Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

1985. szeptember U.

Képújság 7

Miért működőképes a vállalati taaács a dalmandi kombinátban

Kár lenne azt állítani, hogy az új vállalatirányítási formát — jelen esetben a vállalati tanácsokról szólunk, a dalmandi kapcsán — egyértelmű lelkesedés, vagy akár csak egyetértés fogadta.

A vállalatvezetők közül sokan jogkörük megnyirbálását féltik a vállalati tanácsoktól, másoknak olyan aggályaik vannak, hogy az új irányítási formából fakadóan hozzá nem értők sodorják veszélybe döntéseikkel a gazdasági vezetést, sőt az egész gazdálkodást.

Aztán még számos kérdés vetődött és vetődik fel. Dal- mandon, a mezőgazdasági kombinátban kerestük a választ a kérdésekre, ott, ahol a vállalati tanács és a vezetés között olyan az összhang, amilyent megálmodtak az új irányítási rendszer kimódo- lói.

Az első kérdéscsoport, amely mind a Vas István vezérigazgatóval, mind Prá- vics József vállalati tanácselnökkel való beszélgetés során elhangzott, nagyjából ez volt:

— Ellentmondást lát az újságíró abban, hogy az üzem egyszemélyi felelős vezetője az igazgató — jelen esetben a vezérigazgató — ugyanakkor a munkáltatói jogokat a vállalati tanács gyakorolja. No, ez még nem nagy ellentmondás. A vállalati tanács kidolgozza az üzemirányítás, a gazdálkodás általános terveit, koncepcióit. Látszólag ott kezdődik az ellentmondás, amikor egyes kérdésekben nincs egyetértés a vállalati tanács és az egyszemélyes felelős vezető között. Tegyük föl, hogy az igazgató nem ért egyet a vállalati tanács dön.

tésével, de fegyelmezett és végrehajtja azt. Az elképzelés „nem jön be”. A vállalati tanács elkönyveli, hogy nem volt szerencsés a határozata, az igazgató viszont — mint egyszemélyi felelős vezető — kénytelen vállalni az eset konzekvenciáit.

Vas István is, Právics József is, meg a véleményükhöz csatlakozó Kiss István szb-titkár is azt mondták, hogy ez végül is elképzelhető — szó szerint ma már nem tudom idézni érvelésüket, lényegét azonban igen —, csak nem őnáluk.

A vezérigazgató egy érdekes kifejezést használt ennek a kérdésnek a vitatásakor: vállalati kultúra.

Miről is van szó? Legalábbis Dalmandon. A demokratizmus már korábban is jelen volt. A vállalati tanács létrejötte tulajdonkép- jen ezt az állandóan jelenvolt demokratizálódási folyamatot ismeri el. Ha úgy tetszik, szentesíti. Tanácscsal vagy tanács nélkül eddig is megvolt a kontaktus a dolgozókkal.

A viták tehát nem annyira üzemen belül folytak a mostani helyzetet megelőzően sem, hanem inkább az állami akarat és az üzemi érdek ütközött.

Azt hiszem, nem tévedek, ha az állami akarat kifejezést használom, hiszen a vezérigazgatóval egyetértettünk abban, hogy az állami, össznépi érdekre történt hivatkozás sokszor csak hivatkozási alapot jelentett, mögötte nemegyszer csak valamiféle nagyon elvont tartalmat lehetett fellelni — ha lehetett. Különben is a különböző érdekeket csak dialektikusai! szabad vizsgálni és szolgálni. Akkora az

érdekek összefonódása, hogy különválasztani őket voltaképpen nem is lehet. (Ez a cikk szerzőjének véleménye, bár valószínűsíthető, hogy Vas István is hasonlóan vélekedik.)

Valamikor könnyebb is, meg nehezebb is volt a hely. zet, a direkt irányítás korában. Akkor ha parancsot kapott a vállalat valaminek a megvalósítására, azt megteremtette. Hogy mibe került?

