Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
6 ^NÉPÚJSÁG 1985. április 6. — Azt szokták mondani, hogy minden ember élete kész regény, a maga módján ez rendszerint igaz is. A mondás igazolására beszéljünk arról, hogy is került Szekszárdra. — Véletlenül, illetve a férjemmel. Huszton érettségiztem 1945-ben. Eredetileg tehát Csehszlovákiában éltem, aztán ismét Magyarországon, mire érettségiztünk, már a Szovjetunióhoz, Ukrajnához tartoztunk. 1945 nyarán jöttem Magyarországra. A férjem ott volt katona, de a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy érettségizzek le, ezért megvárt. — Bocsásson meg, de ezt nem értem, egy katona nem várakozhat, és éppen nem a háború végén, amikor a szovjet csapatok már a közelben voltak. — Majdnem azt mondtam, hogy szerencsére mellhártya- gyulladást kapott, emiatt kórházba került, azután egyszerűen nem ment vissza az alakulatához, vagyis katona- szökevény lett. Szüleim tanítók voltak, édesanyámnak Máramarosszigeten voltak rokonai, akiknél a férjem lakott, dolgozott is, gimnáziumban tanított franciát. Fogalmam sincs, hogyan lehetett mindezt megoldani, hiszen nem voltak papírjai. | — Mi az anyanyelve? — Magyar. Édesanyám magyar volt, itthon is halt meg, itt van eltemetve. Édesapám tulajdonképpen szlovák származású, valójában csak Eperjesen, a tanítóképzőben tanult meg magyarul, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, gyönyörűen beszélt magyarul. Otthon sok magyar klasszikus író műve volt meg a könyvtárunkban. Sokat olvastunk. Érdekes, én mindig orosz nyelvű iskolába jártam, mert édesapámnak az volt az elve, hogy több nyelvet ismerjünk meg, magyarul otthon is megtanultunk. Most. hogy szóba került, nem is tudom, mikor és kitől tanultam meg magyarul írni, olyan, mintha mindig is tudtam volna. I — Valószínűleg a szülei tanították meg. — Lehet, nem emlékszem rá. Gyermekkoromban a környezetemben beszéltek oroszul, ruszinul, ukránul, használatos volt a szlovák, a cseh, és persze, a magyar nyelv is. A latinnal és a némettel együtt én mindig négy nyelvet tanultam az iskolában, ez egyáltalán nem vált káromra. Ma is az a véleményem, hogy csak az első idegen nyelv tanulása a nehéz, sokkal könnyebb egyszerre legalább kettőt tanulni, mert az egyik kiegészíti a másikat. A latin egy holt nyelv, de a nyelvtani alapokban lehet rá támaszkodni. Én mindig szerettem, ha diákjaim tanultak más nyelvet, vagy legalábbis valamennyit tudtak belőle. A magyar az európai nyelvektől annyira különbözik, hogy egy másikat nehéz elkezdeni. Érdekes, hogy nekem kezdetben sokkal nehezebb volt magyarra fordítani, mint oroszra. I — Milyen nyelven gondol- kodik? — Mindkét nyelven tudok gondolkodni. A tanítványaimon is mindig megérzem, versenyeken is tapasztaltam, hogy aki túl lassan beszél, az fordítja magában a szavakat, márpedig az az igazi tudás, ha az ember azon a nyelven gondolkodik, ahogy beszél. — Milyen nyelven álmodik? — Ez nagyon érdekes, amikor tanultam a cseh nyelvet, mert készültünk látogatóba, akkor álmomban is azon a nyelven beszéltem. Ez is azt bizonyítja, hogyha az ember koncentrál valamire, akkor képes teljesen azonosulni vele. I — Ml az orosz és persze a többi idegen nyelv tanításának titka? — Órán beszélni kell megtanítani a gyerekeket. Az a véleményem, hogy a középiskolai