Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-01 / 179. szám
1985. augusztus 1. NÉPÚJSÁG 5 A visszaszerzett becsület Negyvenhat év a háromlábú széken — „Valakinek meg kell csinálni a leszakadó csatokat is!” Micsoda különleges, megfoghatatlan, nagyszerű és izgalmas világ tárult ki az előtt a gyermek előtt, akit egyszer elküldték a suszterhoz. Arak, kalapácsok és varrógép, meg az a furcsa (háromlábú szék, faszegek és bőrszag... Manapság egyre többen keresik fel ismét a cipőjavitó- műhelyeket. A nagymányo- kiak viszont csak a suszte- rájba mennek, ezt itt senki sem mondja másképp. Nagymányokon a posta egykori épületében kialakított műhely és a 46. évet a háromlábú suszterszéken töltött Qell Ferenc várja a gyógyításra szoruló, itt szorító, ott meg megkopott, értő kezekre áhítozó lábbeliket. A polcokon szép számmal tornyosulnak a cipők, szandálok, táskák, a sarokban agyonrúgott bőrlabda, a cipész kezében hasításra váró bőrszíj. A mindenes asztal az ablak alatt áll, a ferdén beeső fénysugarak a külső szemlélőnek bábeli zűrzavart mutatnak, pedig mindennek megvan a maga helye és szerepe. ’. — Hegen volt már az a nap, amikor inasként az első napon fonalat kellett sodornom. Egyszer megmutatta a mester a módját, aztán innen kedzve már illett tudni — mondja munkájáról felpillantva Qell Ferenc cipészmester. — A Szvetics cipészmesternél kezdtem a munkát 1939. április elsején. Ez nem volt tréfadolog, az inasidő három évig tartott. „Isten áldja a tisztes ipart” — ez volt a segédlevelemre írva, az akkori szellemnek megfelelően. — mondja fel-felpil- lantva a mester, de keze eközben is boszorkányos ügyességgel járja jól megszokott útját. Majd így folytatja a visszaemlékezést. — Már nem emlékszem pontosan, három vagy négy hónapig voltam segéd, majd a Pétermann—Glázer féle bonyhádi cipőgyárban dolgoztam. A vizsgadarabom egyébként egy szöges cipő elkészítése volt. — „Ezt te csináltad?” — kérdezte a vizsgamester és csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk... Hadiüzem volt az akkoriban, bakancsokat készítettünk. Szerencsére nem volt bevonulás, nem volt munkaszolgálat, aztán 1945 után, amikor rossz volt az anyagellátás, sok vidékit elbocsátottak. Persze engem is. A bányához nem akartam elmenni, hát az édesapám mellett kontárkodtam, aki nyugdíjas bányászként cipőket javított. Volt munkám elég sok, de meg is sokallták, mert feljelentettek. Így aztán kiváltottam az ipart 1948-ban és négy évig ügyködtem így. Alapító tagja voltam a bonyhádi ruházati ktsz-nek, de az két év után feloszlott, a cipészrészleg azonban maradt. Többféle név után 1964-ben a Kövendi Sándor Cipőipari Szövetkezet vett át bennünket, és az egész megye területére készítettük a méretes cipőket, s a javítószolgálatot is folytattuk. Péntek lévén, nagy a forgalom a műhelyben, jönnek- mennek az emberek. — Feri bácsi, mit fizetek? — kérdezi az újabb kuncsaft. — Tizennyolc forint, de csak neked — mondja, majd nevetve hozzáteszi, hogy másnak tizenöt ugyanez. A hirtelen beállt csendben a szakmaszeretetről és a mesterfogásokról is szót ejtünk, megtörve a csendet. — Komoly szakmai tudás kell ide, ismerni a láb anatómiáját, a bőrök minőségét, a szerszám használatának módját — említi Qell Ferenc. — Megint egy vevő, aki megveszi a munkámat... Látja?! Ez így megy egész nap. Útba esik jövet menet, a cipészszövetkezet. így van ez. Kiszolgál, és beszél tovább. — Ez az öreg Vesta gép kint állt a cégnél a folyosón. Elkértem, megjavítottuk, szépen szolgál ma is. A szövetkezet