Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
1985. augusztus 31. Szurcsik János: Haűászbárkák Kubinyi Anna: Búzatábla-kép Mezőgazdaság a képzőművészetben Mezőgazdasági témájú festmények, szobrok, grafikák, érmek kiállítása nyüt a Mezőgazdasági Múzeumban. Képeink a kiállításról: Képújság 11 így festette Munkácsy a Honfoglalást Most, hogy a magyar nép négy évtizeddel ezelőtti új honfoglalására emlékezünk, nyilván gyakran szóba kerül az a másik, bő egy évezreddel ezelőtti birtokbavétel is, amelynek során Árpád apánk vezérletével telepedtek meg a Kárpát-medencében őseink. Emezt a negyven éve történt korszakváltást is sok-sok képzőművészeti alkotás — emlékmű, freskó, táblakép stb. — idézi, de egy olyan kompozíció megszületése még mindig várat magára, mint amilyen Munkácsy Mihálynak a Parlamentben függő óriási vászna, a Honfoglalás. Ki ne ismerné ezt a több mint két méter magas és hat méternél is szélesebb jelenetet, amelyen Árpád fehér lován ülve széttekint népének tisztelgő seregén! Azt azonban feltehetőleg jóval kevesebben tudják, hogy e mű megszületésében milyen fontos szerepet játszott a korabeli Szeged, meg még néhány más Csongrád megyei helység. Az 1879-es nagy árvíz után példás gyorsasággal és a településrendezés európai színvonalán újjáépülő város elöljárósága egyrészt arról döntött, hogy az akkor már messze földön híres piktort e nagy munkájában minden módon segíteni fogják, másrészt arról, hogy a gondosan ápolt barátság gyümölcseként a kép nagy színvázlatát megszerzik tőle. Munkácsyt Szegedhez édesgetni nem volt nehéz. Egy jó üzleti érzékű műkereskedő 1882 márciusában már bemutatta itt Búsuló juhász című képét, illetőleg a Krisztus a Pilátus előtt című tablójának fényképváltozatát. Nem kevesebb, mint 1600 néző váltott jegyet a két látványossághoz a Hungária Szállóba. Amikor pedig a Honfoglalás megfestése ötletből valóság kezdett lenni, Munkácsy személyesen is megjelent Szegeden. Erre az első látogatásra 1891 októberében került sor, egészen pontosan azért, hogy — a Szegedi Napló szerint — ........a Tisza mellékéről tiszta magyar típusú modelleket...” akart Párizsba vinni a mester. (Ne- uillyban ekkor már állít az a hatalmas műterem, amelyet külön a szóban forgó kép elkészítéséhez építettek.) Munkácsy rövid pesti tartózkodás után előbb Szentesre vonatozott, ahol az akkori főispán, Zsilinszky Mihály — lévén rokonok — nagy szeretettel fogadta. Az 6 társaságában ránduHt át aztán Csongrádrai majd Szegvárra is. Ez utóbbi helyein bukkant rá arra a paraszt férfira, akiről Árpád arcát mintázta. Szegedre 1891. október 25-én érkezett meg a művész. Itt Tisza Lajos, az árvíz utáni helyreállítás kormánybiztosa kisérte, a helybéli lap tudósitó riportere pedig Mikszáth Kálmán volt. Munkácsyt érthető kedvességgel és nagy-nagy tisztelettel fogadták a város elöljárói. Mivel éppen akkor — október 26-án — avatták fel a mai Balástyán a felsőtanyai központot, különvonatot indítottak oda, hogy Munkácsynak ne kelljen kocsin fáradnia. A mester természetesen ezt az avatási ünnepséget is arra használta fel, hogy vázlatokat készítsen. Tehette, mert — Mikszáth szavaival — ........ki v olt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfi nép vagyon köröskörült két mérföldnyire a bárány-címerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is ...” A felsőtanyai látogatás után a szegedi kaszinó avatása volt soron. Ott Munkácsy figyelmét