Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

IO ríÉPÜJSÁG 1985. április 20. Olvassuk újra — együtt! w Kertész Ákos: Makra Kertész Ákos regénye a korábbi kategó­riák szerint a munkásirodalom műfajába esett, valójában azonban szerzője a szocia­lizmus világtörténelmi küldetésének cél­ját mérte meg emberi alakjain, elsősorban főhősén, a mű címadó figuráján, Makrán. Ez a munkásfigura magával hozta a ha­gyományos munkáserkölcsöket, és ötvözte ezt mindazzal, amit az általános iskolában mint az új szocialista világerkölcs őszin­tén odafigyelő jótanuló kis nebulója fel­szedett. És e kettőnek egységéből ötvöző­dött az a bibliai erényeket magának vin­dikáló emberalak, aki a „szeresd feleba­rátodat mint önmagadat” törvényét halál- komolyan veszi, olyannyira, hogy ezért a mű végén meg is hal. Félelmetes ívű történet, egy olyan em­ber története, aki komolyan veszi mind­azt, amit hall és tanul az iskolában. Ha tárgyilagosait vizsgáljuk ezt az emberi struktúrát, a gondolkodásnak ezt a fajtá­ját, akkor azt kell mondanunk, hogy Mak­ra Ferenc a szocialista erkölcs már-már dogmatikus, életidegen képviselője, aki egyszerűen nem tud az embert felszabadí­tó életforma törvényei szerint létezni. Fantasztikusan nagy sikere volt a Mak­rának. öt kiadást ért meg az első óta. 1971-ben lepte meg irodalmunkat evvel a művel a szerző, aki korábban maga is ka­rosszérialakatos volt. Az első novellája 26 éves korában, 1958-ban jelent meg, míg az első kötete Hétköznapok szerelme címmel 1962-ben. Ezt három év múlva regény kö­vette Sikátor címmel. Kertész Ákos az- a magyar író, aki be­lülről érezte a szocializmus emberformáló kérdéseit, és ezeket egy munkáséletet élő embertípus élethalál gondjaként belülről vetette fel. Ügy, hogy nincs szüksége hely­zetmagyarázatokra, az író és világa háttér­ben marad, csak a hős, és a hős világa ke­rül előtérbe, mintegy bizonyítva, hogy az a világ, aminek dramaturgiai erőterét meg­alkotja, a mi világunk. Az elmúlt két és fél évtized. Egyszerűen fantasztikus az a spontán dramaturgiai erő. amivel Kertész Ákos a műveit alkotja. Annak idején talán Hu­nyadi Sándornak volt ilyen dramaturgiai erőtere, és őt csodálhatták így a kortársak. Mint ahogy most korunk összefoglaló mű­vét megcsodálhattuk. Mert a Makrának ez a kritikusok által leírt kulcsszava: szocia­lista erkölcsi világképünk emberbe oltott összefoglaló műve Mindazt, amit elvá­runk magunktól, amit Makra megkövetel önmagától — tehát nem az író, nem a vi­lág követeli meg az író hősétől — abban a dramaturgiai felfogásban, amelyben Ker­tész Ákos gondolkodik, a hős önmagától követeli meg azoknak a törvényeknek a betartását, amelyek a munkáserkölcsből egyrészt, mint a kispolgári indíttatás ter­mészetes miliőjéből, másrészt a dialektikus materializmusból következnek — mármint abban az értelemben, hogy az embernek, ha' csak egy kicsit is tisztességes, akkor az a dolga ezen a földön, hogy mindazt, amit korábban rosszul rendeztek el, próbálja megjavítani. Legyen az akár intézményben, akár emberben. Kertész Ákos írói világa látszólag min­dig szűkre szabott, embereinek jellemraj­zai behatároltak. Szinte a nagyvonalúság hiányát érezzük. Elolvasás után azonban hirtelen nagy kérdések, életünk teljességé­nek, a szocialista életforma emberi autonó­miájának kérdései merülnek fel bennünk. SZALONTAY MIHÁLY V. Kokljuskin: Hat ember - hat jellem A Kö Hősünk felemelt egy kö­vet. — Tyű! Szörnyű nehéz! — sóhajtott fel. — Pedig drágakő! — mondták neki a többiek. — Jaj, jaj! Miért ilyen kicsi?! — Nem is igaz, csak tré­fáltunk — mondták a körü­lötte állók. — Segítség! Segítség! Kira­boltak...! A KÉP Egy másik ember kiállítá­son volt. — Rossz! — állapította meg az első képről. — Ez még rosszabb! — mondta a következő fest­ményről. — Ez még falvédőnek sem lenne