Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-17 / 193. szám

1985. augusztus 17. tíÉPÜJSÁG 5 pénz, nagy haszon” alapelvet. Hogy addigra kiimádkozzák a zsebünkből még a fillére­két is. — Nem volt igazam, belá­tom — mondtam. — Egyéb­ként ennek fenemód örü­lök. — Annak, hogy itt a sör ára tavalyról lényegesen nem változott? — évődött velem. — Annak, hogy ismét meg. isbertem olyan kereskedő­ket, akik vendéglátni akar­nak, nem pedig sietve inkasz- szálni. Ezek után már csak egy- egy pohárral — á/db: 5,30 Ft — ittunk és sétálni men­tünk. A spriccelő kolbász és társai Hogy milyen ellentmondá­sos is egy értelmiségi szülő?! Én magam is. Váramban, házamban — szövetkezeti, alapterülete 55 négyzetméter — igyekszem gyerekeimbe nevelni a jóíz­lést, az értéket, no, meg egy kis televízió nélküli vizuali- tást, aztán jól kifundált stra­tégiának adok szabadságunk ideje alatt egy pofont, és ve­szek nekik 18 forintért egy- egy spriccelő szappant, meg egy-egy spriccelő szivart. A spriccelő izéknél hadd időzzek egy kicsit. Mindig is csodáltam a magyar „fröccs­öntő kisiparosok” példátlan leleményét. Azt még lenyel­tem, hogy némelyek zokszó nélkül képesek voltak el­lopni egy-egy nemzetközileg védett műanyag figurát, és sajátjukként kifröccsönteni. Ellenben amit Domboriban láttam — az speciálisan ma­gyar. Legalább olyan, mint a „pusta” meg a „guljas”. Ez a spriccelő kolbász! Csak azt nem tudom, hogy lán­golt-e vagy csabai... Attól megkímélem a T. Ol­vasót, hogy szakszerű le­írást adjak e fércmű megje­lenési formájáról, mert vagy perverznek kellene lennem, vagy pedig drasztikusnak. Mindenesetre annyit köte­lességem elmondani, hogy gusztustalan, és Egy Tév El­me műve. Egy magyar újságírónak nem lehet célja az üzletron­tás — még be is perelik ér­te —, mégis megkockázta­tom: — Drága szülőtársak, mindent, csak spriccelő kol­bászt ne a gyerekeknek. Nem akarok búcsúzni tőle Kerül a Dombori üdülővá­ros gondnoka. És biztosan nem azért, mert az elmúlt évi szabad­ságomat követő riportsoro­zatomban Istvánnak keresz­teltem át őt. Azóta abban kiegyeztünk. Érzésem szerint másért. Kis megye, kis város, és általában mindenről — ki­véve a betétállományt — ki­csik vagyunk mi, s talán ép­pen ezért a nem hivatalos információcsatornák nem kisstílűén működnek. A gondnokról is hírek járnak. Az jutott a fülembe, hogy nyugdíjba megy, átadja a stafétát másnak. És nem azért, mert munkáját nem végezte volna el jól. Magán- véleményem szerint — minthogy e cikk is magán­jegyzet —, egy tudatosan előre ki nem épített infra­struktúrával nem rendelke­ző vendégváró település igazgatását nem is lehet iga­zán jól csinálni. Kun János tette a dolgát, dolgozott, szervezett. Szabad­ságom ideje alatt is mindig láttam. Hol itt volt, hol ott, hol pedig telefonált. Most pedig egyre kevesebbet be­szél, és magába zárkózott. Magam nem szeretnék búcsúzni tőle. Félig-meddig Kun János keze munkája is ez a kis Balaton. Olcsó palacsintához némi vöröslakk Azon a közösségi játszóhe­lyen, ahol tavaly még híres- hírhedt műsorok voltak — az idénre a szabadtéri kon­certek megszűntek —, egy ipalacsintasütő kisiparos állí­totta fel pavilonját. Aprócs­ka a f aházikó, és a vásárlók szerint IV. osztályos áron mérik ott a lekváros, a ka­kaós és a túrós palacsintát. Információim szerint Dom­bori összes területén nem kevesebb, mint három helyen árusítják a konyhák e finom proletársüteményét. Írásunk színhelyén ellenben a legol­csóbban. Mondja nekem a néni: — Tessék csak megnézni! A kis ház egyik oldalát le- öntötték vörös körömlakkal, ráadásul még az üveget is itthagyták. Ha el akarnám a mocskot tüntetni, akkor az egyik oldalfalat le kellene vennünk. Ezt követően a néni mon­dott is egy nevet és egy fog­lalkozást. Én meghallgattam, amit tanúk nem hallottak, ellenben nem tudom tovább­adni, mert egy esetleges bi­zonyítási kényszer a Magyar Újságírók Országos Szövet­ségének jogtanácsosát, rajta keresztül pedig engem ter­helne. Ahhoz nem kellett jogta­nácsos, hogy