Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
IO NÉPÚJSÁG 1985. április 6. IRODALOM Húsvét keddje Húsvét keddjén nagyon akadozva indult a munka gyárunkban. Micsoda? Hogy csak húsvét vasárnap és hétfő van? Ma,guk- ná'. lehet, hogy ilyen a naptár, de nem nálunk! Mert ugye vasárnap készülünk a locsolásra. Hétfőn öntözünk és iszunk, kedden meg iszunk, és föllocsolnak bennünket. Szávai azzal kezdődött, hogy reggel bejött a Józsi a műhelybe egy demizson- nal. Már csak félig volt. Ha meg nem isszuk rá- romlik. A borászati szakkönyvben is benne van, hogy a bort nem szabad félben hagyni. Nem volt biztosítva, lelöktük, hogy megelőzzük a kárt Alig hogy ezzel megvoltunk, odalibegett a Maca. Hétfőn nem tudtuk meglocsolni. mert Albertirsán lakik. Saját főzésű kisüstije volt. Az üveget visszaadtuk neki. Odajött a csoportvezetőnk, a Guszti. Csak úgy dőlt belőle a húsvéti illat. Szilvapálinka meg konyak. Az utóbbiból még volt egy fél liter a zsebében. Nem sokáig No, szóval azt mondta, hogy most már dolgozni kellene, mert fél kilenc van, és délben lejön a góré ellenőrizni a melót. No, jól van — gondoltam —, de azért át kellene ugrani a szomszéd műhelybe, hátha van ott anyáscsavar. A miénket még nem hozták ki az anyagmozgatók. Vagy elitták? A fene tudja. Át is léptem. Csavar ugyan nem volt, de szájról szájra járt a szürkebarát. A csuda tudja. hogyan történt, de valahogy az én szám is odakerült az üveg alá. Egyszer csak hallom ám, hogy zuhan valami.-- Rá se ránts, pajtás — mondta az egyik haver — a Jani lement a liftaknába.- Mit keres ő a liftaknában — érdeklődtem naivan —, hisz lakatos, nem lift: zerelő?!- Ez igaz — világosít föl a haver —, de azt rr. ,dta, hogy a sok piától mn liftezik a gyomra. . Akkor jó — gondoltam — ott a helye. A lift úgyse jár vagy két hónapja. Leültünk a fal mellé, és iszogattunk délig. Egy- szi. r csak jött két pasas. Olyan egyformák voltak, mint két húsvéti nyuszi- tojás. Egyszerre beszéltek. Azt mondták, hogy spuri, mert jön a góré! Ha így meglát bennünket, kezünkbe adják a zsugát. Meg az is lehet, hogy a fülünket. Fel is álltunk valahogy. Akkor vettem észre, hogy a haver is másodmagával van. Gyerünk — mondom —. és akkor jött a nagy dilemma: vajon melyik ajtó az igazi? T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Tóth-Máthé Miklós: Emlékerdő tanácselnök már ebéit delni indult. amikor W- Rózsa, a titkárnője Kiss Imrét jelentette neki. — Mit akar? Jöjjön egy óra múlva. Ebédelni nekem is kell. — Mondtam — védekezett Rózsa —, de nem tágít. Azt mondja, nagyon sürgős. — Hogy a hétszentséges... — kezdett volna egy hosz- szabb káromkodásba az elnök, de aztán gyorsan abbahagyta. Azzal is telik az idő. Sóhajtva legyintett, ami egyben azt is jelentette Rózsának, hogy beengedheti Kiss Imrét. — Neked meg mi olyan sürgős...? — mordult a nagytermetű, magas fiatalemberre, amikor az belépett. — Már ebédelni se hagyjátok az embert? Kiss Imre szabadkozott, hogy ő igazán nem zavarna, de hát olyan ügyben jött, ami nem tűr halasztást. — Jó. jó... — intett a tanácselnök —, hagyjuk. Miről van szó, Imre? — Hát csak arról... — mondta Kiss Imre —, hogy a jövő héten lesz a nagyapámnak, akit szintén Kiss Imrének hívtak, az évfordulója... A századik... Mert, hogy éppen száz esztendeje született... — Szép — mondta a tanácselnök —, igazán szép... Gratulálok. De már ne is haragudj, Imre, mi közünk nekünk ehhez? — Mert azt szeretném — mondta Kiss Imre —, ha ezt a nevezetes évfordulót megünnepelné a község... — Mit? Hogy? Miket beszélsz te itt? Nem értelek. Kiss Imre elmosolyodott, majd újra megismételte az egészet. Hozzátette még azt is hogy nem nagy ünnepségre gondolt, csak amolyan kisebb műsorra a kultúrház- ban, és a nagyapja sírjának a megkoszorúzására. — De hát, hogy képzeled...? — A tanácselnök tanácstalanul bámult Kiss Imrére. — Miért ünnepelné meg a község a nagyapád születésének századik évfordulóját? — Miért? — Kiss Imre elmerengett egy pillanatra, aztán csöndesen jelentette ki. — Mert jó ember volt, dolgos, becsületes. — Nem kétlem — mondta a tanácselnök —, magam is ismertem még az öreget. De hát ilyen alapon másoknak is megünnepelhetnénk az évfordulóját... Nem gondolod? — Lehetséges — mondta Kis Imre —, de azokkal törődnek az övéik. Én csak azt tudom, hogy a nagyapám igazán megérdemelne egy kis ünnepséget. — No, álljunk csak meg, Imre, várj csak... — A tanácselnök töprengett. — Voltak valamilyen érdemei a nagyapádnak ? — Milyen érdemekre gondol elnök elvtárs? — Tudod te azt jól. Valami, ami a köz szempontjából fontos lehetett. — Nem hinném — mondta Kiss Imre —. a nagyapám nem volt politikus ember. Igaz, négy évig harcolt az első világháborúban, fogságba is esett... — És hányán még...! — sóhajtott a tanácselnök. — Na és utána a tanácsköztársaságban...? — Nem vett ő részt semmiben — ingatta a fejét Kiss Imre —, csak dolgozott egész életében... De azt aztán nagyon tudott... Ügy kaszálni senki sem kaszált, mint ő, még az intéző is megdicsérte... Ezt megkérdezheti az apámtól... — Jó, jó elhiszem — mondta a tanácselnök — de hát mások is tudtak kaszálni. — A jószághoz is nagyon értett... — mondta Kiss Imre —, és meg lehetett nézni milyen rendet tartott a portáján. Már túl volt a nyolcvanon, de nem restellt lehajolni egy szalmaszálért... — Ide figyelj, Imre... — mondta bosszúsan a tanácselnök —, én ezeket nem vonom kétségbe. De értsd meg, ez nem ok arra, hogy megünnepeljük... Dicséretes, hogy te, az unokája, ezt akarod, de lásd be, ez lehetetlen. Ahhoz több kéne... Még jó, hogy utcát nem akarsz elnevezni róla! — Pedig éppen lehetne — mondta Kiss Imre —, ott van, teszem azt, a Citromfa utca... Még a környékén sincs citromfa. Nem inkább megilletné a nagyapámat? — Na, jól van, Imre — mondta a tanácselnök —, fejezzük be. És verd ki ezt a gondolatot a fejedből. Im- lékezzetek meg családon belül a nagyapádról, mert megérdemli... Csakugyan kedves, jó ember volt az öreg. — Nem lehetne mégis...? Esetleg ha a tanácsülésen is megemlítené az elnök elvtárs... — Ezt? Te nem vagy ész-- nél! — A tanácselnök dühösen cigarettára gyújtott, majd két gyors szippantás után ezt mondta: — De tudod mit...? Jól van. Megemlítem... Meg én... Ne mondd, hogy ebben csak önhatalmúlag akarok dönteni. K ' ■■■■;■» iss Imre köszönte, elégedetten távozott, a tanácselnök meg kissé megcsappant étvággyal indult haza ebédelni. „Még ilyet — gondolta —, ennek a Kiss Imrének nincs ki a négy kereke. Mag kellene vizsgáltatni...” De azért a következő tanácsülésen szavának állt, és megemlítette a javaslatot. Már pusztán az érdekesség kedvéért is. — Ez képtelenség! — kiáltott fel Kovács Péter nyugalmazott tanár. — Ügy látszik, ennek a Kiss Imrének máig nem nőtt be a feje lágya. Emlékszem, már az iskolában is voltak bolond ötletei, de ez most mind közül a legbolondabb. Hogy képzelte? Ha megünnepelnénk a nagyapja centenáriumát, akkor mások is jönnének ilyen kérésekkel... És azokat is teljesíteni kéne... Nem vitatom, hogy rendes, dolgos, becsületes ember volt az öreg Kiss Imre, de ez még nem ok az ünnepségre. — Na. na... — mondta Szíjártó Kálmán —, azért nem ilyen egyértelmű ez az egész. Hát kit ünnepeljünk, ha nem azt, aki becsületesen élt és dolgozott? Elismerem persze, hogy nem úgy, mint a nagyokat, de azért néha azokra is kéne gondolni, akik a maguk egyszerűségében tették, amit tenniük kellett. — De hát ez még nem érdem — mondta a tanácselnök —, hanem kötelesség. Az öreg Kiss a kötelességét teljesítette, de annál nem többet... — Sokszor ez is lehet érdem — vitatkozott Szíjártó —, hiszen nézz csak körül, hányán fogják meg a munka könnyebb végét, vagy még azt sem. Hányán lébe- colnak, kupeckednek, mindig