— különösebben nem érdekelte. A veszteséget az állam elismerte, vagyis dotálta. Később aztán megmaradt a direkt irányítás, de az állam már nem dotálta a veszteséget. No, ez nem ment.

Hatalmi szóval sok mindent meg lehet csinálni, sok mindent azonban nem. A demokratizmus messze hasznosabb dolog.

Persze az egyszemélyi vezetés nem nélkülözhető. Ezt mindkét „pólusról” hangsúlyozták. A vezérigazgató is, meg a vállalati tanács elnöke is. A legutóbbi tanácsülésen felhatalmazták az igazgatót, meg a legközvetlenebb munkatársait, hogy bizonyos meghatározott kérdésekben

— amelyek nem ellentétesek az alapkoncepciókkal — egyedül, vagy szűk körben döntsenek, utólagos beszámolási kötelezettség mellett.

Mindketten emlékeztünk arra, amit a vállalati tanács alakulóülésén Vas István mondott, most is ő hivatkozott akkori szavaira: De jó lett volna sokszor, amikor döntenem kellett, ha mellettem állnak valakik. Akkor magam voltam, de döntenem kellett.

— És most?

— Most többen vagyunk. Egy testület áll mögöttem, mellettem.

— Azt is mondta, Vas elv- társ, hogy a vállalati tanács valamiféle biztosítékot is jelent.

— Föltétlenül. Biztosíték a vállalat számára, de biztosíték az igazgatónak is. Egyébként tessék megtanulni, a vezetés nem, vagy nem csak hatalmi kérdés. A demokratizmus meg pláne nem az. Most mondjam azt, hogy mennyire fontos a naprakész tájékozódás és tájékoztatás? A tanács ebben is rengeteget tud segíteni.

Magunk között voltunk eddig, így minden zavar nélkül megkérdezhettem a vezérigazgatót arról, hogy helyes volt-e az állami gazdaságokban szinte mindenütt az igazgató vagy vezérigazgató-helyettes megválasztását szorgalmaznia a szak- szervezetnek a vállalati tanácselnöki tisztre?

Különösen a legutóbbi SZOT-plénum után magam is kételkedtem ennek indokoltságában.

A vezérigazgató véleménye más, mint a SZOT-é. Azt mondja, hogy neki — nem neki, hanem az üzemnek — nem fejbólintókra van szüksége, hanem partnerekre. Aki partner tud lenni, az segíteni tud akkor is, ha ellentmond, akkor meg pláne, ha hasznos tanácsot ad.

— Egyáltalán ne féljünk attól, ha az igazgatóval szemben (mellett) olyan erők sorakoznak fel, akik partnerek tudnak lenni — Vas István mondta és miért ne higgyünk neki?

Később aztán mind a vállalati tanácselnök szájából, mind a vezérigazgató szájából elhangzott az, hogy az új vállalatirányítási rendszer egyáltalán nem csodaszer, ez egy folyamat, a demokratizmus szélesítésének folyamatában egy esemény. A többi között arra is jó, amit mindketten, pontosabban az szb-titkárral együtt, mindhárman hangsúlyoztak, hogy nem a vállalati hatalmi hierarchia dönti el, kinek mekkora az anyagi és erkölcsi megbecsülése, hanem egyre jobban érvényesül a szocialista elosztási elv, ki-ki teljesítménye szerint részesül a megtermelt és elosztható javakból.

óhatatlanul fölvetődik a kérdés, az a vállati tanácstag, aki végül mégiscsak egy részterületét ismeri az egész üzemnek, hiszen abban él, abban dolgozik, alkalmas-e az egész ügyében dönteni?

Právics József mély meggyőződéssel vallja, hogy igen. Mert megfelelően „felkészítik” a döntésre. Nos, mielőtt bárki valamiféle manipulálásra gondolnia a felkészítés kifejezés hallatán, elmondjuk, hogy nem befolyá. solásról van szó, hanem arról, hogy megismertetik a tanácstagokkal az adott kérdéseket, mondhatnánk úgy is, hogy szakavatottá teszik őket.

