Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-19 / 65. szám
1985. március 19. A ^PÜJSÄG Moziban fl vörös grófnő A két fő- és egy mellékszereplő „Milyen kár, hogy Károlyi meghalt, ő lett volna a férjem!” Egy szép, zöld szemű kislány mondta ezt az édesanyjának, amikor a lapok világgá kürtölték, hogy Károlyi Mihály autóbaleset áldozata lett. Nos, a hír valótlannak bizonyult, vjszont később Andrássy Katalin csakugyan férjhez ment a nála jóval idősebb Károlyi Mihályhoz. (A baleset egyébként — ha jól tudom — valahol Bátaszék és Furkó- puszta között történt.) Erről a házaspárról, két nagyszerű ember rendkívüli életéről készítette legújabb filmjét Kovács András. Nemcsak rendezte, hanem írta is, Károlyi Mihályné emlékiratai, levelezése és szóbeli közlése alapján. Már a cím is utal rá, hogy Kovács András Károlyi Mihálynét szándékozott az előtérbe állítani, az ő szemével láttatja az eseményeket, ezzel a módszerrel mutatja be azokat a történésekért, melyek a múlt század végén, e század elején az arisztokrácia elegáns kastélyaiból, palotáiból indulnak, s amelyek részese a Károlyi házaspár, a demokratikus mozgalmakon, a pacifizmuson át eljut a köztársaságig, később az antifasizmusig, s a század leghaladóbb erőivel vállalja a közös harcot. Kérdés, hogy itt szerencsés-e ez az egyébként gyakran alkalmazott módszer. Mert hiába nézzük Andrássy Katinkát, ha elsősorban Károlyi Mihályra vagyunk kíváncsiak. Márpedig ő, különösen a film első részében többnyire a háttérben mozog. Később aztán mitndinMűvész Az 1985-ös év zenetörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű. Ez évben ünnepeljük Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel és Domenico Scarlatti születésének 300. évfordulóját. A Művészetek Házában megrendezett tanári hangversenyen erre emlékezett Kocsis Antal műsorközlő. Ezúttal Bach életútjának egy- egy állomását villantotta fel, s zeneszerzői tevékenységének néhány speciális különlegességére irányította a közönség figyelmét. A koncert azonban nem volt jubileumi. Egyetlen mű sem hangzott el az említett szerzőktől. Ezt nem hibaként említjük, hiszen az év nagy része még hátra van és bizonyára többször és több helyen is alkalkább ráirányul a figyelem, pontosabban a kamera, a néző mégsem lehet teljesen elégedett. Epizódok villannak fel a magán- és a társadalmi élet szférájából, amelyek révén ugyan árnyaltabbá válik a szereplőkről rajzolt kép, de az eseményekről alig vagy semmivel sem tudunk meg többet, mint amit az általános és középiskolai tankönyvekből már úgyis ismerünk. Kovács András történelmi képeskönyvet tár elénk és ezek a képek akkor is szépek, ha témájuk nem mindig tartozik nemzeti históriánk legfényesebb lapjaira. Művészi módon megkomponált, szépen fényképezertt jelenetek sorát láthatjuk, igazán tehetséges színészek közreműködésével. Básti Juli, műnk lesz gyönyörködni Bach, Händel és Scarlatti darabjainak páratlan szépségében. Pódiumra került viszont olyan ritkán megszólaló mű, mint Mező Imre 1956-ban írt „Szvit fuvolára és zongorára” című szerzeménye, melyet Dohai Tamás- né (zongora) és Dobai Tamás (fuvola) játszott. A művész tanár házaspár avatott interpretációja nyomán a szvit színei teljes gazdagságukban bontakoztak ki, ízelítőt adva a kortárs zene értékeiből. Brácsa-bőgő duót már hallhattunk korábbi Augusz-há- zi koncerten, bőgő-cselló hangszer-összeállítást nem. Ezúttal különleges zenei csemegében volt részünk, mert Gácsik Veronika (cselló) és Kayser Györgyi (bőgő) Bács Ferenc játékát a „hite- les”-nél is jobb jelző minősítheti, s ugyanez vonatkozik Temessy Hédire, Kállai Ferencre, Tordy Gézára. Tehát történelmi ismeretekre tehetünk szert, illetve felfrissíthetjük azokat, miközben többé-kevésbé elégedett lehet az is, aki elsősorban a szórakozás kedvéért ült be a moziba. Károlyi Mihály, nemkülönben Károlyi Mihályné önéletírása nagy könyvsiker volt. Kár, hogy Kovács András filmjéről