Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
lO^PÜJSÁG 1985. június 15. jurij Rihter: fi mama levele December harmincegyediké volt. Pjotr Vlagyimirovics Pankov az irodájában ült, és a búcsúzó óesztendő utolsó, halaszthatatlan ügyeit intézte. Szigorú arckifejezésével, importból származó öltönyével Pjotr Vlagyimirovics a tetőtől talpig vezető hivatalnok benyomását keltette. Ha csöngött a telefon, Papan- kov felvette a kagylót, rövid, lényegre törő válaszokat adott. Sokoldalúságára jellemző, hogy telefonálás közben sem hagyta abba az ügyiratok tanulmányozását, szignálását, nem csoda hát, hogy ilyen vezetői képességekkel a legendás hírű Julius Caesarra emlékeztetett. Hirtelen Ljudocska, a titkárnő robogott be Pjotr Vlagyimirovics szobájába. — Elnézést a zavarásért, Pjotr Vlagyimirovics. Ez a levél önnek szól. Saját kézbe, személyes felbontásra — mondta egy szuszra* majd udvarias mozdulattal az asztalra tette a paksamétát, és kisietett a szobából. Pjotr Vlagyimirovics feltépte a borítékot és belemélyedt az olvasásba: „Drága mama! Szerető fiad ír most neked. Sajnos, elég régen írtam utoljára, mert kiküldetésben, szabadságon, kórházban voltam .. — Mi az ördög lehet ez? — mordult fel Pjotr Vlagyimirovics, és a borítékot kezdte tanulmányozni. Azon pedig ott látta a nevét, hivatalának pontos címével együtt. így aztán csodálkozva olvasta tovább a levelet: „Itt nálunk nagyon kellemes őszies, tavaszi as* nyárias, télies az időjárás. A minap voltam színházban, moziban, koncerten, sörbárban. Szándékomban áll, hogy meglátogatlak, mondjuk egy hónapon, egy éven, öt éven belül. Ismerve szűkös anyagi helyzetedet, küldök neked harminc, húsz, tíz, öt rubelt. Engem közben főmérnökké«, igazgatóvá, trösztvezetővé neveztek ki. A feleségem, Vera, Nágya, Irina, Ászja is üdvözletét küldi. ölel szerető fiad: Petya.” Pjotr Vlagyimirovics zavarában még egyszer elolvasta a levelet, majd belekukucskált a borítékba. Rövid kísérőlevélre bukkant. Ez volt ráírva: „Drága Petyenkám! Úgy szeretnék tőled levelet kapni, de tudom, végtelenül elfoglalt ember vagy, nem jut időd a levélírásra. Ezért én most helyetted fogalmaztam egy levelet, és neked csak az a dolgod, hogy a felesleges szavakat kihúzod a szövegből. Csókollak: Édesanyád.” Pjotr Vlagyimirovics kényelmesen hátradőlt a puha karosszékben. — A mamában egy humorista veszett el — dünnyög- te maga elé. — Megáll az eszem! És ráadásul pont most küldte, december 31- én* amikor ki sem látszom a munkából. Papankov félretolta az ügyiratokat, egy nagyot sóhajtott, és a frissen érkezett levél mondataiból kezdte ki- húzgálni a fölösleges szavakat Oroszból fordította: Kiss György Mihály Elrendelte a tankötelezettséget... Látogatás Ercsiben A tanév végén, a pedagógusnap körül megélénkül a vendégjárás Ercsiben, Eötvös József egykori otthonában. Az Eötvös utca 33. sz. alatt áll a múlt század elején épített uradalmi házsor. Itt töltötte gyermekkorát a haladó szellemű politikus, író, publicista, a közművelődés és oktatásügy 19. századi kiemelkedő egyénisége. Tevékenysége átfogta a század három nagy korszakát, a reformkort, a szabadságharcot és a kiegyezést. 