Ennek a tájékozottá tevésnek egyik formája, amit a vállalatvezetés kurzusnak nevez Dalmandon. Arról van szó, hogy amolyan tanfolyamfélét szerveznek. Eddig már kétszer volt fél-fél napos tanfolyam a tanácstagoknak. A jövőben még sokszor lesz hasonló.

Azt mondja Právics József: — Nemcsak tanfolyam ez, hanem oda-vissza tájéko. zódás. Információcsere. Ta. nácsülést egyszer hívtunk össze, eddig. Nem kell állandóan ülésezni. Szinte mindennap találkozunk egymással. Nem a formák a fontosak, hanem a tartalom.

Aztán szóba került a bizalmitestület szerepe, egyáltalán a szakszervezeté. A két vezető szinte egyformán fogalmazott, mondván: belőlük élünk.

Még valami megkapott a dalmandi vezetőkkel való beszélgetésben. Egyikük is mondta, másikuk i6, nem egyszer: Mutassuk meg magunkat. Nos, ez a megmutatás rendszeresen meg is történik. A tanácstagok tájékoztatást kapnak a pénzügyi, a munkaügyi és a gazdálkodási helyzetről. Právics József szerint — így a döntésre tudnak tanácstagjaink koncentrálni, hiszen ismerik, tudják, miről van szó. Nem itt ismerkednek a kérdésekkel.

Végül is a legfontosabbal fejezzük be ezt az írást. Miért funkcionál jól a dalmandi vállalati tanács? Rendkívül egyszerű, de egyszersmind rendkívül bonyolult is a magyarázat, amit Kiss István szb-titkár így fogalmazott meg: Hozzáértő, politikus, a szakmájukban kiváló emberek a vállalati tanács tagjai. Ügy érzem, jól sikerült a kiválasztásuk, amiben a szakszervezetnek meghatározó szerepe volt.

Valamiféle összegzést kellene adni befejezésképpen. Nincs összegzés, hacsak nem utalok vissza a Vas Istvánnal folytatott beszélgetés legelejére: A vezetés a

gondjait a dolgozók terhére nem tudja megoldani. Velük együtt azonban igen.

LETENYEI GYÖRGY

Anyagmozgatás

villás

targoncával

Hazánkban közel egymillió ember foglalkozik anyagmozgatással. Arányuk még az

iparban is a foglalkoztatottaknak 15—17 százaléka, a fejlettebb ipari országokban viszont csak a dolgozók mintegy 8—10 százaléka

anyagmozgató. A különbség magyarázata: a gépesítés. Erre különösen a gyárkapun belül van sok új lehetőség, megoldás. Az anyagmozgatás gépesítésének egyik jól bevált eszköze a villástargonca, amelyből — egy nemrégiben készült tanulmány szerint —

ma már több tízezer van használatban á népgazdaság legkülönbözőbb ágaiban.

A KGST gyártásszakosításd programjának keretében két évtizeddel ezelőtt Bulgária kapta meg a villamos emelőtargoncák gyártásának monopóliumát, mivel birtokában volt az ákkumulátorgyártás- hoz szükséges fémek többségének. Az akkor létrehozott Bal'kancar vállalatból napjainkra a világ legnagyobb emelőtargonca-gyártója lett. Ezt a rangját 1978-ban érte el, és azóta1 is tartja a több mint 40 ezer alkalmazottat foglalkoztató bolgár cég. A Ballkanoar jelenleg több mint egy tucat nyugati licencet hasznosít, ezek legtöbbje részegységek gyártására vonatkozik, így például a Bosch-sál .villanymotorok, a Plessey-vel a hidraulika, a brit Perkins-szel dízelmotorok élőállítására.

