Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
io Képújság 1985. június 8. Janusz Oseka: Beszélgetés Megláttam egy pádon napozó fiatalembert, odaléptem hozzá, s megkérdeztem: — Bocsásson meg, van itt, ezen a lakótelepen vízvezeték-szerelő? A fiatalember figyelmesen végigmustrált, s így válaszolt: — A lakossági szolgáltatások területén igen tarka a helyzet, ezért ebben a szférában kénytelenek vagyunk megküzdeni bizonyos nehézségekkel. A kézműipari tevékenység területén kritikus jelenségként kerültek előtérbe bizonyos egyenetlenségek, melyek az egyszerű, nehéz munkát végző állampolgárok kárára történő szertelen és jogtalan meggazdagodásra való törekvés formájában nyilvánulnak meg. Azon állampolgárokról van szó, akiknek vállaikon kell hordozniuk az ellátás és az emelkedő szolgáltatási végösszegek kínjait. Egy pillanatra abbahagyta, láthatólag azért, hogy levegőt vegyen, így sikerült közbeavatkoznom. — Talán tud egy vízvezeték-szerelőt itt a közelben? — Személy szerint, a mai napon nincsenek birtokomban konkrét adatok az említett profilú munkálatokat képviselő szakterület elhelyezkedéséről. — Ez annyit jelent, hogy nem tud senkit? — Senkit. Mégis az az érzésem, hogy bár a gazdasági szankciók jelentős mértékben megnehezítették lehetőségeinket, ennek ellenére van esély a válságból való kijutásra, amennyiben persze, magunk is dolgozni fogunk! Kedvetlenül csóváltam a fejem. — Dolgozni fogunk ... Vajon, akaródzik-e az embereknek dolgozni? A semmittevést szeretik. Inkább sörözgetnek és napoznak! — Ha rólam van szó, ez a megállapítás nem állja meg a helyét. A sógoromnál dolgozom, most azonban beteg- állományban vagyok. Nehéz fiatalságom és a család széthullása miatt súlyos vegetatív neurózisban szenvedek, amit egy állami egészségügyi intézményben kezelnek. Csak a háború utáni hatalmas társadalmi változásoknak köszönhető, hogy... — Jól van, jól. Sietek. Viszontlátásra. — Jól van? — kérdezte izgatottan. — Ügy gondolja, hogy jól sikerült? — Micsoda? — csodálkoztam. — Hát... a felvétel? — Milyen felvétel? — Ugratni akar ... Hiszen ön készítette! — En? — Hát persze, nem is a plébános... És ez mi? Nem mikrofon? Idegesen rámutatott a táskámból kikandikáló zuhanyrózsára, mely a fürdőszobaberendezésem egyik alkatrészét képezte, s melyet, oly eredménytelenül próbáltam fölszereltetni egy vízvezeték- szerelővel. — Barátom ... Milyen mikrofon? Nem látott még zuhanyozót? Amikor távoztam, hallottam, hogy a szájából az addigi folyamatos szavalat helyett káromkodások özöne zúdul elő, keretezvén hirtelen elkomorult arcának kelletlen fintorát. Lengyelből fordította: AOAMECZ KÁLMÁN Molnár Zoltán: Nagyapa I I ikor nagyapa meghallotta, hogy az unoká- I ____I ját nem vették be kat onának, nagyon elgondolkozott. Nem mintha kedve tellett volna a katonáskodásban; akár a magáé, akár a fiaié jutott eszébe. S megértette azokat is, akik különböző ügyeskedésekkel igyekeztek elkerülni a katonai szolgálatot. De unokája alkalmatlansága megdöbbentette. Más dolog, ha valaki kijátssza a sorozóbizottságot, alkalmatlannak tetteti magás, s más, ha a sorozok szerint, valóságban alkalmatlan. Pedig nem lehet valami magas a mérce. Ez a mai sok hosszúra nyúlt szív-, tüdő-, izom-nélküli gyerek — s még inkább a születések csökkenése — eleve kényszeríti az orvosokat, hogy amennyit csak lehetséges, alkalmasnak találjanak. Akit kiselejteznek, az már nyomorék ... Az ember mindent elkövet a gyerekeiért; s a gyermekei gyermekeiért; s minél több az ajnározás, annál szomorúbb az eredmény. A fiúk legalább még jók voltak katonának, az ő fiaik már nem. Vagyis egyelőre a legnagyobb, Dezsőké. Talán