Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-15 / 112. szám
1985. május 15. NÉPÚJSÁG 3 Képviselőjelöltek 6. számú választókerület, Tamási öregek (II.) Az otthannk nem otthon van Kalmár István Erdőmérnök, munkavédelmi szakmérnök, Tamásiban, a Talux Villamosipari Szövetkezet elnöke, Nádudvaron született. A politikái és szakmai képzésére folyamatosan gondot fordít. Aktív közéleti ember. Jelenleg tagja a városi pártbizottságnak. Részt vesz a városi tanács város- fejlesztési, 'termelési és ellátási bizottságának munkájában. Eddig sokoldalú tevékenységét több szakmai és mozgalmi kitüntetéssel ismerték el. Kurucz Géza Középiskolai tanár, igazgatóhelyettes a Tamási gimnáziumban. Pécsen született. Pedagógiai ismereteit önképzéssel állandóan gyarapítja. Közéleti tevékenysége példamutató. Kezdetben a KISZ munkáját segítette, később a Pedagógus Szakszervezet területi bizottságának vezetője. Jelenleg a pártalapszer- vezet titkára. Megbízatásait felelősséggel és jó politikai érzékkel látja el. Kiemelkedő szakmai és társadalmi munkáját több kitüntetéssel jutallmlazták. Negyvenötösök n földosztássá! A ma hetvennyolc éves Seress János fő elfoglaltsága a dombóvári városi pártbizottságon van. Ügyeletes. De nem a szó hagyományos értelmében, amikor a rendes munkakör mellett időnként, rendszeresen „sor kerül” az emberre. Neki ez a főfoglalkozása. Segít a munkásörnek, útbaigazítja azokat, akik felkeresik a pártbizottságot és nem tudják, hogy ügyükkel-gondjukkal kihez forduljanak, kezeli a telefonközpontot... — Tizennyolc éve vonultam nyugállományba, utána sokat betegeskedtem. Majd az elvtársak ajánlották ezt a munkát, miután magam is gondoltam rá hogy rendszeres elfoglaltságot kellene keresni, attól gyógyuldk meg — mondja. — És úgy is történt. Mozgalmas élet van mögötte. Édesapja napszámos, kubikos volt, ő az asztalos- mesterséget tanulta. Mohácson éltek a negyvenes években, ott érte a fölszabadulás. — Már 1926-iban tagja lettem a szakszervezetnek, a famun'kásökénak. Negyvenöt elején — mivel barátaim, ismerőseim a szociáldemokrata pártban voltak, én is oda léptem be. A mohácsi párt- szervezet delegált a nemzeti bizottságba, a nemzeti bizottság bízott meg a földreform végrehajtásának segítésével. Határtalan öröm volt tapasztalni, hogy a nincstelenek milyen lelkesedéssel fogadják a kormányrendeletet a földreformról. De azt is meg kell mondani, hogy gyákori volt a félelem, az aggodalom. „Hátha visszajönnek az urak ...” Kommunista és parasztpárti társaimmal együtt jártuk a környékbeli falvakat, öntöttünk lelket a kétkedőkbe. Megnyugtattuk őket: ide már nem jönnek vissza az urak, mint tizenkilencben. A herceg Montenuovők, a báró MattyasovsZkyak ideje lejárt. Néha édesapám jutott eszembe, aki akkor már nem élt. Bár csak neki is juttathattam volna legalább két holdat. Bizonyára örömmel elfogadta voln'a. Én nem igényeltem földet, volt szakmám. Mea aztán, a szakmától független állásom is, a népgondozó hivatalnál voltam egészen 1948-ig. Közben rájön, jobb helye lenne az MKP-lban. Szól is Fischer Jánosnak, a kommunista párt járási titkárának, hogy átlépne, nem érzi Seress János jól magát ott, ahol egyre több a polgár, kispolgár. — Tedd csak ott a dolgod, ahol vagy. Majd mi szólunk, ha nálunk lesz szükség rád — hangzott a válasz. így is történt. Ma is őrzi a pártkönyvét, a kopott, fakult pártmunkás-igazolványt, amely szerint „az MKP megyei bizottsága