Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
u Népújság 1985. június 8. Népművelési szakkönyvek is A munkásotthon könyvtárában A tavalyihoz képest lényegesen emelkedett a beiratkozott olvasók száma A még nem egészen egyéves szakszervezeti művelődési otthon rövid idő alatt bekapcsolódott a megyeszékhely kulturális vérkeringésébe. Ez a gyors aklimatizá- lódás pedig elsősorban érdekes, mozgékony programjainak köszönhető, melyek kiegészítik, vagy ahol szükséges, pótolják a megyei művelődési központ kínálatát. Az elmúlt héten képekben számoltunk be az itt folyó eleven életről, most „csöndesebb” területre kalandozunk, a könyvek világába. A munkásotthon letéti könyvtárát eredetileg 10 000 kötetre tervezték, ám az üresen tátongó polcok azt mutatják, hogy még idő kell a könyvállomány kialakítására. — Hatezer-ötszáz kötettel indultunk — mondja Mayer Zsuzsa könyvtáros —, és most hétezer-ötszáznál tartunk. Még legalább két év szükséges ahhoz, hogy a megfelelő állományt kialakíthassuk, színvonalasan elláthassuk a lakosságot. Feladatunk a vonzáskörzetünkben élők kiszolgálása, könyvszerető, olvasó emberekké nevelése. S hogy mi az a szellemi táplálék, amit kínálnak? A könyvállomány egyharmada szépirodalom, másik része ismeretterjesztő, és ugyaneny- nyi ifjúsági és gyermek- könyv sorakozik a polcokon. Komoly népművelési szak- irodalömimal rendelkeznek, s ez itt a megyei könyvtáré mellett a legszínvonalasabb anyag szűkebb pátriánkban. A Babits művelődési központból ezernyolcszázhetven kötetet vettek át, ez volt az induló „tőke”, amit a szerződés alapján folyamatosan bővítenék, gazdagítanak, később kutatásra is lehetőség nyílik. A statisztika szerint 255- en iratkoztak be eddig, s ez az adat már most 50-nel meghaladja a tavalyi olvasólétszámot. Elégedett-e ezzel a szakember? — Ügy hiszem, nem rossz ez a szám. Meg kell viszont említenem, az a korábbi célkitűzésünk, hogy a bejáró dolgozóknak kulturált várakozási helyet nyújtsunk, miközben átlapozhatják a napi vagy heti sajtót, könyvet vehetnek kézbe, nem sikerült. Ritkán téved be egy- egy vidéki dolgozó, és még kevesebben iratkoznak be. Az iskolákkal csak ezután szeretnénk szélesíteni a kapcsolatainkat, mégpedig úgy, hogy nem arra várunk, míg hozzánk fordulnak, mi magunk megyünk ... Segítségünket ajánljuk olvasólista, kötelező olvasmányok összeállítására, óratartásra. Igaz, követésre méltó példa már eddig is akadt, rendszeressé azonban még nem vált. Így helyszíne volt rendhagyó irodalomóráknak, könyvtárhasználati foglalkozásoknak az ízlésesen berendezett, külsőre is esztétikus könyvtárhelyiség, az 505-ös szakmunkásképző kérésére pedig diavetítéses előadásokat tartottak a költészet napján, a Váci Mihály-évtfordu- ilón. A közvetlen hatáson kívül nem lebecsülendő ezen alkalmaknak más irányú eredménye sem. Néhányan éppen ekkor iratkoztak be, vagy határozták el, hogy közelebbi barátságot kötnek a könyvvel. — Tavaly ősszel mi is meghirdettük a „Kell a jó könyv” pályázatot — emlékezik Mayer Zsuzsa. — Magam is meglepődtem, hogy amikor a szakmunkástanulók rendhagyó óráján megemlítettem, 15-en jelentkeztek, és küldték el