hosszan lekötötte egy mongolos arcú lány, bizonyos Szeles Olga. Nos, ő lett annak az asszonynak a modellje, aki a vezéri sátor előtt magasba tartja gyermekét. A mester sok-sok telerajzolt lappal és rengeteg élmény birtokában október 27-én utazott el Szegedről. Amint visszatért Párizsba, csak a Honfoglalással foglalkozott. Előbb a kép szénrajzát készítette el, majd megfestette azt a nagy színvázlatot is, amely — amint azt a Tisza-partján remélték — a városi múzeum falára került Végezetül pedig a Parlament számára megrendelt változatot is befejezte; 1883 decemberében látta ed hitelesítő kézjegyével. Hogy mi a különbség a Szegeden láitható vázlat és a végleges mű között? Egyebek között az, hogy ez utóbbin a kívánatosnál jobban látszik a megrendelők soksok kívánsága, elháríthatatlan igénye. Míg az előtanulmányok szellőseb, a megörökített típusok jellegzetesebbek, addig a „nagy” Honfoglalás zsúfoltabb; Vég- váry Lajos művészettörténész szerint: „ ... a buda- pestin az akkori magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette”. Ez olyan nagy — és minőségrontó — engedmény volt, hogy magát az alkotót is megviselte. Korabeli feljegyzéseiből tudjuk, mit érzett, amikor „... az egész képet áthangoltam...” A Honfoglalás azonban így is kiemelkedő alkotása a magyar művészettörténetnek. A millennium kora mutatta fel benne önmagát... A. L. Szélárnyékban a szobrászművészet Beszélgetés Várady Sándor szobrászművésszel Olykor az az érzése támad az embernek, hogy ezekben az években szélárnyékban vitorláznak a szobrászok. A néhány gyakrabban hallható néven kívül nincsenek kiugró egyéniségeb Tehetségtelenebbek volnának az utódok, vagy csupán a lehetőségeik szerényebbek? Netán a mondanivalójuknak nem találnak megfelelő kifejezési formát? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Várady Sándor szobrászművésszel, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége szobrászszakosztályának titkárával. — Aligha hiszem, hogy holmi tilalomfák akadályoznák a mai miagyar szobrász- művészet fejlődését — kezdte Várady Sándor. — A helyzet az önkifejezés szempontjából kedvező, mert nálunk létező jog a művészi szabadság. A szakma egyenesen meg is követeli a művészektől az önállóságot, a sajátos kifejezési módot. Viták és szabad kísérletek folynak a művészeti életben, s születnek egészen bátor alkotások. Sajnost az ötvenes évek normarendszerének a sokkját nehéz kiheverni. Köztudomású, hogy akkor a művészet célja a közérthetőség, a direkt politikai mondanivaló volt. Tatán ennek ellenhatásaként született meg az elmúlt húsz évben jó néhány olyan mű, amelynek nincs meg a közönsége. Sokan elfelejtik, hogy a művészetnek a megértés csak az egyik oldala; legalább olyan fontos az akkumuláció, a belső fel- töltődés. — Elmondható-e a mai magyar szobrászművészeiről, hogy van sajátos arca, mással össze nem cserélhető karaktere? Van-e nekünk nemzeti szobrászatunk? — Ez nehéz kérdés. Mit jelent az, hogy „nemzeti szobrászat?” Gondolom, olyasmire céloz, ami Medgyessy Ferencre és körére volt jellemző a század első évtizedeiben, a népi ihletésű művészet, a népi írókéhoz közel álló gondolkodásmód. Nőst ha így érti, Medgyessy után iskolateremtő nagy egyéniséggel már nem találkozunk a magyar szobrászatban. Sokan a hatása alá kerültek — kijártam hozzá magam is —, egyebek között olyanok is, akik egyébként nem értettek egyet a gondolatvilágával. Medgyessy úgy akart