igazolja, hogy Seress János elvtárs a Mohács V. sz. pártszervezet pártmunkása. Ezen igazolvány feljogosítja a pártmunkásgyűléseken való részvételre”. Negyvennyolcban egyéves közigazgatási tafolyámra küldi a párt, utána a mohácsi közellátási hivatal vezetésével bízzák meg, majd polgármesterhelyettes lesz. Negyvenkilenc őszén letartóztatják Aczél Györgyöt, az MDP megyei titkárát, szeptember 3-án ő is sorra kerül. Kereken négy év múlva szabadul, utána bekövetkezik teljes rehabilitációja. „Hatszáz és negyvenkét forint a költőpénzem” A „beszélgetős-pad” — jobb oldalon Varga János Varga János Mezőgazdasági gépésztechnikus, az Iregszemcsei Egyetértés Mgtsz elnöke. Regszemcsén született. A középiskola elvégzése után körzeti szerelőként dolgozott a gépállomáson. Ezt követően tanácsi dolgozó, majd a nagyszokolyi tsz műhelyvezetője. Tagja a ■tamási városi pártbizottságnak, az iregszemcsei községi pártvezetőségnek. A közös községi tanács végrehajtó bizottsága és a Tolna megyei TESZÖV-elnökség testületéinek munkájában vesz részt. Munkáját több kitüntetéssel ismerték el. kezdte — Hadd ne szóljak erről a négy évről többet, csak any- nyit, hogy hitemben, kommunista meggyőződésemben nem ingatot meg — mondja. Dalmandra kertül, az állami gazdaságba. A gazdaság vagyonvédelmét szervezi, ötvenhat őszén az elsők között kezdi meg a párt újjászervezését Dalmandon, Dombóváron, elnöke a dal- mandi intéző bizottságnak, részt vesz a járási pártértekezleten, ahol a fegyelmi bizottság elnökévé választják, ötven hétben a dalmandi pártszervezet függetlenített titkára lesz, a pártszervezet decentralizálása után a csúcsvezetőség titkára egészen 1967-ig, nyugdíjazásáig. A gazdaságot — ma Dalmandi Mezőgazdasági Kombinát — nem kell bemutatni. Híre túlterjed a megyehatárokon. Amikor Seress János odakerült, hasonlóan a többi állami gazdasághoz, itt is rosszul ment a gazdálkodás, szakemberek jöttek- mentek, a dolgozók az egykori cselédházakban laktak, az utakon sártenger, a gépállomány elhanyagolt. Akkortájt kapott egy fiatal szakembert igazgatónak a gazdaság aki aztán — több, mint két évtiedes megfeszített munkája elismeréseként Állami Díjat kapott, ma a kombinát vezérigazgatója. Seress János nem magának tulajdonítja a gazdaság sikereit. Szerényen beszél, amikor ezekről esik szó. De tény, hogy az alatt az évtized alatt amikor ő volt a csúcsvezetőség titkára, következett be a nagy fordulat a gazdaság életében. És ha néha ellátogat a gazdaságba, szívesen fogadják, jólesik hallania: ebben a te munkád is benne van, János bácsi. Felesége meghalt, unokája, akit hároméves korától ők neveltek, a katonaság után „kirepült”, családot alapított. ötét az emlékek és munkája éltetik. Tucatnyi kitüntetés után kapta meg április 4-én a legújabbat, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. J. J. „Az önmagukat ellátni nem tudó, részlegesen mozgásképes, vagy ágyhoz kötött nyugdíjasok aránya különösen az idősebb korosztályban magas. Az időskorúak szociális gondozása 1980-ban 89 ezer, 1984 végén százezer főre terjedt ki.” (A XIII. kongresszus anyagából.) * Nem volna értelme ezeken a hasábokon tűnődni azon, hogy a „szociális otthon” elnevezés szerencsés-e, vagy nem az, de tény, hogy nem telitalálat. S pontosan ezért gondolkodnak sokan megváltoztatásán. S mire új név kerül ezen egészségügyi intézmények homlokzatára, tán egészen megváltozik minden. (De szerencsére az idő igen