ugyanezt nem mondhatjuk el. A vetítés végén olvashatjuk: „Vége a II. résznek”. A folytatást a fentiek ellenére és eredményeként egyaránt várjuk. Rossini: „Cselló-bőgő duó”- ját tűzte műsorára. A Rossinire jellemző dallamosság, virtuóz játékosság, a mélyvonós hangszereken is életre kelt. A két előadó látható élvezettel muzsikált, s a kellemes zenei hatás, a darabban rejlő öröm átáradt a hallgatókra is. Brahms g-moll rapszódiáját, Chopin G-dúr nocturne- jét és h-moll scherzo-ját zongorán Husek Rezső adta elő. A rapszódia hajlékony, elegáns, ugyanakkor lírai megformálása a G-dúr nocturne kellemes dallamvezetése, a h-moll scherzo békéden nyugtalanságának érzékeltetése élményt jelentett és elnyerte a közönség tetszését. Lemle Zoltán Rádió Nem is olyan régen azt ■mondták a kommunikáció tudósai, hogy a televízió háttérbe szorítja a nyomtatott sajtót. Hogy átigazítás következik be a sajtóstruktúrában. Ma már tudjuk, nem lesz ez így sohasem, mert a nyomtatott sajtó tényközlé- se és mindig elővehetősége semmi mással, még a születendőben és hazákban is elterjedőben lévő videodo- kumentációval sem pótolható. Am, az anyagi helyzet mégis a két tömegkommunikációs testvérnek kedvez és éppen olcsósága miatt. Nem mintha ez baj lenne, s már csak a térítési díj kedvezményes volta végett is mind jobban kell(ene) élnünk a rádió és a televízió adta roppant széles és gazdag választékkal. Heti jegyzetünknek nem választottuk ki egy konkrét rádiós adást, mert régóta szerettük volna már elmondani, továbbadni és rábeszélni e rovatot olvasókat, hogy szíveskedjenek minél több rádióműsort hallgatni. Pontosában minél több dokumentációs jellegű, ismeret és tényközlő információt, világpolitikai történést és eseményt nekünk továbbörökítő és értelmező adást hallgatni. A hírekre építkező ember reggelét azzal kezdi, hogy bekapcsolja a rádiót. Mi, hol, kivel, miért történt? És ezzel már tulajdonképpen választ is adtunk a hír alapkérdéseire. Vannak rádióműsorok, melyekben olyan gazdag a választék, hogy bűn lenne nem élni vele. Egyik legkedvesebb műsoromat a vasárnapi ebédet követő külpolitikai panorámaműsort is rengetegen hallgatjuk. És nemcsak az abban megszólaló eredeti riporter- és újságíró-egyéniségek miatt. Folytassam a sort? Hogy van ilyen meg olyan krónika, tallózás hazánk gazdasági-politikai életéből... Nem teszem meg, mert akik ezeket a sorokat olvassák, tudják, hogy mire gondolok. szűcs gyűri cza— tanárok hangversenye Salnhna Sanzon, sláger, vers-a tegnapról Könyv Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon Kevés olyan munka van napjainkban, mely az elmúlt századok nemzeteit, nemzetiségeit vagy etnikai viszonyait elemezné, dolgozná fel. Olyan pedig, mely egy nagyobb földrajzi egység, például Közép-Kelet, Európa, nemzetiségi, nemzetiségpolitikai történelmével foglalkozna, végképpen alig-alig akad. Ács Zoltán ennek pótlására tesz eredményes kísérletet a Nemzetiségek a történelmi Magyarországon című könyvében. A fiatal történész-muzeológus arról ad átfogó képet, milyen népek, etnikumok éltek a Dunia-medencében, a történelmi Magyarország területén a honfoglalástól kezdve, miben és mennyiben változtatták meg az ország népességének összetételét a telepítések. Hogyan bontakoztak ki a szlovák, román, szerb és egyéb nemzetiségi mozgalmak, kik voltak a vezetőik, mik voltak a céljaik? Sok olyan nép élt a történelmi Magyarország területén, kikről a köznapi olvasó alig tud valamit, s például a budapesti Böszörményi út neve hallatán eszébe sem jut, hogy az elnevezés egy népet takar. Vagy kik voltak az izmaeliták, a besenyők, az uzok, honnan származnak a kunok, a jászok, vendek? Igen hasznos áttekintés tehát Acs Zoltán könyve, olyan munka, amelyhez hasonló jó félszázada nem jelent .meg nálunk. Számtalan korabeli metszet, képes ábrázolás, fénykép iluszitrálja a könyvet, a bőséges és igen jól válogatott bibliográfia pedig jó segítséget ad