1848-ban, az első magyar független kormányban, majd 1867-ben a kiegyezés után is ő volt á vallás- és közoktatásügyi miniszter. A népiskolai tankötelezettség törvényesíté- sének kivívásával modern közoktatásunk megalapítójává vált. Tiszteletet és megillető- dést keltenek emlékmúzeumában látható dokumentumok arról, milyen állapotokból emeltette fel a néptanítói hivatást elöljárói szintre. Hogyan váltak a pusztai iskolákból szabályozott, állami tanterv alapján működő intézmények. Gondoskodott a néptanítók műveléséről, iNevelési Emléklapok címmel folyóiratot indíttatott a pedagógusok számára. A múzeum anyagából kiderül, milyenek is voltak a nebulók száz évvel ezelőtt. A szigorú tanító előtt meg- szeppenten húzták össze magukat a mezítlábas, szakadt ruhás gyerkek; félelmet, tiszteletet keltett a nádpálca, hacsak felemelte a tanító, már vigyázzállásban feszítettek előtte. Szalmásszekér hozta őket az „oskolába”. A legtöbbjük azonban sok-sok kilométert gyalogolt, mesz- sziről jött, hóban, fagyban, derékig érő sárban. Tarisznyájukban az elemózsiával, a palatáblával, a krétával. Egyetlen helyiségben üldögéltek az elsősöktől a hatodik osztályosokig, a tanító korosztályonként foglalkozott velük, de a nagyobbak is bekapcsolódtak a kicsinyek okításába. A mai gyerekek érdeklődéssel figyelhetik az ormótlan számológépet a falon, a fekete, füstös kályhát a sarokban, a tanító dobogóját, amelynek szélén térdepeltek a rendet- lenikedők. Hosszú madzagon Eötvös József portréja lógott a tintásüveg, tollhegyek hevertek szanaszét az érdes, gyalulatlam padokon. És nem örültek egyöntetűen a kötelező iskolába járásnak, volt, akit vesszővel kísértek be a tanításra. Eötvös szobáiba is beléphetünk, amelyek klasszicista stílusú bútoraikkal a magyar vidéki nemesi otthonok hangulatát idézik. Ifjú korának emlékei, közéleti működésének dokumentumai tükrözik pályafutását. Végrendeletét versbe foglalta: ,.Márványszobor helyébe, Ha fennmarad nevem, Eszméim győzedelme legyen emlékjelem”. Élete vége felé egyre gyakrabban tért vissza Ercsibe, nagyszülei birtokára. Ügy rendelkezett, hogy halála után itt helyezzék nyugalomra. 58 éves korában temették el, sírja most a falu központjában lévő parkban, a művelődési ház előtt áll. Életművét fia, Loránd építette tovább, nevét a budapesti tudományegyetem viseli. Eötvös József tiszteletére helyezték el Ercsiben Ybl Miklós obeliszkjét, a táj, a Mezőföld egyik legszebb ki- látópantján, a Duna feletti domboldalon. Eötvös József szobra, Vilt Tibor alkotása pedig a faluban, sírja közelében látható. Az Eötvös-csa- ládnak tulajdonítják ugyancsak a Duna közelében épített, 1763-ból származó templomot, amely a magaslaton állva, alatta a falubeli házakkal, a folyóval, Ercsi látképének évszázados enteriőrjét alkotja. Erdős! Mária FIATAL MAGYAR KÖLTŐK ROMÁNIÁBÓL A romániai magyar költészet legfiatalabb nemzedéke valójában egy egyetemi diákfolyóirat — a kolozsvári Echinox — körül gyülekezett és talált magára. E folyóiratot a Babes-Bolyai Egyetem hallgatói indították útnak a hatvanas évek végén három nyelven: románul, magyarul és németül. Műhelyjellege és elméleti érdeklődése következtében sajátos színt képviselt a nemzetiségi folyóiratkultúrában, szerzői teoretikus igénnyel foglalkoztak a társadalmi és szellemi élet tapasztalataival, s az avantgárd irodalom kortársai törekvéseinek jegyében kívánták megújítani a nemzetiségi irodalmat. Nem minden előzmény nélkül vállalkoztak erre a feladatra, a romániai magyar irodalomnak, mind a „hőskorszakban”: a húszas években, mind a hatvanas években volt egy meglehetősen erős avantgárd irányzata. Az elméleti igény és az avantgárd poétika nem véletlenül kapott egyszerre nemzedékszervező szerepet: a teoretikus vizsgálódások azt a célt tűzték maguk elé, hogy kritikai elemzést adjanak a nemzetiségi kultúra hagyományairól, beidegződéseiről, az avantgárd alkotómódszere pedig ennek a kultúrának a radikális megújítására törekedett. Az avantgárd szellemisége erős kritikai hajlammal járt együtt tehát, és ennek a kritikának általában az irónia volt az eszköze. A fiatal költőnemzedék le akarta hántani azt a pátoszt, amely a nemzetiségi