Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
IMS. Báréi oá 30. ^rilÉPÜJSÁG Dunakömiöd, Paks szárnyai alatt A paksi helytörténeti bizottság tagja, dr. Németh Imre nyugdíjas pedagógus alapos ismerője Dunakömiöd múltjának. Tőle tudom meg többek között, hogy Dunakömiöd korábbi emlékekkel rendelkező helység, mint Paks, s a középkorban is jelentősebb településként jegyezték... öntevékeny nyugdíjasok Nagyszámú érdeklődő hallgatta a közelmúltban dr. Németh Imre előadássorozatát Komlód múltjáról a du- nakömlődi nyugdíjasklubban. Pintér Mihály, a klub egyik vezetője elmondja, hogy 1981jben kezdtek hozzá a „szervezkedéshez”. Az emberek — főleg az idősebbek, akik nem szívesen ülnek már buszra, és utaznak be Paks- ra, ha szórakozni, kikapcsolódni akarnak, — igényelték az időnkénti társas összejöveteleket. Pintér Mihályék felmérték, hány nyugdíjas ember tartana igényt a klubéletre, házról házra jártak, mindenkit megkérdeztek, mindenkit tájékoztattak a lehetőségekről. — Hallottuk, hogy a környező községekben alakulgatnak ilyen-olyan klubok. Miért ne lehetne nekünk Is? Szükség van rá. Itt az egyetlen szórakozási lehetőséget a csárda jelenti — mondja Pintér Mihály. A nyugdíjas- klub szerdán, szombaton és vasárnap várja a tagokat délután 4 órától este kilencig, s persze ellátogatnak Ide olyan emberek is, akiket a tagok névsorában nem jegyeznek. ök a középkorosztályhoz tartoznak és többnyire családostul érkeznek. A klubot a régi orvosi rendelő helyén rendezhették be. (Azóta már felépült az új rendelő a szolgálati lakással.) Az épületet a nyugdíjasok tették rendbe, ezt a munkát a termelőszövetkezet is támogatta, a felújításhoz szükséges alapanyagok biztosításával, de a termelő- szövetkezet vásárolta meg a klub számára a televíziót is. A paksi Munkásművelődési Központ — a fenntartó — használt bútort adott. A klub két helyiségét szépen berendezték. Az udvaron kuglipálya, bent rexasz- tal, asztali foci is van. A programok között szerepel filmvetítés (a vetítésre kerülő alkotások régi magyar filmek), és különböző előadások. Dr. Széchenyi Attila az idős korról, a helyes életmódról tartott egészség- ügyi előadást. A klub tagjai egy tapolcai kirándulást is terveznek. Rendszeresek a nagyobb összejövetelek, mint pl. a szilveszterezés. Nem ilyen rózsás azonban a helyzet, mint amilyennek esetleg eddig tűnt. Pintér Mihályék sokat küszködnek. Az épület rossz állapotban van, alapos felújításra érett meg. A tüzelő beszerzése, illetve házhoz fuvarozása sem kis gond. Itt veszi igazán hasznát a klubvezető a kistraktomak. Egy-egy rendezvény megszervezése is sok munkával jár, s főleg azért, mert rengeteg Paksra utazást igényel. A feleség takarítja a klubot, némi fizetségért. Nagy gond, hogy az épület hátsó része még lakott, így a klub kis alapterületre szorul. Nagy szerencse, hogy Pintér Mihály kedvét megsokszorozza a lelkesedés. Az egykori tanácselnök Sipos István 1957-től 1970- ig volt Dunakömiöd tanácselnöke. Ekkor, 1970-ben lett a település Paks társközsége, majd Paks várossá avatásakor városrésze. Sipos István ma is aktív közéleti ember, az áfész igazgatósági tagja volt 15 évig, megbízása egészen a közelmúlt napokig tartott, jelenleg bírósági ülnök, valamint tartalékos munkásőr. — Dunakömiöd kommunális ellátottsága — a víz- és villanyhálózat — igen jó volt már Pakshoz csatolása előtt. Amikor az önálló tanács megszűnt, csak annyit kívántam, hogy e területen a jövőben se legyen elhanyagolva településünk — mondja Sipos István. Amikor arra kérem az egykori tanácselnököt, hogy beszéljen arról, mennyiben változott meg az 1600 lakosú Dunakömiöd élete városrésszé alakulása óta, ő előnyről és hátrányról egyaránt beszél. Mintha az utóbbiból többet sorakoztatna fel. — A gyűléseken az emberek kikelnek magukból. A fejlődés ezt hozta magával, el kell fogadni — mondom én. Sipos István Dunakömiöd javára könyveli el az óvoda felújítását, az új orvosi rendelő megépítését, a heti kétszeri helyett a mindennapos orvosi rendelést. Hiányzik viszont a kultúrotthon, lebontották a mozit, amit ugyancsak sajnálnak az itt élők. No persze Paksra be lehet „ugrani”, de az utolsó busz onnét eljön 22 óra 30 perckor, ami az esti programok szempontjából korai. Egy helyi járat jár Kömlődre óránként, és ez zsúfolt. Megemlíti még, hogy az ABC-áruház is felesleges, vásárolni