azoknak, akiket olvasóink közül egy-egy népcsoport vagy korszak története alaposabban is érdekel. Egyszer vagyunk 40 évesek! címmel a Radnóti Miklós Színpad előadását hirdette meg a múlt hét közepére a megyei és Szekszárd városi művelődési központ két előadásban: 17 és 20 órai kezdettel. Aki a műsorfüzet beharangozó j át olvasta, s látta a közreműködők névsorát — Keres Emil Kossuth-díjas, Érdemes művész, Pitti Katalin, Leblanc Győző, Kovács Erzsi, Hernádi Judit és Szombathy Gyula — máris megelőlegezte a bizalmat az összeállításnak, s ha tehette, meg is vásárolta a belépőjegyeket 60, illetve 70! forintért. Máris megmagyarázom a felkiáltó jelet: az a véleményem, hogy az ember egy jó előadásért nem sajnálja, s tulajdonképpen nem is sokallja a belépti díjat. Tény, hogy a fővárosi művészek rendre úgy vállalnak vidéki fellépést, hogy egy esrte két előadást tartanak. Az is tény, hogy általában a másodiknak van nagyobb sikere, ami érthető is, ha csupán a nézőszámmal indokolunk. A félház nemigen doppingolja plusz adására, csúcsteljesítményre az előadókat. Így volt ez most is, a negyven év történelmét, pontosabban slágerbe, sanzonba, versbe csokrozott emlékeit idéző műsorban. Csakhogy Garai Gábor, Illyés Gyula, Váci Mihály versei sehogy nem illettek össze a „csillagokkal”, melyeket a „mennyekből” hoznának le egymásnak. Kik? A két igen tehetséges operaénekes, Pitti Katalin és Leblanc Győző, akik közismerten néhány esztendeje házasok. Így gyengéd kapcsolatukat nem hiszem, hogy percenként bizo- nyftaniok kellene a közönség előtt. Hogy a műsornak voltak kellemes percei, az kétségtelen. De összességében vajmi keveset adott a nézőknek, még akkor sem, ha a szerep- osztás parádés volt. Mindezt jelezte a kötelességszerű taps, mely halovány volt, lelkesedés nélküli. Mondják, hogy a nyolcas előadás majdnem teltházas volt, és nagyobb sikert aratott az előzőnél. Az előzőnél, mely huszonöt perces késéssel kezdődött, s háromnegyed hét előtt véget is ért. Tévénapló Híven a hűségesekről Közel egyórás műsort készített a televízió pécsi stúdiója a hazai német nemzetiségnek egy mindmáig csak kevesek által ismert mozgalmáról, mely védelmet kívánt nyújtani a magyar hazához hűséges német ajkú- aknak a Volksbund növekvő terrorja ellen. Mit tudhatnak a „Hűséggel a hazához” mozgalomról és a napjainkig rossz emlékű volksbundistákról a mai tizen-, húszon-, vagy akár harmincévesek? Valójában igen keveset, és amit mégis, az hellyel-közzel felel csak meg annak az igazságnak, mely alkalmas a helyes történelmi tudat kialakítására. A dokumentumfilm — írója Wal- linger Endre, szerkesztője Sóvári Gizella, riportere Gombár János — értéke így abban van, hogy olyasmiről vett bátorságot beszélni, amit hosszan elkerültek még történészeink is. Valahányan tudjuk, amit a meg- szólaltatottak elmondtak a hűség jegyében, a túlerővel szemben folytatott harcukról és arról is, hogy Justicia nem volt mentes sem a túlzásoktól, sem a tévedésektől a számonkérés időszakában. így most a jegyzetíró — aki majd valahány Tolna megyei riportalany személyes ismerősének nevezheti magát—, zavarban van. Nem tudja a megfelelő választ arra a kérdésre, hogy mit adott a második világháborús filmbevágásokkal jól — néhol hosszan — operáló dokumentumriport a harminc év alattiaknak, és a középkorúaknak. Világosabb, tisztább-e a kép a magukat magyarnak valló, német ajkú honfitársaink hősies mozgalmáról, s valós fogalmat tud- tak-e alkotni a nagy német téboly hazai megszállottjairól, a kecsegtető ígéretekkel elbolondított volksbundistákról? A dokumentumfilm kevés új tényt közölt, de ez alig von le az igen becsületes vállalkozás értékéből. Sok hasonló duokumentumfilmre lenne szükség. A forrás adott. Várjuk a folytatást! — la — Görögök Azt mondjuk könnyelműen, görögök, de az, ami térben és időben hibátlan egységnek látszik, tulajdonképpen háromezer év történelme, aminek különböző fejlődési fázisai