Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
u Képújság 1985. márciu* 23. A Mecsek FUezárt dombóvár! fiókja „Udvarias, gyors és a lehető legpontosabb szd//jtds” Balaskó János raktárvezető birodalmába az itt dolgozók szerint csak protekcióval lehet bekerülni. Az ellentmondásokat hordozó és többnyire esélyegyenlőtlenséget fedő fogalom esetünkben úgy értendő, hogy csak az állja meg a Mecsek Füszért Élelmiszer és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat dombóvári élelmiszerraktárában a helyét, aki nem lébecol. Dolgozik, és bírja a raktárvezető diktálta kemény tempót. — Csak így van a protekció! — mondja kettőnknek Heisz Tibor fiókigazgató, vagy ahogy ő jobban szereti: lerakatvezető. — Ezt csak a hátam mögött mondja főnök — néz huncutul a megdicsért —, ne a szemembe ...! A munkatársi viccet — ami nem az újságírónak szólt — mindenki érti. Azt pedig ebben a lerakatban nagyon is jól tudják, hogy a korábbi években e raktárban istentelen állapotok uralkodtak. Nem volt rend. Ezt is Heisz Tibortól tudom: korábban nagyon nem szerettek itt dolgozni az emberek. Ma pedig valósággal hajtanak. Balaskó János fegyelmet követel, emberséges módon. — Bárki, bármit mond — ezt kivételesen Balaskó János mondja —, hogy az egész lerakatban jó a munkaszellem, ez a kollektíva érdeme. Mindannyian egy szekeret húzunk. Nincs nálunk lazítás, nincs megállás. — Megbocsásson — kérdezem a raktárvezetőtől, mert hangjában olyan határozottságot érzek, mint amilyennel nyolc évvel ezelőtt volt módom a honvédségnél találkozni —, milyen rendfokozata van? — Tartalékos főtörzsőrmester — feleli Balaskó János. — De ennek itt nincs jelentősége. Számok, tények, emberek Csütörtök van, délelőtt fél tíz. A Mecsek Füszért Élelmiszer és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat dombóvári fiókja előtt tehergépkocsik várakoznak. Ma, egyszerre érkeztek a bérelt autók, hogy megteljenek árukkal, aztán megérkezzenek a kiskereskedelmi egységeknek titulált boltokba. — Átlagos nap a mai — mondja már irodájában Heisz Tibor. — Ma 20—25 fordulót bonyolítunk le. Ha már negyvenet kell megtenni gépkocsijainknak és a nekünk dolgozó maszek fuvarozóknak, az az igazi hajtás. Ám ilyen időszakok csak ünnepek előtt vannak. Következzenek a számok. Heisz Tibor iménti mondata mögött az húzódik meg, hogy naponta 3 millió forint értékű élelmiszer- és vegyiárut szállítanak ki a boltokba. Havonta ez hatvanmilliót jelent. Itt, ebben a modernnek cseppet sem nézhető, valójában nagykereskedelmi vállalatnál mintegy két és fél ezer árucikk forgalmazásával foglalkoznak. — Milyen területet látnak el? — Fiókunk 120 dolgozója Tolna megyében három áfész, — a dombóvári, a tamási és a simontornyai — üzleteibe szállít, emellett itt, Dombóváron van egy külön üzlet, Baranya megyében a sásdi áfész boltjaiba, valamint a komlói területbe is „besegítünk”. A vállalaton belül írásunk témájaként választott itteni fiók az elmúlt évben 712 millió forint éves forgalmat produkált. Ez 10,4 százalékkal haladta meg a korábbi évit. Forintban: 67 millióval volt nagyobb, mint az 1983-as évi. S még egy: ebbéli eredményével a dombóvári füszért a fiókok között megA főbejárat délelőtt fél tízkor hirdetett versenyben első lett. Ennek okát kérdem. Heisz Tibor nem forgatja a szót, nem mond se gazdasági kényszert, se körülményekhez igazodó gazdálkodást. — Nagyon szorgalmas emberek dolgoznak nálunk — ezt mondja. — Az egész kollektíva hozta ezt az eredményt. Én, személy szerint nagyon fontosnak tartom, hogy szót tudjunk érteni az emberekkel. — Pedig manapság nem