költészetre rakódott, rá akart mutatni arra, hogy számos olyan ideál létezik, amelynek valóságos értékét már megkérdőjelezték az időközben szerzett történelmi tapasztalatok. Ez nem jelenti azt, hogy ők maguk nem ápoltak volna eszményeket: az anyanyelv és a szülőföld iránt érzett hűséget, a többségi és kisebbségi nép kölcsönös megértését, az egyetemes haladás emberi eszményeit ők is szilárd értéknek tekintették. Az avantgárd költészet kihívó nyelve, meglepő vagy éppen groteszk szóképei által is ezeket a közösségi értékeket kívánták hirdetni és oltalmazni. Ezt a szándékot fejezik ki az 1954-ben született Szőcs Géza, az 1949- ben született Bállá Zsófia, az 1951-es Adonyi Nagy Mária, Markó Béla, az 1954-beli Egyed Péter és társaik versei is. POMOGATS BÉLA Adonyi Nagy Mária: Európa elrablása Aztán sebeinkben is csönd lesz, fényesség fárad csontjainkba. Elejti a kéz a kilincset, elvérzik attól, ahogy fogta. És vér, és vér, vér mindenütt, homok nyelvén írt levelek. Évezeredek homálya jön fel, aztán belül is este lesz. És nincs düh, már szomorúság sincsen. Csak ez a nézés, megsokszorozva s meghalva felejtéseinkben. Csak ez az Androméda-ködben fölhabzó, elsüllyedő ló. Európa, Európa mind biztosabban elraboltnak nyilvánítható. Balogh Károly harminchét évesen egyszer csak kopaszodni és őszülni kezdett. Meg inni. Pedig ilyen gondtalanul talán még sosem éltek. Feleségével, két gyermekükkel letudták az első tizenöt évet, lakást szereztek-vettek, volt egy kis kocsijuk. Tulajdonképpen a gyarapodásba bele is öregedtek. Baloghné harminckéit éves korára elfáradt. Annyira elfáradt, hogy évek óta szeretett volna egy operabérletet, de évek óta annyira fáradtnak érezte magát, hogy nem volt ereje elmenni és sorba állni érte. Balogh nem vette meg helyette, mert őt már régóta csupán egyetlen dolog érdekelte: a munka, amivel pénzt kereshetett. Újabban meg a sör isi, ami/t a géemkásokkal elfogyaszthatott. A férfi fűtésszerelő volt. Mondhatnánk: egyszerű fűtésszerelőként élt mindaddig, amíg megalakították a gé- emkát. Persze azelőtt is fusizott, de az más volt. Most sokkal kényelmesebben folyt a munka, s nem kellett félnie sem, mert nem egyedül állt szemben a megrendelővel. Védte a géemká, még szerződtetett jogásszal is. Azelőtt, ha a maszekolás után hazatért, mormogott, káromkodott, idegeskedett, elmesélte a nehézségeket. Már nem sietett haza. Ledolgozván a nyolc, majd a további négyöt órát, összeült a többiekkel, terveztek*, vitatkoztak, magabiztosan, vidáman. Mégis kopaszodni, őszülni kezdett. — Mondjátok meg, miért ... Miért éppen most? — kérdezgette szelíden a sörözőben. Sosem érezte magát ilyen szerencsésnek. — Az anyád hasában sem volt jobb dolgod! — támadt a feleségére, mikor annak fáradt arcát látta. Nem értette, mi történt velük. Minden hónapban letette a tízest a konyhaasztalra. Kell ennél több? — Kell — válaszolta akaratosan az asszony, pedig már rószaszín pongyolában járt-kelt otthon. Aztán Balogh észrevette, hogy a füle, ornlika erősen szőrösödik, mint az öregembereknek. A homloka, ahol elhagyta a haja, kifényesedett. Nem dolgozott kevesebbet, mint azelőtt, de könnyebben. És nagyobb élvezettel. Miért kezdett akkor ilyen váratlanul és gyorsan öregedni? Naponta leültek néhány sörre a géemkásokkal. Jóízűen tervezgettek, röpült az idő, sötéttel ért haza szinte minden este. Nem későn, de sötéttel. Az asszony egyre elárvultabban mérte végig: ez a férje? Utóbb már azon is dilemmázott, ki ez. Hogy került ide? Lehetséges, hogy tőle vannak a kamaszodó gyerekei? De hogyan? Hiszen mintha sosem tartoztak volna össze. Hazajárt ugyan, igaz, meg az is igaz, hogy ő tartotta el a családot. Ki