Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1985. február 9. NÉPÚJSÁG 11 Bemutatjuk az Iparművészeti Múzeumot Új leletek a múzeum kiállításán Az alsópéli leletek a kiállításon Az amerikai származású angol Bendel Enking asszony évekig levelezett, ismerkedett a világ több múzeumával. Aztán a budapesti Iparművészeti múzeumot találta legmegfelelőbbnek arra, hogy Japán-kutató édesapja hagyatékát őrizze. Első 34 tradicionális japán hangszerből álló, nagy értékű ajándékát 1982-ben juttatta el Magyarországra. Azóta is érkeztek kisebb-nagyobb ajándékok, az adományozó többször is járt hazánkban, s mindig hozott valamit személyesen is. Most újabb nagyszabású küldeményről kapott hírt a múzeum. Az ilyen adományok, mint Bendel Enking asszonyé, akinek korábban semmilyen kapcsolata nem volt sem a budapesti múzeummal, sem Magyarországgal, meglehetősen ritkák. De donátorok, ajándékozók a múzeum megalapításától napjainkig sokan voltak, sokan vannak. Még a múlt században került a múzeumba ajándék-képpen Sza- lay Imre textilgyűjteménye, Bubics Zsigmond kassai pünpök holicsi és tatai fajansz kollekciója. Figyelemre méltók Egger Henrik XVIII. századi francia bútorokat, értékes XVI— XVII. századi olasz bronz kisplasztikákat, Nemes Marcell XVIII. századi francia bútorokat, antik római üvegeket tartalmazó ajándékai. Glück Frigyes kulcs és evőeszköz-gyűjteményét, Berger Salamon 7000 délszláv hímzést tartalmazó gyűjteményét hagyta a múzeumra, özvegye adományozta az Iparművészeti Múzeumnak Delhaes István festőművész hagyatékát (XVII—XVIII. századi bútorok), Ráth Györgynek a múzeum egykori igazgatójának, a neves műgyűjtőnek özvegye pedig férjének képekből, metszett drágakövekből, görög-rómaii kisplasztikákból és számos iparművészeti alkotásból álló gyűjteményét. Az egykor a győri káptalan tulajdonát képező későgótikus flamand falikárpitot a király, mint a Múzeumbarátok Egyesületének fő védnöke, vásárolta és adományozta az 1910-es években a múzeumnak. Hopp Ferenc európai hírű kelet-ázsiai gyűjteménye, az Esterházy-kincstár, Hatvány Józsefné csipke-, porcelán- és üveggyűjteménye, Kner Imre 124 darabos plakátgyűjteménye folytatja az adományok sorát. Dáni Géza nagytétényi kastélyát, Fettich Ottó kerámia-gyűjteményét ha- gyatékozta a múzeumnak. Az utóbbi évek nagyértékű hagyatékai közül a Papolczy házaspár önálló kiállításón is bemutatott, elsősorban üvegtárgy gyűjteményét, Soó Rezső botanikus professzor 80 ezer darabos ex libris gyűjteményét, amely a világ harmadik legnagyobb ilyen kollekciója volt, Lévay Jenő újságíró távol-keleti üvegkollekcióját említhetjük. Amikor vásárlás, ajándékozás útján különleges értékű műtárgyak kerülnek köz- gyűjteményébe — igyekeznek együtt ' tartani, kiállításon is bemutatni. Mint azt a nemzetközi érdeklődésre is számot tartó 35 darabos kopt gyűjteményt, amelyet a közelmúltban vásároltak. A nagyon korai — VI—X. századi — anyag nagyobb méretű, figurális díszítésű kopt töredékből áll. Magas művészi kvalitása állítja az érdeklődés homlokterébe azt a XIV. századvégi konstantinápolyi kerek ikont, amely Szent Péter és Pál apostolokat ábrázolja, s amely ugyancsak az utóbbi évek vásárlásaival került az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe. Csakúgy, mint 1550 és 1560 között készült flamand falikárpit, a XVI. századi spanyol oltárpárna, az XVII. századi augs- burgi aranyozott ezüsttál, az 1700-ból való öltöztető mini- atura. Gyári árjegyzékek, mintalapok, cégkártyák, for. matervek viszont éppen mai formatervezésük miatt értékesek. Több mint 70 ezer műtárgyat őriz az Iparművészeti Múzeum. Nemzetközileg is számontartott francia bútorgyűjteményt, XVII. századi habán és XVIII. századi holicsi fajansz tárgyakat, a pécsi Zsolnay gyár valamennyi korszakát képviselő porcelánokat. Gazdag ötvösművészeti kollekciót, különösen értékes XVI—XVII. századi német műtárgyakkal. Középkori miseruhákat, XVII. századi török szőnyegeket, magyar úrihímzéseket és ruhaegyütteseket, ipari formaterveket. A