tananyagban túlságosan sok a nyelvtan és nehéz is, nincs benne semmi játékosság, szemléltetés, tulajdonképpen még magyarul is nehezen értik meg a gyerekek, hát még oroszul. Már ott tartok, hogy régi tankönyvekből ollózom össze a jó példákat. A versenyekre úgy készítem fel a diákjaimat, hogy egy lexikailag feldolgozott, általuk összeállított szöveket megtanultak. A nyelvtanulásból nem lehet „kifelejteni” a szorgalmat. Az összefüggő szöveg, a kész mondatok megtanulása azért fontos, mert a kifejezéseket, szókapcsolatokat nem felejti el az ember, és más helyzetben is alkalmazni tudja. Érdekes. hogy én csak most, nyugdíjasán tanítok először gimnáziumban. I — Azt is regényesnek lehet nevezni, ahogy int „fölfedezték...” — Anyósomék szaktanítók voltak, apósom a gazda- és gazdaasszonyképző, illetve továbbképző iskolában igazgató volt 1945-ben. Az intézményhez föld is tartozott, ősszel szántani kellett. Megkért, hogy menjek el vele a szovjet városparancsnokságra és kérjünk lovakat. Elmentem, kaptunk is lovat, én meg ott maradtam tolmácsnak. Nyilván nem sokan voltunk az országban, akik tudtunk oroszul. Kezdetben a városparancsnokság tolmácsa voltam, majd a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megyei képviselőjével, Olejnyik alezredessel jártuk a megyét. Húszéves voltam, amikor tanítani kezdtem a lányiskolában. Csak szépet és jót tudok mondani a pályakezdésemről, ma már akár izgalmasnak is nevezhetném, hogy mindjárt az elején megbíztak az orosz átképzős tanárok oktatásával, vizsgáztatásával és a szakfelügyelettel. Ma már lehet, hogy nem mernék vállalkozni arra, amire akkor kellett, hiszen közben magam is tanultam, vizsgáztam. Dombóváron, a tanítóképzőben tettem le a különbözeti vizsgát. A magyar nyelvtant akkor kellett megtanulnom, később elvégeztem a pécsi tanárképzőt is. Mehettem volna sok más munkakörbe is, de megszületett a fiúnk, így általános iskolában tanítottam, szakfelügyeltem, és a pécsi főiskola levelezőseinek konzultációit vezettem nyolc évig, a szekszárdi főiskolai tagozat megnyitásáig, ahonnét nyugdíjba is mentem. I — Ezek szerint tanított tanárokat kezdetben, majd általános iskolásokat, tanító- és tanárjelölteket... — így van, aztán mint nyugdíjas vállaltam el a bá- taszéki gimnáziumban az orosz tanítását. | — Nem fáradt? — Tulajdonképpen nem. Még az idén is szánkóztam az unokámmal, de mielőtt nyugdíjba mentem, betegeskedtem. Attól nagyon féltem, hogy nem tudom végigtanítani az évet. Amit rám bíztak, igyekeztem mindig lelki- ismeretesen megcsinálni, a végén már attól tartottam, hogy teljes óraszámban nem tudok megfelelni a saját lelkiismeretemnek. Bátaszéken kevesebb az órám, nagyon szeretem a gyerekeket, tanítani is szeretek, csak a kijárás már nehéz egy kicsit, de ebben a hideg télben sem mulasztottam el egy napot sem. Soha nem tudtam semmire nemet mondani, ha hívtak, vagy szükség volt rám, így van ez családon belül is. Nagyon szeretek Bátaszéken lenni, mert jó kis közösség a tanári kar, kedvesek a gyerekek, ez az iskola megint igazolta a régi meggyőződésemet, hogy csak kis iskolában lehet eredményesen nevelni. — Könnyű elképzelni, hogy mennyivel hatásosabb lehet az a tanár, aki ismeri a diák szüleit, családi körülményeit és ehhez tud alkalmazkodni. — így van, pontosan ide illik a másik