csak a magúik hasznát lesve... Ezekkel szemben bizony példa lehet az öreg Kiss, aki végigdolgozott egy életet, és kötve hiszem, hogy egyszer is kapott volna egy köszönömöt érte! A tanácsülés elhúzódott, ki így, ki úgy foglalt állást az ügyben, és az elnök érezte, hogy itt most önmagukat is megmérik az emberek. Hiszen még ő is eltöprengett azon, hogy vajon az unokája. ha egyszer majd... — Akkor hát mi legyen? — tette fel jó idő múltán a kérdést. — Csináljunk ünnepséget vagy nem? Csönd lett erre. Az emberek tudták, ha igennel szavaznak, akkor nincs megállás jöhet a többi. Kovács, Nagy, Szabó... és mindazok, akik jó emléket, magasan szárba szökőt veteményeztek el a hozzátartozóikban. És ekkor felállt Csarnói Vendel, a kultúrház-dgazgató. — Ügy tudom — mondta —, hogy egy díszkutat akar a tanács a kultúrház előtti parkban. Ne az legyen ott, hanem egy szobor. — Szobor? — nézett rá a tanácselnök. — Milyen szobor? — Az ismeretlen dolgozó szobra — mondta Csarnói. — Ahogy lehet az ismeretlen katonának, úgy legyen az ismeretlen dolgozónak is. így nem csupán az öregeknek, de a többi hozzá hasonlónak is emléket állítanánk. — Szép gondolat — mondta a tanácselnök —. nagyon szép... Csak egy a bökkenő Csarnói elvtárs, hogy kivihetetlen. Nincs rá pénz. A díszkútra sem. A mai nehéz gazdasági viszonyok között örülünk, ha a parkot rendbe tudjuk tartani. De azért valami mégis lehetséges... Egy emlékfa! Ahhoz mit szólnának az elvtársak? — Nekem tetszik az ötlet — mondta Szíj árót Kálmán —, talán még jobb is a szobornál... Egyszerűségében jelképesebb... Az emlékfát egyhangúlag megszavazták a tanácstagok, és Kiss Imre századik születésnapján el is ültették. A tanácselnök szép beszédében méltatta öreg Kiss Imre és a hozzá hasonlók érdemeit, akiknek emléke. már nem csupán szeretteik szívében, de ezentúl a község ültette emlékfában is tovább növekedik. Este díszvacsora volt a kultúrházban, utána bál. A vezetőség egy külön asztalnál elénekelte öreg Kiss kedvenc nótáját.-------ztán telt az idő, és a A parkban itt is, ott is Jn emlékfák nőttek ki a földből. Mert hiába hangoztatta a tanácselnök, hogy az emlékfa közös, az emberek ebbe nem törődtek bele. Legyen az csak az öreg Kissé, és kapjanak mások is. Ültettek hát a Kovácsok, a Nagyok, a Szabók, és mind a többiek. így lett az emlékfából emlékerdő, ahol vasárnaponként sétálgatni lehet, és hallgatni a levelek csöndes neszeszését. És eltűnődni a születésen meg a halálon, és azon, ami e kettő között van. Egy riporter emlékeiből Lángom Szabó Ágnes grafikája Kosztolányi, Emlékezetemben így él Kosztolányi Dezső: magas termetű, hórohorgas férfi. Fejformája érdekes, homloka ráncokba redőződő, szeme zöldes-szürke. Haját jobb homlokára fésüli. Elegáns. Tavaszi kabátját »vállravetve hordja. Sokféle nyakkendőt visel, leggyakrahban csokor- nyakkendőt. Kalapja széle lehajlott. Mindig siet, mert egy hírlapírónak, aki híres költő és író, sok a dolga. Elmaradhatatlan aktatáskája degeszre tömött. Gyakran láttam, párszor társaságban találkoztunk: a Pesti Hírlap szerkesztőségében, a New York és a Hadik kávéházban. Szinte mindig szivarfüst-felhőbe burkolód- zott. Sok arca és álarca volt. Néha olyan érzésem támadt, hogy többféle Kosztolányit alakít, talán még akkor is, amikor nyugtalannak, zakla- tottnak látszik. Könnyen ismerkedett, nehezen barátkozott. Legjobb és igaz barátja Karinthy Frigyes. Sűrűn láttuk őket együtt. Az újságíró Kosztolányit idézem, aki több mint harminc esztendőn át dolgozott szerkesztőségekben. Egyszer tréfásan sorolta, hogy hány néven emlegetnek bennünket; hírlapíró, a perc krónikása, hírvadász, a hétköznapok történelemírója, újdondász, a toll katonája, az élet pillanatképeinek rajzolója... A civilik szerint minden újságíró szerkesztő — és a kávéházban főszerkesztő... Nagyon értékes és gazdag hagyatékában hat vaskos kötetben, vagy négyezer oldalon sorakoznak válogatott írásai, amelyék napilapokban, hetilapokban jelentek meg. Ö mondta: hírlapírói munkásságát íród munkájával egyenértékűnek tartja. Már húszéves korában a Bácskai Hírlap munkatársa. Ady Endre 1906-ban Páa szerkesztő rizsba utazik. A Budapesti Hírlap szerkesztőségébe méltó utód és tehetség kerül helyére: Kosztolányi Dezső. Kedveli a redakció mozgalmas életét. Szereti a zöld tintát, azzal ír. Érdekesen mond véleményt kora társadalmi' és művészeti jelenségeiről. A magyar újságírás megújulásának nagy korszaka ez. A lap fiatal munkatársa a modern hírlapírás egyik jelentős alakjává növekedik. Sűrűn jelennek meg rövid, színes írásai karcolatai, pillanatképei. Múlnak az évek. 1911-ben a Világ munkatársa. Jól érzi magát a szabadkőműves- radikális lapnál. Riportjai, tárcái és művészeti kritikái egyre népszerűbbek. 1914.. . Amikor kitör a háború, kevés tollforgató akadt, aki nem puffogtatott volna hazafias frázisokat. Csak később döbbentek rá a valóságra, és kezdtek látva-lát- ni. Kosztolányi is keserű kiábrándulásokon át jut el a történelmi igazságokhoz. A Pesti Napló lesz új műhelye. Sokszor ír a háború képtelenségeiről, iszonyat ai - ról. 1918.. . Az őszirózsás forradalom első napjai. „Szerda. Esik az eső és forradalom van... Ó, milyen fel- szabadulás, hogy végre egynek érezhefem magam a tömeggel... Csütörtök. Népszónokokat hallgatok. Károlyi Mihály áll a hideg esőben. Minden szavát éljenzés kíséri. Mintha álomban beszélne, vagy önkívületben. Olyan lázas és biztos.” Ezt a forradalmi naplóban jegyezte fel. 1919.. . Részt vesz a Tanács- köztársaság kulturális eszméinek valóra váltásában. A Színházi Életben megjelent cikke is arra mutat, hogy vonzotta a Tanácsköztársaság. Érdeklődése azonban hamar elmúlt. A gyors lelkesedés, együttérzés elhamvadt. 1921 végén a Pesti Hírlaphoz szerződik. Ott lesz tizenöt éven át íróasztala. Úgy tűnik, újságírói palettája sokrétűbb, gondolatgazda- gabb lett. Nagyon változatosak, ötletesek kis újságcikkei. A hét krónikáját rója, de úgy érzi, hogy „az mégiscsak olyan történelem, mintha ezer év eseményeiről kellene beszámolni.” A zöld tintával írt, majd írógépen pötyögtetett karcolatai, színesei, s egyre sűrűbben megjelenő riportjai, párbeszédei — pontosabban újszerű interjúi — változott szemléletmódját tükrözik. Az ember védtelensége, kiszolgáltatottsága gyakran jelentkezik cikkeiben. Publicisztikai miniatűrjei és megannyi más kisebb- nagyöbb terjedelmű alkotásai — köztük írókról, művészekről, tudósokról rajzolt arcképei — elmélyült, kifinomult művész keze nyomót viselik. Közelednek az utolsó évek. Sokan úgy vélik, hogy az Esti Kornélban sokszor megtalálhatók Kosztolányi világnézeti, lélektani problémái. A kötet megjelenése évében, 1933-ban tör rá a gyötrel- mes betegség. Három évig — tudva a szörnyű vég közeledtét —. harcol, dacol a halállal. Amivel még megajándékozhatja az utókort: remekművek hírlapokban, könyvekben elbeszélve. Nagyon találó Illyés Gyula megállapítása: Kosztolányi újságírói álarcban írói alkotásokat jelentetett meg. Hiszi, vallja és bizonyítja, hogy cikkekben is lehet remeket alkotni. A halál, számtalan írásának szereplője, érte is eljött. Legjobb barátja, Karinthy Frigyes, búcsúztató cikkében azt írja: „kiapadt a zöld tinta...” Kosztolányi ötvenegy éves korában eltávozott. Gazdag örökséget hagyott ránk: életművét és halhatatlan lett. RITTER ALADÁR Galambosi László: Hús Szivárványfény árad. Lobognak a sátrak. Csöngettyűznek a vőfélyek. Zászlót bont Vasárnap. Torlódik a násznép. Nyírfahídon átlép. Kösöntyűkkel a barkósok bundája szikrázzék! vét Násznagyunk kucsmája fölött aranypáva. Tulipános kerekekre hull Húsvét rózsája. Hajlok kedves, Hozzád. Tükrös nap az orcád. A gyűrűket kagylós tálból ujjúnkra forgatják.