gyűjtemény magyar és európai — a társult múzeumok keleti — iparművészeti tárgyakat tartalmaznak. A fellelhetőségtől kezdve napjainkig. „A világ valamennyi ipar- művészeti múzeuma egyazon programmal indult — írta líadisics Jenő, a mi Iparművészeti Múzeumunk első tudós igazgatója — egybegyűj- teni az iparművészet múltjának jellegzetes és kiváló emlékeit, ezek segítségével, mint tanítóanyaggal, mely eszmei tartalmánál fogva alkalmas irányításra, s rég elfeledett technikák felelevenítésére, fejleszteni korunk iparművészetét, fokozni verseny- képességét, s a közönség ízlését nemesíteni.” Ez volt a programja a magyarországi Iparművészeti Múzeumnak, amikor 1896 október végén megnyílt az Üllői úti palotában, s már akkor is, amikor az 1872-es országgyűlés első ízben szavazott meg nagyobb összeget — 50 ezer forintot — a gyűjtemény megalapítására. Pulszky Károly, Ráth György és Radisics Jenő érdeme, hogy Iparművészeti Múzeumunkat a nagy európai múzeumokkal egyenrangúvá fejlesztették. Iparművészeti gyűjteményünk előbb a Nemzeti Múzeum lépcsőházában, majd később a Sugár úti régi Műcsarnok (ma Népköztársaság útja 69—71.) alagsorában tengődött. S csak 1893-ban kezdték el építeni Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint az Iparművészeti Múzeumot és iskolát. Három évig készült az Üllői úti palota, s csak a millenniumi ünnepségek utolsó eseményeként, 1896 október végén helyezték el a záróköveket. Az első évtizedek nagysikerű kiállításai közül érdemes megemlíteni néhányat: brit iparművészet, erdélyi és török szőnyegek, francia bútorok, három évszázad divatja. Közel- és Közép-Kelet újabbkori iparművészete, lett, svéd, francia iparművészeti bemutatók. A múzeum legértékesebb tárgyait az első évek leltára így sorolja fel: kőszegi patika a XVIII századból, sümegi könyvtárterem, sólyíi templomkarzat, ugyancsak XVIII. századi, francia és magyar bútorok, holicsi és habán fajansz, francia és német porcelánok, angol kőedények, keleti és erdélyi szőnyegek, gobelinek, reneszánsz textilek, régi magyar virághímzések erdélyi és európai ötvöstárgyak, régi magyar könyvkötések, középkori elefántcsont-faragások, mézeskalácsformák. 1982-ben bezárták az Üllői úti palotát. Két és féléves kényszerszünet (fűtés, általános javítás, festés, tatarozás) után 1984 őszén újra megnyitotta kapuit. Az ősszel nyitották az első nagyszabású, egy évig látható kiállítást az Időmérés története címmel. A Műszaki Múzeum és több hazai közgyűjtemény anyagával kiegészített átfogó kultúrtörténeti bemutató 400 tárgyat vonultat fel, sokféle érdeklődést kielégítve. Készül az állandó kiállítás — amelynek első része technikákat, technológiákat ismertet, s a Művészet és mesterség címet viseli. . KÁDÁR MÁRTA Ritkán fordul elő és akkor is meglehetősen rendhagyó esetnek számít, ha egy múzeum állandó kiállítását „menet közben” — azaz még a kiállítás felújítása előtt — újabb leletek bemutatásával bővítik ki. A szekszárdi múzeum római kori kiállítótermében most mégis erre került sor. E bővítésnek az a magyarázata, hogy az Alsó- pél-puszta határában a közelmúltban előkerült római sírt és annak leleteit tudományos és közismereti szempontból olyannyira értékesnek ítélték a szakemberek, hogy még az eddigi kiállítás kisebb átrendezése árán is indokoltnak látták egy új, — kizárólag ezen sír leleteit bemutató — tárló létesítését. Egy lelkes múzeumbarát — a már korábban is számos értékes régészeti leletet megmentő — Hegedűs János erdész figyelt fel a Dalman- di ÁG alsópéli üzemegységének egyik szántóterületén heverő mészkőlapra, s jelentette azt hamarosan a múzeumban. Az általa védett helyre szállított, enyhén sátortetős kiképzésű, hat „füllel” ellátott, szépen faragott kőlap már önmagában is értékes leletnek számított, mivel alakja és kimunkálásának módja egyaránt arra utalt, hogy a mintegy egy- mázsa súlyú tárgy egy apróbb; talán gyermek számára készített sírláda fedele lehetett. Az ilyen lelet pedig megyénkben meglehetősen ritka. Eddig mindössze kettő került