nagyon sürget!) Az első szociális otthonokat a negyvenes évek végén alapították. S ahogyan azok, úgy jó néhány utódjuk furcsa — a ma embere számára furcsa — jellemzőket viselt. Például majd mindegyik valahol a világ végén volt, szinte elzárva a társadalomtól. Kirekesztve. Csakhogy a tények egyben mást is jelentettek. Ugyanis ezeknek az otthonoknak első lakói azok a cselédek voltak, akik a háború után egyedül maradtak, nem volt, aki támogatta volna őket. A háború előtt pedig ? Istállókban aludtak szalmán. S a régi kúriák, kastélyok pedig nem a városok, falvak szívében épültek. Tehát egyszerűen fogalmazva az a bizonyos kirekesztettség kényszerből volt, s mindenképpen nagy előrelépést jelentett az ott lakhatóknak. Igaz, az első időben szQlid körülményeket tudott csak biztosítani az állam az otthonokba utáltaknak. Például minden lakónak csak egyetlen váltás fehérneműje volt. S a mosás napján kénytelenek voltak ágyban maradni. Napjainkra megnövekedett a szociális otthonba jelentkezők száma, s ma már az ott élést is természetesnek tartjuk, ahogyan azon sem akadunk fönt, hogy „X-neik”, vagy „Y”-nak a szülei öregek napközijébe járnak. Az intézmény fenntartói, az intézmények vezetői és minden dolgozója szívből igyekeznék, hogy az ott lakó egyedül maradt, vagy magáról gondoskodni nem tudó idős, vagy beteg emberek kellemesen,1 családias, meghitt légkörben éljenek, élhessenek. Megyénkben 1200- an lakhatnak — s közel eny- nyien is laknak — szociális otthonokban. Pillanatnyilag a beköltözésre várók száma ötven körül van, s igen lecsökkent a várakozás ideje: a korábbi egy esztendőről 1-2 hónapra. A mindössze ötven sorban állót keveslem. Magyarázattal dr. Tóth Rudolf, a megyei tanács szociálpolitikai vezetője szolgál: — Az úgynevezett házigondozás bevezetése és kiszélesítése a legfőbb oka a várakozók számának csökkenésében. Hiszen, ha egy mód van rá, a legtöbb idős ember ragaszkodik a megszokott környezetéhez, érthető módon nem szívesen vállalják az „átültetést”. S ha a gondozónő eljár hozzájuk, rendezi az ügyes-bajos dolgokat, gondoskodik a főtt ebéd hazaviteléről, tíz közül nyolcán a maradás mellett döntenek. — Mennyibe kerül egy ember gondozása a szociális otthonban? — Havonta háromezer-ötszáz forint. Az ott lakók eb-, bői 2070-et állnak, vagy a nyugdíjukból, vagy azt a szülőtartásra kötelezhető gyerek kiegészítésével. De minden esetben úgy állapítják meg a díjat, hogy maradjon zsebpénze is az idős embernek. Dr. Tóth Rudolffal abban állapodtunk meg beszélgetésünk végén, hogy olyan szociális otthonba látogatunk, amely nem a „világ végén” van, de nem is a legkorszerűbbek közül való, mégis kellemes, lakályos, s jó a hangulat. A választás a gyön- kire esett, ami a nagyközség szívében van. Délelőtt tíz órakor érkezünk a régi kastélyhoz. A park rendezett, a nap süt, a fű zöld, a virágok nyílnak. Az öregek pedig már kint ülnek a padokon. Emilt beszélgetnek, amott hallgatagon nézelődnek. A több mint egy emberöltővel ezelőtt — 1948 novemberében — alapított intézményben telt ház esetén 220-an lákhatnak. A mostani létszám 215. Az otthon vezetőjétől, Jankó Györgytől megtudjuk, hogy az idősebb lakók közül negyvennégynek nincs nyugdíja, valamivel kevesebben vannak azok, akik a gondozási díjukat maguk képesek finanszírozni, közel ötvenen vannak, akiknek a családtagjaik járulnak hozzá az összeg kiegészítéséhez, s vannak a volt téesz-tagok, akiknek a