Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-09 / 186. szám
1985. augusztus 9. NÉPÚJSÁG 3 Közösségi jelmezben Az egyik dunántúli falu tanácsa harcba szólította a község apr ajót-nagyját. A tanácselnök a testületi ülésen azt ecsetelte, hogy ha nem itt építik meg az éttermet, hanem a szomszédos településen, csorbát szenved az össztársadalmi érdek. Az ellenérdekű társközség tanácstagja csontarccal hallgatott. Nem lett volna mit mondania? Alig valamivel később arra vitt az utam. Kihalt volt a falu. Az iskolát körzetesítet- ték, a művelődési házat élet- veszélyes állapot miatt bezárták, a vendéglő vakolata évekkel ezelőtt búcsúzhatott el az épülettől — belső falát sűrűn mintázták az ázás- nyomok. „Legszívesebben még a leheletünket is elvin. nók” — ütött bélyeget a szomszéd szándékára a vendéglős, miközben körbemutatott: egyetlen ép szék, asztal nem volt a teremben. „A fejlesztésre szánt összeget mindig a kölcsönös érdek figyelembevételével költöttük el, kerülve a párhuzamos beruházásokat, hiszen a két település egyesítése óta közösek dolgaink..— olvastam mégis a tanácsi jelentésben. Tudom: a tisztségviselők bármikor elém tehettek volna megannyi jegyzőkönyvet aiTól, hogy minden döntést megtárgyaltak, megszavaztak — a társközség képviselője kritika nélkül pártolta terveiket. És senki ne higgye, hogy az anyatelepülés maga a Kánaán: középületei szintén ütöttek-kopottak, étterme se sokkal szebb, mint az említett vendéglő. Am néhány kilométerrel arrébb egyik-másik beruházás megalapozottá tette azt a tévhitet, hogy a falu mostoha, a szomszéd ennek árán virágzik. Lám, az étterem ügyét sem vitatták sokáig, ott épül. ahol nem kéne. „Ezen ne vitatkozzunk. .— hárítja el még a kérdést is a tanácselnök. „A mi községünk nagyobb forgalmat bonyolít le!” Főként ha a szomszéd ék vendéglőjében még ülni is veszélyes — gondolom magamban. Mindegy, a lényeg: itt és most éttermet építeni „össztársadalmi érdek." Lefegyverző a határozottság. Ráadásul félreérthető szembeszállni össztársadalminak kinevezett érdekekkel. Talán ezért hallgatott a tanácstag? Vagy már régebben elszállt vitatkozó kedve? Kérdések, melyekre konkrétan válaszolni szinte felesleges, hiszen nem egyetlen étteremről, nem két kisközség Villongásáról van szó — ennél sokkal többről. Másik történet: A gyárigazgató helyesen azt tartja, hogy „egységben az erő”, s egyszerűen nem érti meg a vele majdnem egykorú szak- szervezeti titkárt: miért akadékoskodik a túlórázások miatt. A demokratikus érzelmeket pillanatok alatt kiűzvén magából, kiabálni kezd: Legközelebb talán már a levelezését is ellenőrizni fogja a szakszervezet?! Szinte készakarva húzza feszesre idegeit szavaiból szikrázik a bosz- szúság: visszaélnek a bizalmával, a testület előtt próbálják lejáratni. Szegény titkár zavarában vörösödik. Kezében gyűrögeti jegyzeteit, melyen az adatok fekete-fehéren bizonyítják, hogy az átlagon felüli túlóráztatás elsősorban szervezési hibákból fakad, nem pedig „begyűrűzik”. Halkan utasítja vissza az igazgató vádjait. Az értekezlet állásfoglalása a kompromisszum jegyében születik: túlóráztatni kell, mert a gyár érdeke most ezt kívánja, de a jövőben mindenki igyekezzék munkaidőben munkát adni az embereknek. Az igazgató mérge nem enyhül, jellemtelenség- ről, valamint a sokat emlegetett „egység aláásásáról” beszél. Eszébe sem jut, hogy az az egység, amire ő gondol, látszat. Az értelmező szótár inkább a szolgalelkűséget