jó! — Így minősítette a harmadik képet. — Ez igen, ez már döfi! — nyugtázta megelégedését a tükör előtt állva. — Csak kár, hogy olyan hülye képe van. A HAL A következő hősünket nagy szerencse érte: aranyhalat fo­gott. — Bármit kérhetsz tőlem, teljesítem — mondta a hal. — Tégy engem okossá! — kérte a férfi. Hősünk még sokáig kísérte szemével a habokban fel-alá merülő hatalmas aranyhalat, majd hirtelen felállt, és a fe­jéhez kapott: — Ekkora ökör hogy lehettem?! A HANG Azt a régi épületet, amely­ben negyedik hősünk lakott, bontották. Egy új, modem, emeletes házban kapott szo­bát. Így gondolkodott: „Ha most nős lennék, nem egy ilyen kis lyukat kaptam vol­na. Ha esetleg már gyere­künk is lenne akkor két szo­bában pihentethetném fá­radt csontjaimat. Sőt, ha nem egy gyerekünk lenne, hanem három..." — S ha nem lettél volna olyan fukar, akkor most nem sóvárognál — szólt közbe a lelkiismerete. — Hogy? Micsoda? —Nem értette hősünk a súlyos sza­vakat. — Zsugori vagy! — mond­ta utoljára a lelkiismerete, majd csöndesen kigyult. az Író ötödik hősünk életében járt Keleten, Nyugaton, Észa­kon és Délen. Eljött az idő, amikor el­határozta. hogy megírja úti- élményeit. Így: „Én, Szem- jon Nyikolajevics Tolsztov, életemben jártam Keleten, Nyugaton, Északon és Délen.” Pontot tett a végére. Elgon­dolkodott egy kicsit, és ki­egészítette: „Nagyon érdekes volt.” A KERESZTREJTVÉNY — Legszívesebben bőgnék, de nem vagyok gyerek. Nem tudom megfejteni ezt a ke­resztrejtvényt. Nézd csak, mindössze öt betű az egész: „Így nevezik azt az embert, aki nem tudja megfejteni ezt a keresztrejtvényt”. Az utol­só előtti betű ipszilon, az utolsó „e”... Fordította: SALGA ATTILA Makra (Részlet) Zselónyi nevetett. Nyugi, mondta, ha Mákra rá hall­gat, azt csinál, amit akar. Ö nem kíván belegázolni seniki érzelmi életébe. De azt tud­ja, hogy Valit két dolog ér­dekli a világon: a festészet és a politika. Pont az a két dolog, ami például őt, Zse­lényit nem érdekli. Ezért szakítottak. Egy Jjétig tud­tak dumálni egymással, az­tán elfogyott a téma, és ame­lyik nővel az ember nem tud jókat dumálni, azzal ugyan nagyokat kamatyolhat, de hosszabb haverkodásra ne rendezkedjen be, mert meg­utálják egymást. És ahogy ő Makrát ismeri, márpedig elég régóta ismeri, Makra ebből a szempontból inkább őhoz­zá hasonlít, mint Valihoz; ha van a világon két dolog, ami teljesen hidegen hagyja, az a művészet és a politika. Míg Zselényi beszélt, Mak­ra ivott. És minél többet ivott, annál kevésbé zavar­ta, hogy a Kadét olyan kö­zelről ismerhette Valit, és annál jobban ragaszkodott hozzá, hogy a barátja meg­tudja az igazságot. Mert az a legrohadtabb az egészben, hogy mindenki sablonokban gondolkodik, ezért mindig mást gondolnak az emberről, mint ami van. Ha az ember azt akarná, hogy annak néz­zék, aki valójában, állandó­an magyarázkodhatna. Aki fekete, az CIGÁNY. És mi­lyen a cigány? Lop, hazudik, muzsikálni tud, alázatos és alattomos. Aki tájszólásban beszél, az PARASZT. A pa­raszt buta, de ravasz, és min., dig sír. Akinek a nagypapá­ja zsidó volt, az ZSIDÓ. Er- ber-Berger Sósberger, min­den zsidó gazember. Akinek kérges a tenyere, az MELÓS. Aki Lőrincen lakik az KÜL­TELKI PROLI. Aki a Váci utcában lakik, az BELVÁ­ROSI BURZSUJ. Hát egy frászt. És mért ne érdekel­hetné őt a művészet? Mert a KÜLTELKI MELÖS PROLIT NEM ÉRDEKLI A MŰVÉSZET. Pedig ő gye­rekkora óta jól rajzol, Vali is, meg a Salgó is azt mond­ják, hogy jó rajzkészságe van, mostanában lejár a körbe, állítólag fejlődik, és az is lehet, hogy egyszer el­megy formatervezőnek, vagy minek. És ha ő nem akar festőművész lenni, mért ne érdekelhetné, amit Vali csi­nál? Zselényi módfelett csodál­kozott, se nem is annyira azon, hogy Makra rajzol, in­kább azon, amit mondott (nem így szoktál te beszél­ni, Csingakuk, látom, meg­fertőzött