Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

L KÉPÚJSÁG

1985. április 4.

Valóságra váltott álmok

Történelmet idéző napot élünk most, amikor felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját ünnepeljük. Az ember ilyenkor visszapergeti emlékeit, tapasztalatait, élményeit, . olvasmányait, vagy éppen az idősebbek mesélte történeteket eleveníti fel, de az új világ születésére, a negyven békében leélt évre is emlékezik.

Hogy mit jelent ez a négy évtized, azt ezúttal a felszabadulás évében születtek két „képviselőjétől” tudakoltuk meg.

Rajcsányi Imre szekszárdi rádió-, tv-műszerész azok közé tartozik, akik 1945. április 4-én, hazánk felszabadulásának napján születtek. Így a Rajcsányi családban a negyven évvel ezelőtti április 4-e, nemcsak egy új világ, de egy új élet születését is jelentette. A kettős öröm egy nappal később —

5-én — újabbal bővült: a háború alatt férfi, illetve kenyérkereső nélkül maradt négytagú családba visszatért a „tegnap még katona” édesapa. Természetesen erre, de a háború borzalmaira is csak az eseményeket átélt szülők elbeszélései szolgálnak élményalapul, de ezek meghatározók is gondolkodásban.

— Szeretem a békét, a nyugalmat és gyűlölöm a fegyvereket — vallja Rajcsányi Imre.

Az örök életében optimista fiatalemberrel múltról, a negyven év adta lehetőségekről, az ember körül megváltozott világról beszélgetünk. Elmondja, felnőtt fejjel sokszor gondol a háború előtti nehéz évekre, és nehezen hiszi él — pedig tény volt —, hogy olyan is létezhetett. Reggeltől estig tartó „robot” kellett ahhoz, hogy egy évben egyszer új cipőt vagy új ruhát tudjanak vásárolni. A „hihetetlennek tűnő” múlt felvillantása után a jelenbe érünk:

— Szeretünk kirádulni a családdal és gyakran megcsodáljuk a szekszárdi panorámát is — mondja, majd egy érdekes megállapítást tesz: — Ha a régi öregek valami csoda folytán látnák a mai Szekszárdot, nem hinnének a szemüknek, hogy ebből a mezőgazdasági városból milyen fejlett iparral rendelkező település lett. Nem hiszem, hogy ez az óriási fejlődés a régi rendszerben bekövetkezett volna — összegez meggyőződéssel, majd megállapítja, az emberek életvitelében, gondolkodásában és tudatában bekövetkezett változásokat is.

Kérésemre később egy rövid életrajz is kikerekedik, amiből megtudom, a szekszárdi általános iskola, illetve gimnáziumi évek után Budapesten adódott lehetőség arra, hogy jelenlegi hivatására felkészüljön. Utána a szeretett szülőváros következett, ahol munkát, megértő társat — aki az idők folyamán három gyerekkel ajándékozta meg — talált. Együtt teremtették meg az otthont és közös munkájuk eredményét jellemzi a „négyöt éve helyen vagyunk, ami tervünk volt, megvalósult” — megállapítás. Sok mindenről szót ejtünk még, így többek között a szekszárdi iskoláknál, óvodáknál munkadíj nélkül végzett tevékenysége, a gyermekei, a család tervei, lehetőségei mellett az önképzés fontossága, a hobbi, a munka és pihenés alkalmai is szóba kerülnek. Aztán .témát váltva visszakanyarodunk a születésnaphoz. Minden évben amikor a család és a barátok megköszöntik, akkor emlékezteti Rajcsányi Imre őket arra, hogy ez a nap hazánk születésnapja is. Ilyen alkalmakkor jóleső érzéssel állapítják meg, hogy biztonságban élünk, és türelmes, kitartó, becsülettel végzett munkával az emberek tervei megvalósulhatnak.

Beszélgetésünk végén egy rövid összegzés is kialakul: — Természetesen voltak nehéz napok is, de az ember a rosszat elfelejti, ha sok jó van. Aki pedig itt, ebben a társadalmi rendszerben nem tud jól élni, az sehol sem tud.

— A magánéletemben elég sok tragédia volt, hisz édesanyám korán meghalt, a férjemet pedig 1983-ban veszítettem el. Így most egyedül nevelem két gyermekemet,

Rajcsányi Imre: — Kitartó, becsületes munkával terveink megvalósulhatnak

de mégis azt mondom, nem vagyok elégedetlen — kezdi a beszélgetést Szalai Gyuláné d un aföld vári óvónő, aztán a miértre is hamarosan választ ad. Az egykori dajka édesanyja gyermekszeretetét öröklő óvónő minden vágya az volt, hogy kisdedóvó lehessen, ami első nekifutásra sikerült is. A kecskeméti főiskola elvégzése után beosztottként felügyelőt is helyettesített másfél évig, aztán újból vezető lett Dunaföld- váron. Most, a már említett családi okok miatt, ismét beosztott. Imádja a' pályát, mert ez a legszebb hivatás, aztán elmondja azt is, hogy munkahelyén az anyagi és erkölcsi megbecsülést mindig megkapta, három évvel ezelőtt Kiváló Munkáért kitüntetést vett át. Jó a kapcsolata a gyerekekkel és a szülőkkel, így az iskolára előkészítést is jól meg tudják oldani.

