Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-07 / 55. szám

1985. március 7. TOLNÁÉ _ tfÉPÜJSAG 5 Jogról - mindenkinek Hűvös időjárás — forró hangulat Az üzemi balesetről Mivel az üzemi balesetet szenvedett dolgozók sokol­dalú társadalombiztosítási kedvezményt élveznek, nem közömbös, hogy a baleset üzemi jellegét elismerik-e vagy sem. Nézzük, milyen fokozott védelemben ré­szesül az üzemi balesetet szenvedett dolgozó (és hoz­zátartozója). Az üzemi balesetesek táppénzjogosultsága nem egy évig tart, mint általában a keresőképteleneké, hanem mindaddig, amíg keresőképessé nem válnak, vagy ál­lapotuk véglegesen nem alakul ki. Táppénzük (az úgy­nevezett baleseti táppénz) is magasabb, mint az egyéb keresőképteleneké. Magasabb rokkantsági nyugdíjban részesülnek. Elhalálozásuk esetén magasabb özvegyi és árvasági nyugdíjat kapnak utánuk hozzátartozóik, sőt, az özvegyi nyugdíj akkor is jár, ha az özvegy még munkaképes és nyugdíjkorhatár alatt van. A foglalkozás körében bekövetkezett baleset ak­kor minősül üzemi balesetnek, ha az a dolgozót mun­kahelyén, a munkáltató telephelyén, munkaterületén vagy a munkahelyen kívül a munkáltató érdekében végzett tevékenység során érte, függetlenül attól, hogy a baleset munkaidő alatt vagy azon kívül következett be. Tisztálkodás, étkezés, üzemorvosi és a munkálta­tó által nyújtott egyéb szolgáltatások igénybevétele során, vagy egyébként a munkával összefüggésben be­következett baleset is üzemi baleset. A munkásszál­láson bekövetkezett baleset csak akkor minősül üze­mi balesetnek, ha az a munkáltatónak felróható. Munkából menet — az úgynevezett úti baleset — csak akkor minősül üzemi balesetnek, ha a sérült közvet­lenül munkaidő után, nagyobb kitérés nélkül megy haza lakására (szállására). Nem számít nagyobb kité­rőnek a Közért-be, Patyolatba, cipészhez való beté- rés. Továbbá az sem. ha a gyerekért „ugrik be” valaki hazafelé menet a bölcsődébe, óvodába, iskolába. Néha sok vitára ad okot valamely baleset üzemi jellegének elismerése. A Legfelsőbb Bíróság Munka­ügyi Kollégiumának 515. számú határozata egy érde­kes eset kapcsán ad irányadó szempontot ennek mér­legeléséhez. Az egyik főiskola tanára reggel lelkiismeretesen fel­készült óráira. Az előadásához szükséges segédeszközö­ket gyűjtötte össze, amikor a kezében lévő diatárral hirtelen leguggolt, hogy a szekrényben lévő oktató­filmeket is szemrevételezze. Vesztére sietett. Jobb térdébe hasító fájdalom állt, ami nem is akart szűnni. Ezért másnap jelentkezett az üzemorvosnál, aki el­látta gyógyszerekkel, gumírozott pólyával, de betegál­lományba nem vette. Mivel a beteg panaszai fokozód­tak, néhány nap múlva ortopéd szakrendelésre küld­te őt az üzemorvos. Kiderült, hogy csúnya térdízületi porcsérülés érte, amelyet meg kellett műteni. Az üzemi baleseti jegyzőkönyv felvételére a műtét elvég­zése után került sor. A munkáltatónál működő társa­dalombiztosítási tanács üzemi balesetnek ismerte el a tanár megbetegedését. A munkáltató ez ellen a hatá­rozat ellen fellebbezett, és a társadalombiztosítási bi­zottság hatályon kívül helyezte a határozatot. A tanár a munkaügyi bírósághoz fordult, de keresetét ott is elutasították: a baleset az emberi szervezetet ért olyan egyszerű külső hatás, amely a dolgozó akaratától füg­getlen, hirtelen vagy aránylag rövid idő alatt követ­kezik be, és sérülést, mérgezést vagy más egészségká­rosodást okoz. Mivel a felperes szervezetét külső hatás nem érte, a