már a nő), de kész­séggel elismerte Maikra iga­zát. És a politikával hogy áll, kérdezte. Ez is csak egy hülye sablon, mondta Mak­ra, áki sokat pofázik a mar­xizmusról, az KOMMUNIS­TA. A kommunista pedig ilyen meg olyan. Hát a Vali egész másmilyen. Ez a baj, mondta a Kadét, hogy Vali másmilyen. Vali HÜLYE KOMMUNISTA. A normális kommunista ugyan­is profi. Annak szakmája a politika. Vali viszont ama­tőr. — Lehet, ogy festőnek * nem az, ehhez nem érték. Mindenesetre nála a festé­szet is politika. A profi po­litikus, édesapám, ledolgoz­za a pártban vagy ahová kül­dik, a maga munkaidejét, fölveszi érte a dohányt, az­tán hazamegy a családjához, és ugyanolyan ember, mint te vagy én. Megissza a bo­rát, lejátssza az ultipartiját, beül a vendéglőbe vagy a presszóba, elmegy a moziba, vasárnap strandra viszi a gyerekeket, vesz a lakásba egy függönyt vagy egy vá­zát, zsebpénzt kap az asz- szonytól (vagy ő adja ki a kosztpénzt, aszerint, hogy ve­zette be), szóval ha nincs szolgálatban, közönséges em­ber. De Vali a napnak mind a huszonnégy órájában ál­landóan politikus, még az ágyban is, ráadásul azt hi­szi magáról, hogy forradal­már. Mikor Zselényi az ágyhoz ért. Makra szeme feketén megvillant, aztán felállt, hogy indul. Zselényi cso­dálkozva nézett rá; jó há- romnegyed liter volt még előttük. — Mi ütött beléd? — kérdezte szinte ijedten, s úgy látszott, tényleg nem akarta Makrát megsérteni, Makra pedig rájött, hogy csak magára haragudhat (mi a francnak járt a pofája, úgy kell neki), rosszkedvűen visszaült, töltött és hallga­tott. Vali a rövidre nyírt ha­jával, a nadrágjával, vihar- kabátjával, azzal a hülye nagy szívével teljesen el­avult jelenség, folytatta Zse­lényi, ma már minden vi­lágmegváltó frankón megél abból, hogy világmegváltó, de Vali azt hiszi, az ő dol­ga, hogy a rendszert kimos­sa a szarból, mégpedig in­gyen, ahelyett hogy hagyná az egészet a francba, és él­ne magának, mint a többi­ek. Lehet, gondolta Makra, le­het, hogy Vali hülye, de ha sok ilyen hülye volna, más­hol tartanánk. De nem volt kedve vitatkozni a Kadéttal, csak a vállát vonogatta. — És mért baj ez? — Nézd, öregem — mond­ta Zselényi —, egyik foglal­kozás olyan, mint a másik, mindegy, hogy az: ember mi­ből él. Egy kurva ugyan­olyan közönséges ember, akár egy elárusítónő a Röl­texnél, amíg pénzért űzi az ipart. De ha kedvtelésből csinálj á, ha ez a dilije, ak­kor baj van. — Makra úgy találta, tisztességesebb, ha szereti is. Tisztességesebb, mondja Zselényi, de rosz- szabb. A hóhér is tisztessé­gesebb, ha kedvtelésből köti föl a delikvenst, de rosszabb. Ezen Makra már nevetett. Azért a hóhér és á kurva nem ugyanaz, de a Kadét azt felelte, ez nem számít. A vi­lágban szükség van hóhérra is, meg prostituáltra is, mindkettőnek megvan a ma­ga helye, és itt nem is egy mesterség hasznáról vagy morális értékéről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy Vali másfajta ember, mint Makra. — Ez nem biztos — mond­ta Makra. Van, amiben na­gyon is egyet gondolnak Va­lival. öszerinte is lehet vál­toztatni a dolgokon. És ha a világ rohadt, meg kell vál­toztatni. Vali se mond mást, csak másképp mondja. Zselényi ingerülten legyin­tett, mint aki únja a témát. Hülyeség. A világ olyan, amilyen. Változik, de nem változtatják. És főképp nem az olyan pitiáner ürgék, mint akár ő, akár Vali vagy Mak­ra, de még csak nem is a fejesek. A nagy fejesek nem csinálnak mást, csak kisza- szerolják, merről a szél, és ügyesen vitorláznak, kí­vülről meg úgy látszik, minti ha ők irányítanák a dolgo­kat. Élni kell. El kell fogad­ni a sorsot, és élni kell ve­le. Makra elmosolyodott. — Most cinikus hangulatba vagy — mondta. — Te se voltál mindig ilyen. Parti­zán voltál, aztán párttag. Pannónia földjén Ifj. Rácz Endre fotója ÜSSEM Reggel — István! — szólt