Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
1985. június 1. NÉPÚJSÁG 11 Az elmúlt esztendő helyi, sőt bizonyos fokig országos méretű képzőművészeti-művészettörténeti szenzációja a múzeum padlásán lappangó tizenhét festmény megtalálása volt. Az előkerült festmények a hivatalos múzeumi nyilvántartásban nem szerepeltek. A képek közül a legkorábbi ,az a XVI. századi nagyméretű festmény, melynek témáját, illetve alkotóját a rajta lévő szignatúna alapján rövid időn belül azonosítottuk. A restaurálással kapcsolatos szakmai teendők miatt a kép szakértő bizottság elé került, amely megerősítette a kép eredeti voltát és javasolta sürgős helyrehozatalát. Képünket 1890. és 1920. között jó néhány szakiroda- lom, köztük katalógus, lexikon is említi. A már múzeumi tulajdonban lévő képet Garas Klára az 50-es évek közepén megjelent tanulmányában egy budapesti, ugyancsak Rocco Marconi- művel együtt ismerteti. Minden bizonnyal e tanulmány alapján került festményünk a Művészeti lexikonba. A Garas-féle publikációt követően több helyen is találkozhatunk a festménnyel: F. Heinemann írása Velencében jelent meg 1962-ben; Pier Luigi de Vecchi munkáját (címe: Rocco Marconi in.: Pittori Bergamaschi I.) Ber- gamóban adták ki 1975-ben. A kép a századforduló táján még Lederer Sándor budapesti gyűjteményében volt, a bonyhádi Perczel-csa- ládhoz — s így Tolna megyébe — valószínű, hogy vétel útján került. A Béri Balogh Ádám Múzeum tulajdonába 1949-ben ajándékozási szerződéssel jutott. A fára festett mű felirata, mely a háttérben lévő árkádív oldalfalán látható, még mia is jól olvasható, a kisebb javítások, átfestések ellenére hitelesnek tekinthető. A felirat: Rochus de Marohionib P. A mű keletkezése a XVI. század második évtizedére tehető. A festő témáját, mint a művészetek történetében számtalanszor, a Bibliábél vette. Krisztus és a házasságtörő nő gyakori, kedvelt téma volt korának velencei festészetében. A legkorábbiak közül Marco Marciale és Niccolo de Barbarie képei említendők, akik e téma festői megoldásában még jó ideig mértékadók voltak. A történetet az evangélisták közül csak János említi (János, 8. 1—11.). Krisztus az eléje hurcolt nő vádlóinak — akik a vétkes asszonyra a mózesi törvények szerinti halálos ítélet kimondását várták — a következőket mondja: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közü- letek”. Mire a Krisztus elleni cselvetésben részt vevő írástudók, farizeusok csalódottan elhagyják a helyszínt. A nőt pedig, akinek nem esik bántódása, felszólítja, hogy többé ne vétkezzen. Károlyi Gáspár néhány évtizeddel a festmény keletkezése után magyar nyelvű bibliafordításában a következő magyarázatot írja a lapszélre: „Az képmutatók ellen, kik az ő magok vétkét eltitkolván, egyebeknek vétkeket és bűnöket ítélik”. Majd így folytatja: „Krisztus nem veszi magának a külső fejedelemnek tisztit, hanem az ü tiszti szerint az asszoni állatot inti peniten- ciára”. A reneszánsz mester a hét- alakos kompozíción a teret három síkra osztva a szereplőket valamivel derék alatt ábrázolja. Az előtér síkjában három alak áll: középen Krisztus, testével kissé jobbra a vétkes nő felé fordul, míg fejével ellentétes irányba a vádló farizeus felé; jobbját áldóan maga elé emeli, baljával a földre, az írásra mutat. A bal oldalon álló farizeus — az esemény másik főszereplője — kezeit övébe dugva Krisztussal ellentétes testhelyzetet foglal el. Jobbra a bűn elkövetője, a házasságtörő nő áll, fejét kissé lehajtja, jobbját bűnbánóan maga elé emeli. A középtérben az írástudók és a katonák állnak. A képre szigorú isokepha- Lia, a fejek azonos magasságban történő ábrázolása jellemző. Krisztus alakja nem emelkedik a cselekményben részt vevők fölé, a képen kissé balra tolódik, kiemelését a tekintetek iránya, a kifejező gesztusok s a viselet jellemző színvilága segíti elő; isten-emberi mivoltából az emberi a hangsúlyosabb. Jellemző a kézmozdulatok sokfélesége is: a központi alak