magyarázza így. Az érdekek szétválogatása nem könnyű. Még egyetlen fórumon se hallottam, hogy valaki úgy akart a testület igenjéhez jutni, hogy bevallotta: neki a döntés szívügye, mert X. a barátja, jótevője, rokona. Viszont halottam már olyan határozatokról, amelyek több szubjektív elemet tartalmaztak, mint amennyit kellett volna. így épülhetett egy csupán nagyközségi nívójú településen kórház, míg a megyeszékhely egészségügyi intézménye enyhén szólva omlatag. így írt furcsa pályát az; épülő autóút, hogy kikerülhesse az egyik tanácsi tisztségviselő telkét. Valahol, valakik mindig az össztársadalmi érdekekre hivatkozva gondoltak a kelleténél többet magukra vagy a hozzájuk közel állókra. De a nagy szavakat sokszor senki nem meri lefokozni, hát még megkérdőjelezni! Pedig az országos érdek az egyének, a kisebb közösségek érdekeiből építkezik. Igaz, másképpen, mint azt néhányan gondolják. Mert az egyéni érdeket csak idéig-óráig lehet közösségi jelmezbe öltöztetni. Kevés embert ültetnek azért vezetői székbe, hogy ő mindenkor közvetlenül az országos érdeket képviselje. Sőt! Valószínű, hogy egy ipari szövetkezet elnöke éppen azért lett az ipari szövetkezet elnöke, hogy a szövetkezettel törődjön, azt a közösséget képviselje. Oktondi szembeállításnak tartom a már hagyományos megye-megyeszékhely harcot, mely persze — és szerencsére — jobbára a pályán kívül folyik. A nemes vetélkedés azonban mégis hiányzik. Hiszen az ideális az lenne, ha a tanácsüléseken vitatnák meg a különböző részérdekeket, azokból formálva ki az egészet Nyilvánvaló, hogy egy testület nem minden kérdés megválaszolására hiteles — az előterjesztések zömmel egyetlen változatára nehezebb felelős nemet mondani, mint felelős igent. Ha a tiszteletkörök helyett a szakemberek álláspontjai kristályosítják ki a lehetséges változatokat, ezek már alapul szolgálhatnak a testületi eszmecserére, s netalántán a körültekintőbb, a közösség érdekét előtérbe helyező döntésekre is. TAMÁS ERVIN Levelek gondról-örömről Seregély Nándorné levelet írt. Nehezen rótta a sorokat, nem szívesen írta, mégis elkészült vele és feladta. A borítékon a következő címzés szerepelt: „Tolna Megyei Szolgáltató Ipari Szövetkezet elnökének, Pálinkás Istvánnak.” A levél a szokásos módon kezdődött: „Tisztelt Elnök Elvtársi” A levélíró elnézést kért a zavarásért, de úgy érezte, a szövetkezetnek nem jelenthet problémát az, aimi neki hetek óta gondot okoz. Hármasban éldegélnek Kocsolán 87 éves édesapjával, 82 éves édesanyjával, ö harminckilenc évet dolgozott, de a keresete sem volt nagy, így hát a nyugdíja is kicsi. Az öreg Duna tévé pedig erre nem volt tekintettel. „Valami hibája van. Hang van, a kép sötét, de az árnyakat lehet látni rajta. Sajnos nekem nincs annyi pénzem, hogy újat vegyek, de a cSináltatás is sokba kerül. Ezért éjjel, a mikor nem tudok aludni, (nem is szabad sokat a hátam miatt feküdni) eszembe jut, hogy a szocialista brigádok segítenek azon, aki bajban van. Hiszen mi is, a műbőrösök, a Bezerédj óvodát patronáltuk, holott nekem gyerekem se, unokám se lehetett. Ezért foglaltam le magam a Vöröskereszttel és az öregek gondozásával is. És most jön a nagy kérés. ,,Nincs-e mód arra, hogy a szövetkezetük tévései megjavítanák az én készülékemet? Itt lakunk egy eldugott helyen, a falu végén és csak nézzük az üres falakat, pedig de jó volna néha tévézni ! Igaz, kézimunkázom, a kertben dolgozom, már megkaptam a