könnyű — vetem közbe. — Megnövekedtek azok a megélhetési gondok, amelyek az emberek figyelmét többször is önmagukra kényszeríti. — Bennünket is foglalkoztat az életszínvonal esése, stagnálása. Talán ezért is hallatlan türelem kell az emberekhez, amikor arról kell beszélni, hogy jobban dolgozzunk. Az itteni négy szocialista brigád éppen ezt a gazdasági munkát még odafigyelésével is segíti. — Mondana erre példát? — Már a tervezés szakaszában javaslatokat kapunk tőlük. De sok olyan munkát is elvégeznek, például raklapjavítás, ami nem tartozik az itt dolgozók munkakörébe. Ha raklapról van szó, beszélnünk kell a rakodásról. Itt megtalálható a manapság fellelhető mindenféle anyag- mozgatási mód. A konténeres, a zsákos és a kiszerelé- ses. Persze, lehet, hogy szakmai nyelven nem így nevezik ezeket, de talán érthetőek. A fiók nem bővelkedik nagy alapterületben, igazán szükség lenne már egy új raktárra. Mint a fiókvezető elmondta, jelenleg nincs rá mód. Nem a terület, mert az adott, hanem a pénz hiányzik. Még néhány tény. A százhúsz dolgozóból hetvenöt a nő. Itt sem újdonság, hogy a kereskedelmi szakmának ez az ága is elnőiesedett. De még valami érzékelteti, hogy miért dolgozik itt viszonylag sok asszony az irodában. A fiók teljes árunyilvántartását kézzel végzik. Minden bizonylatot kézzel írnak, egyeztetnek a „kólizók”, Négy nap alatt, mert ennyi az idő a megrendelés leadásától az üzletbe való kiszállításig. Mi is az a káli? A fiókigazgató megmutatta: egy óriási papírlepedő, amin rengeteg rubrika, meg oszlop van, és ezen keresztben meg hosszában mindig stimmelnie kell a megrendelésnek — s ha jól értettem — az árukészlettel. Laticsné Börzsök Teréz rendelésösszeállító, megbízott csoportvezető az egyik kólizó. A kedves mosolyú fiatalasszony a jövő hónapban fogja világra hozni első gyermekét. — Hogy hívják majd? — Ha kislány lesz, Andrea — mosolyog —, ha pedig kisfiú, akkor Attila. Laticsné Börzsök Teréz két éve dolgozik itt, és szeret is itt lenni. — Nehéz volt megszokni a kólizást? — Először megrettentem tőle — folytatja Laticsné —, de ma már szeretem. Itt nincs „én dolgozom, meg te dolgozol”. Minden közös. * Heisz Tibor kikísér. Laticsné Börzsök Teréz rendelésösszeállító — Milyen gondok foglalkoztatják? — Mindig azt mondom a megrendelőinknek — válaszolja — „Udvarias, gyors és a lehető legpontosabb szállítás.” Ezt igyekszünk betartani. Taláp nincs az országban még egy ilyen háromszög, ahol az egyik sarokban a Balaton Füszért, a másikban mi, a harmadikban pedig a Skála kaposszekcsői raktár- áruháza van. Való igaz, hogy van konkurrenciaharc közöttünk. SZŰCS LÁSZLÓ JANOS Holnap hová megyünk? — kérdi a nagyobbik gyerek. Szemében huncutkás mosoly és kíváncsiság; mit találok ki megint? Három napig is eltartott, mire érezhetően kezdtek megszűnni kommunikációs zavaraink; arcáról eltűnt a koravénes komolyság, ami mindig kétmarokra fogja szívemet, ha látom; s ha látom más gyerekeken is. Három nap múltán kezdtek egyértelművé válni a nemek és az igenek, egy hét múltán már szemünk villanásával is tudtunk szót váltani. Es azután már könnyebb volt szavakkal is. A hatéves Balázs, ki tudja, hányadszor, megint ráeszmélt, hogy az új, ideiglenes helyzet nemhogy ellenére nincs, de egyenesen kedvére van; hogy a világ itt és most körülötte forog, két ember — apja és a röpke találkozásokból már ismert „Éva néni” — egy hónapig az ő érdekében igazgatja a dolgokat. És a kisebbik fiú, Zoltán érdekében. Zoltán több gondot jelent. Négyéves. Épp csak, hogy lábrakapó csöppség volt a válás idején, a válás, a