— Mit jelentett számomra az, hogy a felszabadulás évében születtem? — kérdezi vissza, majd válaszol is: — Eleve azt, hogy felvételt nyerhettem és elvégezhettem a főiskolát. Ez nagy szó, ugyanis munkásszülők gyermeke vagyak.

Beszélgetünk, közben nemcsak pálya-, hanem egy kis óvodatörténet is kikerekedik. A hardi időszakban volt olyan, hogy délután be kellett állni tanítani, meg napközit vezetni, szervezni azt a munkát is.

— Akkor még a tárgyi feltételek sem voltak olyan jók, mint most. Jóval alacsonyabb szintű technikai eszközöket használtunk, az anyagok nagy részt pedig mi magunk készítettük — hangzik egy tömör megfogalmazás, majd rövidesen egy még tömörebb megállapítás:

Szalai Gyuláné: — Bízni kell a jövőben!

vőben, mert az nem lesz, nem lehet szomorú.

:ib

Tudom, hogy a felvillantott két portré, a két rövid életút nem adott — nem is adhatott — átfogó képet, de igazat, példát mindenképpen. E két egyéni sors, az elmondott gondolatok, életek — úgy hiszem — nem egyediek, hanem általánosíthatóak, hiszen nekünk, békében születetteknek megadatott mindez.

ÉKES LÁSZLÓ K. A. — G. K.

— Azóta sokkal jobb lett minden, hiszen az oktatásra fordítható összeg is jelentősen nőtt, és most már csökkentek a terhek is.

Szalai Gyuláné picit elmerengve elmondja ezután, hogy ami elképzelhető, az minden megvalósult a pályáján, de az élet kegyetlenül bánt vele. Vallja, hogy a hivatás, a gyermekszeretet, a saját két gyermeke — akiknek dupla energiával igyekszik pótolni édesapjuk hiányát — adja az éltető erőt. A tragédiák elkeserítik, de mivel az élet megy tovább, tudja, hogy bízni kell a jöIgazolvány a képernyőn

Éppen befejeztem egy visszaemlékezés olvasását, amikor a tv-híradó elkezdődött. Peregtek az események: külföldiek, hazaiak. A képernyőn egyszercsak feltűnt egy igazolvány. Jól olvasható volt: „Vizdár János, őrm ...”

Néhány pillanatig volt látható, aztán változott a kép: Jászberényben megkoszorúzták a szovjet hősi emlékművet az első magyar gyaloghadosztály bajtársi találkozóra összejött résztvevői...

Véletlen, hogy az a visszaemlékezés, amit a híradó előtt olvastam, éppen Vlz- dár Jánosé volt, aki ma a Magyar Néphadsereg nyugdíjas őrnagya és Szekszár- don, a Remete utca 14. számú házban él.

Vizdár János hivatásos katona volt. Végigjárta a hadak útját. „Mivel nem volt kedvem nyugatra menni, így mielőtt a szovjet csapatok a Rábán kierőszakolták volna az átkelést, szakaszommal visszavonultam a védőkörletből, és szétengedtem őket. Én egy szakaszvezetővel indultam el. A háború vérzivatara kifárasztott bennünket, de amikor Pest határában ezt olvastuk a falragaszon: »■Jelentkezz a Bajcsy-Zsi- linszky rohamzáSzlóaljba«, mindjárt megérlelődött bennünk, hogy jelentkezünk...”

Hosszas keresgélés után a Mária Terézia laktanyában kötöttek ki. Ott toborozták az 1. honvéd őrzászlóaljat. Vizdár Jánost a nehézfegyver századhoz osztották be szolgálatvezetőnek.

Hogy miért jelentkezett az új, demokratikus hadseregbe? — erre így válaszol

visszaemlékezésében: „Egyszer, mert szerettem a katonaéletet minden keserűségével. Másodszor: gondoltam, hogy valamit még egyenlíthetünk a számlán. Harmadszor, mert munkásember voltam, amíg katonának be nem vonultam, és a többi dolgozó között kerestem a helyemet.”

így érezte akkor, így írta le most is.

Az új hadsereg katonája lett. Furcsa volt neki: „A laktanyában volt már vagy 300 nő is, akik szintén önként jelentkeztek a hadseregbe. A parancs az volt, hogy először a férfiakat kell felszerelni, mert az első lépcsőben őket indítják a hadműveleti területre. Ezek a lányok azonban olyan erőszakosak voltak, hogy a végén úgy kellett tőlük beszedni a felszerelést...”