nyugdíjából, valamint az úgynevezett kukoricapénzből futja a 2070 forint, s négyszáz forintnyi zsebpénzük is marad. A látogatási idő nincs korlátozva, s jönnek is a rokonok — mondhatni rendszeresen, sőt el is Viszik 1-2 hét szabadságra az idős hozzátartozóikat. Majd tíz esztendeje minden héten vetítenek filmet, van könyvtár és természetesen televízió. A kétágyas szobák száma 19, de van két egyágyas, a töhbi szoba ágyszáma 6—10 között van. Az utolsó esküvő két esztendővel ezelőtt köttetett az otthonban. Gazdálkodnak is a Gyönkön élő idős emberek: van konyhákért, gyümölcsös, szőlő, tartanak sertéseket, baromfit. S akinek az erejéből telik, hát a gazdaságban dolgozhat, s a kapott pénzzel kiegészítheti zsebpénzét. Először a „beszélgetős-pádhoz” lépünk. Négy férfi — közülük egy az öregek napközijéből jött át egy kis diskurzusra — vitatja meg éppen, hogy mit is írt a Népújság, de „a faluban a lányokat is megnézzük”. — A családot azt hagyjuk. Az nem érdekes — mondja Varga János. — A feleségem, szegény tavaly halt meg. Mielőtt ide beköltöztünk, két évig fekvő beteg volt. Magam ápoltam, aztán én is rosszul lettem... A látogatók? A barátok jönnek. Elbeszélgetünk olyankor ... Havonta 5—600 forint között van a zsebpénzem. Elfogy rendesen. Járok a henteshez, veszek egy kis felvágottat, kolbászt. Reggel meg feketézek. Magam főzöm, magam darálom a kávét. De se sör, se semmi. Verebi Péter három éve jött Várdombról. Meghalt a felesége, egyedül maradt. — Vannak gyerekeim. Hatan. Meg tizenhét unoka is. Hébe-hóba eljönnek. De inkább én megyék hozzájuk. Most éppen Komárom megyébe készülök a lányomék- hoz. Segítek nekik egy kicsit a kertben, aztán el is szalad a tíz nap. Később meg majd a másikakhoz megyek — mondja, majd témát váltva huncutul nevet: — A nyugdíjam 2890 forint. Amit abból visszakapok, az elég a sörre, fröccsre, meg amire kell. Csőszködök is itt a birtokon, abból csurPan- csöppen ... Szóval van itten asszony is, akivel el lehet beszélgetni, el lehet szórakozni, kicsit kimenni a presszóba. Hiszen csak a 73-mat töltöm június 1-én. Lipovszki Józsefné öt évvel ezelőtt, betegségét követően került ide Miszláról. — Nagyon elromlott a szemem. Pedig de szerettem olvasni meg kézimunkázni. Most, hogy már jó az idő, majd bemegyek Szekszárdra új szemüveget csináltatni. — Busszal? — Dehogy. Az otthon kocsijával ... Bevisznek minket, csak szóljunk időben. De télen nem volt kedvünk sehova menni... De hosszú is volt ez a tél. De nehéz is volt. Bezárva a négy fal közé. Még sétálni is alig merészkedtünk ki. — Így igaz — erősíti meg Párner Erzsébet, aki 11 esztendeje lakója az otthonnak. — Az öregeknek a tél a legrosszabb. Hogy így süt a nap, hogy kint lehetünk, elmúlnak a bajok is — szögezi le Erzsi néni, majd életéről mesél. Hogy 13 évig volt vezetője egy Hangya-üzletnek, de dolgozott erdészetben is. — Látja, milyen a kezem? ... Most hatszáz és negyvenkét forint a zsebpénzem. Azt szépen megtakarítom, mert amikor hazamegyek, sok pénz kell nekem. Ezer forintot adok az unokatestvéremnek, mert a „szabadság” alatt nála lakok, s ha ismerős autóval vitetem magam Németkérre, arra is kell a forint. Sok forint. Aztán a hitközségnek is adok pénzt... Ennyit is be kell tudni osztani. S lehet, hogy ebből többet lehet összespórolni, mint a sokból. Ehhez is kell ám a tudomány! V. HORVATH MARIA— IHAROSI IBOLYA Fotó: CZAKÓ SÁNDOR (Folytatjuk) Következik: Egyedül nagyon nehéz.