költözködés zajos hónapjaiban túl sok ember volt körülötte; mindig mások. Pátyolgatták, becézgették, kényeztették; megfeledkeztek róla. Nem sok fogalma lehetett arról, mi történik. Balázs ekkor már tudatosabb volt, több mindent felfoghatott a körülötte zajló eseményekből. Még nem tudni, mi tapadt meg bennük. Balázsnak könnyen pittyre áll a szája, ha akarata a felnőtt akaratával ütközik; nyi- vácskol, de nem jönnék könnyei. Néha már-már zsarol. Zoltán „egyszerűbben” intézi el az ilyesmit: nem szól, nem ellenkezik — érzelmeinek-gondolatainak produktuma az ö korában már oda nem illő kis kupac a nadrágjában. Bár nehezebben, de vele is eljutottam a szemek és a kezek érzékeny párbeszédéig. Azt hiszem, így lesz ez mindig; újra kell tanulnunk egymást, valahányszor elhozom magamhoz őket — elmúlt házasságomból származó két fiamat. Holnap hová megyünk? — kérdi Balázs; s ahogy szokta, a kicsi is rákontráz: Hová megyünk, apu? Holnap Ázsiába megyünk! — mondom. A szemek tágra nyílnak előbb, aztán Balázs indiánhangokat hallatva körberohanja a lakást: Hurrá! Holnap Ázsiába megyünk. Ázsiába megyünk! A pici is fölpattan, rohan a másik után, Kisrakás a Nagyrakás után: Hurrá! hurrá! hurrá! Afrikában már voltunk; mégpedig az egyenlítői Afrikában. Fekete vízfestékkel mázoltuk be az arcunkat; mire észbekaptam, Balázs valamelyik fiók mélyéről tustintát varázsolt elő, így ő lett a legnégerebb néger; Zoltán a rúzst és a körömlakkot kaparintotta meg. Szóval, igazi „vademberek” lettünk pár perc alatt. A gangról csakhamar le is szólt egy hang: Vademberek! Ilyenre tanítani a gyerekeket... Ez most dicséret vagy dorgálás? — kérdezték a Balázs-szemek; a Zoli-szemek „Éva néni” után kutattak. Az őserdőben vannak rossz emberek is, meg alattomosan támadó állatok is, magyaráztam a fiúknak; úgy, hogy kicsit csöndesebben lopakodjunk, mindig tartani kell a támadásoktól. így hát lejjebb csavartuk a játék csodalámpását; csak pár percig zavart bennünket, hogy suttogni kell, és a szűk kis udvar még így is többszörösen fölerősíti a hangot; aztán egykettőre a suttogás lett a játék. Igazi dzsungelt teremtettünk csakhamar: a házmester gumislagja lett a Kongó, ami az esővíz-elvezető csatornába — akarom mondani az Atlanti-óceánba! — hömpölyögtette az udvari csap vizét; Leopoldville-nek kineveztük a szomszéd négykerekű kis kocsiját, a folyón átívelő híd lett a suszterszékből; „Éva nénit” elküldtük a piacra banánért, narancsért, datolyáért, és boldogok voltunk, amikor mosolygós banánalmákkal, narancsalmákkal, datolyaalmákkal megpakolva lehuppant mellénk, és szerzeményét megmosta a Kongó vizében. Holnap pedig Ázsiába megyünk. Kérdezik a fiúk, hogy az merre van. A lépcsőházban, vagy fenn a gangon? Mondom, az attól függ, hogy milyenek lesznek az időjárási viszonyok, hol tud majd leszállni repülőgépünk. Miért, repülővel megyünk? — csodálkoznak a Zoli-szemek meg a Balázs-szemek. Az ám! repülővel. Most pedig gyorsan fürdés, búj ás az ágyba, aztán alvás. Hosszú lesz az út, és nagy hegyei vannak Ázsiának! A gyerekek csakhamar elpihennek. Mi meg „Éva nénivel" nekifogunk, pálcikákat faragunk és kötözünk, papírt vágunk, ragasztunk, rajzolunk, festünk — éjfélre sikerül is szárnyakat varázsolni a szomszéd kis kocsijára. Elemes motort is eszkábálunk rá, hadd berregjen, ha már egyszer repülőgép. Fáradtak vagyunk, de még duruzsolunk vagy egy órát. Mert újra és újra felvetődik a kérdés: hogyan tovább? Mire számíthatok, mire számíthatunk? A válás viharos volt; pereskedtünk a gyerekekért. Vesztettem. Szerepet kellett váltanom: nem volt könnyű. Hogy a gyerekekkel minél több időt tölthessek, ezernyi kompromisszumra kényszerültem. A volt feleség a törvénytől megtámogatva és a sikertől megmámorosodva, küldözgetni kezdte felém a hosszú nyilait. Elevenembe talált mindegyik, és úgy kellett tennem, mintha fel se venném. Gondoltam, egyszer majd csak elfárad a másik, a puskás ember. Nem így történt; más nyilak, más mérgek röpködnek felém ma is. Ügy vélem: ha kapcsolatom megmarad a fiúkkal, neveltetésükhöz is közöm lesz. De újra és újra rá kell jönnöm: hiú ábránd; mindennapjaikban nem lehetek jelen. A ritka találkozásokkor mindig rácsodálkozok a gyerekekre: idegenek, mások, egyre több bennük az, amit már nem én alakítottam. Vajon, milyen kép élhet bennük apjukról? Mit hallhatnak rólam? Mi történik, ha felemlítenek? Felemlítenek-e még? Egykor lobogó nevelési szándékomat arra korlátozom, hogy a gyerekekben lévő zavaros képeket igyekszem feloldani. Kevés sikerrel. Ehhez a másik ember hasonló törekvése is kellene; félre a fegyverekkel! Csak így volna elkerülhető az újabb és újabb konfliktusokkal terhelt helyzetek kialakulása. Es újra és újra felvetődik a kérdés: a gyerekeknek mi volna jobb? Mi volna a kevésbé rosszabb? Értelmem elfogadja, hogy sok rossz között a kevésbé rossz az volna, ha a gyerekekkel nem találkoznék. Mert ha már így alakultak a dolgok, gondolkodó szülő lévén, tudnom kell: egyféle hatást, egyféle nevelést szabad csak érvényesíteni. A felnőtt logikára, persze, számos esetben rácáfol az élet: gyermekeiket megtagadó apákat és anyákat is megkeresik az „áldozatok”. Várjak hát türelemmel erre a tizenegy- néhány év múlva majdnem bizonyosan bekövetkező alkalomra? S mit felelnék akkor? — Mert felelni kell! Mit mondhatnék olyat, amit a felnőtt gyerek elfogadna? S ha beállít hozzám tíz év múlva, mondván: ezentúl itt akarok élni: ki az, ki keres? Milyen ember? Hogyan gondolkodik? Mik a szokásai? Törvényei? Olvastam, hallottam erről tudós emberek véleményét A gyermekpszichológus logikusan levezeti; értem és megértem. Tudom, megnyugtató választ megfogalmazni nem lehet. Esete válogatja ... önző lennék? Apa vagyok. A jogszabály adta kereteken belül ragaszkodom a fiaimmal való találkozásokhoz. így, egyik oldalról nézve, talán „zavarom” a gyerekeket. A másik oldalról meg talán „erősítem" őket. Netán: azzal „zavarom”, hogy „erősítem”? Vagy: fordítva? Ügy gondoltam egykor: példát mutathatok, és a gyerek emlékezni fog a példára. És emlékezete majd segítségére lesz abban, hogy eligazodjék életünk mindenféle dolgai között. Tudom, látványos eredményekre nem számíthatok; tudom, vannak dolgok, amikre a gyerek nem is emlékezik majd — bár ezek a dolgok azért hatnak, ott munkálnak sejtjeiben. Ez ad erőt ahhoz, hogy csináljam, hogy lehetőségeimhez és a gyerekek lehetőségeihez mérten — segítsek. Értelmes dolog mindez? En azt hiszem, igen; terjeszteni is szeretném, mert Balázs és Zoltán fiaimon kívül még sok kis barátom van; koravénes komolyság, zavart mosoly; sarkaiból kibillent világok néznek rám mindannyiszor. Ez a két, sarkaiból kibillent világ nekem négyezer forintomba kerül havonta; rendszeres fizetésem alig több ennél. Újra és újra szembe kell néznem ezzel a prózai ténnyel is. A múltkor próbáltam megmagyarázni Balázsnak, miért nem veszünk szilvát is, meg körtét is, ha egyszer az almát már megvettük. Tudod, kisfiam, ha olajsejk lennék... — próbáltam feloldani végül a „férfibeszédet". A gyermekész villámgyorsan vágott: Hát, miért nem vagy olajsejk, apu? Mért nem vagy olajsejk, apu? Heisz Tibor fiókigazgató és Balaskó János raktárvezető