dolgozatukat. De nem ilyen könnyű mindenkit megnyerni, így olyan apró kis fogásokhoz folyamodunk, hogy például minden századik beiratkozott olvasónk .ajándékkönyvet kap. Az érdeklődés, a kereslet nagyjából megegyezik az átlagossal. A diákok a kötelező olvasmányok mellett a fantasztikus regényeket, krimiket keresik, a felnőttek között Berkesi és Zilahy népszerű, a nyugdíjasok inkább a klasszikusokat kölcsönzik ki, különösen a történelmi tárgyú olvasmányok után érdeklődnek sokan. Forognak az útleírások, szociológiai, sport- és egészségügyi tárgyú könyvek is. Az utóbbi idők legkedveltebb magyar szerzői Moldova György és Galgóczi Erzsébet, utóbbinak is a Vidravas című könyve. — A viszonylag kis olvasólétszám részben előnyt is jelent, hiszen minden olvasót személyesen ismerek. Sokszor kérdezik, hogy jött-e új könyv, a gyerekék arra kérnek, hogy meséljek nekik. Előforlult, hogy ilyen alkalmak után csapatostól jöttek... De inkább itt töltsék szabad idejüket, mint az utcán. Az ünnepi könyvhétre esett látogatásunk, így nem maradhatott el az újdonságokra, a programra vonatkozó kérdés. — Az új könyvekből, sajnos, nem kaptunk, s hogy mikor jutunk hozzá nem tudom. De mi is kapcsolódtunk a könyvheti rendezvénysorozathoz, Szekszárd város szakmaközi bizottsága szervezésében Baranyi Ferenc költő, Merényi Judit előadóművésznő közösen tartott irodalmi estet. Takács Zsuzsa Fotó: Kapfinger A. Hriszto Krisztev: Régi felvétel Tegnap este rendet csináltam a könyvszekrényemben, és egy régi magnókazetta akadt a kezembe. Vagy tiz éve hánykolódott ott, az egyetemi évek után fölöslegessé vált könyvek és füzetek mögött. Legnagyobb meglepetésemre a kis tekercsről saját hangom hallatszott: — Egy... Kettő... Három ... Próbafelvétel... Felveszem a hangom, hogy valamikor meghallgassam, mennyire változott meg ... Hiszen az évek múlásával az ember is megváltozik ... Milyen leszek majd? Bizonyára elvégzem az egyetemet, és dolgozni fogok ... Valami jó és hasznos dologgal szeretnék foglalkozni... Es, hogy ne talpnyalás árán csináljak karriert!... Aztán ... Azután megnősülök, elveszek egy kislányt szerelemből, és nem a papája és a bácsikája miatt... Gyerekeim lesznek, és én vidám, becsületes és emberszerető embereket nevelek belőlük. Senki előtt nem fogok hajlongani!... Le kell törölni — nyújtottam a kezem, de a hang a kis tekercsről szigorúan rámszólt: — Tudom, hogy le akarod törölni a felvételt! Ügy látszik, azt hiszed, így mindent helyre lehet hozni? Semmit sem lehet helyrehozni! Felelj nekem őszintén: szeretsz még valakit? Hány barátod maradt? Itt megállítottam a magnót, és letöröltem a hangom. Tíz éve huszonhárom éves voltam ... Mit tud az ember ebben a korban az életről? ... Semmit! Elkezd ordibálni, meg ilyen-olyan fogadalmakat tenni!... Előbb élj egy kicsit, és aztán fogadkozz! Fordította: JUHASZ LÁSZLÓ Gyufaszálat tart a szájában, így tud beszélni, egyébként sistereg meg süvít, ösz- szesen két foga van. — Alkkor megmondod a fő- orvosnőnek, ugye megmondod, öcsi? — Hogy a francba lehet ideraknii egy kijózanítót — morgóm. A hegyről jönnek a ho- mokszállító dömperek, én meg a Trabanttal gödörtől