Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

C TOIMA^ * KÉPÚJSÁG 1985. március 9. Számla névjegykártyával Többletbevételből - több bér Két év tapasztalatai a Dombóvári Autójavító Szolgáltató Kisvállalatnál Annakidején nagy várako­zás előzte meg az átszerve­zést. A dolgozók is, az ügy­felek is, akkor még ponto­san nem körvonalazható vál­tozást vártak az önállóság­tól. Aztán eljött az idő, amikor a régi tábla lekerült és fel­tették az újat. A munkahely maradt, a munkáltató viszont változott. A régi módon nem dolgozhattak tovább, hisz akkor mi értelme lett volna az átszervezésnek. A volt AFIT-osok természetesen már az átszervezést megelőzően felkészültek az újra. Legfőbb feladatuknak azt tartották, hogy az átszervezés semmi­képpen ne éreztesse negatív hatását, sőt, mindjárt az el­ső napokban adjon a kisvál­lalat valamivel többet, mint a korábbi AFIT. 1983. január elsején bőví­tették szolgáltatásaikat: to­vábbi új gépkocsitípusok ga­ranciális ellátására kötöttek szerződést a MERKUR-ral. Változtattak — a szabályzó rendszer ezt lehetővé tette — a bérezésen is. A teljesít­ménybérezés felső határát eltörölték és 1983 január el­sejétől a valós teljesítmé­nyeket fizetik ki. Azzal, hogy kisvállalat let­tek, a produktív létszámuk nem változott. Az átszervezés után átmenetileg úgy látták, hogy plusz öt alkalmazottra van szükségük. Később kide­rült, hogy a feladatok meg­oldhatók másként is. 1984 végére kapcsolt munkakö­rökkel, átcsoportosítással el­érték, hogy az improduktív létszám visszaállt arra a szintre, ami akkor volt, ami­kor üzemegységként dolgoz­tak. Árbevételükre az elmúlt kétt évben a szolid, de egyen­letes fejlődés a jellemző. Az elmúlt időszakban javítási díjaikat a szabadáras kate­góriában sem emelték. En­nek és a kulturált kiszolgá­lásnak], a jó minőségű mun­kának, a korrekt számlázás­nak köszönhetik többek kö­zött, hogy régi ügyfeleik nagy távolságokról is vissza­járnak. Munkájuk bőven van. Az általuk végzett javítá­sokra panasz nem érkezett. Pedig érkezhetett volna, hisz minden ügyfélnek nem­csak ■ a pontos címüket ad­ták és adják meg, hanem a számlával együtt megkapja a gépjárműtulajdonos a szerelő névjegykártyáját is. A sze­relő e névjegykártyával mi­nősíti a saját munkáját — nevét adja az általa végzett munkához. A fegyelmezett, hatékony munkának, a szigorú költség- gazdálkodásnak köszönhető, hogy már az első évben több mint kétszer olyan jó ered­ményt könyvelhettek el, mint a legjobb AFIT-os évben. A tavalyi eredmények is ha­sonlóak voltak az 1983. évi­hez. Nemcsak a vállalat ered­ményei nőttek dinamikusan, a dolgozók jövedelme is. 1982- ben az egy főre jutó évi jövedelem 46 396 forint volt, 1983- ban ez 50 456 forintra ugrott, 1984-ben pedig már 57 000 forint volt a boríték­ban. Az ember e számok halla­tán gondolhatja azt is: a bér­emeléseket a kisvállalat „ro­vására” érték el. A gondola­tcut azonban elhessegetik a tények. Az elmúlt két évben közel kétmillió forintot for­dítottak beruházásra, több mint fél millió forinttal nőtt a szerszámkészletük értéke és mintegy másfél millióval növelték a forgóalapjukat. Hitel igénybe vétele nélkül sikerült biztosítaniuk a sta­bilitásukat: erősödött vagyo­ni helyzetük, megalapozottá vált a gazdálkodásuk. Az elmúlt két év nem volt gondtalan. A legnagyobb gond itt is az anyag- és al­katrészellátás volt. Erre egy