meggyőződésem. hogy az egyéni törődést nem pótolja semmi. A szeretet a tanítás alapkérdése, szeretni kell a gyerekeket, odafigyelni rá, és egyénileg foglalkozni mindenkivel. Az orosz nyelv általános iskolában nem tartozik a kedvenc tantárgyak közé, éppen ezért nagy öröm, ha egy gyerek mégis tanul, a kedvemért. Azt mondta egyszer a lányom, hogy anya, téged még az is szórakoztat, ha a gyerekek rosszak. El kellett ismernem, hogy valóban így van, sosem voltam ideges, vagy türelmetlen, a csínytevéseket is meg tudom érteni. Minden emberben van valami érték, amiért szeretni lehet. Lehet, hogy nem tehetséges az oroszban, de lehet, hogy tudja a matematikát, vagy a rajzot, akkor azon keresztül kell megközelíteni és hatni rá. Nyilvánvaló, hogy ez könnyebb egy kis iskolában, ahol valamennyien ismerik egymást. Kis csoportban eredményesebben lehet nyelvet oktatni is. Valamikor általános iskolában tanítottam negyvenötven fős osztályokat is. — Hogyan mérhető a siker, az eredményesség, az orosz nyelv tanításában? — Erre elég nehéz válaszolni. Pályafutásom alatt tanítványaim sok sikerélményben részesítettek. A tanulmányi versenyeken heten jutottak országos döntőbe, hárman ott is helyezést értek el, többen orosz szakos tanárok lettek. A nyelvtanítás fő célja a beszéd, hogy az ember megértsen idegeneket és megértesse magát velük. Öröm az is, ha régi tanítványok megszólítanak az utcán, hogy „Márta nénit, tetszik emlékezni?” Majdnem mindenkire emlékszem is, akiket négy évig tanítottam, azokra feltétlenül. A tanár iránt érzett szeretet megható példája volt Levente Péter szekszárdi származású színésszel való találkozásom. Volt osztályfőnöke, Irma néni helyett, halála után engem puszilt meg hálás megemlékezésül. Az ő Irma nénije az én anyósom vált. Nekem az anyósom a legjobb barátnőm volt, fájt, amikor elveszítettük, évekig nagyon hiányzott. I — Tolmácskodása sorin nyilván sok érdekes emberrel találkozott. — Valóban örülök neki, hogy így lehetett, szerettem csinálni, nem mintha már nem szeretném, csak ezt a munkát már átvette a lányom. Történelem—orosz szakos tanár, kezdeitben nagy szívfájdalmat okozott, hogy elhagyta a pályát, augusztus óta a Cooptouristnál tolmács, Elhatározása nem végleges, csak néhány évig utazni szeretne, éppen a napokban ment el a Vígszínházzal Jaltába. A fiamnak nem sikerült bekerülni a jogi egyetemre, érettségizett szakmunkás!, de kamionsofőr, ő is járja a világot, most Irakban van. Mi meg aggódhatunk miattuk itthon, bár otthonunkban a nagyvilág, a férjem szórakozásból foglalkozik a nyelvekkel, legalább 8 nyelv szótárai, nyelvkönyvei vannak meg a lakásban. Lassan már kiszorulunk a házból, nem férünk el a könyvektől. — Milyen a jó tolmács? I — Nem tudom, de szerintem az a fontos, hogy a gondolatokat tartalmilag pontosan közvetítse, visszaadva a hangulatot is. Nem szoktam keresgélni a szavakat, inkább körülírom. A tolmácsnak egyszerre kell egyéniségnek lennie és háttérben maradni. I — Bocsánat, de most jöttem rá. hogy önök 1945-ben házasodtak össze, akkor most lesz a negyvenedik házassági évfordulójuk. — Valóban, nálunk az idén minden a negyvenedik, negyven éve használom hivatásszerűen az orosz nyelvet, ez közvetlenül is kapcsolódik hazánk felszabadulásához. Sajnos, már negyven éve, hogy férjhez mentem. Nem a házasságkötés