tudja, miért? S mikor nőttek fel a gyerekek? Egyszerre csak itt termettek, rögtön kamaszokként. Mintha szürke homályból kerültek volna elő. Hogy történt, nem tudja. És jó ez neki? ' Balogh végighallgatta, s természetesen idegesítette ez a női beszéd. — A családdal foglalkozz, annak örülj! — De hát család ez? Megdöbbent. Guiay István: OPERABÉRLET — Mi a fene lenne? — Ez nem család — jelentette ki szomorúan a felesége. Balogh ingerült lett. — Mindenesetre — mondta —«, minden család olyan, amilyen az asszony ... — Nem olyan, amilyen a férfi? — Mit akarsz ez2el? Mi nem tetszik? Balogh felpattant, kivörösödött: a fene enné meg, hát ezért jön haza, hogy ilyeneket hallgasson? Hangoskodott, csapkodott: „A kurva életbe, olyan a hangulat folyton, mint egy halottasházban!” Tombolt, hogy szinte beleremegett. Utána kimerültség fogta el. Nem tudta, mitől, de félt is. Tulajdonképpen régebb óta félt, csak eddig nem törődött vele. Ettől kezdve még ritkábban járt haza sötétedés előtt, mint addig. Dolgozott, aztán megint dolgozott, késő délután meg együtt ült a géemkásokkal a sörözőben. Számoltak, kalkuláltak, elégedettek voltak magukkal. Tulajdonképpen mindegyikük egy-egy kis hadvezérnek érezte magát — belevágtak ebbe az új dologba, és lám, győztek! Csakhogy az asszony nem győzött. Reggelit készített, takarított, bevásárolt, főzött, mosott, hazavárta a kamaszait, a férjét... várt, várt, tizenöt esztendeje. Fáradt volt és várt. Bármily furcsa: győzelemre várt. Bármilyen kicsire, de győzelemre. Csakhogy ő a férjével szemben akart győzni. Legalább egyszer. Az átkozott géemkáján akart győzni, ami miatt végképp magára maradt, ami miatt valószínűleg sosem lesz operabérlete. A géemkán, ami a férjének minden gondolatát lefoglalta, amire olyan büszke volt, hogy az élet hősének érezte magát. Szólt hát neki egyik nap, küldené el hozzájuk Bélát, a géemká vezetőjét, akire a fűtésszabályozók tartoztak. — összevissza fűt ez a nyavalya, a gyerekszobában meg lehet dögleni a hőségtől, a konyhában meg fázom. Jött is Béla«, napközben, két helyszínelés között. Az asszony konyakkal, almával, rózsaszín pongyolában várta. Másnap is. A következő héten is. Aztán írt egy levelet a férjének. Lebuktatta saját magát. Balogh összeroppant. Csalódott... csalódott a feleségében, de ha lehet, még jobban Bélában, aki mégiscsak a géemká vezetője volt, akivel közösen vágtak bele a nagy kalandba ... s akkor volt pofája az ő feleségével... Most már hazajárt munka után. Nem sörözött, mert nem volt kivel. Kivált a géemkából. Oda lett az a nagyszerű érzés, amit alapító géemkásként érzett. Maradt a felesége. Meg a gyerekek. Akiknek folyton útban volt. Nem tudtak mit kezdeni vele. Csak ténfer- gett a lakásban. Tépkedni kezdte a szőrt a füléből, orrából, kenegette a haját ilyen-olyan szerekkel. Kutyául érezte magát. Mit tehetett volna egyebet, egyik nap rászánta magát, sorba állt és vett a feleségének s magának operabérletet. De nem vígoperákra ám! Hanem a Wagner-sorozatra. Tudta ugyanis, hogy a Wagner-operákat a felsége nem érti, nem is kedveli. Ahogy ő sem. Mindenesetre, ha az idei évadban Wagner-mű hangzik fel az Operaházban, a második sorban, középen, Balogh ül á feleségével. Amíg szól a muzsika, képzeletben a nürnbergi mesterdalnok padlófűtését szereli, de nem fő munkaidőben, hanem utána, géemkásként. Az ilyen igényes, keserves* ámbár próbára tevő munkához illik is a wagneri zene; élvezi. S nem gondol arra, hogy közben, ha nem látszik is, hullik a haja, szőrpamacsok nőnek a fülében, és a felesége úgy érzi, a világ leghosszabb zeneművét kénytelen végighallgatni. Kénytelen, hiszen ő akart mindenáron operabérletet.