Ami az öltözetet illeti: „... nagyon vegyes volt. Voltak katonák, akiken tábornoki nadrág volt. Még a csíkot sem vágták le róla. Sokan a régi rendfokozatot sem‘vágták le.”

Az így ffelszerelt zászlóalj nagy éljenzés közepette indult el Jászberénybe. Itt beolvadtak az 1. gyalogezredbe. Így lettek ők az l/III. gyalogzászlóalj. Parancsnokuk Szalvay Mihály volt. „Rövid szervezés után vasúti szerelvénnyel elindultunk Ausztriába. A szerelvény lassan haladt, mert a szovjet csapatok akkor már a végső csapásra Berlin ellen vonultak.”

A háború befejezése, a győzelem Ausztriában érte őket. Tovább vonultak nyugatra. Bécsújhelyen kivago- nírozták őket. Rövid pihenő, majd gyalogmenetben folytatták útjukat. Reggel hat órától gyalogoltak. Délután két óra körül érkeztek az Alpok tövében lévő Marien- dorfba.

„Ekkor még a szovjet csapatok itt voltak védőállás- ban. De hamarosan nyugat felé vonultak és mi vettük át az állásukat. A mi feladatunk az volt, hogy az Alpok nehezen járható erdőssziklás világában rejtőzködő SS-csoportokat felszámoljuk. Ez sem volt valami leányálom, mert a vezetés nélkül maradt bandák csoportokba verődve raboltak, gyilkoltak, rettegésben tartották a környék lakóit.”

Megtisztították a környéket. Búcsút intettek az Alpoknak, és gyalogmenetben visszaindultak Magyarországra.

„A községeken áthaladva a lakosság örömkönnyekkel fogadott és amivel lehetett segített bennünket. Ez nagyon ránk is fért, mert az élelmezésünk nagyon szűkös volt.”

Az ezredet Vasváron szállásolták el. Itt Szalvay Mihály már az ezred parancsnoka volt.

„Én Oszkó község vasútállomására kerültem egy szakasszal vasútbiztosításra és kincstári anyagok gyűjtésére. Aztán 1945 őszén az ezred Zalaszentgrótra került.

A mi zászlóaljunkat Zalaud- varnokra helyezték.”

Később az alosztályok téli szállásokra különböző' községekbe kerültek. Vizdár János Zalakoppányban, mint szolgálatvezető tette a dolgát.

„Gazdasági munkát végzett a század: szüretelt, szántott, vetett, betakarított. Mint szolgálatvezető a községi bíróval együtt én osztottam el mind a fogatokat, mind az embereket. A község népe nagyon hálás volt ezért a segítségért. A katonák zömét ők étkeztették. Szükség is volt rá, mert az élelem kalóriaértéke igen alacsony volt. Pédlául: a reggeli feketekávéhoz cukor helyett melasz volt, a zsírt már nem ismertük, helyette napraforgó olajat használtunk.”

A község lakói karácsonytól egy hónapon keresztül élelmezték a századot. Vizdár János a bíróval együtt osztotta be: ki, hol étkezik. Elszaporodtak a gyomorrontások, hisz ebben az időben voltaic a disznóvágások, az ünnepi sütés-főzések.

A lovak is a civileknél ab- rakoltak.

A század tehát dolgozott. „De azért a kiképzést sem hanyagoltuk el. Ami a ruházatot illeti, nemigen javult, mert ami még a lakosságnál volt, nemigen mutogatták a katonák előtt, mert hamar gazdát cserélt volna, központi készletből pedig nagyon keveset kaptunk.”

Komikus helyzetek is előfordultak.

„Volt eset, hogy katonát meghívtak valamilyen családi összejövetelre. Ha nem tudott valamelyik bajtársától inget szerezni, akkor csak egy ingnyakat tett fel. Amikor a gazda az összejövetelen jóindulatúan mondta: »Vitéz úr, tegye le a zubbonyát, mert mejeg van!«, a katona azt mondta letenné ő, de tiltja a szolgálati szabályzat.”

1946 őszén Szekszárdra helyezték az ezredet.

„Itt már laktanyai életet éltünk, rendszeres kiképzés folyt. Szalvay elvtárs 1948. júniusáig volt még ezredparancsnok, akkor a határőrség országos parancsnokává nevezték ki.”

Végül Vizdár János javaslatát ezúton továbbítjuk:

„Szalvay elvtárs emlékére, aki oly sokat tett az új hadsereg fejlesztéséért, illő volna egy emléktáblát elhelyezni azon a házon, amelyben Szekszárdon, mint ezredparancsnok lakott.”

SZ. J.