voltak. Bár a kutatások sok mindent felderítettek, ma is sok a homályos pont, például ma is vitatott, hogy a görög törzsek honnan érkeztek a későbbi Hellász területére, az úgynevezett lineáris A írás pedig máig megfejthetetlen. Európa bölcsője, mondjuk szívesen, s teljes joggal, mert a görög kultúra hatása messze kisugárzott, jelentősége az évezredek folyamán sem halványult, amit a szekszárdi régi megyeháza épp úgy példáz, mint XVIII—XIX. századi kas- télyépitészetünk számos szép emléke. Kezdetben voltak a görögök, s a kezdet kezdetén Homérosz áll, de az első emlékek sokkal távolabbi időpontból valók. A hagyomány úgy tudja, hogy élt Kréta szigetén egy nagy király. Minosz, akiről a történettudomány az egész kort elnevezte, jóllehet a kutatás megállapította, hogy nem személynévről van szó, hanem uralkodói méltóságról. Kréta szigetén alakult ki az a két írásfajta, amit lineáris A-nak és B-nek neveztek el. Az utóbbi valamikor időszámításunk előtt 1400 körül keletkezett, s arra szolgált, hogy a minószi írást a görög nyelv lejegyzésére tegyék alkalmassá. Az izgalmas detektívtörténet magyarul is olvasható: John Chadwick könyve, „A lineáris B megfejtése" egyébként a leghitelesebb dokumentum, mert a szerző maga is részt vett Michael Ventris barátjával a megfejtés kalandjában. A televízió — talán a Gólyavári esték sikerén felbuzdulva — nyolcrészes sorozatot indított az ókori Hellászról, s mintegy „főszereplőnek" az őkortudomány jeles mesterét, Hahn István professzort hívta meg. Hahn István a sorozat bemutatását már nem érte meg, a közelmúltban hunyt el, így a film emléke előtt tiszteleg, Horatius ismert szavaival, „non omnis moriar”, s Hahn Istvánt hallgatva, valóban úgy érezzük, a jeles tudós „nem halt meg egészen", szól hozzánk és most is tanít bennünket. Az ókori Hellász nagyszerű vállalkozás. Hahn István világosan, a görög történelemben kevésbé járatosak számára is érthetően beszél erről a sok ezer éves világról, s kitűnő társat talált Szabó Miklós régészben, aki a helyszínen mutatja be a görög tájakat, a legfontosabb művészeti emlékeket. A legendás knósszoszi palota labirintusában a tévénéző is biztonságosan közlekedik, megcsodálhatja a freskókat, vázákat, megismerheti azt a világot, amely valóban Európa bölcsője volt. A sorozat most indult, még hét része van hátra, melyeket fokozott érdeklődéssel várunk. Cs. Az út végén Á Magyar Televízió Belpolitikai Szerkesztőségétől jó riportot láthattunk az elmúlt héten. Az út végén címmel sugárzott műsor aktuális témát, a kistelepülések gondjait kutatta úgy, hogy a Kaposvártól délre fekvő zselici kisfalvak mindennapjaiba pillantatott be velünk. A téma azért is érdekes volt. mert igaz ugyan, hogy megyénk jóval kevesebb olyan kistelepüléssel, és így — törvényszerűen — jóval kevesebb gonddal is bír, mint Somogy, de az azonosságok, a közös vonások megvannak. Az „árnyék” nemcsak a Zselicségben, hanem másutt is megtalálható. Mire gondolok? A közlekedésre, az orvosi ellátásra, a szolgáltatás, a kereskedelmi ellátottságra, az elhagyott, pusztulófélben lévő házakra, a „minden falu egy család” hiányára gondolok, mert nemcsak Somogybán, hanem a mi megyénkben is vannak Bereknyés Józsefek, Fazekas Lászlók, Ignácz Istvánok, akik az elvándorlás ellenére is maradtak, vagy éppen visszajöttek a kistelepülésekre új életet kezdeni. Ugye nálunk is' ismerős tényekről van szó? Az MTV Belpolitikai Szerkesztősége alapos munkát végzett, és a zselici kisfalvakban megszólaltatott emberek — felnőttek, gyerekek — vallomása egy általánosnak mondható képet vázolt fel. Az őszinte vélemények az „elmenések okai” mellett, a jövő képe is kirajzolódott: munkaalkalmak teremtésével, a mezőgazdaság iparosításával, a könnyebb megélhetés lehetőségével van remény arra, hogy ismét varázsa lesz a falunak. Addig azonban még sok víznek le kell folynia a Kapóson, de a Dunán, a Sión, a Koppányon és másutt is. — él — — hm —