A Balkancar kelet-európai monopóliumát 1980—1981- ben énte a legkomolyabb kihívás, amikor a Szovjetunió — messze a legnagyobb vásárlója — egy óriási targoncagyár építését fontolgatta Ukrajnában. E tervtől azonban elálltak, miután Bulgária vállalta, hogy 1990-ig megháromszorozza a dízeltargon. cák gyártását. A Szovjetunió jelenleg évi 48 ezer emelő- targoncát vásárol Bulgáriától, s a balkáni ország az évtized végéig évi 7000—7000 villamos-, illetve dízeltargonca szállításával növeli szovjet eladásait.

A legidősebb és a legfiatalabb téesz-tag

Korok és életképek

Tolna megye termelőszövetkezetei a jó adottságok mellett jó munkát is végeznek. Ehhez az igen röviden megfogalmazott tényhez soksok ember mindennapi jó munkájára van szükség. Szükség van egyetemet, főiskolát, középiskolát végzett emberekre, szükség van szakmunkásokra, és olyanokra is, akiknek ugyan nincs szakmai végzettségük, de a rájuk osztott feladatot becsületesen elvégzik. Mert az emberi értékmérők soha nem csupán a diplomákban vagy szakmunkás-bizonyítványokban kereshetők, sokkal inkább az emberben önmagában, a viselkedésében, a munkájában és hozzáállásában, életvitelében fedezhetők fel.

Minden területen — így a mezőgazdaságban is — dolgoznak idősek és fiatalok egyaránt. Idősek, akik már eddigi életük során bizonyítottak, tettek a közösségért, és fiatalok, akik ifjonti hévvel és új elképzelésekkel igyekeznek megtalálni számításaikat. A Kocsolai Vörös Csillag Termelőszövetkezetben 377 tag közül esett a választás Pestalics Illésre — 6 a legidősebb tag — valamint Pestalics Lászlóra — ő a legfiatalabb — és a véletlen furcsa kontóját növeli a rokoni kötelék is, hiszen apáról és fiáról van szó. Keller Ádám, a szövetkezet elnöke is lassan szóba kerül- hat, ha Kocsolán a legrégibb téesz-tagok között keresgélünk, mert jövőre lesz harminc éve, hogy itt dolgozik...

— Aztán csak szépet írjon róluk — mondja búcsúzóul — mert olyan emberek ők, akik ezt érdemlik.

Apa és fia, ülnek velem szemben az irodában, tekintetükben látom, arra gondolnak, talán más is lehetne most a beszélgetőpartnerem Pestalics Illés halántéka körül már őszülő hajszálakat túr keményfogású ujjaival és oldalt pillantva a fiátnézi. László tizenkilenc éves, igazi mai fiatal, a szokásos farmernadrág és kék ing rajta.

— Nekem már jobb sorom volt, mint édesapámnak — mondja, majd hozzáteszi, hogy jó korban született. Nem azért mondja mert ezt „illik”, de bizton is állítja.

— Kocsolára 1945-ben jöttünk és azóta is itt lakunk — így az apa — Heten vagyunk testvérek és összesen öten dolgozunk a téeszben. A családom meg teljes egészében. A feleségem is velem van a sertéstelepen. De mondom tovább az életem sorát, mert kicsit elkalandoztam most. Itt jártam iskolába... Hat elemit végeztem, aztán a dolgozók iskolájában a kettőt a nyolcig... Akkoriában 15 hold földön gazdálkodtak a szüleim.

Valami nagy nehezen el- toillegtünk, de bizony rosz- szul ment a sorsunk. 1951ben beálltunk a közösbe, és én, mivel még nem töltöttem he a 16. évemet, mint besegítő családtag dolgoztam a téeszben két évig, akkor lehettem csak rendes tag. Három évig csordás voltam, meg kanász, később pedig kocsis. De milyen az élet, ötvenhatban szétosztottak mindent, aztán lehetett kínlódni otthon tovább. Jött a két év katonaság, ahonan le akartak szerelni mint családfenntartót, mert meghalt az apám, de tisztes iskolán voltam, így nem lehetett. Az újraalakult téeszbe ismét beléptünk, én már mint tafcarmá- nyos, aztán így dolgoztam hat évig. Egy évig ültem a bakon, úgy lettem később kanász.