elmondjam ne­ki: milyen kisstílű, szerény szürkeállományt igazoló cse­lekedet volt ez. Part menti séta A repülőgépes szúnyogir­tásnak köszönhetően már es­te is lehet nehéz öltözék nél­kül sétálni. Aki néha-néha megfordul itt, az tudja, hogy milyen nagy dolog ez. Sza­badságunk ideje alatt nem kell annyi kezet növeszte­nünk, mint Gorgó kígyói. Elég a napközben használt trikó. No és a pénztárca. Mert anélkül a kapun kilép­ni teljességgel haszontalan dolog. Kedves barátunk gyerekét — a vendéggyereket — idő előtt hazavitték. Sajátjaim­nak kivételes módon enge­délyeztem egy laza, társasá­gi krimit, én pedig családfői minőségemben búcsúutamat a vízpartnak vettem. Megpróbálom líraian leír­ni a látványt. íme: Az úttörőtáborban ég a rőzse meg a láng. / A céllö- wöldés már nem szolgáltat zenét. / A .bokrok fejtekében sok az áhhh. / Együtt keres­hetjük a szomszéd kötését. / Iszamosan fodrozódik a mocskos víz. / A vízi bóják álmatagon ringnak. / A víz- tisztítás ellenére horgászik ember, vagy tíz. / Nincs híre a tavalyi halottnak... ^Viszlát, Dombori! Jövőre újra találkozunk. sxtics László János Meglátogatott az egyik ked­ves ismerősöm. Fogtuk ma­gunkat és elmentünk abba a „maszek-Sörözőbe”. Két korsó — á/db: 8,80 — után kényte­len voltam leszámolni tavalyi pesszimizmusommal és még két korsóval fizetni neki. Mert hogy elvesztettem egy fogadást. Ügy kell nekem, mert gyakorló emberismerő létemre nem bíztam eléggé az emberekben. — Tavaly ugye, azt mond­tad, hogy az idénre itt be­húznak bennünket a csőbe — mondta rám az ítéletet bará­tom. — Hogy elfelejtik a „kis Magónközlemónyok Domborító/ Unom már, de jövőre ismét itt leszek Azt olvastam valahol, hogy minden nyár a többnyire ki­bírható hőség és az átvészel­hető part menti szerelmek mellett imindiig újabb és újabb meglepetést hoz. Sem. mi okom nincs pillantnyilag, hogy az árnyékban jobban gondolkodó bölcsek megálla­pításait kétségbe vonjam vagy figyelmen kívül hagy­jam. Mivel a még függőben lévő apai örökségem révén van szerencsém minden nyáron egy meghatározott időt e fel ­kapott helyen tölteni, kedves feleségem és két gyermekem rábeszélése ellenére se va­gyok képes a gatyára vetke­zett és szakmai érzéseiből ki­lépett üdüiővendégként süt- tetni a harmincadik születés­napom után sietve jelentkező kappanhájamat. Lehet, hogy ez az állandó készenlét káros a Tolna Me­gyei Népújság olvasóira, ha. bár az sem elképzelhetetlen, hogy e magánközleményeket követően a Domboriban lévő újságosbódéba nem hatvan, hanem hatvanegy Népújság fog járni ezentúl. Ezekről a tünetekről természetesen én nem fogok tudni semmit, mert átlépi illetékességi terü­letemet. Bár, még ez sem fog megakadályozni abban, hogy ezennel megtegyem szabadsá­gom ideje alatt íródott újabb rendhagyó jelentéseimet. Milyen szépek a férfipávák?! Tizenvalahány évvel ez­előtt, amikor még azzal bün­tettem önmagamat és szüléi­mét. hogy talán művészem­ber — értsd alatta: festő! — lesz belőlem, a félretett pén­zemen megvettem Daresay mester Művészeti anatómia című világhírű könyvét. Tet­tem ezt azért, hogy megta­nuljam, milyen is a szép em. béri test. Ez esetben minden­féle alsó nélkül. Igaz, hogy itt, Domboriban nem a megszokott alsóban láttam a bel. és külföldi nya­ralókat, hanem ahogy az már 'lenni szokott, csak fürdőru­hákban. De. milyenekben? Kedves édesapám, aki har­mincnégy évig az egyre csil- lagosodó mundért viselte ma­gán nyugdíjáig, még elutazá­som előtt elújságolta, hogy hej. meg haj... — Te, fiam, ilyent legfel­jebb csak újságokban, meg az Arkus Parabolájában lát­tál. Ennek is betudható, hogy nagy kíváncsisággal vettem szemle alá a part menti nép­tömeget. Nem számoltam meg — tavaly sem tettem meg —, azt azonban bátran állíthatom, évről évre, egyre többen idegesítjük itt egy. mást. A végre nem hajtott népszámlálás ellenére is azon­nal megláttam, hogy még csak két szó, meg némi ha' tósági engedély, és Fadd- Dombori is elbüszkélkedhet a monokinivel. Az aprócska kebélmatricákat mindnyájan „közmegelégedve” szemlél, tűk, és úgy tettünk, mintha az a mesebéli szemüveg lett volna rajtunk, amely a lát­vány milyensége alapján vet- kőztet. A nőkről természete­sen még szót ejtek, most azonban engedelmükkel kénytelen vagyok a leplet lerántani a férfipávákról. Mert itt Domboriban is burrogtak szép számmal, minden nyáron, de eny. nyi, önmagát kellető, kis gatyát viselő (ez rím!) szépember még nem masíro­zott. Az egyik palacsinta- árustól a másikig, az egyre szerényebb bevételiéi dicse­kedhető vendéglátóhelytől az üdülőgondnokságig, aztán sréviZavé a Mátai Antal KISZ- és úttörőtáborig ... Am, azt is el kell monda­nom. hogy hiába. Kevés völt az egynapi vásárló. „Edd meg az üveget”-akció Ez a közeim természetesen erős túlzás, mégis igaz. Leg­alább annyira, mint az egyet. Ienegy ábécébe irányuló reg­geli hosszú, nagy menetelés. Dombori ellátása nézetem szerint mesébe, pontosabban: tanmesébe kéredzkedik. Hiá­ba ígérnek évről évre az ellá­tásért felelős szakemberek fűt, fát, elég sört, mirelit­árut. meg zöldséget, a vásár­lás során a nyugalom még ez idáig nem árad szét sen­kin. Némelyek azt mondják, hogy az alapellátás összvolu- menében javult, mások csak ennyit tartanak fontosnak ki­Valamit majdnem elfelej­tettem. Soha nem látott „mér­tékben” szálltak ki kiszállás­ira ellenőrök. Lehet, hogy külsőre inkognitóban jöttek, és a fürdővendég nem észre­vételezte őket. Ám, hatásuk és ittlétük azonnal érzékel­hető völt. Abban mindenkép­pen, hogy kevésbé vágtak át bennünket az árusok. Még így is meg kellett tanulnunk, hogy a magyar forintunk jú­liusban és augusztusban mennyit ér... Alszik a pénz Ez az üdülőváros arra is iskolapélda, hogy miként le­het itt éveken keresztül nyil­vánosan áltatni a magyar fo­rintot. Természetesen nem a párna alá rejtve, sem pe­dig a sublót legalsó fiókjába temetve. Jó magyar szokás szerint az emberek szeme lát. nyilvánítani: pocsék. E sorok szerzője évek hosszú sora óta egyre csak azt látja, hogy Olyan, amilyen. Van áru. de általában nem olyan, mint kellene. Van pezsgő, Napó­leon-konyak és fürdőruha 760-ért, de nincs frissen vá­gott estike, tisztességes meny- nyiségű nyersáru 70-től 100- ig ... Mindemellett itt pró­bálja megtalálni a nyugal­mat több ezer ember, aki bensőjét hűsítendően italt fo­gyaszt. Bárcsak ne tenné! Az ábécé ajtajára kifilcez- ték egyszer, hogy „Göngyöleg hiányában az üvegvisszavál­tás szünetel”. Hiába volt ké­rem a Magyar Televízióban Az Ablak e témájú üvegri­portja, Domboriban nem vet­ték vissza akkor az üveget. Jogszabály ide, meg oda, az üres sörösüveg nem került vissza. Ez az „Edd meg az üveget”, akció. Mondhatja erre a T. Ol­vasó, ez bagatell. Egy üveg az igen, de mondjuk ezer?! tára, mert ami látszik, az nincs. A recept roppant egyszerű. Évekkel korábban egy potom olcsó telekre építeni kell egy nyaralót. Az nem baj, hogy­ha Harkányban és Siófokon is van belőle egy-egy. Ese­tünkben az a nyaraló a fő­szereplő, ahol a környéken lakók emberemlékezet óta nem láttak pihenő vendéget, rokonit, tulajdonost. Ezért a tízezreket lassan tojó emele­tes ház környékén olyan ren­dezetlen a környezet, mint az Amazonas egyik ősdzsungel- jében. A pénz alszik, a ház értéke pedig évről évre nő. Jól tu­dom. hogy az egy ház, egy üdülő „tulajdonszerzésnek” melyek lehetnek a kiskapui. Az egyiket mondjuk a gye­rek, az unoka, a keresztapa nevére íratjuk, amazt pedig a szépapára. Csak hát az a környezet ne lenne olyan át­kozottul ronda. Ugye, azt nem lehet megtenni, hogy egy szépérziésű ember öntevé. kényén lenyírja a ma leg­alább „háromötvenet” érő ház körüli dzsumbujt, mert más területére nem lehet be. hatolni. Akkor mit lehet tenni? Mondjuk jöjjön ide, és vágja le a dudvát a tulajdonos. Ha ő ezt nem képes egyéb tenni­valója miatt megtenni, akkor az úttörőtáborban pihenő Mókus őrs talán megteszi helyette... A sörkert Az egyik horgász panaszkodik, a másik nem A TÁÉV Üdülőjét mindenki megcsodálja Játszótéri pillanat íme egy igazán szép nyaraló

Next

/
Thumbnails
Contents