Tiszta udvar, rendes ház táblát is. Mint alacsony nyugdíjjal rendelkező egykori tagjuk, kérem szíveskedjék segíteni rajtam. Még egyszer elnézést kérek a zavarásért, és előre is köszönöm a szíves fáradozását.” Aláírás, dátum, pontos cím, majd „ui. Igaz kicsit messze vagyunk, Dombóvártól 20 kilométerre, de az autó hamar ideér.” Az autó valóban hamar odaért. Seregély Nándorné újabb levele gyorsan megérkezett Szekszárdra. „Először is szeretném hálás köszönetemet kifejezni a gyors segítségért. Én azt gondoltam, hogy írásban értesítenek előbb. És ehelyett ilyen nagy boldogság ért. Nem voltam otthon, Dalmandon voltam gólyákat számlálni, és amikor hazaértem, ott volt a tévészerelő. És most jön a ■meglepetés. Az én tévémet nem tudta megjavítani. De 5 hozott egyet, egy másikat, ami az övé volt, és azt adta 60. születésnapomra... Örömömben a .nyakába borultam, és úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Nagyon szépen megkérem, az elnök elvtársat, szíveskedjenek a tévészerelő címét megírni, mert én is szeretnék a hatéves kislányának meglepetést szerezni. Személyesen el akarok menni hozzájuk. Van egy nagy pólyás babám (dísznek) és azt szeretném a kislánynak elvinnii. Még egyszer köszönöm a segítséget és sok szeretettel és hálával maradok tisztelettel, nyugdíjasuk: Seregélyné.” Seregély Nándorné a címet megkapta, talán volt is már Pincehelyen és átadta a pó- lyásbabát Magyari László tévészerelő hatéves kislányának. Bonyhádi Cipőgyár Versenyben a brigád Néhányan a Kölcsey-brigádból Az elmúlt hónapok során a szocialista brigádmozgalom eredményeiti, helyzetét és gondjait tanulmányozva volt módom jó néhány gyárban, szövetkezetben és hivatalban megfordulni. A benyomás természetesen munkalyen. ként és brigádonként más és más volt, de akadt közös jellemző is. Ott, ahol tartalmas munkaverseny folyik a brigádok között, a kopogtató újságírót nagy kedvvel fogadták és legszívesebben egy félévre „leigazolták” volna hozzájuk. Ott pedig, ahol sematikus a verseny, új időpontot kértek, merthogy a nyilatkozatra fel kell készülni... Laczkó Lászlóné, a Bonyhádi Cipőgyár munkaver- senyfelelőse: — Gyárunkban összesen negyvenkét brigád dolgozik, ötszázhuszonkilenc taggal. Harminchat brigád már kiérdemelte a szocialista címet. A legutóbbi értékelés alapján három brigád érte el az aranya öt az ezüst- és tíz a bronzfokozatot. Pénzjutalomban kilenc brigádot részesítettünk. Ám, valamit még el kell mondanom: nemcsak jutalmaz a gyárunk gazdasági és társadalmi vezetése ... — Büntet is? — Valahogy úgy. A nem szocialista módon dolgozó brigádoktól meg is vonja a megtisztelő címet. Háromtól kellett ezúttal a címüket visszavonni. Ismét egy új, pontosabban nekem új információ. Ilyen tudatos versenyszemlélettel eddig ritkán találkoztam. A címmegvonás nagyon ritka eset. Az emlúlt év a brigádoknak kétszeresen is feszített volt, de az idei is az. A szokásos évi vállalásaikat is teljesíteniük kellett, és még rá is fejeltek a pártkongresszus tiszteletére. A többletvállalás magába foglalta, hogy a Szovjetunióba irányuló export 14 százalékkal növekedjék, javuljon a brigádtagok keze alól kikerülő cipők minősége, három százalékkal növekedjék az árbevétel és legyen vagy II millió forint értékű anyagmegtakarítás. — Sikerült mindezt teljesíteni? — Annyira lelkiismeretesen hajtottak az emberek, hogy még ezt is túlteljesítették ... A szovjet export a tervezett 14 százalék helyett, 23,6-ra