már mindenki Paksra jár. (Az ASC-áruház- ban én is körülnéztem, és el tudom képzelni, hogy például az egy polcnyi fehérnemű választék-kivonatnak nem lehet túl nagy sikere.) A fejlődés ezt hozta magával. Dunakömiöd helyzete tényleg nem rosszabb egy külváros átlagos helyzeténél. De azon sem lehet csodálkozni, ha az itt élőknek ez nem okoz zavartalan örömet. SÁRINGER MARTA Mama útilázban ég, „nagyfiával”— aki néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújított, I------- korszerűsített parasztház nagyszobájában. A szovjet B altikumba készül, egy Debrecenben szervezett BARÁTSÁG elnevezésű különvonattal. A nagyfiú hivatalos kiküldetésben már járt ott, apró tanácsokkal látja el az anyját. „Nem kell bundát és csizmát vinned, nem Szibériába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez hasonló, talán csak egy kicsit párásabb a levegő a tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!” A Mama beteg. Vagy csak elfáradt ember. A nagyfiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri panaszai vannak, amellett ízületes, időváltozáskor bicegve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához, enélkül már nem megy. Nem csoda, a közegészségügyben telt el az élete. Előbb a falu szülésznője volit, majd amikor az ötvenes évek végén megtiltották az otthoni szülést, átképezte magát körzeti ápolónővé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyugodott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szociális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának a ruhaneműket, amelyeket az gondosan elhelyez a már kissé megkopott vulkánfiber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegyszer, ez volt az ő útiládája az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernebbet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskasághoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne semmi. „A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban reménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mikor? Ennek ma már történelmi távlata van. A Mama tanyasi parasztlány volt, férfit meghazudtoló nehéz fizikai munkát végzett a néhány holdas földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. 1944-ben, Nagyváradon elvégezte a Bábaképzőt. 45 után mégsem kezdhette el rögtön a szülésznői munkát. A férje, addig nincstelen napszámos cseléd, elképesztő mohósággal, évszázados kiéhezettséggel vetette bele magát a föld- és vagyonszerzésbe, nem erdedmény nélkül. 49-re már a juttatott három hold föld mellé kilencet szerzett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szülőknek. Majd jöttek a fekete évek, a „birtokot” államosították 1949-ben, s az anyának állást kellett vállalnia a debreceni klinikán. Az ötvenes évek közepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagyfiától kérdi: „Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gondolsz, nem túl fiatalos ez a kardigán? Mit gondolsz, kisesitélyit vlgyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor fel vehetem.” A nagyfiú mosolyogva bólogat, és válogat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni.” Az anyja váratlanul megcsókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!” A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csakhát megromlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya utazásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pedig egy faluban élnek, alig kőhajításnyira egymástól, Más világban él anya és lánya: az előbbié a teljes nyitott élet, az utóbbié a tökéletes, zárt magány — bár családban él. Folytatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövidzárlat után a nagyfiú keze újból megmozdul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már. A lányok férjhez mentek, a nagyfiú edvégezte az egyetemet. A Mama úgy érezte, mindent megtett a gyermekeiért. Az apa, a férje miután teljesen kirekesztette magát a társadalomból, ordasfarkassá vált, magányossá. A földjét végleg „elvették” a második téesz-szervezéskor, de nem adta fel: a téeszben nem vállalt munkát, kizárták, ezután alkalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és Újhelyi János A Mama utazik semmit sem adott haza jóformán. És ekkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás simán ment, mindkettőjük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig kivirágzott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a csomagolással: „Most te jössz, neked pakolunk.” A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt elintézem én. Neked még a fodrászhoz is el kell menned, azt akarom, hogy szép legyél.” A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. De ugye addig nem mész el itthonról? „Nem, nem!” — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, különben is azt beszéltük, hogy együtt megyünk, legalábbis Debrecenig.” A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, ahogy anyja el- karikázik az új biciklijén a falu központja fel, a fodrászhoz. Az új bicikli nyikorgóit, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a faluban ez az új szokás: a biciklilopás. A Mama a válás után 1971-ben utazoitt először, igaz szakszervezeti beutalóval, igaz, nagy rábeszélésre, igaz „csak” Bakonybélre. Mégis utazás volt az. ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételével igénybe vette, sőt „kihasználta” a szak- szervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségeket. Bejárta az egész országot, rendszerint elő- vagy utószezonban, ha másként nem, önerejéből. Magyarország összes fürdőit végigjárta már, a lábát gyógyítgatta. A Mamát az első külföldi útra — a bolgár tengerpartra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lásson világot. Azóta a Marnia járt már Szocsiban, Spanyolországban, Drezdában és Berlinben (a nőnapon), Törökországban és most a Barátságvonattal Baltikumba készül... A Mama frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt lezárják, a nagyfiú sporttáskáján elhúzzák a cipzárat. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden búcsúzkodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A nagyfiú erősiködik, marad még, megvárja a Mama indulását, majd elmegy egy későbbi vonattal, de a Maima nem tűr ellentmondást, felrakja a fiát a pesti gyorsra, mert tudja, hogy annak ma még dolgoznia kell. A nagyfiú megadja magát, felszáll a már induló vonatra, egyenest a büfékocsiba megy, rendel két üveg sört. A Mama útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva, — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely így szólt: „Drága gyermekem!” Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi bajom és nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fárasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Rigában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több városbán, Kaunas, Trakai... Kauinasban a város főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak bennünket és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitottam a bőröndöt, hogy belecsempészted a tokaji aszút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittük, jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bőséges, hogy még meg sem bírtam mindig enni. Itthon mindent rendben találtam és nagy meglepetésemre Piroska nénéd, a szomszéd asszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltam, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bagoson. Ma volt itt a Pisti fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, nagyon vártak, hiszen az utólsó években, ha nem is rendszeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság, meg az itthoni elfoglaltságom megengedte. Mondtam, külföldön voltam, azért nem tudtam elmenni. Megértette és nagyon kért, hogy menjek el hozzájuk Esztárba, mondtam, majd meglátjuk, most azért a héten pihenek, meg dolgom is van. Persze, elmegyek hozzájuk. A nagy pakolásban itthon maradták a gyógyszerek, amit neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és te, hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem. Még nem volt nagyon késő mire hazaérkeztél? Tudtál dolgozni? Láttam nehezen mentél el, de el kellett menni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon maradj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, ha neked is jó. írd meg és én úgy alkalmazom a dolgokat. Be is fejezem a levelem, azért fáradt vagyok egy kicsit, írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Milliószor csókollak: Anyu” A Mama újra utazik. Ezúttal a nagyfiához. Igaz csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon várja. Ax új orvosi rendelő Pintér Mihály a klub bejáratánál Tetszetős családi házak épülnek
