Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
1985. június 15. e KÉPÚJSÁG — Nyitva találtam az ajtaját. Véletlen volt, vagy máskor is így van? — Mindig így van, és mindig így is lesz, amíg én ezt a munkakört betöltőm. Talán ez az első lépcsője a kapcsolattartásnak a dolgozók és a vezető között. E nélkül el sem tudom képzelni az irányítást és az emberekhez való közeledést. — önt egyik munkatársa ajánlotta figyelmembe. Ezek szerint népszerű ember? — Nem mondhatnám, hogy egyértelműen népszerű lennék. Talán inkább humánus vagyok, sok esetben érzékeny is. Hamar elérzékenyülök, de a népszerűséget ilyen értelembe véve nem vonatkoztatom ide. Szeretem az embereket, ragaszkodom az emberekhez, hiszen velük együtt kell megoldani a feladatokat. A másik nagyon lényeges dolog, hogy nálam a közeledés az emberek felé őszintén, nem pedig népszerűségre törekedve történik. Az emberek ezt érzik, látják, talán ebből adódik az, hogy azt mondják: — ez az ember, ez a bácsi, népszerű. — Két, jócskán megsárgult irat van előttem, amire ceruzával felírta, archív. — Nagyon jó helyről indultam, ragyogó előképzésben volt részem a Székesfehérvári Széchenyi Gépipari Középiskolában. A másik meghatározó a budapesti Honvéd Gépkocsizó Tisztiiskola vollt, ahol a tényleges katonai időmet töltöttem, majd mint polgári alkalmazott dolgoztam. — Ha jól tudom, akkor gépkocsivezetőként kezdte a pályafutását. — Itt a vállalat jogelődjénél, az AKÖV-nél, valóban úgy kezdtem, mint autóbusz- vezető 1957. február 8-án. Középfokú jogosítványom volt. | — Ez mit jelentett? — Az autóvezetésnek mint szakmának egy magasabb fokozata, szintje volt. Aki ezzel rendelkezett, elhelyezkedhetett garázsművezetőként, vezethetett nagyobb autóbuszt, szakmai és elméleti felkészültsége, felkészítettsége az átlagosnál többet adobt. — Most értünk az elsárgult papírokhoz, ami az első kinevezéséről szól, havi 1500 forinttal. — Huszonöt évvel ezelőtti a dátum. Akkoriban ez a garázsművezetői beosztás afféle mindenes beosztás volt, hisz egy jó garázsmesternek az emberek beosztását*, vezénylését is el kellett végeznie, és árgus szemekkel őrködni a járműpark üzemképességén. Akkoriban csak autóbuszprofil volt a főnökségnél, de két évtizede teherforgalmat is bonyolítunk. — Hosszú út vezetett az üzemigazgatói beosztásig? — Hosszú. Hosszú és nehéz, sok-sok összetett feladattal és munkával tarkított időszak volt. Ahogy visszagondolok — ha nem ismertem volna a szakmának az alapját, nem vezettem volna autóbuszt és nem' lettem volna garázsmester —, akkor talán nem is vállaltam vol— Ezek a közbeeső lépcsők segítették a vezetői munkában? — Kísérnek, sőt azt mondhatom — és ezt tiszta szívből —, hogy ilyen beosztásban vezető csak az lehet és legyen, aki ezeket a lépcsőfokokat végigjárta. Annak nem kell mesélni, magyarázni, hogy a gumiszerelés vagy javítás mivel jár. Aki a saját bőrén tapasztalta éjszakának idején a telephelytől távol, autó javítása közben ezeket... A legjobb iskola az, amelyben jól felkészült elméleti tudással, a gyakorlatban szerzi meg az ember mindazokat a tapasztalatokat, amit a vezetése során jól tud hasznosítani. Ez az egyik nyitja a népszerűség kérdésének. Én nem szidom a gépkocsivezetőt, ha késik, mert az legtöbbször önhibáján kívül következik be. — Eljutottunk a közlekedéshez. Mi a véleménye a személyszállításról? vesszük — eredményhányadról beszélek — akkor élen járunk, amit bizonyítanak a számok is. Ügy fogalmaznék, hogy ez az üzemegység fejlődésében mindig dinamikus volt. Voltak periódusok, amikor megtorpantunk, de mindig megteremtettük azokat a gazdálkodási értékeket, ami a továbbhaladásunkhoz kellett. — A világhírnévre szert tett Ikarus cég legújabb típusú járműveit mikor üdvözölhetjük Bonyhá- don? — Erre egyelőre nem kerülhet sor, hiszen a sorozat- gyártás még nem indult meg. Bízom abbaru ha a beruházási lehetőségek engedik, akkor mi is kapunk