emelkedett, az árbeLaczkó Lászlóné vétel közel öt százalékkal nőtt. De, nem álltak meg csak a termelési feladatoknál az emberek. Támogattuk a bonyhádi városfejlesztési törekvéseket 176 ezer forint értékű társadalmi munkával. A bonyhádi kórház rekonstrukciójához pedig a két kommunista műszakban megtermelt 252 ezer forintot ajánlottuk fel. e A cipőgyár legfiatalabb brigádja a készáruraktárban dolgozik. Huszonnégyen vannak, közülük hatan a harmadik iksz alatt. Nézzük csak, mi áll az értékelésben a nevük alatt! „Vállalásaikat maradéktalanul teljesítették. A gazdasági vezetés egyre biztosabban támaszkodhatott rájuk annak érdekében, hogy a raktár- készlet folyamatosan a fellelhető legalacsonyabb szinten legyen. A fejlődés stádiumában vannak, kialakulóban van a jó közösségi szellem. Az elért eredmények alapján javasolják a brigádot a szocialista címre.” Az alakulást követő év végén ezt már beírhatták naplójukba. Laczkó Lászlónéval hozzájuk indulunk. A készáruraktárban doboztenger, a dobozokban Botond-cipő. Az úticél a Szovjetunió. Schwartz Józsefné raktári dolgozót, a brigád vezetőjét keressük, de ő beteg. Nincs gond, mert Havasi Ernő megbízott raktárvezető és Lovász Józsefné csoportvezető, helyettes brigádvezető készséggel áill rendelkezésemre. — Miért vártak ennyit az alakulásra? — Elég nehéz volt összehozni a brigádot — mondja Lovász Józsefné. — Korosztályi megoszlás, meg emberi problémák miatt. — Évek hosszú során át noszogattak bennünket — veszi át a szót Havasi Ernő. — Laczkó Lászlóné nagyon serénykedett nálunk, de sokáig nem volt egy állandó, megbízható mag, akikkel lehetett volna mindenre mozdulni. — Munkahelyen belüli széthúzás is előfordult? — Igen — feleli Havasi Ernő. — Végül is aki a brigád tagja akart lenni, az most velünk van, és részt is vesz a közös munkákon, összejöveteleken, sport- és kulturális rendezvényeken. — Nem kis eredmény, hogy a kezdeti nehézség utáni év végén már címben is csatlakoztak a többiekhez. Most mi a brigád legfontosabb teendője? — Természetesen az itteni munka. A cipőgyár raktári készlete lement 10 800 párra. Ebben a Kölcsey brigádnak óriási szerepe van. Hiába állt le a gyár nemrégiben, az exportnak menni kellett. A leállás idején természetesen mi bejöttünk és dolgoztunk. o Üjra a munkaversenyfele- lős szobájában vagyunk. Laczkó Lászlóné munkájáról legszívesebben estig beszélne. — Tavaly a gyáron belül és kívül a vállalt 2011 óra társadalmi munka helyett 3235-öt teljesített a negyvenkét brigád — mondja. — .Néhány brigád köszönőlevelet is kapott a városi tanácstól. Patronáljuk a szociális otthonokat, 25 szocialista brigádnak „van” általános iskolás osztálya, az új 3-as számú iskola százötven méteres kerítését — amelynek értéke több százezer forint — a gyár tmk-brigádja készítette el. Számos sporteseményen, vetélkedőn, bemutatón ott vagyunk. Készülődünk. Egyszer csak meglátok egy dobozt, benne rengeteg kulcstartó. Rajtuk a Népszava Lap- és Könyvkiadó jele. — Nekik lesz? — Igen — mondja végezetül Laczkó Lászlóné. — Brigádjaink csinálták a hulladékanyagból társadalmi munkában. Harmincháromezer forintot hoz ez nekünk. A brigádvezetők még sohase voltak együtt kirándulni. Most ebből a pénzből mennek Szegedre. Ám, várjon még! Ezt a levelet még megmutatom. A Mozgássérültek Tolna Megyei Szervezete levélben köszönte meg a Bonyhádi Cipőgyár negyvenkét szociálisát brigádjának segítőkész anyagi támogatását. Szűcs László János