sérülés nem meríti ki az üzemi baleset fogalmát. A Legfelsőbb Bíróság ítéletéből csak a lényeget emeljük ki: A szakorvosi megállapítások a munkavégzés köré­ben keletkezett sérülést egyértelműen bizonyítják, és azt is, hogy a felperes a sérülését hirtelen leguggolás következtében szenvedte el. A balesetet előidéző ok — az egyszeri külső hatás — nemcsak a sérült személyé­től független hatás lehet, hanem magának az emberi test tömegének mozgássebessége is, amelyet akaratilag nem lehet mindig befolyásolni. És emiatt külső erő­ként jelentkezhet, idézhet elő sérülést. Tehát *ez a baleset mégiscsak üzemi baleset. A pél­da nagyon sok hasonló — nem tipikusan üzeminek hitt — baleset esetében is iránymutató lehet. DR. KERTÉSZ ÉVA 0 váraljai népi együttes Olaszországban — Siessünk! Siessünk! Hogy még a déli harangszó előtt kiérjünk a faluból — sürgetik egymást félig tré­fálkozva, félig komolyan a váraljai népi együttes tagjai, miközben felszállnak és el­helyezkednek a Volán ké­nyelmes autóbuszában. A sürgetést az „indokolja”, hogy a hagyomány szerint nem jó jel, ha az ember ha­rangozás közben hagyja el a falut, különösen, ha hosszú útra indul. Márpedig a vidá­man készülődő együttes előtt igen hosszú út áll, hiszen kö­zel 1500 kilométert kell meg­tennie, hogy részt vegyen a Nápoly melletti Santo Anto­nio Abeteben megrendezésre kerülő nemzetközi népművé­szeti találkozón. A biztatás­nak meg is lett az eredmé­nye: az együttes már Nagy- mányok határában hallhatta, hogy harangozzák a delet. Nem véletlenül esett a vá­lasztás a váraljainkra, hogy február 12-től 22-ig részt ve­gyenek a fesztiválon, hiszen évek óta a legjobb hagyo­mányőrző együttesek között tartják számon őket. Állandó meghívottjai és sikeres sze­replői az országos rendezvé­nyeknek. Hogy csak a leg­utóbb szerzett „trófeát” em­lítsük, az elmúlt évben az országos szövetkezeti nép­tánctalálkozón — amely e területen a legrangosabb ha­zai rendezvény — elnyerték a menettánc-díjat. Nemcsak itthon, hanem határainkon túl is több alkalommal kép­viselték már a magyar nép­tánc-, népdalkultúrát, nagy sikerrel szerepeltek Lengyel- országban, Romániában, Ju­goszláviában és Ausztriában. A néptáncegyüttes tagságá­nak összetétele lényegében a község lakosságának kereszt- metszetét is mutatja. Részt vesz benne az általános is­kolásoktól a nyugdíjasokig minden korosztály. Ami a foglalkozást illeti, együtt vannak a diákok, a pedagó­gusok, a bányászok, a köny­velők ... és még folytathat­nánk. Ebben a kis község­ben az utánpótláscsoportban táncoló gyerekeket is számít­va, közel százan aktív része­sei a hagyományőrzésnek. Az együttes kiemelkedő te­vékenységének elismeréséül a közelmúltban vehették át a Művelődési Minisztérium Szocialista Kultúráért ki­tüntetését. A fesztiválon — amelyet a meghívók nápolyinak ne­veztek — eddig még nem vett részt magyar együttes, így érthetően fokozott kí­váncsiság és várakozás előz­te meg azt a csoport részé­ről is. A megérkezés után nyomban kiderült, hogy a megszokottnál jóval keve­sebb a kötöttség, a szerve­zésben és a programokban egyaránt. Minden jel arra utalt, hogy a rendezők nagy hívei a spontanitásnak. A folklórtalálkozót tulaj­donképpen egy több napos színes farsangi karneválba építették bele. Szokatlan és ugyanakkor nagyon élveze­tes három napig tartó nép­ünnepély részesei voltak az együttes tagjai. Meglepő volt, hogy a gyerekek, a fel­nőttek programon kívül is jelmezbe öltözve járták az utcákat, s vidáman kurjon­gattak. A magyarokon kívül bolgár, Fülöp-szigeteki és négy olasz — római, milá­nói, latinai és salernói — együttes vett részt a talál­kozón. A váraljai népi együttes műsorában elsősorban a he­lyi hagyományokon alapuló feldolgozásokat mutatott be, de ezek mellett helyet kap­tak programjában a sárközi és más tájegységhez tartozó magyar népdalok és néptánc­összeállítások is. Jól tudták hasznosítani a már említett díjnyertes menettáncukat, hiszen több utcai felvonulá­son is részt vettek. Az együt­tes gazdag repertoárját mu­tatja, hogy bár három mű­sort is adott, de mindig tu­dott olyan más-más össze­állítással színpadra lépni, amely közönségsikert ara­tott. A nézők nagy tetszés­sel fogadták az Este a fonó­ban, a Váraljai szüret, a Húsvét tematikus összeállí­tásokat, de megtapsolták a leánytáncokat, a verbunko- kat és legényeseket is. A programokat — egy ki­vételével — a szabadban szervezték. Azért külön elis­merés illeti az együttest, hogy az eléggé szellős nép­viseletükben, a magyarorszá­gi időjáráshoz képest igaz, hogy kellemesebb, de végül is meglehetősen hűvös, sze­les időben, 8—10 fokban, tu­dásuknak javát nyújtva min­dig hangulatos műsort adott. A váraljaink sikerét a nézők tapsa mellett az is bizonyít­ja, hogy Salerno város ott lévő polgármestere meghívta őket az augusztusban meg­rendezésre kerülő saját fesz­tiváljukra. Az olaszországi vendégsze­replés alkalmat adott arra is, hogy az együttes tagjai is­merkedjenek ezeknek a tá­voli tájaknak gazdag termé­szeti, történelmi nevezetessé­geivel, bepillantást kaptak az itt élő emberek szokásaiba, viselkedésébe. Amikor itthon mínusz 20 Celsius-fokos hi­deggel tombolt- a tél, legelő­ször — már az autóbusz ab­lakából — a narancsfák ha­ragoszöld lombsátra, a leve­lek között sárgán virító érett gyümölcs látványa ragadta meg az embereket. Hallot­ták, de mégis nehéz volt el­hinni, hogy ott a narancs­nak még akkora „becsülete” sincs, mint itthon az almá­nak. Ezt az árak most egy­értelműen bizonyították is. A másik, az utcakép ... Ná­polyban és könyékén a hi­hetetlen méretű személyautó- forgalom és a szokatlan köz­lekedési stílus volt szembe­tűnő, amely agresszív és ud­varias is volt egyszerre. Min­den második autó magán vi­selte a koccanás kisebb-na- gyobb jeleit. A magyar autó­busz még a karcolást is meg­úszta, amiben nem kis része volt a gépkocsi két vezető­jének. A rendelkezésre álló igen kevés időt az együttes igye­kezett jól kihasználni. Ak­kor sem volt senki fáradt, ha városnézés szerepelt a programban. Pompejiben döbbenten járták végig a közel kétezer esztendeje el­pusztult város romjait. A város méretei, amelyet a Vezúv lávája elborított, minden képzeletet felülmúl­tak. Nápolyban nagy érdek­lődéssel járták be a csoport tagjai a magyar vonatkozás­ban is gazdag Anjou-várat. A négymillió lakosú Ró­mában a történelmi és mű­vészeti emlékek hihetetlenül gazdag tárházában másfél napot töltött a csoport. Jár­tak azokon az utakon, ame­lyeket a Római birodalom fénykorában a rabszolgák építettek. Lenyűgözve gyö­nyörködtek a világ legna­gyobb templomában, a Szent Péter Bazilikában. Megcso­dálták még a romjaiban is lebilincselő Colosseumot... A váraljai népi együttes — melynek vezetője Bánáti Zoltán, művészeti vezetője pedig Kiamik Aranka — ki­lenc napot töltött Olaszor­szágban. Magas színvonalú, művészi szereplésével, fe-' gyelmezett magatartásával ezúttal is jó követe volt me­gyénk és hazánk népdal- és