az asszony a fürdőszobából. — Mindjárt fél nyolc! A fiú az utcai ablaknál állt pizsamában; kicsit rövid volt a nadrágszára. Papucsát a jobbkezébe fogta, bal tenyerét az ablaküvegre szorította. — Anyád szólt — mondta a férfi, aki a hallban ágyazott, összehajtotta a lepedőt keresztben, majd hosszában. Hom­lokráncolva nézte, kibontotta és összehajtotta hosszában-ke- resztben. Közben szívott egyet a cigarettájából, amely a ha­mutartóban füstölt. A fiú belebújt az egyik papucsába, de még mindig az ut­cát nézte: tweedzakós férfi állt íz újságosbódé előtt, mélyen előrehajolva, mintha be akart volni bújni a bódé ablakán. A plakátragasztó letette fenyőfaládáját, meg a ragasztós bödönt a hirdetőtábla elé, és odament az újságoshoz. Az rá­nézett a tweedzakós felett. — Mindjárt! — mondta rosszkedvűen, merthogy a plakát­ragasztó valóban ráért. Kritikát és Népszabadságot adott a tweedzakósnak. Háta mögött lecsúszott egy Pajtás-csomag te­tejéről az Ezermester négy példánya, aztán még kettő, így a két csomag pontosan egyforma magas lett. A plakátos ácsorgott kicsit, aztán visszament a ládájához, kiválasztott egy kék BMK-műsort, a táblához mérte, ragasz­tót kent a fémlemezre, majd nyeles kefével elsimította a mű­sort keresztben és hosszában. Kotorászott a ládában, egy Traubisoda-reklám akadt a kezébe. amelyen jégkockák re- plüte/c piros buborékokközött. Megnézte, fázósan összehúzta a zakóját, és inkább egy sárga November 7. plakátot vá­lasztott. Ezt is a táblához mérte, végigsimította keresztben és hosszában, majd leült a láda szélére, megtörölte a homlokát, kifújt egy párafelhőt, aztán lecsúszott a járdára, ott is ült egy másodpercig, végül lassan a jobboldalára dőlt, és úgy ma­radt. — István! — kiáltott az asszony a fürdőszobából. — Elmúlt fél nyolc! — Felhúzta szoknyáján a cipzárat, kivett egy kék pulóvert a szekrényből, arcához próbálta a tükör előtt, majd visszament a szekrényhez, és kicserélte a pulóvert egy lilára. — Jobb lenne, ha nem dohányoznál — mondta közben a férjének. — Tudtál aludni? A férfi intett, hogy nem. , — Gyere be velem a kórházba, csinálunk egy EKG-t. Nem kell várnod. — Délutánra le kell adnom a rajzokat — mondta a férfi. Villamos állt a ház elé,barna teteje eltakarta néhány perc­re a járdát: amikor elment. nem maradt ott más, csak a pla­kátragasztó. Később megállt mellette egy ballonkabátos asz- szony, és ő szólt az újságosnak. Mire visszaértek a bódétól, két diáklány is megállt a plakátos mellett Egyikük átszaladt a KÖZÉRT-be telefonálni, de az URH-kocsi előbb ott volt, mint a mentő, mert éppen megállt a piros lámpánál. Fel­tolatott a járdára, onnan a harmatos fűre, amelyen sötét csí­kot hagytak a gumik. Az egyik rendőr a rádióval vesződött, a másik elővette a jegyzetfüzetet, és felírta az újságárus ada­tait. Akkor érkezett a mentő, szorosan a rendőrkocsi mellé állt, az orvos hátára fordította a plakátost, megtapogatta a pulzusát, felhúzta a szemhéját, és mondott valamit. Az új­ságárus kihozott egy barna papírzsákot a bódéból, és leta­karta vele a férfi testét: kicsit rövid volt a zsák, kilátszott alóla a cipője. — István! — kiáltotta harmadszor is az asszony. — Hol vagy, az isten áldjon meg?! A fiú az íróasztalnál ült és rajzolt. Egyik papucsát maga mellé tette az asztalra A férfi odament hozzá, az öngyújtó­ját kereste. Akkor vette észre az utcán ácsorgókat. Szórako­zottan felvette a papucsot az asztalról — alatta volt az ön­gyújtó. Egy pillantást vetett a papírlapra, amely a fiú előtt feküdt. Az állt a felső szélén árnyékolt betűkkel, hogy FAR­KASRÉT. Alatta keresztek dőltek jobbra-balra. A keresztek között emberek álltak. — Zenekar is lesz? — kérdezte a fiú. — Nem hiszem — felelte a férfi A plakátokat nézte a táblán.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents