Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
A ^NÉPÚJSÁG 1985. február 16. ....... .. Sárpil isiek a falujukról Kora délután állok a település központjában, hallgatom a falura telepedő csendet. A havon megcsillan a napfény, csak néha bukkan fel egy-egy járókelő, valamelyik távoli házból takarmánydaráló hangját hallom, halk zümmögésként... Aztán a tanácskirendeltség felé indulok, hátha nyitva találom. • Gutái Istvánná gondnok az épület környékét rendezgeti. — Harminc éve, még fiatalasszonyként kerültem ide, hivatalsegédként alkalmaztak. (Akkor ez nagy szó volt.) Kirendeltségvezető helyettes is voltam később. A decsi tanácsházhoz 1969 óta tartozunk, engem a gyakorlatom és tapasztalataim miatt hagytak itt. Gutainé elmondja, hogy a községnek jelenleg 680 lakója van a szociális otthon 50 gondozottjával együtt. Majd így folytatja: — Szeretem a pilisi embereket. Igyekeztem a kedvükbe járni, ennyi idő alatt azt is megtanultam; kihez hogyan lehet szólni. — Sokan költöznek el a faluból ? — érdeklődöm. — Nem olyan sokan. Viszont az elnéptelenedett házak nem állnak üresen, a fiatalok megvásárolhatják őket, mindössze a vételár 10 százalékát kell egy összegben befizetni, a többi törleszthe- tő. Persze olyan emberek is vannak, akik innen semmi pénzért nem mennének el. Mint jómagam, aki itt öregedtem meg. Nem vágyom el innét. — A fiatalok? — Most alakult meg az ifjúsági klub, a fiatalok igénylik, hogy valaki, valami ösz- szefogja őket. Hétfőn és pénteken este tartanak összejövetelt itt a klubhelyiségben. * Néhány lépésnyire a kirendeltségtől a szociális otthon egyik épülete áll. Bent a tágas, világos, kellemesen meleg előtérben 5—6 idős ember üldögél. A 68 éves Szabó Pál magábaroskadtan ül a fal mellett, ujjai között cigaretta füstölög, csak szomorúnak tűnő tekintetével követi a körülötte lévők élénk beszélgetését. Kérdésemre' azért barátságosan válaszol. — Milyennek látom a falumat? — Elgondolkodik — ... Csöndes, nyugodt... A téesz is jól megy... az a helyzet, hogy társközség vagyunk, de azért fejlődünk, az egyik utcát most betonozták ... Van óvoda is a faluban ... ugyanakkor kevés ez az egy szem vegyesbolt. Sok mindent nem tudunk beszerezni, előfordult már, hogy cipőfűzőért, cipőkrémért vagy éppen svájcisapkáért kellett beutazni Szekszárdra ... Bizony sokan elköltöztek. De az öregek inkább ide húzódnak, mintsem a fiatalokat visszatartsák ... Szorgalmasak az itt élő emberek ..., a pilisi nép jóindulatú, baCsendes a faluközpont a délutáni órákban rátságos, nem veti meg az idegent. — Nagy változások nincsenek. Halnak meg fiatalok is, öregek is, mint mindenhol — teszi hozzá egy otthontárs. • Röviddel ezután újra a csípős, friss levegőn ballagok. Az utcán szembe jön velem két fiú. Dóczi Attila és Bujdosó Zoltán — mindketten 16 évesek —, a szekszárdi 505-ös számú Ipari Szakmunkásképző Intézet növendékei. — Sokan vagytok fiatalok a faluban? — Ha a 14—15 éven felettieket számoljuk — mondják — körülbelül 25—30-an lehetünk. — Milyen dolog Sárpilisen fiatalnak lenni? — Unalmas — értenek egyet. — Nyáron azért vannak nagy focimeccsek (kóla és sörmecssek), de ilyenkor! Most már mozi sincs, a klub ajtaja mindössze két este van nyitva, a falatozóban pedig csak inni és verekedni lehet. Ezenkívül a falatozó nyitva tartása is eléggé rapszódikus, de most állítólag azt tervezi a tulajdonos, hogy rendszeresen diszkót tart. Szórakozni, moziba Szekszárdra vagy Decsre megyünk, de' Szek- szárdról is túl korán eljön az utolsó busz. — Itt régebben — mutat Bujdosó Zoltán a nem messze lévő elgazosodott betontér felé — szabadtéri diszkó volt, és megrendezték a sárközi lakodalmat is. Látom az arcán, hogy jólesik felidéznie a korábbi éveket), s érzem hangjában a vágyat a kulturáltabb időtöltés iránt. Most ketten folytatják a felsorolást, hogy mi minden volt még. Többek között egy kuglipálya a mozinál, sőt egy saját beat- együttese is volt a falunak, de egyszer csak ők is abbahagyták a játékot. Bál sincs régóta. Azt is elmesélik, hogy négy-öt éve kértek a decsi tanácstól egy focipályához hálós kapukat. Nem kapták meg. — Iskolaidő alatt nem nagyon vagyunk itthon — mondják, és most először árulja el a hangjuk, hogy szájízük nem keserű. # A 74 éves Ács Mihály 1921 óta lakója Sárpilisnek. Felesége nyugodt pihenését zavartam meg, mégis kedvesen fogadnak. Sütemény), üdítő is kerül az asztalra... — Hát mit mondjak, ez egy haldokló község, és úgy nézem — mondja a férj. — Fiatal ebben a községben nem marad meg egy ideje. A népi együttes sincsen már meg, pedig az jól összehozta a falu apraját-nagyját. A tanácsunkat a decsivel egyesítették, az iskolások is Decsre járnak. A fiatal nálunk nemigen megy a termelőszövetkezetbe, elmegy az iparba (az apja is ezt tanácsolja neki), aztán nem itt ver fészet. A falu házainak kétharmadában idős emberpárok élnek. Sok az üres ház. A Liliom utcában is három. A felszabadulás után? Akkor intenzíven fejlődött a község, megépült mindenhol a betonjárda, még a vasúthoz vezető úton is. Hamar kiépítették a vízvezeték-hálózatot ... A fejlődés nagyon szépen indult! A kulturális- és sportélet is virágzott egészen a 70-es évek elejéig. Szép közösségi életünk volt. Ami kis kultúra most van, az az, hogy bekapcsolom a televíziót és a rádiót ... Átrendeződtek az emberi kapcsolatok. Nézetem szerint elnéptelenedik ez a község... Az állomáson már jegykiadás sincs, a helyiséget egyesek illemhelynek használják, az ablakokat kiverték ... Most ugyan a hótakaró elfedi, de szemetesek az árkok, még a templom elé is ürítettek szemetet... ÍJem tudom mivel lehetne felrázni ezt a települést... Gergely János nyugdíjas termelőszövetkezeti tag szerint a falu visszafelé fejlődik. — Az iskola „elköltözése” után indult meg az elvándorlás. Előtte igen nagy hírű kisközség volt ez. Mesél a dalárdáról, melyben remekül összeforrt a közösség, oda mindenki szeretett járni. Sajnálnivaló, hogy se népi együttes, se dalárda. — Mostohagyerekek vagyunk, lassan kihal Sárpilis — szólal meg a feleség. — Az újévi istentiszteleten hallottam, hogy 1984-ben 17- en haltak meg, s csak négy gyerek született — folytatja Gergely János. — Kevés a házasságkötés is. Én nemigen hiányoztam a régebbi lakodalmakból mint vőfély, a feleségem pedig főzni járt. — A fiatalok ugye, amíg a szülők élnek, visszajárnak a faluba. Felpakolják az élelmiszert, a finom hazait. De ha elszakadnak is az őket ide kötő gyökerek, valamikor csak eszükbe jut, hogy hon- nét származtak el; talán visz- szavágynak. Én bízom benne, hogy visszatérnek. A