a sajnos* hanem az, hogy ennyi idő már elmúlott. Nem is szóltam a férjemnek egy szót sem erről a beszélgetésről, legyen meglepetés neki az évfofdulóra. Az idén lesz a negyvenéves érettségi találkozónk is Husz- tön, nekem az első is, mert csak tízéves volt, de arra nem tudtam elmenni. I — Kívánok sok szeretettel minden jót, az összes negyvenedik évforduló alkalmából. Ihárosi Ibolya Múltunkból ötven esztendővel ezelőtt választásra készültek Magyarországon. Feloszlatták a parlamentet. Gömbös Gyula azt kívánta elérni, hogy olyan összetételű parlamenttel rendelkezzék, amely minden körülmények között teljesíti kívánságát, támogatja törekvéseit. A megye lapjai március első napjaiban adtak hírt a házfeloszlatásról. A Tolnamegyei Újság március 9-én arról tudósított, hogy erősen szervezkedik a Nemzeti Egység Pártja (NÉP), a Kereszténypárt, a Független Kisgazdapárt és a legitimista párt. Felrepítették mindjárt az első hírlapi kacsát is, azt, hogy nem indul a választáson örffy Imre, aki eddig a szekszárdi választókerület képviselője volt, csaknem másfél évtizeden át. Erre az érdekelt így válaszolt: „Csak mosolyognom kell az ilyen híreszteléseken. mert ezek nemcsak hogy nem korrektek az ellenzék részéről, hanem értelmetlenek is.” S ezzel megkezdődött a féktelen, hallatlanul magabiztos agitáció örffy mellett, aki „azok közé a képviselők közé tartozott, akik Gömbös Gyula miniszterelnököt építő munkájában teljes odaadással támogatták, de egyike azoknak is, akik iránt a párt megbízottainak jelentése szerint a választókerület polgárai a legnagyobb bizalommal viseltetnek, és személyes hívei oly nagy számban vannak a társadalom minden rétegében, amilyennel csak igen kevés képviselő dicsekedhetik eddigi kerületében”. Nem jelent meg egyetlen lappéldány sem, amely ne dicsőítette volna a párt hivatalos jelöltjét, Örffy Imrét. A választás célját a megyei lap így fogalmazta meg március 20-i vezércikkében: „Győznie kell Gömbös Gyula nemzeti gondolatának a marxizmus és a liberalizmus felett, és ki kell építenie a nemzeti egység harcvonalát a magyar nemzeti népközösség gondolatának megvalósítására.” A Tolnamegyei Újság 1935. március 23-án áttekintést ad a választási mozgalmakról. Hogyan értékelte a lap a helyzetet? Véleménye szerint a bonyhádi kerületben „a választási agitáció a nemzetiségi alapon szervezett Független Kisgazdapárt jelöltje mellett olyan méreteket öltött, hogy ez az agitáció komoly rendzavarásokkal fenyeget”. Biztosra vette ennek ellenére is Pekari Gyula győzelmét. A dombóvári járásban „Rajniss Ferenc pártja mindjobban erősödik”. Biztos győztesnek tartották. A gyönki választókerületben nincs senki számon tartandó ellenzéke Pesthy Pálnak. „A paksi választókerületben még mindig erősen folyik az öt jelölt között a harc. Mind erősebben domborodik ki azonban Petainek József pártjának nagysága.” A lap mégis pótválasztásra számít. A szekszárdi kerületben „dr. örffy Imre pártja napról napra erősödik. Azoknak a felvonulóknak, amelyeket a szekszárdi hívei rendeztek dr. Dulin Jenő mellett, nem volt kedvező hatásuk.” — írta a megyei lap. A tamási választókerületben biztos esélyesnek kiáltották ki Dencz Ákost, a NÉP jelöltjét, akinek támogatására még Gömbös Gyula is bevetette magát. A miniszterelnök március 24-én tartott népgyűlést