napvilágra, mindkettő Szekszárdon a régi vármegyeháza szomszédságában lévő telken, már a múlt században. A díszesebbik akkor — a megyének az idő tájt még nem lévén múzeuma — a Magyar Nemzeti Múzeumba került, a másik a díszítet- len példány pedig sajnálatos módon elkallódott. A szekszárdi múzeum kiállításán így csak a Budapestre szállított szarkofág másolatát mutathattuk meg látogatóinknak. Az elmúlt év őszén folytatott leletmentő feltárás azonAz üvegurna restaurálás után ban a vártnál is jelentősebb eredménnyel zárult. A követ kiszántó traktoros útmutatása nyomán — a római időszak szempontjából mindeddig teljesen ismeretlen területen — két helyen is sikerült lokalizálni egy kb. 20x30 méter nagyságú felületet, melyeket különböző nagyságú mészkődarabok borítottak. Míg az egyik ilyen terület feltárásánál csupán kitermelt falárkok és néhány mészkőtömb került elő, addig a másikban — a kutatást végzők nem kis örömére — előbb a kiszántott sírfedél egy korábban letörött sarokdarabja, majd maga a sírláda is előbukkant. Hamarosan az is kiderült; nem volt véletlen, hogy a nem túl mélyen járó ekevas az egyébként elég mélyre leásott sír fedőlemezét elérhette. A sírt ugyanis nagyon- is céltudatosan kutató rablók látogatták meg akik szabályos kutatóárokkal keresték meg a 70 cm magas és ugyanilyen hosszú és mindössze csak fél méter széles kőládát. Fedelét a felszín közelébe vonszolva félredobták, magát a sírt pedig kifosztották. Hogy kik lehettek e korai és hívatlan „amatőr régészek” nem tudhatjuk biztosan. Az azonban bizonyos, hogy a rómaiakat követő időszakban, — főként a korai népvándorláskor temetőiben — gyakran találhatunk római sírokból származó mészkőlapokat, sírtéglákat, ékszereket, pénzeket és egyéb tárgyakat. A szinte centiméterenként lefelé haladó aprólékos feltárás során először egy bőszájú, széles fülű, hengeres testű üvegpalack töredékei láttak napvilágot, majd két ép és egy töredékes agyagmécses, egy faládika veretei és zármaradványa, egy bronz tégely, egy ugyancsak bronzból készített serpenyő, üvegpohár olvadt töredékei, faragott csonttárgyak maradványai, emberi ^hamvak és igen sok kisebb és nagyobb vasszeg került elő. A sír egykori gazdagságára utal, hogy a felsoroltakat mint értéktelen holmit a sírrablók kívül dobálták a sírládán és csak a számukra értéket jelentő tárgyakat — feltehetően ékszereket — vitték el magukkal. Az a tény, hogy a sírban — a korábbi feltételezéssel ellentétben — nem egy kisgyermek csontvázát találtuk, hanem hamvasztott csontokat; a temetkezés idejével kapcsolatos feltételezéseinket is módosította. A hamvasz- tás nélküli temetkezés ugyanis római időszak második felére jellemző, így e késői — fakoporsós, téglasíros és kő- szarkofágos — temetkezéseknél a sírokban magukat a csontvázakat is megtalálják a régészek. A korai időszakban, az i. sz. I—II. században azonban a halottak elégetése volt a szokásos. A halotti máglyán elhamvasztott halott maradványait ezután vagy a földbeásott sírgödör aljába szórták, vagy ritkábban domborműfelületű kőurnában helyezték el. Még ritkábban az is előfordult, hogy a maradványok a későbbi szarkofágokhoz hasonló, téglatest alakú kőláda- sírba kerültek. Megyénk területén eddig sem az urnás, sem pedig ez utóbbi temetkezési formára nem találtunk még példát. A kőláda- síroa, hamvasztásos temetkezés legközelebbi párhuzamai tőlünk délnyugatra és nyugatra (Marcali környékén, majd legutóbb Vas megyében) találhatók meg, ez a mostani lelet azonban az eddig ismertek közül a legkeletebbre lévőnek számít, s mint ilyen, a szakemberek számára is meglepetést jelentett. A meglehetősen megtizedelt leletekből is következtethetünk arra, hogy a gondosan összeállított máglyán a halottat fakoporsóban helyezték el. Innen származnak a különböző méretű szögek, melyek csaknem teljesen átégtek, csakúgy mint a halott személyes használati tárgyai; a kisméretű üvegpohár, a faragott csonttárgyak stb. A hamvak ezután az üvegurnába kerültek, amelyet az ugyancsak elhamvasztott lá- dika