éppen azzal kezdődött a baj, hiába mondta, hogy nem illik egy fiút még kamaszkorában is becézni. Még felnőttkorban is rajtamaradt ez a Dezsőké. Felnőtt? Akit még katonának sem vettek be ... Ezen elrágódott nagyapa, s közben eszébe jutott, hogy van még egy másik fiúunokája, Pétiké, ötéves. De már olyan vézna és szőke, hogy látszik rajta az eljövendő alkalmatlanság. S átvillant rajta, ha egyetlen unokájából sem lesz katona, az olyan« mintha kihalna a családja. Nem mintha ez a család éppen öröklődő katonai erények által jegyezte volna fel magát a történelemben. Szerencsésnek sem mondhatta magát: az utolsó hadifogoly-szállítmánnyal jött haza negyven- nyolcban. De a napi hetven kilométer gyalogolni tudás, meg az ügyes tetűirtás szükségessége így is fontosabb volt előtte, mint akár a célzás, kúszás, fedezékkeresés. Na de ezekről nyilván maguknak a sorozótiszteknek sem lehetett fogalmuk. Egyszerűen a szív-tüdő-izom állapota tette Dezsőké számára megtanulhatatlanná, a nagyapa régen tudta, vagy a tisztek mostanában képzelte legfontosabb ismeretek megtanulását. De hogy válhatna valaki húszéves korban egyszeriben alkalmassá arra, amit eddig nem tanult, nem gyakorolt? Ebből született az a gondolat, hogy legalább az ötéves Peti neveléséhez kellene idejében hozzákezdeni. Bölcs gondolat. S még böl- csebb, hogy e nevelő munkára egyedül ő maga alkalmas! De vigyázott! Dezsőké anyukája, mondhatni, örvendezett egyetlen fia szégyell- nivaló akalmatlanságának. — Legalább nem lesz katona. Ostoba némber. Atomháborúban a bomba elkerüli a civileket? Nem kell gyalogolni? Nem kapnak tetűt? Szóval... Pétiké szüleinek tudta nélkül veszi kezébe a jövendő katona nevelését. A lényeg, hogy az eddiginél sokkal gyakrabban találkozzon vele. Persze a gyerekek bent laknak a város közepén, ide csak kijönni is elég nagy vállalkozás. Autóbusz, villamos, még egy kicsit gyalog is. Majd amikor Peti nagyobb lesz, egeydül is elengedhetik, egyszerűbbé válik. Hosszú esztendőkben kell gondolkodni. De addig ... Körmönfont diplomáciával, azzal kezdte, hogy a fiatalok is megérdemelnek egy kis pihenőt; elvállalhatják a nagyszülők egy hétvégére Petikét. Szabadságot a szülőknek. Ezzel mindenki meg volt elégedve. A mama is. Neki nem mondta, hogy valami különös szándéka is van az unokájukkal, nemcsak a lányuk és vejük szabaddá tétele. A fiatalok megilletődtek ekkora nagyapai-nagymamai figyelmességtől. Majd csak vasárnap alkonyattájt jönnek a gyerekért, hogy időben hazaérjenek fürdetésre. Mert azt meg kell adni, rend van náluk. Pétiké is megszokta, hogy hétfőn ugyanúgy kell óvodába menni, mint máskor, tehát vasárnap is időben illik lefeküdni. Nagyapa azon izgult, hogy a főszereplő mit fog szólni. Szólt. Állatkert, cirkusz, cukrászda — jelentette be igényeit. — Mjd meglátjuk — igyekezett türelmes lenni nagyapa —, mikor nálunk leszel. Attól is függ, milyen idő lesz. Leülünk, okosan megbeszéljük. A mama nem értette, miért ne lehetne megbeszélni az állatkertet Petikével. Ha esne az eső, kitalálhatnak valami mást. Akkor még nem volt minden szombat szabad, mire anyu útba ejtve az óvodát, hazavitte Petikét, ebédeltek, indultak, kiértek nagyapáék- hoz, már nem volt érdemes elmenni valahova. — Hintázunk a kertben — vélte nagyapa — reggel korán felköltelek, egész nap kalandozni fogunk. — Majd megkailandozlak — fenyegette mama —, ha Pétiké állatkerbe akar menni, miért ne mehetnénk az állatkertbe? Nagyapa nem csüggedt. Legyen állatkert; fő hogy Peti ideszokjon. Majd később lehet irányítani, mit szeres«- sen, mit1 ne. Pétiké harmadszor járt az állatkertben; tudta mit akar látni, sőt