néptánckultúrá j ának. v— Fotó: Bánáti Zoltán. Gazdaként? Tolna megye nem nevezhető műemlékekben és műem­lék jellegű épületekben, épületegyüttesekben gazdag me­gyének. Amink van, mégis elég gondot ad, és úgy, hogy egy- re-másra leleplezi rossz gazda mivoltunkat. Egészen friss hír, hogy a kölesdi művelődési ház néhány helyiségét sür­gősen alá kell dúcolni ama — 1985. február 20-án kelt — statikai szakvélemény alapján, mely az intézmény műemlék- védelmünk közreműködésével történő felújítását előzte meg. A célra kapott 1,3 millió forintos támogatás 1985. évi felhasz­nálhatósága persze nemcsak az indulást nehezítő, de még időben feltárt probléma miatt kétséges most. A kiskastély helyreállításához nincs meg a saját, a megyei rész sem. Ar­ra pedig semmi remény, hogy a műemlékvédelem megpró­bálja a lehetetlent és mélyebben belenyúl abba a zsebbe, amiből ez évben — országosan — gazdálkodnia kell. Azon­nal dúcolni kell Kölesden a színházterem mögötti öltözőket, de ez még nem minden. Két hónapon belül dúcolni szüksé­ges az igazgatói irodát az emeleten, továbbá az ugyancsak itt lévő KISZ-, illetve szakköri szobát és a színpad egy ré­sze felett is dúcolni tanácsolt. Ez azt jelenti, hogy aminek a cseréjével kezdődött volna a felújítás, az elvénült tető- és födémszerkezet tette veszélyessé az intézmény biztonságos •használatát. Ügy tűnik, eső után köpönyeg, mégis emlékeztetnünk kell arra, hogy öt év óta ismeretes a kölesdi művelődési ház ál­laga. Ha nem jutottak volna a pusztába kiáltott szavak sor­sára az első jelzések, vallhatna most gondos, jó gazdákra is a műemlék jellegű, rendeltetésének tartalmi munkájával igen eredményesen megfelelő intézmény, mely nevét országosan ismertté tette a kortárs képzőművészet szolgálatával. Elkép­zelni is fájdalmas, hogy fonala szakad a művelődési ház sok­színű és sokakat mozgósító tevékenységének. Pedig sor kerül­het rá, ha csak az emberi cselekvőkészség csodát nem csi­nál. .. Szórványprobléma a kölesdi, és nem ezen a helyen kell róla beszélni? De bizony ezen a helyen, mert „takarékos, ésszerű stb.” gazdálkodás címén nemcsak Kölesd esetében történik napjainkban olyasmi, ami visszavonhatatlanul nehe­zíti meg gazdaként valamely későbbi dolgunkat. Van, sajnos, a kölesdin kívül is olyan műemlék jellegű épületünk a me­gyében, amit minél később kezdünk visszaperelni a vég­romlástól, annál garantáltabb lesz a pervesztésünk. Nincs pedig tékozolnivalónk, téglányi sem! Kölesd ezért újbóli fi­gyelmeztetés arra, hogy esedékes dolgaink odázása sokkal, de sokkal drágább mulatság nekünk annál, mint amit Pató Pál-urasan megkockáztathatunk... Itt jegyezzük meg, hogyha lett volna meghallója csak az elmúlt másfél évtized alatt azoknak a hangoknak, melyek jámboran azt javasolták, hogy mentsük át a jövőnek Fel- sőrácegresen az iskolát és kiskastélyt, mert halandó az is, aki a pusztát halhatatlanná tette, most nem lenne reménytelen pusztai iskolamúzeumot létrehozni ott, ahol egyik legna­gyobb írástudónk a betűvetést tanulta. Ráértünk... Mára már e vonatkozásban alig van miért buzognunk, mert mi­nimum hárommillió kellene ahhoz, hogy visszaszerezzük az enyészettől a kiskastélyt és iskolát. A majdani ozoraival összefüggő emlékhelynek... — li — Még mindig tart a cementvásár! A Dél-dunántúli Tüzép Vállalat telepein a szürke cement fogyasztói árából TONNÁNKÉNT 300 FT ENGEDMÉNYT ADUNK, amíg a készlet tart! PÉCS (163) Városnézés Rómában

Next

/
Thumbnails
Contents