a kis műhelyeket gebines rendszerre állította át, így átalánybefizetéssel dolgozunk. Féltünk ám az egésztől, új volt ez nekünk, de az elnökünknek igaza lett. Jó a szövetkezetnek, jó nekünk és persze jó a lakosságnak is. Alig érünk eddig a beszédben, amikor a közeli takarékszövetkezetből jön az újabb megrendelés, letörött a szandálsarok, így nem lehet benne hazamenni. — Négyre meglesz — mondja a mester, és így vall arról, hogy miért szeretik az emberek, miért mindenki Feri bácsija ő. — Ha behoznak hozzám egy cipőt, akármilyen rosz- szat, azt azért teszik, mert bizalommal vannak hozzám. Ha elhozta valaki, az annyit jelent, hogy bízik bennem, és nincs olyan cipő, amit ne lehetne megajvítani. Csak olyan van, amit már nem érdemes. De az idősebb korosztály ragaszkodik a megszokotthoz. Itt van ez a papucs. A gazdája nevetve mondta, hogy a ragasztáshoz majd hoz egy kis kötőanyagot. Én mindenkit meghallgatok, hiszen ebből élek, és egész életemben ez volt a megélhetésem. Haladni kell, fejlődni kell, nemcsak im- mel-ámmal csinálni a szakmát. Mindig becsültem azokat, akiket magamnál jobb szakembernek tartottam, azoktól tanulni kell, és azt akarni is kell. A maiakban már nincs meg ez a szemlélet. Odamennek a géphez, aztán dolgoznak, nekünk még a kést is a háromoldalú fű- részreszelővel kellett megcsinálni. Üveget törtünk, azzal simítottuk a talprészt. — Mi lesz a jövő? — kérdezi egy kicsit tőlem is a mester, de önmaga válaszol rá. — A szükség meghozza azt, hogy az emberek visz- szatérnek a cipészműhelybe. Ma már nincs is szükség a régi értelemben vett manu- faktuárlis jellegre, de talán kicsit későn kezdünk gondolkodni azon, hogy már alig akad egy-két suszter. Lenézték ezt a szakmát, azt mondogatták sokan, ha más nem is, de suszter csak lesz a gyerekből. Lesz ennek a szakmának újra becsülete, csak legyenek hozzá megfelelő szakemberek is. Mindig jön valaki, mindig van kívánság. — Hja kérem, itt két lehetőség van. Vagy készen van a cipő, vagy nincs. Harmadik lehetőség nincs. — mondja a mester, és persze már hozza is az elkészült jobblábas lábbelit, a másik megjavítására pedig még egy kis türelmi időt kér. Lassan majd csak kiürül a polc, és akkor Qell Ferenc augusztusban már nyugdíjba is mehet. A két cipőipari szakmunkás- tanuló — akik szakmai gyakorlaton vannak nála — leveszik a kék kötényt, de valamelyiküknek hamarosan újra a nyakába kell akasztania a pántot, hogy folytassa azt, amit Qell Ferenc 46 éven át mindennap végzett. Üres lesz a háromlábú szék, vagy lesz aki ráül?! Szabó Sándor Fotó: Szűcs L. János — „Én mindenkit meghallgatok .. Laptársunk írja A fejlesztés és a környezetvédelem Rendszeresen tallózunk azokban az üzemi lapokban, amelyek olyan írásokat közölnek, ami szélesebb körben is érdeklődésit kelthet. Ilyen a Simomtarnyai Bőrgyár sten- cllezett üzemi lapjában megjelent írás, melyet Szabó József, a vállalat fejlesztő mérnöke írt. Arról számol be a lapban, hogy a króm helyett lehetőség nyílik olyan cserzőanyag használatára, amely jelentősen csökkenti a környezet szennyezését. Cikkéből közlüniK részleteket: Jelenleg a nagyvilág híreiben egyre többször hallunk a környezetvédelemmel kapcsolatos problémákról. Hazánk ipari üzemeinek is egyre nagyobb gondot kell fordítaniuk a természeti értékek megóvására, legalább a jelenlegi szint megtartására. Ezért gyárunk fejlesztő kollektívája is olyan új technológiák vizsgálatával foglalkozik, amely szorosan kapcsolódik ehhez a témához. Bőripari szempontból egyik legnagyobb