Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
A NÉPÚJSÁG 1985. július 6. Zombai beszélgetés Kinél van az előny? A sportberkekben használatos kifejezést csak azért vettük kölcsön, hogy látványosan gyarapodó településünkön, Zombán, a város közelében hogyan látják az előny és hátrány kérdését. Magyarán: arról van szó, hogy megnézzük mi az előnye, illetve hátránya annak, ha valaki a város, a városi élet csábítása ellenére is megmarad(t) szülőfalujában és nem kívánkozik máshova. Előny Szulimán Ferenc tanácselnök ideális partner a sajtó képviselőinek, hiszen nem kevesebb, mint nyolc nyilatkozót hívott meg, hogy elsőként arra a kérdésre kapjunk választ, amit a címben is feltettünk: kinél van az előny?, ki-ki miért maradt, miért rendezkedett be Zombán? Antal György, a takarék- szövetkezet vezetője: — Első és legmeghatározóbb; helyben van a munkahely, utána az, hogy itt él a rokonság, a barátok, no és az, hogy lehet egyéb dolgokkal foglalkozni, van mellékes. Keinráth Istvánné a termelőszövetkezet adminisztrátora két éve dolgozik Zombán, előtte a Szekszárdi Mezőgép, illetve a Szekszárd— Sárköz és Vidéke Áfész dolgozója volt: — Itt élek születésemtől fogva, a férjem is a téeszben kapott munkát, előnyösebb így, mint Szek- szárdra járni, ugyanis falun is megtalálja számítását az ember. Domokos Márton, a ite- nyészsentés-telep brigádvezetője 1972-ben kezdett gyakornokként a településen, ott épített, ment ott akart letelepedni ... A számítását megtalálja, ha városba járna dolgozni, akkor nem tudna háztáji állattartással — amihez a téeszből minden takarmány beszerezhertő — foglalkozni. Szerinte a fizetéskiegészítést jelentő háztáji az életszínvonal megtartását — új ház építését, fenntartását, személygépkocsivásárlást szolgálja. — A helybeni munkahely lényeges — mondja —, hiszen ha eljárnék, fize- téskiegészítésként más munkát kellene végezni... Illés László, a termelőszövetkezet esztergályosa kilenc év szekszárdi és négy év csehszlovákiai munka után települt haza Zombára. — Mi az oka? Az, hogy falusiak vagyunk, ezt az életformát szoktuk meg, ezt szeretjük. A számításom nagy vonalakban megtalálom, a jövedelmem háztájival egészítem ki... Egy kicsit városi szakma az enyém, csak most kezd ösz- szefüggésbe kerülni a mező- gazdasággal ... Ez meglátszik a bérezésen is. Simon István szerelőnek is megfelel a falusi élet, hiszen mint mondja; A fizetéskiegészítést úgy pótolom, ahogy akarom. Mikor a bika éri meg, azzal, amikor a sertés, akkor azzal foglalkozunk. Mindig a piac szabja meg, s aztán az átállás sem kerül pénzbe, mivel az istálló adott. Boros János tanárt^ aki 1974-től tanít a településen, a sok barát, a stabil tantestület, a jó oktatási feltételek tartották meg eddig a községben, és ezek után is ezek bírják maradásra, hiszen meg akarja vásárolni azt a szolgálati lakást, amelyben lakik. Ez a tény a falu, a közösség vonzerejét bizonyítja. Török János, az Egyesült Erővel Mgtsz elnökhelyettese olyan tényeket közöl, amelyek egyértelműen az előnyt jelentik: — A közös gazdaság az elmúlt öt évben negyvenöt ház építéséhez adott kamatmentes kölcsönt, ennek kilencven százalékát a fiatalok vették igénybe. Megváltoztak az élet- és munkakörülmények, nem olyan zárt közösség ez mint a városi, és nem jellemző anynyira az elkülönülés. Ma már a mezőgazdaságban is kialakult azoknak a speciális szakmáknak a köre, amelyek eddig csak városban voltaki, de igaz, a differenciált megítélés még nem olyan, ahogy az elvárható lenne. Itt kézzelfogható a demokratizmus, akár a társadalmi, akár a községpolitikai munka előkészítését veszem — többek közt — alapul. Az elnökhelyettes elmondja, hogy sok tényező köti ide a fiatalokat, de alapvetően meghatározóak az anyagiak, és ezek biztosításában nem kis szerepe van a termelőszövetkezetnek. Hátrány Természetesen nem lehet csak az előnyről beszélni, hanem ennek ellentétéről, a hátrányról is kell szólni. Antal