Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-04 / 103. szám

IÓtsÉPÜJSÁG 1985. május 4. Cseres Tibor: Ez a hoz eladó IRODALOM Zelk Zoltán: Hajolj alvó anyád fölé Hajolj alvó anyád fölé most, mint ő hajolt gyerekkorod­ban ágyad fölé — s olyan mo­sollyal! olyan hajlással! olyan puhán! Nézzed szemét, a lehunyt pil­lák mögött tűnődik a szelídség. S rendekbe rakja érthetetlen képeit lassú életének. Nézzed kezét is! lúg marta ki az ujjaikat, és meggörbülnek, mintha kezedet szorongatnák, vagy mintha tálat tartaná­nak. Nézzed szemét, kezét és arcát, hallgassad ringó lihegését — kedves szemednek az a játék: mellével hullámzik a dunna. Hajolj föléje szelíd ívben s kutassál párás álmai közt — asztalnál ül most két fiával s a tálak ételekkel telve ... dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl nem is ébredt vol­na. Fiatal barátommal, aki egyébként távoli rokonom is, a benzinkútnál találkoztam, a Bajza utca Sárikán. Megtöl­töttem csurig a tankot, és még a biztonság kedvéért egy kannát is. Ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki és megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajjaj! Kondorosra. Pe­dig nem szeretők ilyenkor, télen ... összecsapta a kezét és harsogva felnevetett. — Hogy ennék az Icumak milyen szerencséje van! Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között, egy ugrásra llaknak az öregek a műú'ttól. S képzeld, ha ez nincs, akkor bumliz- hiat a zsúfolt vonaton, aztán elérd-e az autóbuszt, meg minden. Dehát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a ka­rácsonyi ajándék is elmaradt. No, de ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban, mert egy nap meg akarok fordulni. És boldogan viszem az Icükát. — Ezt egész őszintén mondhat­tam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen mondva Icukának, ahogy megbeszél­tük, pontosan öt órákor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmával, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, lát­ván a bőröndöt. Am, ahogy behelyeztem a csomagtartó­ba, feltűnően könnyűnek ta­láltatott. Köd csak ifct-ott volt egy kevés, és ekkor még elvisel­hető volt az út is, mire kivi­lágosodott, ott álltunk a Ti­szánál, a sorompó előtt, mert tudvalévő, hogy ott közös hi­dunk van a vasúttal. A vonat o A bolhát Tállyai profesz- szor ültette az elnök fülébe. Az összehasonlító nyelvészet szikár, nyugalmazott tanára. Ám a bolhának kevés köze volt a nyelvészethez, bár Kardos, az elnök azt szerette hallgatni, honnan származ­nak, hogyan keletkeznek édes anyanyelvűnk szavai. Ellenben a tábla: Ez a ház eladó — Orsós Károly tanya­házára került fel. Ott szem­ben az öreghegyi állomással. o Károly, zömök, háborút járt ember, aki mindig tudta, mit kell csinálnia, de az it­teni jövevény, hát egy kis interjú elől nem menekülhet. De nem is próbál elzárkózni, sok olyan dolog van, amiről nem szégyell beszélni. — Csak a számítás, a ki­számítás hozott ide éngemet, mert nem idevalósi vagyok én, kérem, hanem nyáregy­házi. ötvenhétben kerültem én ide, öreghegyre, nem ko­rábban. Az uradalomban bé- reskedtem valamikor, onnan rukkoltam be igyenest a tűz- vonalba. De vissza kellett jönni, mert leány várt én­rám, s hat hold föld. Az osz­tásból. Amikor kitavaszodott a béke. Mindig elébb a föld­del kellett megbirkózni. Elébb a földdel, aztán meg az agitátorokkal. De az már idébb volt. Sokan viskót húztak fel, mások otthagyták a földet, ismét mások enged­tek a szövetkezetnek. Én azonban vártam. Nekem szá­mításom volt! Mire vártam? Egyszer csak elkezdett ára lenni a földnek! Még soha addig nem volt ára, mióta nekem földem volt. Akkor meg: egyszer csak elkezd­ték adni és venni. Én mindig számítással éltem, addig is. Gondoltam, itt az én időm! Került is egy illető, aki nyol­cat beígért holdjáért. Én meg azt feleltem: tízezer az ára annak, egy fillérrel sem kevesebb! Kucsmás paraszt végül átdöcögött, és átgurul- itunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit 'kapnak ajándékba az öregek? — Ó, nem igényesek ők — felelte Icuka —, legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Saj­nos, osák ilyen rövid időm van, a szabadságom már el­fogyott. Ha nincs ez a sze­rencsém, két éjszakát utaz­hattam volna. No, persze, azért Vdszelk anyunak egy csinos kendőt. Édesapám na­gyon szereti reggel a teájába a rumot. A pálinkát nem bírja a gyomra, de egy kis rumos tea, az elmegy. Pálin­kájuk különben van, boruk is van. Tudja, mindig elég kitalálni, miit Vigyek, mert hisz azért hiányt nem szen­vednék semmiben. Most még jó, hogy volt ez a karantén... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déligyümöl- csöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Hiszen ol­vasta az újságban, ezért nem volt elég narancs vidéken. — Á, szóval narancsot visz. — ilgen, egy keveset... Úgyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcol- kodsz ide, tudod, hogy ne­künk megvan mindenünk... Hála isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. Icuka nagyon kellemes uti- társmak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét, és Icu­ka olyan kedves volt, hogy e" - bizonyos ürüggyel eltűnt, és mire észbe kaptam, ki­fizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúbtól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a vi­lágért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt, és figyel­meztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, volt, tanyasi, veres nyakú. S megkérdeztem: miért akar földet vásárolni. Azt mond­ta: „Mert számítással élek!” Majdnem elröhögtem maga­mat: mivel ugyanabban a dologban ketten nem élhe­tünk számítással. Valamelyi­künk a rövidebbet húzza. Az átírás után majdnem öt­venezer maradt. A veres nya­kú meg igen boldog volt. S mondják, másfél évre aztán, becsavarodott a téeszbe. Merthogy Nyáregyháza is szocialista község lett, amint várható volt. A pénzből én meg nagysze­rű számítással, ezt a házat vettem, közel a vasúthoz, szemben az állomással. — S most mégis eladja? — El. — Nyilván megint számí­tással él. Igaz-e? Csorbán rámmosolygott. Nem szól. Csorba fogú ember Orsós. De csak olyankor lát­szik, amikor mosolyog. Szeme pedig szűk, mintha mindig ravaszkás hunyorítás buj­kálna körülötte. Q Tállyai professzornak négy hold szőlője volt öreghegyen. Ebből a háztájit még most is élvezi, bár csak afféle tiszteletbeli tag, aki pálcával sétálgat. Gyűlésekre nem jár, s Kardos is csak akkor ismerte meg, amikor az új zongora érkezett az állomás­ra a KISZ-szervezetnek, s a fiatalok ügyeskedtek a kira­kodásnál. Akkor súgták Kar­dosnak, ki az érdeklődő bá­csi. — Zongora — állt Tállyai mellé az elnök —, ez is vala­mi régi, idegen szó. — 0, dehogy — csattant fel a professzor —, éppenség-' gél nem régi és nem idegen. Nyelvújításkori. Múlt szá­Köszöntjük a 75 éves Tatay Sándort amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénlksárga sapkájával a ma­gányos tanya felé, kerülget­ve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy -botorkál­nak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy ameny- nytire lehet, sietek, és mégis­csak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden reme­kül ment. Egy teljes órával előbb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nél­kül nekivágtam a dülőútnak. A sár egy kicsit mélyebb­nek -bizonyult a vártnál. Azért legnagyobbrészt az út mellett, a füvön vezettem a kocsit. Elég puha volt ott is a talá-j, de azért szerencsé­sen megérkeztem a kerítésig. A tanya körük rétség -tele volt baromfiakkal, hófehér tyúkok megszámlálhatatlan serege. Libák, kacsák. Ezek nemhogy -megijedtek volna az autótól, hanem mikor a háziasszony jött kaput nyit­ni, áradtak, repültek elébe. Nyilván az etetés ideje volt ez már. Meg kellett várnom, zadbeli. A klavir szó helyett találták ki, amellyel ezt a hangszert tisztelték. Ügy hangzik, okoskodtak a billen­tyűk fölött, mint a tambura. Csak zengőbb. Tehát zengő tambura. Egy kicsit hosszal- lották, s hát egybe eresztet­ték a két szót. Lett: zengu- ra. Az e helyett természete­sen kínálkozott az 6. Hang- illeszkedéi! Maradt hát zon­gora. Kardos bemutatkozott. Attól kezdve leste Tállyait, s ha az öreg kibotozott öreg­hegyre, együtt sétáltak egy- egy órácskát. És Kardos, az egykori lakatoslegény, aki a mostani világban is csupán a „zsámbéki egyetemet” jár­ta ki, hétről hétre tájékozot- tabbá vált az összehasonlító finnugor nyelvészetben. Ilyen vogul származású mondatok hangzottak e sé­tákon: „Huremszát-husz hu- iach-szem empem vitem éli.” Más szóval: Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él. S ugyancsak a közös nyelv hajdani