gondot a króm- tartalmú szennyvíz és a krómot tartalmazó hulladék okozza. Ezeket az anyagokat nem lehet gazdaságosan felhasználni, feldolgozni, megfelelő hulladéktemetőkbe kell szállítani. Ezért az egyik legfontosabb feladatunk az olyan cserzési módszerek kidolgozása, amelyek révén a keletkező hulladék krómtartalma jelentősen csökken. Ide tartoznak olyan módszerek, melyekkel a cserzési műveletben a krómot részben va<™ egészen helyettesíteni tudjuk. Lehetőség nyílik azonban arra is. hogy különböző segédanyagok alkalmazásával a krómfelvételt jelentősen növeljük. Az ezzel kapcsolatos kísérletek eredményesek voltaik, mivel a Ndkekróm 85 fantázianevű anyaggal sikerült a használt lé krómtartalmát jelentősen csökkenteni. A króm részbeni vagy teljes helyettesítése is megoldható. Sajnos, a legnagyobb problémát a helyettesítő cserzőanyagok drágaság^ és nehéz beszerezhetősége okozza. Ezt úgy próbáljuk áthidalni, hogy megfelelő gyártókapacitással rendelkező hazai ipari üzemekkel és kutató- intézetekkel vesszük fel a kapcsolatot, és megpróbáljuk ezek a termékek hazai gyártását elérni. így elképzelhető, hogy a cserzés folyamatában lehetőség nyílik a króm mennyiségének jelentős csökkentésére. Ez nagy előrelépést jelent mind a Sió-csatorna, mind a természetes környezet megvédésével kapcsolatban. Kutatás, gyártás, felhasználás Ismét dalmandi tapasztalatokról Ismerem a Dalmandi Mezőgazdasági Kombinátot több évtizede, s módomban áll minden évben legalább két- három alkalommal valamilyen új vállakózásról számot adni. Ezek a vállalkozások mindmind megannyi kudarcot is magukban rejtenek, és sok eredményt, éppen ezért izgalmasak. Jó öt éve már annak, hogy nagyszabású kuko- ricacímerező-bemutatót tartottak. Az volt a cél, hogy összehívják Gazokat a gépgyárakat, amelyek hiibrid- kukoriaa-címerező gépeket gyártanak. Ott volt Kanada, USA, Nyugat-Európa szinte minden gépgyárának, minden valamirevaló terméke — nagy felhajtás, bemutatók, találkozók, régi „amerikás”, meg új „amerikás” magyarokkal voltak hazai kutatók, és olyanok legtöbben, akik a címerező gépet akarták megvenni. Az üzlet nem valami fényesen sikeredett, mert sem a csípő, sem a sodró, sem a nyúzó eljárással működő címerezők nem arattak sikert: mert a kukoricát, mikor címerezni kell, szinte naponta végig kell járni soronként. Tehát még ma is emberi kézzel cuppogtatják ki a szárból a címert... Volt azután olyan ragyogó kísérlet is — silókukorica ter- mesztés-tárolás-etetés témakörben, amely világhírt adott a gazdaságnak... S most, első hallásra ismét furcsa hírrel fogadtak: kiszuperálják az összes IFA tehergépkocsit. Nocsak!? Mi lehet ennek az oka-magyará- zata? Tudjuk, az IFÁ-k igen jó gépek. Tudjuk viszont azt is, hogy öt éve a gazdaság vállalkozott egy tudományos kutatás-fejlesztés gyakorlati tesztelésére: a Csepel Autógyár legkorszerűbb teherjárművei nyúzópróbáira vállalkoztak. Hozták a fixplatós, a nyerges, a magasított falú, a billenős, a hosszú platós változatokat. Próbára, iszonyatos próbára vetették valamennyit — ezt kérték a fejlesztő mérnökök. Hát, ami azt illeti, alaposan megdolgoztatták a dalmandiakat a kutatók, mert minden deka zsír, olaj felhasználását, minden csavar kicserélését írni, könyvelni kellett, milyen körülmények között, hány kilométer lefutásakor, terhelten vagy üresen ment-e a jármű. Szóval a gyakorlatban is, munka közben segítették az ipart szakembereket a gépeket használó mezőgazdasági mérnökök, sofőrök. S nem csoda, ha most úgy döntöttek, hogy az IFA-k