fogalmazni, hogy a néző magyar szobrot lásson, ne Rodint), és Maillolt. Érdekes, hogy ennek ellenére — vagy talán ezért — éppen Maillol figyelt fel rá, s kapott ezután Grand Prix-t az 1930-as párizsi világkiállításon ... Ma is vannak nagy szobrászegyéniségek, de már nem iskolateremtő erejűek. S a feladatok arányában ma is visszavisszanyúlunk Medgyessyhez, ami persze nem szégyen. Éppen ő volt az, aki kijelentette: „Mindenkinek volt apja.” Vagyis: kultúra csak a dolgok egymásra épülésével, az előző generációk tapasztalatainak figyelembevételével létezhet... Régen, a művésztelepeken biztosított volt a folyamatosság. Az egy körhöz tartozók hasonlóan gondolkodtak, s ez bizonyos fajta biztonságérzetet adott. A tereket saját szempontú szobraikkal és épületeikkel töltötték be. A „szocreál” szétdúlta a régi telepeket Az egyéni hangokat nem tudta elnyomni, a hamu alatt iz- zott a parázs, de egységes csoportok már nem alakultak ki. Teljesen újjászületett az utóbbi húsz évben a magyar képzőművészet, s ma általános érvénnyel elmondhatjuk, hogy a szakma jó átlagszínvonalon dolgozik. A szob- rászművészetat két nagy veszély fenyegeti: a túlzásra való hajlam és a sietség, a kiérleletlenség. — A gazdasági „jégkorszak" hogyan érinti a szobrásztársadalmat ? — Tapasztalataink szerint a művészek úgy védekeznek, hogy alkotóközösségekbe tömörülnek. Legalábbis ez az egyik, gyakori útja a védekezésnek. Termelőszövetkezetek történetét festik meg díszes albumokban, összehangolják az eladásokat, vevőkört toboroznak. Az állami támogatás csökkenése, az állami megrendelések elenyésző száma azokat érinti a legérzékenyebben, akik korábban az úgynevezett beru- házásos munkákból éltek. Most, a felszabadulás 40. évfordulójára szaporodtak ugyan a megrendelések, de tartós javulásra nem lehet számítani. Folyamatosan emelkednek az anyagárak, a műterembérek, az energiaköltségek. A kivitelezés költségei fölemésztik a honoráriumot. — Ha a gazdasági tényezők ennyire meghatározzák a művészek lehetőségeit, indokolt-e még művészi szabad. Ságról beszélni? — Ez a kérdés bennem is többször megfogalmazódott. Különösen azután, hogy az egykor az abszolút szabadságot jelentő szimpozionok is anyagi okok következtében indultak hanyatlásnak. A szimpozioni ösztöndíj ma olyan kevés, hogy aligha engedheti meg magának egy családos szobrász a több hónapos részvételt. Havi háromezer forintból nem lehet eltartani a gyerekeket, kifizetni az otthoni műhely rezsijét ... Igen súlyos gondnak tartom, hogy a mai gazdasági szabályozók egy kalap alá veszik a képzőművészeket a szórakoztatóipar alkalmazottaival. Művész — művész... Alapvetően kellene megváltoztatni ezt a szemléletet, s akkor talán megnyugodna a szakma, amely most a felbolydult méhkashoz hasonlítható. S még valami: le kellene szokni arról, hogy mindig a művész adakozzon, ő legyen nagyvonalú. Szobrok kellenek egy szabadtéri nagyrendezvényhez? Kérjük a köveket), lehetőleg azonnal, s ingyen! Aztán az ünnepek után a művész futkoshat, hogy egyáltalán visszakapja a szobrait. Konkrét példákat tudnék felsorolni az ilyen szervezésre. — ön milyen kiutat lát ebből a helyzetből? — Csak a magam nevében, és a magam posztjáról nyi- 1 atkozhatom. Nagyon sok körülöttünk a sértett, csalódott művész. Vissza kell szereznünk a szövetség tekintélyét, s vissza kell szereznünk ezeket az embereket. Havasi János Móder Dezső: Az öreg kis lóval Szurcsik János: Piac