maradványaival együtt helyeztek el a kőládában. Ugyanide került az a szerencsés módon épen megmaradt — mindössze csak egy repedést elszenvedő — bronz serpenyő is, melynek tálrészét a kiöntés után eszter- gálással finomítottak, majd remekbe készült, oroszlánfőt ábrázoló fogórésszel, azaz nyéllel láttak el az egykori mesterek. A leletek restaurálását a tél folyamán fejezték be a múzeum restaurátorai, így e fontos és szép leleteket már január közepétől megtekinthetik az érdeklődők a régészeti kiállítás földszinti, római kori termében. Dr. Gaál Attila A képzőművészet klasszikusai (II.) Raffaello Mind többször tapasztaljuk, hogy a könyvkiadók alig tudják teljesíteni ajánlataikat. Beharangozott művek késnek, sorozatok kötetei követik egymást szokatlan időközökben. Már-már alig hiszünk összetartozásukban, ha a formájuk, tartalmuk nem is módosul alapvetően. A Corvina új vállalkozása kivételnek látszik. Felmérve a lehetőségeket, évi két kötetet vállaltak a képzőművészet klasszikusait ismertető sorozatból. Korrekt teljesítésük bizonyítéka, a tavaly megjelent album-kettős. Előbb a reneszánsz szintézisét elvégző Raffaello életművének gazdagságában mélyedhetünk el. Karácsonyra pedig a korszakot nyitó, nem kevésbé csodálatos Giottó-albumot helyezhettük a békesség fája alá. Mai ajánlatunkban az előbbiről ejtünk szót. Talán meglepő, hogy az eredeti munka 1966-ban jelent meg a milánói Rizzoli Editoré gondozásában. Századok óta elfogadott értékről lévén szó, a két évtizednyi csúszásnak nincs jelentősége. Bizonyítják ezt a válogatott kritikai megjegyzések. Az első 1511-ből, az utolsó a kiadás évéből ered. F. Francia az „antikok nagyságával” méri, míg M. Brizió (1966) egy racionálisabb korból visszatekintve írja: „...új művészi nyelvet teremtett... új korszakot nyitva ezzel az olasz és az európai művészetben.” Az idők áramában felmagasztaló, s bíráló szavak csatáznak, a véleményt nyilvánítók közé Vasari, Stendhal, Balzac, Delacroix, Renoir és Hegel iratkozott fel. Az ellenfeszülő érvelésre a csattanós választ Goethe-nél olvashatjuk: „Raffaellónak mindig sikerült megtennie, ami után a többiek csak sóvárogtak.” Lehet, hogy e példaadásért őrzi csodálatunkat töretlenül az egymást váltó korok, stílusok, divatok aktuális törekvéseitől függetlenül? Pierlugi de Vecchi nemcsak a szemelgetésre csábító kritikafüzért szedte egybe. Hatalmas tudományos apparátust mozgósítva készítette el az életmű katalógusát. Kis esszében méri fel a Raffaellót ért hatásokat, párhuzamba állítva az idevágó életrajzi adatokkal. Tömör remeklésnek érzi az Olvasó a közel kétszáz műleírást. Tíz-húsz sorban tájékoztatni képes a témáról, a képek históriájáról, a műtörténészek ítéleteiről, kételyeiről. Analógiákat tár fel, vázlatokat mutat be, közli a döntő szót kimondó szakirodalom passzusait, a vitatott kérdésekben a legutolsó véleményt. A budapesti Nemesember arcképét például Piambó művének ítéli. A kötetet bevezető Michele Prisco találó Hawthorne idézettel közelít a Raffaelló-rejtélyhez. Ha van egyáltalán szó rejtélyről. Életének rövid íve ugyan a legendák páráján át hajlik, hálóját Vasari szövögette. Elsodró tényként könyvelhetjük el, hogy ő az aki elmosta a határt a „természeti és művészi szép” között. Vecchi szerint, a „választóvonal ezen hiányában rejlik titka, de művészi nagysága is”. Forrása — a felhasznált tapasztalatokon kívül — a szülőföld, az urbinói táj és a mindent átható magas szellemiség. Végezetül — csábításként — szólnunk kell az album képanyagáról. A 64 színes tábla pontos, minden apróságot híven visszaadó minőségben mutatja be a legjelentősebb műveket. Részletkivágásokkal segít a festmények lényegét, mesterségbeli kvalitásait felfedeznünk. Remek portrékban, bájos madonnákban, hatalmas freskókban gyönyörködhetünk. Mert a modern ember számára Raffaello elsősorban az időtlen szépséget tolmácsolja. Csodálatra késztet és felemel. A színeiben hű album nagy segítséget nyújt, hogtf megsejtsük a művészetben a tökéletességet. SALAMON NÁNDOR