gödörig eviokélek fölfelé. — Ez nem kijózanító. Munkaterápiás intézet. Jó a levegő. Gyümölcsfák. Kilátás... — Leesik az ajtóm. — Kifizetem a benzint. Fél, hogy nem beszélek a főorvosnővel. — Balra? — Igen, jobbra, ahogy az út vezet. Nem hiszi el, hogy itt nincs út. — Akkor majd a főorvosnőnek... — Milyen az új főorvos? — Nő. Rendes. Már voltam vele nagycsoportos, elmondta, hogy mennyire rajtunk múlik, meg aztán... Pattog a sóder, csak he ne törje az üveget. — Meg aztán? Van itt egy nagyon jó fej. Szakállas. Majd megmutatom. Főmérnök volt, képeket fest. Azt aztán nem lehet bekampózni. Akkorákat vitatkoznak! Egyszer bejöhetnél. Olyanokat mond! — Meg aztán? — Azt mondja: főorvosnő, drága, az egész ország iszik, mért pont engem akarnak lebeszélni ? Ja. Megmondta nekik. Kiköpi a gyufaszálat, újat vesz elő. — Akkor majd a főorvosnőnek, ahogy megbeszéltük, ugye? Ha nem jutna gyufához, talán többé nem szólalna meg. — Messze van? — kérdezem egy bambatölcsér alján. — Már nem. Nézz csak oda, oda oldalt. A fák közt az a piros tetős. — Mi van ott? — Ott lakik a Hovanics Pista. Tudod, a József utcából, aki a Halálfejesben szokott, meg a Mátrában, egyszer találkoztunk a Kálvária téren, mosógépet akart venni... — Mindenre emlékszem. — Otthagyta a felesége, elvitte a két gyereket, a bútort, mindent, aztán a Pista el akarta adni a csontvázát a bonctanba, marhára tudott snóbldzni, egyszer elkapták a rendőrök, de fogadott velük és nyert... — Ott voltál? — Tessék? Ja. Láttam. — Mi van a piros tetővel? — Ott lakik. Kikapott itt egy nőt, ennek is van két gyereke, ráhagyta az öreg a házat. Mosott rá, meg minden, aztán a Pista most ösz- szeállt vele, portás a kertészetinél. Egy kortyot nem iszik. Ja. Fél éve. Meg kell mondani a főorvosnőnek, hogy van betegségtudatom, és nem akarok meghalni. Ha a Hajnal utcában kiadják a gyógyszert, minden reggel beveszem. A fater fogja beadni. Tejjel. — Ez megy tíz éve. Nem tudom, minek jövök ide. — Kifizetem a benzint. — Mit mondjak a főorvosnőnek? Én vállaljak érted garanciát? Hiába van kint a T betű, a dömperek percenként leszorítanak. — Hát nem garanciát, hanem amit mondtam, mondd meg te is. Vettem új télikabátot. Anarákkal. Kigom- bolós bélés... Kaptam a gondozóba egy füzetkét, hogy a család hogyan bánjon a beteggel. Nem szabad kiközösíteni, beszélgetni kell vele, hogy az emberi méltóságot érezze. — Milyen színű? — Világos. Ja. Sokat kell majd tisztítani. Megkapom a káestét, megcsináltatom a fogaimat. Mondta a kezelőorvos, hogy az legyen az első. Én még nem vagyok elveszve. Ja. Van állásom meg lakás. — Három érve húzattad ki a fogaidat. Ez kegyetlenség. Nem szabad a beteget elkedvetleníteni. — Ez most más. Ha az An- ticolra ráiszom, meghalhatok. Volt itt egy nő tavaly előtt, az itt halt meg. Kiengedték adaptra, és a mentő hozta vissza, de már hiába. A betegszobában halt meg. A Jóska háromezerért megcsinálja maszekba, a legjobb fogtechnikus. Az egyik kanyar után őrház, sorompó. — Itt meg kell állni. Hatalmas zakóban hamuszínű madárfej imbolyog elő, a megtestesült felelősségtudat. Behajol. Előre nézek, ez az ő ügyük. — Adaptációs szabadságról