ilyen, a 300-as családba tartozó autóbuszokat. — Milyen az utazási morál Magyarországon? — Nagyon vegyes. Azért vegyes, mert vannak kulturált emberek, akik nagyon kultúrálatlanul utaznak és vannak kevésbé kulturált emberek, akik nagyon kulturáltan utaznak. Ez vonatkozik a mi személyzetünkre is, vannak egyszerű emberek, akik tiszták, akik az eszközüket is tisztán tartják, akik úgy állnak az utazók rendelkezésére, hogy az elismerésre méltó, de vannak kritikán aluliak is. — Nagyon szép feladat a szakmának ez a szolgáltatása. Kormányzatunk is odafigyel erre, mert ez jórészt meghatározza a dolgozóknak a munkahelyekre szállítását, — jó, vagy rossz hangulatát, közérzetét. — Milyennek tartja a magyar tömegközlekedést? — Az egészről hadd ne mondjak véleményt, inkább csak szűkebb pátriám közlekedéséről, valamint saját helyzetünkről. Óriási a fejlődés, mert ha visszaemlékezem, akkor eszembe jut a kezdet, az úgynevezett „Fa- karusz”, sőt előtte még ponyvás tehergépkocsikkal is dolgoztunk a személyszállításban. A munkába járó dolgozókat ezekkel hoztuk-vit- tük, főként bányászokat. Az eszközkicserélődés hallatlanul nagyot változott. A Csepel bódés Fakarustól kellett eljutni egészen a mai modem Ikarus 280-as típushoz, a csuklós buszokhoz. A város és városkörnyék közlekedése úgy érzem átmenetileg megoldódott. Inkább minőségi változásokat kell elérnünk és ebben látom a leglényegesebb előrelépési lehetőséget. Annak ellenére, hogy nem biztosított az autóbuszok olyan ütemű cseréje, mint az elmúlt időszakban volt. Az is tudott, hogy a közhasznú gépjárművek közül '40 százalék a nullára futott állomány. Ez nagy gond, de bízom abban, hogy a jó karbantartói munka, az odafigyelés ezt a nehéz időt is át tudja hidalni. A karbantartóink és gépkocsivezetőink szerintem mindent elkövetnek, hogy a Volán hírneve ne szenvedjen csorbát, ne vesszen el. — A bonyhádi a legkisebb üzemegység. Teljesítmény szerint...? — Ha az eredményességet — Van kocsija? — Igen. Sokáig motoroztam, aztán a motort felváltotta egy Wartburg, amit az építkezés miatt eladtunk. Majd egy használt Zastava és egy Lada következett*, most egy 120-as Skodám van, ami remélem nyugdíjas éveimet is színesebbé fogja tenni. — Mi szolgálja a ki- kapcsolódást, pihenést? — Kimondott hobbim nics — talán annak nevezhetem, hogy az autómmal szeretek foglalkozni. Mindig példaként állíthatom főleg motorikusán a gépkocsivezetők elé, mert azt a közhasznú eszközt, a társadalmi tulajdont is lehet így kezelni, növelni az élettartamát... Még a kertészkedés jelent kikapcsolódást, — ami nem haszonkert, inkább cserjék, tuják, a fű — a környezet szépítését jelenti. Nem értek a szőlőműveléshez, de a gyümölcsfáimat ápolgatom, metszegetem. — A fia nem követte a Volánhoz, a pedagóguspályát választotta. — Az édesanyja is pedagógus volt. Ügy látszik, az a gén volt az erősebb, az győzött. Annak ellenére, hogy fiatalon erre a pályára készült, sőt dolgozott is itt mint tehergépkocsi-vezető. — ös bonyhádi az Am- ma család? — Nem. Tevelen születtem. Olvastam egy sziklalakó törzsről, amelyik az Amma kultusznak hódolt valahol Afrikában. Mi, szerintem a Fekete erdő környékéről kerültünk ide. — Mennyire lokálpatrióta? Akár teveli szemmel, akár ennyi éves bonyhádi múlttal? — A munkám ideköt, és ezen keresztül lokálpatriótája vagyok Bonyhád városának és a város környékének is. Feladatunk ennek a környéknek a személy- és áru- szállítása és végeredményben ennek meg is feleltünk. Mint vezető igyekeztem tenni azért, hogy megközelítően kielégítsük az igényeket. — Az „igazi” várossá válást segíti a helyi járatok elindítása? — Igen. El sem lehet képzelni ma egy várost helyi járat nélkül. FŐKént Bonyhád szétterültsége indokolja ezt a legjobban. Az infrastruktúra hiánya, az utak állapota és keskenysége egyelőre nem teszi lehetővé, hogy ilyen nagy járművekkel ezt mindenhová ki tudjuk terjeszteni, de a cél ez lesz. — Biztosan vannak még megvalósításra váró tervei. — Szándékosan nem foglalkoztam a hátralévő időszak tervezésével. Egy bizonyos, nagyon becsületesen szeretném nyugdíjas koromig a rámbízott feladatokat ellátni. A másik tervem, hogy tudatosan készülök a nyugdíjra. — Megelégedett, netán boldog embernek tartja magát? — Ügy érzem igen ... Persze, boldog vagyok. Nem voltak nagy elképzeléseim, azok, amit terveztem, egy kivételével meg is valósultak. A várva-várt unoka még nem érkezett meg ... | — Szereti a gyerekeket? — Nagyon szeretem. Talán ezért is várom annyira az unokát. Igazi emberként, igaz emberré szeretném nevelni. — Van valami, amit szívesen elmondana? — Az üzemegység eddigi eredményei a dolgozók együttes munkáját dicsérik, amelyeket együtt értünk el. Tudatosan készülünk az utánpótlásra, a fiatalításra és azt hiszem, jó kezekbe kerül az üzemegység. Sok segítséget kaptam a munkatársaktól, a vezetőktől és komoly vitákban meg is edződtünk ... Elismerték a munkámat anyagiakban és erkölcsiekben egyaránt. Sok szép elismerésnek vagyok birtokosa. — Gondolom, a felesége mindenben támogatta. — Igazi segítőtársam volt. Nem is lehet ilyen munkakört másképp betölteni. Sok éjszaka, sok vasárnap van ebben... — Ügy látom, az emlékek hihetelenül föltorlódtak, az érzelem győzött. Érzékeny ember? — Nagyon. — Kísérte ez a munkájában, a családban, a munkatársak között is? — Az egész életemben. Talán elmondhatom, hogy itt éreztem meg, ami nekem rossz, az másnak is rossz ... — Tudna valami útra- valót adni a munkatársainak? — A szakma igazi szerete- te kísérje életüket. A másik, ami ennél is fontosabb, az az emberek igazi szeretete és az őszinteség le-^en. — Köszönöm a beszélgetést. SZABÓ SÁNDOR Múltunkból Az évszázad utolsó évtizedében az alispánt nem döbbentette meg a hozzá beérkezett jelentés. Azt kérte a járási főszolgabíróktól, hogy vizsgálják meg a járásuk területén lévő nagybirtokokat, mérjék fel a túlzsúfolt cse- ládlalkásak számát, s azt is jelentsék, hogy hányán laknak egy-egy szobában. (Arról nem szól a krónika, hogy egykor mit érteibtek a zsúfolt lakás fogalmán.) A dombóvári járásban talált helyzetről a járási tiszti főorvos küldött jelentést. A •terjedelmes jelentésben a többi között a következőket olvashatjuk: „A lakások vázrajzát a benne lakó egyének számával összehasonlítva, a túlzsúfoltság oly nagymérvű, hogy közegészségi tekintetben emelhető aggodalom nélkül a legtöbb lakásban a jelenlegi lakóknak fele, néhol egyhaimada, de igen sok esetben csak egynegyede hagyható meg, a többi részére új lakóhelyek építése elkerülhetetlen kötelesség. Az intensdvebben több ember- s állati erővel űzött mezőgazdaság személyzete az ötven év előtti gazdálkodásnak 8-10 szeresére emelkedett, az ezen személyzet elhelyezésére szükséges helyiségek, illetve légtartalma a lakásoknak ma is azon állapotban van, mint volt 50 év előtt, igen természetes tehát, hogy elodázhatatlan közegészségi követelmény a lakások lég- tartalmát azon mennyiségre emelni, mely a megszaporodott személyzethez arányul.” A főorvos tragikusnak ítéli az egy főre jutó légköbmétert. Számítást végzett a szükségesnek ítélt építkezés indoklásául. Idézzük a számítását.: „Számításom illusztrálására bemutatom például a mász- lonyi 2. számú béreslakot, melyben 18 család, 96 lélek lakik, 424 köbméter légtarta- lommal. Egy családot 2 felnőttel számítva, van 36 felnőtt, a többi 60 különböző korú gyermek, a szükséges légmennyiség lesz a már említett kulcs szerint: a) 36 felnőtt minimális levegő szükséglete 720 köbméter, b) 60 családtag 8 köbméterrel 480 köbméter; kellene tehát a lakásnak tartalmazni 1200 köbméter levegőt, de miután tényleg csak 424 köbméter van, építendő lenne olyan épület, mely tartalmaz 776 köbmétert 11 család (22 felnőtt, s mintegy 40 gyermek) részére”. A főorvos számítása szerint tehát mintegy háromszoros a túlzsúfoltság — a légköbméter szerint számolva. Nem egyedüli a példa. A pusztai iskolát hozza fel még, mint elrettentőt. Ebben „a béreslakban van elhelyezve az iskola, melyben 58 köbméter légtartalommal 47 tanuló tölti a nap jó részét. Bár iskolánál, melyben a gyermek csak bizonyos ideig tartózkodik, a szükséges légmennyiség jóval kevesebb a lakószobákénál, de mégis elképzelhetetlen, hogy lehet ott 47 tanulót befogadni; midőn egy tanulóra I és 2/10- ,ed köbméter levegő jut, nem is számítva a hiányt, melyet az iskola nélkülözhetetlen bútorai elfoglalnak.” Mintegy összesítésként megállapítja: „Ügy erkölcsi, mint rendőri, de közegészségügyi szempontból is szükségesnek, sőt, kivihetőnek is találom, hogy az újonnan építendő cselédllakásoknál a konyha ugyancsak konyhául s ne szobául használtassék, s egy lakószobában egy családnál több ne lakjék. A ko- lera-éllenes óvintézkedések felülvizsgálata alkalmából szomorú emlékem van, midőn egy több családnak 28 tagja által lakott szobában három dyphtheriitis különböző stádiumban fekvő gyermeket, s még 8, a bajtól megkímélftet találtam; mi lett ez utóbbiakból? nem tudom, de alig hiszem, hogy bármelyik is elkerülte a bajt ilyen ,elkülönítés’ mellett.” 1894-ben a Szemcse-hegyi község cselédházairól is beérkezett a jelentés. Az alispán ettől sem döbbent meg, mert az volt az általános, hogy a cselédlakások túlzsúfolták voltak, szinte alig akadt olyan, amelyet mai értékítéletünk szerint is elfogadhatónak tartanánk. Az említett jelentés Avas, Si- monmajor, Csehi, Zardóka, Kakuk, Hékút, Okrád, Iregh, Szemcse, Leokádia és Gonozd pusztákon talált lakásokról tartalmaz adatokat. A jelentésbe n foglaltak összesítése után az alábbi számsorok alakultak ki: ház szoba család felnőtt gyermek OSSZ. Avas 3 14 23 46 49 95 Simonmajor 3 15 22 42 52 94 Csehi 3 10 17 34 30 64 Zardóka 2 4 10 20 17 37 Kakuk 1 5 10 20 21 41 Hékút 1 10 18 35 25 60 Okrád 1 4 10 20 17 37 Iregh 10 31 44 87 77 164 Szemcse 12 27 49 99 97 196 Leokádia 2 3 5 10 12 22 Gonozd 2 9 21 42 34 76 összesen: 40 132 229 455 431 886 Bennünket az átlagok is megdöbbentenek. Hogyan lehetett úgy élni, hogy egy-egy szobában 6—7 fő lakott? Go- nozd-pusztán pedig ennél is rosszabb volt a helyzet. Ott egy-egy szobában 7,3 fő élt. Zárdákéban pedig végleg tragikus volt a helyzet, mert ott egy-egy szobában több mint kilenc személy élt! Az ott lévő négy szobában 10 család lakott, 37 személlyel. Az átlagszámítás szerint a felsorolt 11 pusztán egy-egy szobában csaknem két család lakott. De néhány esetet érdemes külön is említeni: — a simonmajori 119. sz. ház 3. szobájában 2 család élt 13 fővel alig 95 légköbméterben ; — Csehi-pusztán a 20. számú ház 1. szobájában 4 család volt 15 fővel 141 légköbméterben. Ennél is rosszabb volt a helyzet a 21. számú ház 3. szobájában, ahol ugyancsak 4 család élt ösz- szesen 18 fővel, a légtér mindössze 121 köbméter volt. — 17 fő (4 család) élt Kakuk-pusztán a 25. sz. ház 1. szobájában, 88 légköbméterben, — Ireg-pusztán az 5. számú ház 1. szobájában 4 család szorongott, létszámuk 16 fő volt. Gyakori eset volt, hogy három család lakott egy szobában. Az alispánhoz eljuttatott jelentés adatai szerint 16 ilyen helyzetet találtak a 11 pusztán. Mindennaposnak volt tekinthető a két család egy szobában. Számuk a 11 pusztán 45 volt. A számsorok áttekintése után csak egyetérthetünk a dombóvári járás tiszti főorvosával: szükség lett volna 3 vagy 4-szer annyi lakásra, hogy az emberek valameny- nyire is emberibb körülmények közé juthassanak. Óhaj maradt a tiszti főorvos kívánsága, pedig, amint azt ő maga is állította, lett volna a földbirtokosoknak miből építeni cselédjeik számára tisztességesebb, elfogadhatóbb lakásokat. Hosszú évtizedek teltek még el, amíg az emberek megszűntek cselédek lenni, s megkezdődött a cselédlakások lebontása, de amikor ez bekövetkeztt, nemcsak levegőhöz, hanem födlhöz is jutottak az emberek. K. Balog János