György szerint az a legnagyobb probléma, hogy Zombán az utóbbi időben nem növekedett a munkahelyek száma és itt is, mint általában falun, olcsó a munkaerő. Illés László is hasonlóan vélekedik, hiányolva a konkurenciáit. Domokos Márton véleménye az, hogy az áremelések jobban érintik a falusi embert, mivel a fizetésük nem úgy alakul hozzá, mint az iparban. — Próbálja mindenki az életszínvonalat megtartani, ezért többlet- munkát vállal — állapítja meg. — Most a falun élő fiataloknak — két keresőt és két gyereket számolva — tizenötezer forint havi jövedelemre van szükségük a szinten tartásához. Ebből nyolcezret megkeresnek a munkahelyen, a többit valahonnan mellé kell itenni, ezért aztán napi hét-nyolc óra plusz munkát kell végezni. Török János megerősíti az előtte szóló szavait, hivatkozva a mezőgazdasági kutatóintézet felmérésére, ami szerint is hasonló nagyságú összeg kell ahhoz, hogy a háztájit fel lehessen számolni úgy, hogy a jövedelem megmaradjon. „Csak igen komoly, megfeszített többletmunkával lehet így elérni az említett jövedelmet, még akkor is, ha a termelőszövetkezetben közel haitvanezer forint az átlag- jövedelem. Nem véletlen az sem, ha a háztáji miatt aztán kevés, vagy egyáltalán nem jut idő a művelődésre, a sportra, a közösségi élet különböző lehetőségeire. A hátrány és előny összevetését javasoljuk a további példálózás helyett és megtudjuk : a legnagyobb előny, hogy a lakáshoz jutásnak nagyobb, előnyösebb feltételei vannak. Éveket lehet nyerni. A komfortfokozat itt is megvan, s a lakást — ellentétben a panelekkel — saját ízlésnek megfelelően alakíthatják ki. Előnyt a családi ház körüli apró tevékenységek, szépítő munkák is adnak, és az is, hogy tágabb térben mozoghat az ember. Epilógus helyett Szulimán Ferenc tanácselnök szerint a község fejlődésének két titka van. Egyik a jó gazdasági háttér, másik az idősek és a fiatalok szorgalmast lelkiismeretes munkája. Ennek köszönhetően indult meg a falu újjászületése a hetvenes években, s tart ma is. Jelenleg nyolc ház újjáépítése és tíz új telek bépítése van folyamatban. — A telekigényt minden mennyiségben ki itudjuk elégíteni —, közli a tanácselnök, aztán elmondja, hogy a település rendezési tervét felül kell vizsgálni, hiszen igaza van Illés Lászlónak abban, hogy nem nyújtani, hanem „gömbölyíteni” kell a falut. A jövő terveiről is szót ejtünk, megfogalmazva azt, hogy a falu középületeinek, tereinek is tükrözniük kell a jólétet. (Zárójelben jegyezzük meg, a gyarapodó községben a postai betét hétmillió, a takarékszövetkezetben elhelyezett ötvenhatmillió.) Az intézményesített szemétszállítás megoldott, de bővíteni kell a telepet. Kiemelt szerepet kapnak a környezetvédelmi feladatok, az élő víz itisztítása. A tavaly bővített körzeti iskolával tovább akarják javítani az oktatás tárgyi feltételeit, tornatermet, tanmedencét kívánnak társadalmi összefogással építeni. A tanács, a termelőszövetkezet és a posta összefogásával a falu határában épül egy tv-átjátszó, ami a jobb vételt biztosítja majd. Bölcsőde, óvoda, körzeti orvos, gyermekorvos, fogorvos praktizál a községben. A hetedik ötéves tervben fogorvosi, illetve védőnői lakást építenek, tovább folytatják a szilárd burkolatú utak, járdák kiépítését is. A közművelődés feltételeit ösz- szehangolt munkával próbálják megteremteni. Az új tanácsi vezetés keresi a munkahelyek biztosításának lehetőségét, valamint a lakossággal, a termelőszövetkezettel, a Hőgyészi Állami Gazdasággal, Szekszárd— paksi Vízi társulattal együttműködve akarja megoldani a reális terveit és azt elérni, hogy a gyökerek tovább erősödjenek. Ékes László Fotó: Kapfinger András Állandóan fázott az utóbbi időben. Belül fázott, ahogy sohasem még, és ettől fehérré vált az arca, melynek előnytelen sápadtságát csak még jobban kiemelte a fokozottan kifestett szemek látványa. Amikor a kislányával együtt maradt, eleinte készek voltak — azok, akik között