— Nem kanász az — igazit apja szavain a fiú, hanem sertésgondozó...

— Jól van fiam, erre mifelénk már csak így emlegetik ezt az emberek. December 21-én, ennek már 16 éve lesz, de még vagy tizenkettő van is vissza, mégha én vagyok a legrégibb téesztag is a mostani gárdából.

Kicsit elgondolkodik Pestalics Illés, homlokán szaladnak az emlékezés redői között a mindennapok történései, és a frissen gyújtott cigaretta első füstjébe mondja:

— Az egyetlen vagyok, aki a régi alapitó tagok közül még dolgozik. Korán kezdtem, az igaz, de a miénk a második hullám, az elődeink már nyugdíjiban vannak. Felnőtt fejjel 1982-ben tettem szakmunkásvizsgát is, de kint a telepünkön is én vagyok a legidősebb.

Közben a fiúra terelődik a szó, kiderül, hogy semmi szülői ráhatás nem volt az ő tagságában, de ha így választott, így is van jól.

— Jó gyerek a Laci, olyan későn nem tud lefeküdni, hogy másnap ébreszteni kellene — mondja az édesapa, és azzal a jóleső, mindent elmondó szülői pillantással dicsér, amit csak az ért meg, akinek van gyereke.

— Szerkezetlakatos szakmunkásbizonyítványt szereztem két éve, azóta itt dolgozom. Nem kell utazni, a forint sem rosszabb — mondja a fiatalember. A vizsga után két nappal már itt is voltam. Már emelték is az órabéremet 1,50-nel, és itt a gépekkel dolgozom, az a mindenem. Nagyon szeretek szerelni és már második éve kombájnozom is. Rám merik bízni a John Deer gépet, az idén silóztam is, és a pénz sem utolsó szempont. A betakarítás három hónapja alatt nyolcezer is összejön, vagy még több is.

— Nem irigylik-e a korom, beliek? — kérdez vissza, hogy aztán így folytassa: — Csak akarat kell, mert munka van, a lehetőség adott. Napi 10—12 óra után is oda lehet érni a diszkóba este kilencre — nyugtat meg, így a szórakozásban sem lóg ki társai közül.

— Imádok motorozni, már a második Simsonomat koptatom, de mióta van autónk, meg jogosítvány, azóta azért az az érdekesebb. Maradok, ez a terv, de itt a nyakamon a bevonulás, mert februárra ígérték. A számításom megvan, és ez lényeges.

— Hárman havonta átlagban 15 ezer forintot keresünk — veszi át a szót az apa, de volt már 21 ezer is. Van otthon is háztáji. Még olyan soha hem volt, hogy ne lett volna sertés az ólamban.

— Az apunak ez a szórakozása is, állandóan a disznók körül pücskörészik — kontráz a fia.

— Ma már feleannyit sem kell dolgozni, mint régen, azért jut idő Harkányra is, ott a téesz üdülője. Olvasni is szeretek. Ha nekem ide hoznának két nagy állatot ingyen, ei sem fogadnám, de disznónak lenni kell. Ezeket szeretem.

Indulunk megnézni a háztájit, amikor a téesz-elnök fékez mellettünk a Lada Nivával :

— Azt is írja le, hogy az Illés már tizedik éve vezetőségi tag és nagyon sokat ad mindenki a véleményére.

Az elnök elautózik, mi pedig egy jó meleg kávé mellett élvezzük a feleség kedves vendéglátását. A portán megnyugtató csend honol, az állatok pihennek, és azt sem nehéz felmérni, hogy ilyen helyen a rend is természetes. Évente húsz hízó kerül innen ki, hogy aztán újak népesítsék be újra Pestalics Illés gazdasági épületeit. A régi háznak nyoma sincs, helyén már új áll, benne központi fűtéssel, szorgos kezek teremtő értékeként.

Apa és fia. A családban is a legidősebb és a legfiatalabb ...

Szabó Sándor