dolgozzanak másutt, nekik a Csepel kell. Minden bizonnyal sok oka van e döntésnek. Vannak előnyei, hátrányai mindkét járműnek. De minden bizonnyal több az előny a Csepel mellett. S ha csak azt mondom, hogy a Csepel húsz tonnát visz el egyszerre, márts meggyőző. Ha azt mondom, hogy minden terep- viszonyok közöt, az természetes, ha azt mondom, hogy egy kis emelkedőn nem lépésben megy a szerelvény, máris a hazai teherkocsi mellett voksolok. A gazdaságban persze, vannak e döntés mögött kimunkált, tudományosan értékelhető tapasztalatok, nemcsak olyan, hogy kényelmesebb a vezetőnek a Csepelben dolgozni. Szóval a szubjektív és objektív érvek egybevágása késztette arra a dalmandi gépészeti és közgazdasági szakembereket, hogy e járműcserét javasolják a vezetésnek. A vezetés persze, alaposan vizsgára tette a tapasztalatokról készített számos kimutatást. S a mérleg elbillent, a Csepel javára. így a jövő év január elsejétől Dalmandon fontos döntés kerül bevezetésre. Persze, ez az akció is kockázattal jár. No, de anélkül ma már nem lehet vezetni, gazdálkodni — élni! PALKOVÁCS JENŐ Gazdasági jegyzet A vállalkozás tisztessége Gomba módra „szaporodnak" a vállalkozó emberek. Szerencsére ma már köny- nyebben szerzünk vizveze- tékszerelőt, hívhatunk takarító kisiparost, vásárolhatunk dinnyét, úgy tűnik, van elég taxi... Szóval a szolgáltatás kezd ma már a szolgáltatáshoz hasonlítani. Feltételes módban mondom ezt, mert még nincs itt a kánaán. Aki próbál vasárnap segítséget kérni akár elromlott gépkocsijának javítására, akár valamilyen villamos hiba elhárítására, többnyire felsül. Még azok a szakemberek sem mindig vállalják a munkát, akik péntekenként mint hétvégi ügyeletesek szerepelnek lapunkban. Néha eltűnődöm azon, mi lehet ennek az oka. Aztán az is eszembe jut — idősebb szakembereket hallgatva —, hogy vajon a maiak ismerik-e ezt a kifejezést: TISZTES IPAR. Mert aki ismeri ezt, annak tudnia kell, hogy a jó kereskedő és jó iparos nem engedheti meg magának, hogy a kuncsaft üres kézzel távozzon, méltatlankodva. A tisztes ipar nem tűrné el. A mester becsülete. Nem arról van szó, hogy olyan óiási üzlet lenne két darab negyvenes izzó vagy biztosíték cseréje. Ez minden bizonnyal rossz üzlet, de valakinek meg kell csinálni. A jó mester úgy gondolkodik, hogy majd holnap ugyanitt biztosan jobb lesz az üzletmenet, így érdemes ma ráfizetéssel is dolgoznom. Most vagy nincsenek jó mesterek — ami sértés lenne, és valószínű nem is igaz —, vagy a mai mesterek még nem üzletemberek. Nem ivódott be a „bőrükbe” a vállalkozás tisztessége, amit régen a tisztes ipar címszó alatt értettünk. Ha pedig ez utóbbi az igaz, akkor azon kezd tűnődni az ember, hogy manapság még nem tisztultak le olyan folyamatok, amelyek a tisztességes vállalkozás ismérvei. Nincsenek még olyan szinten a mesterek, vagyis egy céhbe tömörülő emberek, hogy maguk közül kilökhessék azt, aki nem ismeri a tisztességet. Sőt, esetenként még annak van nagyobb szava, aki jobb kapcsolatokkal rendelkezik, aki képes lavírozni a szabályzatok rengetegében. Persze, ehhez az is kellene, hogy azok a kiszolgáltatott állampolgárok is fordulnának el attól, aki nem végzi el a munkáját. Ehelyett azonban annak a pincérnek is adunk borravalót, aki kétszer is elejti orrunk előtt a rántotthúst. Az a benzinkutas is kap borravalót, aki csak a pénzünket veszi el és mást nem csinál. A vállalkozás tisztessége nem két-három ember egyéni ügye. A társadalom együttes erővel képes, ha képes, úrrá lenni a gondokon. H. J.