azt is, hogy mi merre van. Nem volt hajlandó egy helyen sok időt tölteni, de ha eszébe jutott, hogy valami érdekes volt, visszament. Mama alávetette magát az unokája akaratának, nagyapa viszont azon csudálkozott, hogy bírják ezek ketten ezt a tétova ide- oda járkálást; végül leült egy padra. Épp, amikor Pétiké okos kérdéssel fordult hozzá: — Nagyapa, a víziló mit eszik? agymama látta meg a pádon; széttárt kezével mutatta, hogy ő nem tud helyette válaszolni. Mozdulatában az is benne volt, hogy minek viszi az unokáját állatkertbe egy olyan nagyapa; aki rögtön leül az első padra, és semmi hasznát nem lehet venni. Fürgén felpattant, utánuk loholt: — Nem gondoljátok, hogy ideje volna nekünk is enni valamit? — Te rontod el a gyereket ... nem fog ebédelni. Pétiké fogta a mami kezét, és fáradhatatlanul húzta maga után. Nagyapa le-lema-, radva követte őket. — Nem lehet vele kimozdulni ... — mesélte mami a gyerekeknek —, minden padra leül. — Pétiké? — Dehogy! Nagyapa. Majdhogynem veszélybe került az egész vállalkozás. — Mégis nagy teher már ez apáéknak. — Ugyan kislányom, csak szerintem nem kell örökkön a gyerek nyakán lógni, hadd nézelődjön önállóan. Elég szemmel tartani, hogy valami baja ne essen. Valóban, gondolta, az önállóságot is szokni kell. Ne keletkezzen benne olyan érzés, hogy irányítás nélkül nem boldogul. Legközelebb a hegyekbe mentek kirándulni: — Nézzük meg az állatokat természetes környezetükben is! Peti örömmel vállalkozott. Mami nem: — Csak azt nem tudom, hol találsz ott leülni való padokat? Erre nem is válaszolt. Pétiké még megkérdezte: — És ha oroszlánnal találkozunk? Vagy krokodillal? — Errefelé nincsenek sem oroszlánok, sem krokodilok. — Hát akkor meg mi van? — Szarvasok, őzek, sasok. Nem tudhatjuk), hogy mivel találkozunk. Reméljük, szerencsénk lesz. Szerencséjük is volt. Fácánnal, galambbal, szarkával találkoztak. S kökénybokrokkal. Megkósolták az érett kökényszemeket. — A dinnyét jobban szeretem. — De azért ezt is meg lehet enni...? Meglehetett. Pétiké ette. — Felmászunk ott a sziklán? — kérdezte nagyapa —, hátha találunk valamit. — Talán dinnyét — válaszolt nagyapa tréfásnak szánt hangon, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalása a hazugság miatt. Petkie az ötévesek ügyességével kúszott felfele; nagyapa igyekezett a nyomában maradni, hogy a lábát el tudja kapni, ha visszacsúszna. Szerencse, hogy mama nincs itt; nem macerái ja. — Légy rám tekintettel — mondta neki fondorlatosán —, öreg vagyok, nem tudok ilyen gyorsan utánad menni. De Petinek tetszett, hogy a nagyapja nem bírja követni; még jobban igyekezett. Dinnyét ugyan nem találtak, sem állatokat, de jól elfáradtak. — Tekintettel voltam nagyapára — mesélte Peti —, nem nagyon hagytam le... Szegény nagyapa... De kétségtelenül kedvet kapott a gyerek a közös kirándulásra. A lánya meg a veje is beleszoktak a szabad hétvégekbe. Nagynapának meg állandó foglalatosságot adott a következő utak megtervezése. S mit is csináljanak jövőre? Meg azután. Mikor kell kerékpárt vásárolni, mikor korcsolyát. Korcsolyázni csak elkísérte Petikét, s a korlát mellett nézte, hogy esik hasra... A kerékpár azonban más. S nemcsak a tüdő, az izmok, a kitartás... hanem az országút és az ország ... Nagyapa ezt olyan fontosnak ítélte, hogy maga is kerékpárra ült, s elindult az unokájával. Először talán a csokoládéfagylalt csábította Petikét, amit kapott^ ha valahova elérkeztek. De évek során eljutottak a korsó sörig is. Nagyapa egészen megfiatalodott. Mind nagyobb teljesítményekre kényszerült, s már azt mondogatta magának: engem talán már be is vennének katonának egy ilyen mai