szavaival, évezrede­ket visszatelepítve társalog­tak osztjákul: ;„Pegte lau la- sinen pent tou szilen.” Ami magyarul azt jelenti, hogy fekete ló lassan megy a tó szélén, Tállyai, aki még nemrégen maga mívelte szőlőjét, szíve­sen és hevesen magyarázott, de ereje mostanában annyi­ra hanyatlott, hogy csak a szónak maradt ura. A háztá­jira napszámost kényszerült fogadni, bár erről soha nem beszéltek az elnökkel. Aki csupán a nyelv eredetére gondolt, mihelyt a profesz- szort meglátta. A Tállyai-féle elaggul-tak pedig, mindössze egy ember­re építhettek a napszámost keresők, Orsós Károlyra, szemben az állomással. Napszám a szokásos volt: 80 forint és fél liter bor. Leg­mí-g a fehér sereg beomlik előttem, csak aztán fértem be, nagy dudálás közben. Mire kiszálltam a kocsiból, ótt volt Icuka -is, az -apa is. A szülők egyáltalán nem voltak öregek, legalább tíz évvel fiatalabbak nálam, jól álul az ötvenen, és jó erőben váltak mind a ketten, az asz- szony csak úgy gömbölyö- dött. Az udvaron többrendbeli jeléket láttam. A disznóölést minden kétséget kizáróan bi­zonyította a -perzselés helye. Nagy, fekete folt a tágas udvar közepén. Szinte hihe­tetlen, hogy egyszerre disz­nót is vágjanak, meg kövér ludat is, de úgy kellett len­nie, mert a folyosón ott volt egy melencében a frissen le­szedett toll, még gőzölgőit is. Az udvar végén egy távoli szomszéd-asszony (mert hiszen itt csak távóli lehetett) belet pucolt. — Bizony, megkéstünk mi egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja —, mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vág­junk. De -ha most itt Van az alkalom, ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kap­tunk. Hiszen ha tudtuk vol­na, elrendeztük volna mi már tegnap. De hogy ezek -valamikor -is időben írná­nak! ... A disznót bizony, éppen, hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó resztéit máj és vesevelő. Aliig hogy beléptem a házba, már tá­laltak is, mert hiszen elkép­zelhető, hogy megéheztem, ha ennyire Siettem. Annak a friss resztéit máj­nak az íze máig is a szám­ban van. Csák az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, -mégis­csak más az, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. Hát még a vesevelő!! Mit ér az, ha már egyszer kifogyott a lelke! Már nem is nagyon bántam volna, hogy telük az idő, egy­feljebb permetezéskor dup­lázódott meg a bor. Orsós munkájában nem ta­lálhatott hibát még a rossz­akarat sem. Nyitás, metszés, kötözés mind időben történt. S a szüret is jól sikerült ősz­szel. A must mennyisége iránt sem illet kifogást ten­ni. Nemcsak a professzornak, hanem vagy hat sorstársá­nak dolgozott Károly a kö­vetkező évben is, amikor a napszám száz forintra emel­kedett, s a boradag a körny- nyebb számolás kedvéért ál­talánosan egy literre kereke­dett. — Ügy tetszik nékem — panaszolta halkat az egyik társ ftöpörödött öregasszony) annak az évnek a szürete kö­rül —, mintha az én háztá­jimban valaki megszedte vol­na a tőkéket a legutóbbi hé­ten. — összenéztek a sors­társak, de bizonyítani egyi­kőjük sem tudott. A professzor egyáltalán nem bocsátkozott az ügy tár­gyalásába. Éppen aznap ma­gyarázta Kardosnak a bo­rászati eszközök nevét, elne­vezéseit, s hogy a nyelvújítás idején még az üres hordóra is próbáltak nyelvünk gaz­dagítása végett külön szót találni — az üres hordó kon­gó hangját utánozva: Így hordong. Ez a szó azonban nem maradt meg. — Ez hasonlít ahhoz, ami­re a zsiráfokat akarták el­magyarosítani — tellett már társalgásra Kardos elnök nyelvészeti emlékezetéből —, amikor fontos nyakorájnak próbálta nevezni! A harmadik esztendőben, sajnos, még inkább vérsze­met kapott Orsós. Ahelyett, hogy mérsékelte volna árait, vagy legalább megállt vol­na velük, meredeken fel­csapta a taksát, nem — hogy hússzal, hanem ötven fo- rinntal. szer haliam ám a gyilkos percegést az udvar felől. El­kezdett esni az ólmos eső. Most már nem sokat teke­tóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt te­rítettünk a csomagtartóba, és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt -két embernek fcieipelni. Ezzel a csomag­tartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vájdlingban, továbbá a vér, miivel hogy nem volt idő a burka elkészítésére, egy dunsztosüvegben a szépen megtisztított bél, egy kis sa­vanyúkáposzta tálban, és Ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre Ikerül-t, mert igaz, ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de -nem ezt a szép, válogatott gülbabát. A zsák fölött szépen elfért ko­sarakban a Cékla, a zöldség­féle, meg néhány fej ká­poszta. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vit­tünk -visszafelé. Azt sem tu­dom, hogy a -két demizson vörösbor saját termés volt-e a háztájiban, vagy valami já­randóság. A tyúkokat élve hoztuk, mert nem lehet mindent egyszerre összezabálni. Majd elélnek azok az erkélyen is néhány napig, vagy a szenes- pincében, legföljebb, amíg esznek, addig ég nekik a villany. Én legjobban a nyú- lon csodálkoztam, de hát azt mondták, hogy valamelyik töltelékfélesége az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó tölteléket sehol sem csinál­nak, -mint ezen a vidéken, és a magamfajta laikus ne szól­jon bele a mesterek dolgába Hogy miként foghatták meg hirtelen azt a fiatal galamb­párt, ami végül az Icuka ölé­be került, annak csak a jó isten a megmondhatója. Éppen besötétedett, amikor elindultunk. Ám nem jutot­tunk egyből messzire, mert a dülőútról már szó sem lehe­A professzor már úgy nyár elején nyugdíjából fizette a napszámot, s bizony szíttá a fogát. De azért nyelvészeti sétáik során csupán annyira vete­medett, hogy elmagyarázta Kardosnak a taksa, a tarifa, a bér, a költség, a napszám, az árenda és az uzsora sza­vak eredetét. Mindössze egy­szer tett célzást afelé, vajon visszavenné-e a tsz az ő ház­tájiját? Azokban a napokban csak annyi történt, hogy öreghe­gyi fiatalemberek környé­kezték meg a városi „bebíró” * véneket, a háztáji szőlők ügyében. Egyesek ötven-, mások negyvenforintos nap­számokat kérvén, a hátralé­vő szőlőmunkák vállalásáért. Ez csodával határos volt, megmagyarázhatatlan. Hiszen ők százötvenet fizetnek, s liter bort! Nem is álltak kö­télnek mindenütt az első szóra — a kültag, tisztelet­beli agg szőlészek, hanem egymás példáján csak utóbb bátorodtak fel, s rendre sajnálkozásukat üzenték Or­sósnak, oda a vasúti megál­lóval szemben. Mire Károly észbe kapott, már nem tud­ta visszaforgatni a történe­lem kerekét. o Szüret után ismeretlen pénzalapból új és pompás biliárdasztalt hozattak a fia­talok az öreghegyre. S néhány hete nagy fehér tábla világít Orsósék abla­kában, még a robogó vonat­ról is szemet szúr: EZ A HÁZ ELADÓ. — De hát mégis miért, Or­sós Károly? — Miért? Mert megalázni nem akarom magamat a té- eszben. S igaz, hogy harago­som nincsen, de mindenna­pos szégyenkezés a részem, amióta a közgyűlésen Kar­dos elnök nyelvtudományi előadást tartott rólam ezen a címen: Honnan származik napszámuzsora szavunk? tett, a fű meg úgy kifénye­sedett az ónos esőtől, hogy a kerék elkezdett peregni raj­ta. Pergett, pergett, és úgy beásta magát, hogy aztán már se füled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól él vannak látva háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet já­romba fogva. Egy rudazókö- téilel utánuk akasztotta az autót, és szépen kivonszoltak a műútra. Szépen elbúcsúztunk, és már indulóban voltam, ami­kor a mama elkiáltotta ma­gát kétségbeesve: — Jesszusmáriám, a hur- kaitöltő! Szaladt a házba, aztán me­gint vissza. Mert hol is ven­nének hurkaitölitőt a szeren­csétlen pestiek. Még az én léllkemre is kötötte a jó asz- szony, hogy okvetlen vissza­küldjék azt a szerszámot a fiatalok, amint végeztek, mert nem soká viszi már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál, abban a zsomporban tojás van, nehogy összékocogja- ndk. Eső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval éjfél után értünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a há­zuk előtt. Ám a neonfényre felébredték a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, abban a pillanatban, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült még oda­szorítanom. A nagy kapkodásra végül felébredt Icuka, s míg simo­gatta a megmaradt galam­bot, majdihogy könnyezve szólt... — Jaj, éppen a kislány ... Bármilyen jól is tudnak repülni a galambok, és tájé­kozódni is, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalálit az Alföldre, s bi­zony, elgondolkoztató, mi lesz egy szegély kis tanyasi ga- lamblánykával a pesti ere­szek alatt. Tatay Sándor: Ajándék az öregeknek

Next

/
Thumbnails
Contents