal hóhérlik a határ. Nem kérdezünk mi már semmit, csak ennyit mondunk: A vízbe hullt citera-nótákat senki sem kérheti vissza. Ott maradnak örökké a parton, tüzek rőzselánghúrjaiba zárva Kari Henrik: Magyar orvosok és temészetvizsgálók besztercebányai gyűlése, 1842. Boehm József: József nádor, 1846. Fotó: Gottvald Károly Kari Henrik Ernő: Kovachich Márton György emlékérme, 1813. Ismeretlen művész: Lóverseny-érem, 1841.