Gyönkön és Tamásiban. Beszédében népszerűsítette az általa meghirdetett nemzeti munkatervet — (azaz, a hírhedt 95 pontos demagóg programját). Március 26-án közzétették az ajánlási ívek adatait, amit felülvizsgálat után kiigazítottak, s azt március 30-án tették közzé a megyei lapban. A nevek után zárójelben közöljük a március 26-i, utána pedig a 30-i adatokat: Bonyhádi kerület: Pekari Gyula NÉP Basch Ferenc Német Nemzeti Párt Dombóvári kerület: Rajniss Ferenc Reform Párt őrgróf Pallavicini György legitimista Gyönki kerület: Pesthy Pál NÉP Ritter Ferenc Független Kisgazdapárt Jandl József Nemzeti Szocialista Párt Paksi kerület: Petainek József NÉP hiv. jelölt Kovács Sebestyén Endre Független Kisgazdapárt Téglási Béla NÉP nem hiv. jelölt Sterczer József Független Kisgazdapárt Gömbös Miklós ajánlóívet nem adott be. Szekszárdi kerület: örffy Imre NÉP hiv. jelölt Dulin Jenő Független Kisgazdapárt Tamási kerület: Dencz Ákos NÉP hiv. jelölt Makray Lajos legitimista Farkas Ferenc Nemzeti Szocialista Párt Tolnai kerület: Lendvay Béla NÉP hiv. jelölt Klein Ántal Független Kisgazdapárt (5714) (5200) (9097) (6938) (7882) (2082) (1155) (4050) (4200) (3000) 1010 (6526) (5339) (7131) (2913) (1089) (4092) (4800) 4756 4315 6248 3659 6813 1526 825 2581 1814 861 496 5938 4064 5610 1960 211 3784 4661 A lap a korabeli sajtóerkölcsnek megfelelően a választási harc finisében az ellenfelek ócsárlásától sem riadt vissza. Különösen a kisgazdapárti ellenzéki jelöltek ellen írott cikkek esetében mártották vitriolba a tollat. A választás március 31-én volt. A heves politikai küzdelem a választókért befejeződött. A választás eredményeként a NEP-nek 2 (Pekari és Pesthy), a kisgazdapártnak 2 (Dulin Jenő, Klein Antal), a legitimistáknak 1 (Makray), a reform pártnak 1 (Rajniss) mandátum jutott. Pakson pótválasztásra került sor, a mandátumot a NÉP szerezte meg. A választás igazi nagy bukott emberei: Örffy Imre és Dencz Ákos, mindketten a NÉP hivatalos jelöltjei voltak. Elbuktak a kisgazdapárt és a legitimisták egy-egy jelöltjével szemben. Mindkét vereséget szenvedett jelölt mellett hiábavalónak bizonyult a nagy sajtókampány, hiába állt ki mellettük a szélsőjobboldali nézeteket valló miniszterelnök és pártelnök. Keserű hangú vezércikket szentelt a választás eredményének a megyei lap, 1935. áprilisi számában. Idézzük: „Megyünk bekötött szemmel mindig csak előre. Nem látjuk, de rettegjük a jövőt. Ha ebbe a vándorlásba a magyar elereszti testvérének kezét, akkor nem kétséges a jövő. Elbukik az is, aki nem nyújtotta oda a kezét, elpusztul az is, aki nem fogta meg a feléje nyújtott kezet, és Európa nagy térképéről egy ezeréves ország csúszik le az örök feledés homályába, mert lakói szívében mindig nagyobb volt a széthúzás és a gyűlöletnek az érzése, mint az egymásnak és a hazának szeretete.” Nem hallgathatott örffy sem. 1935. április 3-án „Nyílt levél választóimhoz” címmel a többi között a következőket írta: „Ne adjátok oda magatokat az elkeseredés ernyedtségének, és ne engedjétek magatokat megfélemlíteni! Mindenki tartsa meg pozícióját a közéletben, és' ezt a világért se dobja el magától! Ez hasonlítana a 16 év előtti eseményekhez, amikor a polgári társadalom küzdelem nélkül adta ki kezéből a fegyvert!” K. BALOG JÁNOS Dr. Mártha L.áezlóné orosztanárral