sorozáson. De hogy is állunk Péterrel? Mert már legalább az ő szemében Péter lett. Hosszú kilométereken át nyomta előtte a pedált. A karja, a válla, hm, már egészen férfias. Vajon mit tud a nagyapja valamikori vállalkozásáról? Hogy mert az unokatestvére nem vált be katonának ... Tizenöt esztendő... — Meg vagy te bolondulva? — kérdezték a barátai Pétert —, még mindig a nagyapáddal jársz kirándulni? — Így lesz az öreg hosszú életű ... Karban tartom az öreg szervezetét, szívét, tüdejét, izomzatút. Megérdemli, nézzétek meg, milyen fiatalos ... Közületek ki bírna velünk jönni? S egyszer eljött az a pillanat is; amikor Péter beszámolt katonáskodása legelső napjáról. — Ébresztő ... sorakozó ... reggeli torna ... körülfutni a laktanyaudvart... nem olyan nagy kör, három épület... de hát ez a társaság, tudod, nagyapa. Egyik a másik után ... a falnak dűltek, fákba kapaszkodtak. Volt, aki hányt. Vagy csak csüngött a fán szótlanul, sápadtan, fehéren, mint az akácvirág ... És te? — Hát én ... semmi... körülfutottam. — Hányán nem bírták? — Egyharmada. — Szóval egyharmad. Azok közül, akik pedig alkalmasak. Alkalmasak, de mire? éter mosolygott. Egész felnőttesen — Azokat a nagyapjuk nem vitte már gyerekkorukban hegyre, fára mászni, futni, kerékpározni. Nem maradt velük együtt az unokája kedvéért fiatal. Hm, világos — gondolta nagyapa —, a korán megöregedett nagyapák a felelősek. Csorba Győző: Népdal-variáció Kalapom szememre vágom múlik, hervad ifjúságom, ne is lássam. Megszakad a szép szó bennem, alig fordul dalra nyelvem, — hol hibáztam? — Addsza, pajtás, a vasvesszőt, hadd verem meg a temetőt, nyíljon már ki, fogadjon be mindörökre! — Ó. ne bántsd te ott azokat a mohosult sírhalmokat, várj sorodra! Nem nyugvás a sír nyugalma, az a romlás birodalma. Vége-hos za nincsen ott a pusztulásnak. S úgyis elér a gyalázat majd, ha innét rendre egyszer odafekszel. — Keress addig nyugtot másban: ilyen-olyan földi lázban, szerelemben, Több az élet, mint az ének, ők a bölcsek, akik élnek, ne feledd el. Szíved verd meg vasvesszővel, ne kezdjen a temetővel, inkább az éneket vessze, azt eressze! Sárándi József: Ha már a szó veszélyes fegyver szolmizálok a „fegyvertelen” szemfüleseknek: DÓ RÉ MI FA SZÓ LA TI libiDÓja készteti önkéntes vérvesztésre ezt az egyébként vidám leleményes népet Kuti Horváth György: A lélek húrjain A lélek húrjain pendül a vágy nincs más kincsünk csak mit a szív legmélyéből kitár vagy magába zár mint gyöngykagyló a gyöngyét... R. Bikcsentajev: Nehéz foglalkozás A parkban két ember állított meg. Az alacsonyabb rögtön a lényegre tért: — Gyerünk, add ide az órád! — Tessék — mondom —, viselje egészséggel. Csak aztán nehogy baj legyen belőle! — Már miért lenne belőle baj? — Az óra hátlapjára be van vésve a monogramom, s ennek alapján gyerekjáték lesz megtalálni a tetteseket. — Add vissza az órát! Vedd el a pénztárcáját! — Tessék parancsolni! Minden pénzen ott van az ujjlenyomatom. Meg aztán felírtam a sorozatszámot, a sorszámot ... Az alacsonyabb dühbe gurult, és ingerülten a hosszúhoz fordult: — Akarod, hogy pofon vágjam? — Azt én is megtehetem, de mit csinálunk az ujjlenyomatokkal? — kérdezett vissza a hosszú. Az alacsonyabb felsóhajtott, és visszaadta a pénztárcámat. Aztán szép csöndesen le akartak lépni. — Elnézést, polgártársak! — mondom. — Nem lenne rossz, ha a cipőt és a ruhát levetnék. Ha a kutya szagot fog, ne mondják, hogy nem szóltam! Váratlanul néhány járókelő közeledett. Ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk. En is elfutottam, mert még azt hihették volna, hogy én vagyok az útonálló ... SALGA ATTILA fordítása