jövök, tizennyolc órára kell jelentkeznem. Pontos és megbízható, mint határőr korában. — Tessék. — Int a madárfejű. Itt legalább elplanírozzák a gödröket. Itt persze csak lapáton múlik. — Ö is itt volt — mondja, és gyufát cserél. — Nem volt hová mennie. Volt egy 'háza valahol lent, de Romániához csatolták, és nagyon elhúzódott a kártalanítás. Egyre inkább tisztelem az itt dolgozókat. — Meló után meg majd vállalok maszekokat, az az időt is elveszi, és pénzem is lesz, ez az egy nadrágom van, össze kell szedni magam... — Hol álljak meg? — Ott a főépület mellett. Akkor a főorvosnőnek megmondjuk! — Mielőtt kiszáll, megszorítja a váltamat. Szemében könny. — öcsi, bízzál bennem. Egyszer kölcsönkérte életem első karóráját. Anyám vásárolta vissza négyszáz fo- rintért. Amióta ketten maradtak apával, lassan kiürül a lakás. Először az olcsó nip- pek a vitrinből, aztán a könyvek, lepedők... A főépület neonfehérben. Fakó fürdőköpenyek és munkásruhák, elhordott öltönyök, csővázas fotel, régi újsághalom. A reménytelenség pályaudvara. Egy ajtón rács. Nyílik a kezelő ajtója. Női hang kiált: — Jánosi úr — Egy alak kiválik a tömegből. Itt mindenki úr. A faliújságon a házirend alatt rajzlapon kékzöld kavargás. „A tenger mélye.” — Ott jön, az a kontyos! I'tt megvárlak. Mondd meg neki, ez most komoly! Mondd meg... Dohányos, negyvenes nő, barna szeme élénk mozgással leplezi, mi-mindent látott már. — Parancsoljon. — Mig a kulcsát keresgéli, szorítást érzek a vállamon. — Tanfolyamra is megyek, és új nadrágot veszek... ezt is... A főorvosi szoba ablakán egészséges hideg árad be. Rágyújtunk, megigazítja a hamutartót, aztán a szemembe néz. — Főorvosnő, kérem, hogyan értette azt a telefonba, hogy a bátyám menthetetlen ? — Az csak félrehallás lehetett, ilyent nem mondhattam mint orvos... — Három napja telefonáltam, hogy az adaptációs szabadság másnapján tökéletesen berúgott, apámat éjjel kizavarta a folyosóra, kinyitotta a csapokat, két emelet beázott... — Ja, igen... azt mondhattam, hogy akkor nem tudok vele mit kezdeni... már így távolról... — És közelről? — Nézze, Méhes úr, volt már eset... vannak példák, hogy meggyógyulnak... a mi eszközeink... a család sokat tehet... mi itt valameddig eljutunk, de azután, visszakerülnek a régi környezetbe... önnek magyarázzam? — Hát akkor, köszönöm. — N.e menjen még. Olyan érzékenyek az ilyesmire, mérik az időt, ez nekik fontos... jelentősége van... megérti... legalább öt percig... Az íróasztal mögé megy, hirtelen pici lesz, elvész a papírok között. — Megmondtad? — Meg — mondom. — Az öcsém — mutat be valakinek —, tíz percig volt bent! — Vonszol tovább. — Nem kísérlek ki, beszélnem kell azzal a pasival, műamya- gos, ha innen kimegyünk, hozzá megyek dolgozni, havi tízest fizet, állati jó fej, meg azzal a másikkal indul a kisállattenyésztésben, a görény, öregem, most abban van a pénz... A külső ajtónál megáll. — Tíz percig voltál bent. Állati jó fej vagy. — Átöleli a váltóm: — Megmondtad neki, hogy vállalod, hogy hazamegyek, és... — Meg. Hegyről lefelé, sötétben, gödrök között, egyedül. Nem lesz könnyű hazajutnom. Szikszai Károly rajza HEGYMENET