élt és dolgozott — együtt- érezni vele, de aztán részleteket is megtudtak az úgynevezett családi „tragédiából”, s egymás után elfordultak tőle. A volt férj albérletben lakott, és keresete jó részét gyerektartásra fizette azzal együtt, hogy gyakorlatilag szinte sohasem láthatta a kislányát. Ha Melinda nyaralni ment, külön összeget csikart ki belőle, azzal, hogy a gyereknek mindent meg akar adni, még ha csonka családban nő is fel, és évente számtalan alkalom volt még, amikor néhány sorban arról értesítette a volt férjet, hogy szüksége van a külön hozzájárulására, amit lehetőleg postán küldjön el. mert nem volna jó, ha soron kívül is zaklatná megjelenésével a gyereket. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy a kisemmizett volt férj a sarkára állhatna kicsit, de ez túl szelíd volt, és nem tette. Melinda csoportvezető volt egy kisvállalatnál, és a legfőbb hangsúlyt mindig arra helyezte, hogy a főnökök előtt megfelelően adminisztrálja magát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiemelt jutalmakat kapjon, különös tekintettel hátrányos helyzetére is. Gyakorlatilag jó, ha két órát töltött effektiv munkával a napi nyolc órából általában, s ezt a következőképpen oldotta meg: Reggelente fél órával később érkezett azzal, hogy itt voltam ám, csak X-el beszélgettem. Mondjuk a folyosón, vagy az épület előtt, mindegy. De itt volt. Aztán megkérdezte, nem kell-e valami a boltból a többieknek, mert 6 kiugrik vásárolni valamit, egyrészt azért, mert mindjárt éhen hal, másrészt, mert elfogy a kenyér. Soha nem vette észre, hogy senkinek nem volt szüksége semmire, miután ők az irodába érkeztek, a munkaidő előtt megvették, amire délelőtt szükségük volt. Valahogy ezt tartották morálisnak, bár soha külön jutalmakat nem kaptak érte. Melinda térült-fordult, mosolygott, és ment, majd egy-másfél óra múlva visszaérkezett azzal, hogy őneki már leszakadnak a lábai, és még el kell mennie az óráshoz és a cipészhez is. Hangsúlyt helyezett rá, hogy mindezt megbeszélje a többiekkel, és vagy nem vette észre, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy senki nem néz rá és nem válaszol neki. Ilyen jellegű elintéznivalóikat ők ebédidőben intézték, vagy munkaidő után, és ez mindenki számára természetes volt. Mielőtt kiment az óráshoz, elszaladt a főnökhöz, kezében egy üres papírlappal, és olyan szóáradatot zúdított rá arról, hogy mennyi dolga van, de nyugodtak lehetnek, ő elintézi, hogy a főnök örült, ha a végén megszabadult tőle. Bizonyos lelkiismeretfurdalással, mert tényleg ennyit dolgozik ez a szegény kis asz- szonyka! Ezek után Melinda elment az óráshoz és a cipészhez, kinézett közben a piacra is, és valamivel ebédidő előtt visszaérkezett. Az ebédidő háromnegyed óra, de hát ki róhatta volna fel neki, hogy legkevesebb másfél órát időzött távol a munkahelyéről ilyenkor, és utána még panaszkodott is, hogy olyan gyorsan evett, majdnem megfulladt, mert még elment az édesanyjához is, meg beszélt a sógornőjével a hétvégéről. Igazán nagyon fáradtnak látszott ekkor már, és le is rogyott egy közeli székre azzal, hogy „most már megérdemlem, hogy Bán Zsuzsa HIDEG VAN nyugodtan elszívjak egy cigarettát”. El is szívta nyugodtan, mert senki nem zavarta ebben, és éppen felállt, hogy lemegy egy kicsit az öltözőbe, amikor pech- jére egy ügyfél érkezett, akit nem kerülhetett el. Melinda példamutató türelemmel hallgatta végig az ügyfél problémáját, és biztositota arról, hogy 6 elintézi. — Ne higgyen senkinek — mondta —, csak ha én mondom valamiről, hogy nem lehet elintézni, akkor igaz. Hiába, nem vagyunk egyformák! El is intézte az ügyfél dolgát, aki azt hitte, valami külön juttatást kapott a társadalomtól azzal, hogy ilyen kedves fiatal- asszonnyal találkozott, aki fáradtságot és időt nem kímélve, rendelkezésére állt. Melinda ezzel teljesítette a napi jó cselekedetet, amire bátran hivatkozhatott, ha arra került volna a sor, de a főnök nemigen kért tőle számon semmit, éppen elég volt látnia — ha néha odanézett —, hogy mennyit dolgozik. Ezek után Melinda tényleg lement az öltözőbe, hogy kivegye megérdemelt pihenőjét, és megegye azt a kis valamit, amit behozott magával, „hogy ki ne lukadjon a gyomra”. Aztán telefonált a kislányának, a sógornőjének, egy ismerősnek, és a munkaidő letelte előtt már igazán nagyon fáradtnak látszott, ezt senki nem tagadhatta. Megpróbált kicsit beszélgetni a többiekkel, például úgy, hogy bekapcsolódott azok beszélgetésébe, de valahogy nem sikerült a dolog, mert elhallgattak, és amikor végül egyedül ő beszélt, úgy vette észre, hogy mindenki valami munkába merült, és nem figyeltek oda. Emiatt felhúzta az orrát, és bosszút esküdött, amit másnap igyekezett is realizálni az egyetlen módon, amit ismert. Reggel, amint fél órával munkakezdés előtt megérkezett, rögtön bement a főnökhöz, és beszámolt aggodalmairól. Rossz vége lesz szerinte annak, hogy egyesek nem törődnek igazán a munkájukkal. Neveket és példákat említett, melyeknek felét a főnök meg is jegyezte, idegesen attól, hogy zavarják, megígérte: alkalomadtán utánanéz. Az említett nevek közül néhány azonban tényleg meg is maradt a fejében, és nem tudott jó szemmel nézni azokra az emberekre, akiket Melinda ilyenkor megemlített. Mert a fene egye meg, néha utána kell nézni a hanyagságoknak és léhaságoknak, különben mi lenne belőlük? Nem mindenki olyan, mint ez a szegény fiatalasszony, aki ennyire szívén viseli a vállalat ügyeit. És az embernek más dolga is van, mint örökké köztük járkálni, hogy maga járjon utána, még szerencse, hogy van valaki aki közöttük dolgozva odafigyel mindenre. Persze, volt már olyan is, hogy Melindát megpróbálták befeketíteni előtte, de ő átlátott a szitán. Megmondta kereken, hogy bár minden dolgozója ilyen lenne, nem fájna a feje sohasem. Közben egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy Melinda őt is fúrja, ahol lehet, mert az előmenetel egyik kritériumának ezt a módszert tartotta. Nemcsak lefelé áskálódott, hanem hacsak tehette, felfelé is. hiszen a nagyfőnök nem olyan sokára nyugdíjba megy, és olyan végzettséggel, amilyen Melindának van, korlátlanok a lehetőségek. Akik naponta vele dolgoztak, és közelről ismerték, megvetették, és érthetően kiközösítették maguk közül, de neki vastagabb volt a bőre annál, hogy ezt észrevette volna. Nem tűnt fel, hogy senki nem szólítja meg, legfeljebb kelletlenül válaszol, ha ő kérdez valamit, hogy elhallgatnak, ha beszélgetés közben hozzájuk lép, hogy kimennek az öltözőből, ha ő bemegy. Túlságosan el volt foglalva magával és az ügyeivel ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyen. S az ember azt gondolhatná ezek után, hogy Melinda volt az élet királya (királynője), aki meglovagolt minden lehetőséget, mégis, beteges sápadtság fakította az arcát, és állandóan fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Természetesen a sok munkát okolta azért, mert valahol belül meg volt győződve arról, hogy ő naponta halálra dolgozza magát. Már az a tény egyedül, hogy reggelente fel kellett kelnie, és elindulni a munkahelyére, egész napra elbáyasztotta. Akkor ott volt a kislány gondja is, akit nevelnie kellett, a pedálozás a főnökök előtt, mindez tényleg igen kimerítette. Soha nem jutott eszébe, hogy valójában nincs egyetlen barátja sem. Nincs ember, aki együtt érezne vele, akinek bizalmasan elmondhatná a dolgait. Ha meg- -próbálja, a többiek átnéznek rajta, mint a levegőn, és egészen másról kezdenek beszélni. Gondol néha arra is, hogy új kalapot vesz, vagy új csizmát, és várja a megváltást, de úgy látszik, ez sem segít. Csak azt tudja, hogy állandóan fázik, akárhány fok lehet bent és kint, az ő arca sápadt marad, a szeme alatt menthetetlenül gyűlnek az újabb szarkalábak és ezen nem segít az egyre több festék sem. — Hideg van — mondogatja, ös összehúzza magán a kardigánt. — Ti nem érzitek?