jelzőt használnak: igen rossz volt. Az alkatrész-háit- téripar átszervezése a múlt év végéig ugyancsak éreztette hatását. A dombóváriaknak az volt a szerencséjük, hogy kialakult egy jól felkészült, törzs-szerelőgárda. E gárda tagjai mindent megtettek an­nak érdekében, hogy a javít­ható, felújítható alkatrésze­ket megjavítsák, felújítsák. Ennek ellenére több esetben előfordult, hogy ügyfeleket kellett megkérni: segítsenek az alkatrész-beszerzésben. Ezt nem szívesen tették a múltban, és még inkább ódz­kodnak ettől a jövőben. Re­mélik, hogy idén erre már nem kerül sor. A dombóvá­riak véleménye szerint az elmúlt év végén már érezhe­tő volt az alkatrészellátás átszervezésének pozitív ha­tása is. Az Autótechnika és a Mobil pécsi raktárából egyre több alkatrész érke­zett és érkezik. Ez reménye­ket kelt bennük: remélik, hogy az állami alkatrész­kereskedelem most már rö­vid időn belül megoldja az autótulajdonosok és a javí­tók alkatrészgondjait. Eredményeik tiszteletre méltóak. Ha idei terveiket is teljesítik, ismét derék mun­kát végeznek. Feladataik kö­zött első helyen szerepel to­vábbra is: a lakossági gép­kocsijavítási igények kielé­gítése, méghozzá úgy, hogy a kijavított gépkocsit ponto­san akkor adják át a tulaj­donosnak, amikorra ígérték. Csökkenteni szeretnék a ja­vítások átfutási idejét és mint mondták: nagy gondot fordítanak az idén is a kor­rekt számlázásra, hisz meg­élhetésük egyik legfőbb alap­ja az ügyfeleik bizalma. Sz. J. Fotó: Czakó Bajtársi találkozó negyven év után Katonája volt az új hadseregnek Kellemes meglepetés érte a napokban Gárdonyi Györ­gyöt, a kajdacsi termelőszö­vetkezet bérelszámolóját. Meghívót hozott a posta, amely szerint „önt, az új de­mokratikus hadseregbe, a fa­sizmus elleni harcra önkénte­sen jelentkezett és 40 éve Jászberényben megalakult 1. gyaloghadosztály egykori ka­tonáinak 1985. március 9-én kezdődő emlékünnepségére és bajtársi találkozójára” invi­tálja a Honvédelmi Miniszté­rium és a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége. — Természetesen ott le­szek — mondja beszélgeté­sünk kezdetekor. — Mint ahogy benevezek egy későb­bi négynapos programba is, amit májusra terveznek a hadosztály egykori katonái részére, bejárjuk azt az út­vonalat, amerre akkor, negy­ven éve megfordultunk ... — Hogyan kezdődött? — Úgy, hogy negyvennégy októberében mint leventét behívtak munkaszolgálatra és elvittek a budapesti Danu- via Fegyver- és Lőszergyár­ba. Teherliftkezelő lettem, a szomszédban, a munkás- szálláson laktunk. Ott, a pin­cében ért bennünket január első napjaiban a felszabadu­lás. Volt akkor ott minden­fajta népség, köztük katonák, kiveitkőzöttek, tűzoltók, civi­lek. örültünk, hogy számunk­ra véget ért a háború, és ez jó volt még akkor is, ha tudtuk, hogy valószínűleg hadifogoly­táborba kerülünk. Jászbe­rényben „kötöttünk ki”, az egykori páncéloslaktanyában. Ahogy múltak a hetek — én az ambulancián lettem taka­rító —, egyre több olyan hírt kaptunk, hogy nem visznek bennünket tovább. Jöttek elő­adást tartani, megtudtuk, hogy Debrecenben működik már az új kormány és hadat üzent a németeknek. Hallot­tunk a budai ezredről is, amely részt vett a főváros felszabdításában. Aztán ami­kor kihirdették, hogy meg­alakul az új magyar demok­ratikus hadsereg, sokadma. gammal én is jelentkeztem. — Nem mindenki? — Sokan nem vállalták. Volt aki, egészségi állapota miatt, volt, aki egyszerűen nem szimpatizált azzal, ami szerinte várható volt a jövőt illetően, másokat a fékevesz­tett propaganda félemlített meg. Rám és többünkre a legnagyobb hatást egy parázs vita tette. Azt hajtogatták többen: Eddig sikerült a Don- kanyartól idáig megúszni, életben maradni, most vigyük vásárra a bőrünket? Engem és jónéhányunkat megfogott az egyik hadifogoly válasza: Akkor nem kérdeztek se en­gem, se titeket, akarunk-e háborúba menni az oroszok ellen. A magyar katonát nem volt szokás megkérdezni. Most megkérdezik! Hát nem látjátok a különbséget? — Azonnal aláírtam a jelentke­zési papírt... — Egyhónapos kiképzés következett, még ki-ki a régi ruhájában, magyar katona­ruhában, felemásban, civil­ben gyakorolta a fegyver­fogásokat és a lövészetet. A kiképzési idő alatt történt, hogy Pálos Béla repülőszáza­dos bejelentette: Magyaror­szág felszabadult. Óriási lel­kesedés fogadta a hírt, né- hányan megkérdezték: hát akkor mi marad nekünk? A választ erre megadta az in­dulási parancs: Irány Auszt­ria. Fegyverünk már volt — 195-ös mintájú Manlicher. puskám számát ma is tudom: F—9413 — egységes ruháza­tot is kaptunk, bevagoníroz- tunk. Bécsből gyalog men­tünk tovább. Még volt re­ményünk arra, hogy bevet­nek bennünket a Semme­ring hegységben befészkelő- dött SS-ek ellen, dehát, köz­ben vége lett a háborúnak. Visszajöttünk Magyarország, ra. Gárdonyi György csaknem egy évig szolgált az új, de­mokratikus hadseregben, a második gyalogezred második zászlóalja negyedik századá­nak volt katonája. Harcok­ban a hadsereg már nem vehetett részt, főként karha­talmi feladatokat láttak el a nyugati határszélen. Gárdo­nyi György pár hónap után Pápára került, a hadosztály­törzs kulturális és nevelési osztályára, onnét szerelt le 1946. február 25-én. Ma is féltőn őrzi a doku­mentumokat, a sárguló papí­rokat, amelyek emlékeztetik azokra a szép napokra. Sza- badságoslevelet, a „Katyusa” Személyazonossági igazolvány magyar és orosz nyelven, havonkénti érvényesítéssel Nyílt parancs. Egy vagonrakomány tűzifát kísért Gár­donyi György honvéd, a fővárosba. című népszerű katonanóta magyar szövegét —, amit egy alkalommal, a szovjet katonanótákkal együtt ren­dezett tábortüzeknél tanult meg —, a leszerelőlevelet és a többit. — Hogyan alakult életút­ja ezután? — Dolgoztam a család húsz holdján, aztán elmentem sofőrnek, majd vasutasnak, ötvenhatban hazajöttem, apám — aki közben téesz- tag lett — egyre többet bete­geskedett, nekem kellett helytállni. A téesz közben szétesett, ötvenkilencben, amikor jött a nagy átszer­vezés, én is beléptem. Egy kicsit az is befolyásolt eb­ben a döntésemben, ami másfél évtizeddel korábban. Gyermekkoromban ismer­kedtem meg Erdei Ferenc, Kodolányi János, Veres Pé­ter néhány könyvével, szinte mindegyikből azt olvastam ki, hogy változásra van szük­ség ebben az országban. Amit különben is éreztem. E vál­tozásokért fogtam fegyvert negyvenötben, ezek ígéreté­ben írtam alá a belépési nyilatkozatot a téeszbe 1959 őszén. Hamarosan brigádve­zetővé választottak, egy év Azonnal aláírtam a jelent kezési papírt múlva pedig a jelenlegi munkakörömbe kerültem. Nagyon örültem, amikor a szövetkezet megalakulásának negyedszázados jubileuma alkalmából kilencedmagam- mal, mint alapítótag, meg­kaptam a Kiváló Dolgozó” oklevelet. JT. J.

Next

/
Thumbnails
Contents