kézmozdulatának ritmusát fokozza a nő kezének ritmikája s a vádló farizeus ezzel ellentétes mozgása. A kompozíciót, az alakok zsúfoltsága ellenére két viszonylag önálló egységre bonthatjuk. A baloldali négyalakos csoport önmagában zárt, szimmetrikus kompozíció. A csoporton belül lejátszódó drámára a vádló és védő egymásnak feszülő testtartása, a gesztusok ellentétes ritmusa, a fejek összefordulása utal. Az előteret a középtér síkjával egy kopasz, szakállas farizeus alakja köti ösz- sze, az, aki jobbjával a vádló gallérját fogja s egyúttal az egységet balról határolja: jobbról viszont a kompozíciót egy katona zárja, aki bal karjával kissé az előtér síkjába fordul s kezét Jézus vállára teszi. A jobboldali csoport há- romalalkos: az előtérben a vádlott, aki a drámai történés szempontjából a cselvetés „eszköze”, a második síkban két mellékalak, a cselekmény résztvevői állnak. A hátteret jobbára építészeti elemek, tagolt falfelületek és oszlopok alkotják, jobbra tájrészlet látható. A kevésbé jelentős eltérések mellett sók hasonlóságot is találunk a budapesti Szép- művészeti Múzeumban őrzött Rocco Marconimiű és a szekszárdi kép között. Az esemény szereplői az előzőben is két egymást követő síkban helyezkednek el. Az előtérben álló főalakak (Krisztus, a vádló farizeus és a vétkes nő) háromszög alakú kompozíciót alkotnak. A középen álló Jézus kézmozdulatai hasonlóak a szekszárdi kép Krisztusának a gesztusaihoz: fejével kissé balra fordul, s az ujjain számoló farizeusra tekint, akit a festő itt profilban ábrázol. A nőalak megfestése eltérő: a budapesti képen a bűnbeesett asszony az Úrra emeli tekintetét, kézmozdulatai félelemről árulkodnak, míg a szekszárdi festményen lehajtott fővel várja az ítéletet. MŰVÉSZET A budapesti kép a festő érettebb alkotása, csoprtfű- zése levegősebb, lazább, a jobb és bal oldali csoportok Jézustól jóbban eltávolodnak — ezzel kiemelik a központi figurát — ugyanakkor összefüggő kis egységeket alkotnak. A hátteret a jobbszélen megjelenő tájrészlet mellett mindkettőiben építészeti elemek áárják. Krisztus alakját a mögötte megjelenő fülke emeli ki. Rocco Marconi jó néhányszor megfestette a képiünkön látható jelenetet. A szignált és szignálatlan képek sorából, melyek között a kutatás viták sorozatával igyekszik tisztázni a szerzőség kérdését — a már ismerteiteken kívül — csupán néhány művet említünk, így a velencei Palazzo Reale, a richmondi Cook gyűjtemény és a római Galleria Nazionale egy-egy képét. Ezeken a képeken nem tapasztalunk lényeges kom- pozíciós eltéréseket, az alkalmazott típusok hasonlóak, esetenként változik a jelenet résztvevőinek száma. A festő mesterei közül a források Bellinit, Giorgionét és Pálmát említik. Kedvelt témájú képein Marconi, főleg élete vége felé szívesen „idézi meg” Palma Vecchio alakjait, szerkesztési megoldásait. A szekszárdi kép állapota az utóbbi 35 év alatt rendkívül sokat romlott. Ezt igazolja egy, az ötvenes évek elején készített fényképfelvétel is, amely Garas Klára említett cikkében jelent meg. A festmény egész felületén pereg a festék, a deszkalap vetemedett, jól láthatók a régebbi, helyenként szakszerűtlen javítások nyomai. Ennek ellenére a kép helyreállítható. A feladatra Velekei Mária, a Szépművészeti Múzeum restaurátora és férje, Gyö- pös Miklós restaurátor vállalkozott. így remélhető, hogy az értékes festmény a jövő év végére, hosszú feledés és hányattatás után végre méltó helyére, a múzeum képtárában — annak legrégebbi darabjaként — kiállításra kerül. SZENTES ANDRÁS muzeológus Kovácsoltvas emlékeink A kovácsoltvasból készült tárgyak napjainkban is kedvelitek. Az elmúlt évszázadokban azonban gyakrabban és többféle célból alkalmazták a megmunkált vasat, annak ellenére, hogy abból nem volt könnyű valamit kialakítani, s egy-egy díszes darab elkészítése nagy szakértelmet követelt. A vas felhasználását a célszerűség indokolta. Elsősor. ban ott alkalmazták, ahol tartósságról. időtállóságról, biztonságról volt szó. Ezért készülitek kovácsoltvasból az ajtók, kapuk, a f aajtók vasalásai, sarökpántok, zárak, ajtókopogtatók, lábliak- és er_ kélyráosok, korlátok, ólltár- és szentségházrácsok, gyertyatartók. cégérek, s még számtalan más eszköz. A legkorábbi kovácsoltvas emlékeink a 14. századból maradtak ránk, régi templomók faajtajainak vasalásában. A cél gyakorlati: a hatalmas. ereszték nélkül egymás mellé rótt deszkákat tartották össze vele. Az egyik mód szerint két vagy több vízszintesen elhelyezett tartópámton nyitható az ajtó, s ezekre a laposra kalapált pántokra szegecselik a csigás, vagy liliomos díszítéseket, amelyek olykor a faajtó teljes felületét behálóz. Zák. A másik mód szerint az ajtót egymást keresztező pánt- hálózat vonja be. vasszegekkel a fához erősítve. Ilyenkor a vízszintes tartópámtok az ajtó ellenkező, belső oldalára kerülnek. Ha a pánthálózattál nyert négyszögű idomokat vaslemezekkel fedik, akkor már tulajdonképpen igazi Vasajtóval van dolgunk. A legrégebbi fennmaradt magyarországi ajtóvasalás a nyitravidétoi templom kapuján található. A dongaíves kapu fadesZkáit a tartópántok mellett elszórtan, csigás indákban végződő vaspántok rögzítik. A kora gótikus stílust legékesebben a nagydisznód! templom kapuvasalása szemlélteti. A tartópántok élükre állított négyszög idomokra omlanak, ezekben egy-egy csillag ül. A pántok vége már liliomos. tehát a gótika későbbi átmenetét jelzik. A tartópántoknak ez a formája magylar jellegzetesség, mert ilyeneket találunk például Nagyszebenben és Eperjesen, münjdkeftő a 15. századból való. A pántokat rozsdásodé® ellen Ónozták vagy festették. A rozettákat — hogy mintájuk jobban érvényesüljön — piros, kék vagy zöld pergament alapra rakták. A vasalásos faajtóknál nagyabb biztonságot nyújtottak a vasajtók. A legrégibb haZaii típust a leleszi kon vént és a rudlabányai templom 14. századból való vasajtaja képviseli, ez utóbbi ma a miskolci múzeumban található. Ezek teljes egészükben dia- gomáUsan rászegecselt vas- pánithálózattal készültek. A rudalbányai vasajtón for. dúlt elő először egyetlen pajzsba foglalva a kettős- kereszt a hasított pólyáikkal. Az érett gótika vasajtajai is megtartották ezt a diago- nális vaspánthálózatot, csupán az ajtókeret változott csúcsívesből a hazánk gótikus építészetére jellemző megtört tetejű kosáríves formára. Ilyen vasajtók szép példányai vannak Bártfán és Lőcsén. Az aijtók kopogtatói, fogantyúi és zárai tágabb teret adtaik a művészi kidolgozáshoz. Az ajtókopogtató kerek vagy négyszögű alapra helyezett mozgatható, súlyos gyűrű. belső felén gombbal, hogy élesebb hangot adjon. Legrégebbi, 13—>14. századból származó a szepesszombati templom kopogtatója. A hazánkra legjellemzőbb kopogtatók alapja áttört mér- műlves vagy halhólyagos, kerek, vagy négyszögű, a mozgatható karika lapított szív vagy kengyel alakú (Lőcse, Kassa.) A másik gyakori típus ornamentikájának alapja növényi (Bártfia, Kolozsvár.) A vasajtók divatja továbbélt a reneszánsz időkben, amint ezt a kassai régi városháza és a körmöcbányai Média-ház ajtói bizonyítják, mindkettő a 16. századból. A 17—dfl. századi vasajtók sajátossága a két átlós, egymást keresztező pánt. Díszítése — spirális indák gazdag, szimmetrikus szövevénye — e mezőkben helyezkedik el vi- rágkeiyheflekel, sisakos pro- filfejekkei, szörnyalakokkal stb. A kopogtatók a 16. századtól ritkábbak, mert szerepüket kis harangok veszik át. bár ismerünk még néhány művészi kivitelű vas kopogtatót a 17. századból is. A 18. századi kopogtatók már a hanyatlás jeleit mutatják, ámbár néhány soproni ház kapuján még látunk belőlük néhány szebb példányt, mind az 1676. évi nagy tűzvész után készült. CSONKARÉTI KAROLY Rocco Marconi: Krisztus és a házasságtörő lő XVI. axáxadl femtmény a Bért Balogh Ádám Múxaum tulajdonában Rocco Marconi festménye a Szépművészeti Múzeumban A szekszárdi múzeumban levő Marconi-kép részlete A szekszárdi változat