múlt évben 3 szekszárdi család vett itt házat, most innen járnak a városba dolgozni. De Gergelyék közelebbi példával is szolgálhatnak. Lányuk, Éva — bár Szekszár- don, a megyei könyvtárban dolgozik — semmiképpen nem hagyná el a falut. A házat úgy alakították át, hogy fiatalok és idősek is kényelmesen megférjenek benne egymás mellett. e „ B áni kilencéves volt, nagy fejű, és imádta az édesanyját. Kilencéves volt, mint a csodákat hívő em___berek mindig. Apja az istenek honába disszidált, a honnan nincs visszatérés — hát anyjáért rajongott helyette is, és arról ábrándozott, hogy megmentheti egyszer. Képzeletében hol lángra lobbant a ház, hogy ő élete kockáztatásával ölben hozza ki édesanyját, hol banditák törtek a városra, akiket egyedül kellett visszavernie. De hiába edzette indiánregényeken a szívét, hiába ajzotta pattanásig az íját, apja elfeledett, érthetetlen Naplóját olvasgatva újra és újra vacogó kisfiúvá vált. „Apa mindig szomorú volt?” „Nem, kisfiam, nem.” „De amit ír, nagyon szomorú.” ;,Honnan tudod?” Nálam van a Naplója.” „Neked még nem szabadna azt elolvasnod.” „Miért volt szomorú?” „Tudod, néha elkeseredett.” „Néha mindenki elkeseredik; igaz?” „Igen, kifiam.” „Miért ír mindig a Csuka-tóról ?” „Ott ismerkedett meg velem.” ... nem tudom, mi szívta ki a türelmet abból a nap- sütés-nevetésű lányból, aki a feleségem... a Tó egykori ezüstje, ami szerte tükrözte jókedvét, ólomszínűvé vált, mozdulatlanná ... az iszap a partra csap, és én már nem találok vissza a szavaink forrásához... és én már nem tudok megtisztulni az emlékekben, újjáteremtve ezzel a jelent ... Dani aznap is rettenthetetlen hős volt; amikor a szirénázó mentőautó megérkezett: az orvosok azonban már csak egy tehetetlen kisfiút láttak az anyja mellett térdelni. Gyors, pattogó szavak repkedtek, amilyenekkel Dani szokta megfélemlíteni az ellenségeit — de most hiába könyör- gött, hiába kiabált a rettenthetetlen hős, egyedül maradt az üres lakásban. Hogy elűzze félelmét, föl-alá járkált, ahogy apjától látta, aztán, ahogy apjától látta, ágyba bújt. .. .Talán azt szerette volna, ha hozzásúlyosodom... ha rám is rámrakódnak a hétköznapok, és lehúzzák a karomat), mint a teli bevásárlószatyrok... félek, hogy mert a fiam engem formáz, gyűlölete ellene is fordul... rá is kiterjeszti, mintha fekete szárnya nőtt volna... a keserűség földrevert varjúja gubbaszt már régóta a szemében ... „Mi az a Csuka-tó, anya?” „Egy régi bányató, kisfiam.” „Messze van?” /,Messze." „Ti miért jártatok oda?” „Talán hogy a bátorságunkat bizonyítsuk.” „Egyszer el kell oda mennem, anya.” „A Csuka-tó hideg és mély, kisfiam.” j,Apa azt írja, ezüstből van.” „A Csuka-tó hideg és mély, fiam.” Sokáig vergődött, míg el tudott aludni végre, össze- összekoccant a foga, de maga sem tudta, a hidegtől-e vagy az üres gyógyszeresfioláktól. Moccanni sem mert, úgy érezte, valaki áll mögötte, s ha megmozdul, azzal elárulja magát. Apró kupacba hordta össze az álom, s a Napló a Csuka-tó vízében lebegett... furcsa, különös * álmom volt a Tóról... ijesztő, sötét alagút az erdei ösvény ... két kisfiú tapossa a havat... vacognak mindketten, de letagadják maguk előtt is, úgy nógatják egymást... amikor végre a tiltott tóhoz érnek, csalódottan látják, hogy befagyott a víz ... — Pedig azt hittem, megleshetjük — pityeredett el az egyik. — Apu biztosan megver otthon. Csuka-lö — Te mondtad, hogy jöjjünk! — kiáltotta dühösen a másik. — Te mondtad, hogy alkonyatkor látni lehet a Csuka-királyt! ... megrándultam álmomban, szerettem volna fölébredni ... szerettem volna, ha nem folytatódik többé semmi... Megrándul álmában, szeretne fölébredni. Szeretné, ha nem folytatódna többé semmi. Megrándul, de az álom örvénye beszippantja, hiába kapálózik erőtlen mozdulatokkal, hiába üt ki verejték a haja tövén. .. .stég ... korhadt, megrepedt deszkák, vízbe csúszott palló... először Dani, aztán a másik merészkedik rá ... jég ... sikoly, a fiam megcsúszik... a másik futása ... eszeveszett, félőrült futása ... ujjak... fogást kereső ujjak... látom, és nem tudok segíteni... a zokogás, amikor végül partot ér... a húsba maró hideg, az alkony ... az ijedtség, az úszni nem tudás.... a menekülés, keresztül az erdőn .. s a zokogás otthon, a zokogás ... „Voltam a Csuka-tón, anya.” „Tudom, kisfiam.” „Tudtad, hogy elmegyek, ugye?” „Igen, kisfiam.” „Azért, mert ott ismerkedtetek meg.” „Meg azért, mert nem engedtelek.” ,;Majdnem meghaltam, anya!” „Miért fordulsz el?! Majdnem meghaltam!” Most, most végre fölébredt. Fázik, de csurom víz a teste. Fél, de érzi, hogy előbb-utóbb el kell mennie a Tóhoz. Felöltözik, az iskolatáska húzza a kezét. Két órával a tanítás kezdete előtt már bent ül az osztályban. „Mi baj, anya?” „Tudod. Néha mindenki elkeseredik.” „Én megvédlek bárki ellen!” „Jól van, kisfiam.” „De ha nem mondod meg, mi baj, nem tudok segíteni.” „Nincs semmi baj, fiam.” „Te nem szeretsz engem, anya? Mért nem szeretsz te engem?!” ... ki az, aki még adni tud... mindegy, mit, csak ingyen; mert még vagy már nem megvásárolható... talán a költők?... a költők koporsóból beszélnek mindig... a szerelem koporsójából, a barátság koporsójából... ha fel- ujjonganak, az is csak olyan, mintha fekete ruhában örülne valaki... jaj, ha elmegyek, levetett gönceimet rá ne adjá a fiamra A portás nem engedte be. — Ma nincs látogatás — mondta kimérten —, kisgyermekek meg, pláne felügyelet nélkül, amúgyse mehetnek be. — Tudja mi maga? kiabálta a kisfiú csak él ne sírja magát. — Egy hülye hólyag! Hülye hólyag! Hülye hólyag! „Sokan haltak meg a Csuka-tóban, anya?” „Sokan, kisfiam.” „Ti ,is?” „Apád igen. És lehet, hogy én is. Igen, lehet.” ),De én nem!” „Hál istennek, te nem,” „Mert erős vagyok és bátor, igaz, anya?” „Igaz, de azért ne menj el oda.” Talált egy rést a kerítésen, bedobta az iskolatáskáját, utánamászoth — Anyukámat keresem — szólította meg az egyik nővért. — Pogány Dánielné. Sok gyógyszert vett be tegnap. Véletlenül. A nővér rámosolygott, megsímogatta a fejét. — Gyere — fogta kézen a kisfiút. Az öröm. A szégyen. „Hogy kerülsz ide?” „Bemásztam. („Ne haragudj rám, fiam.” „Nem haragszom, anya.” „Hívd el a nagymamát.” „Jó, elhívom.” ;,Mi ez rajtad?” Apa orkánja.” „De hiszen borzasztó nagy!” „Nem baj. Legalább jó kényelmes.” „Na gyere, feltűröm az ujját.” „Jobban vagy, anya? ;,Jobban. És most eredj haza.” „Anya! Tudod, hogy én bárki ellen megvédelek! Ugye, ugye tudod?!” „Tudom, Dani. Na eredj, eredj.” ... talán félnem kéne a Csuka-tótól... talán nevetséges, hogy mi mindent jelent nekem az a tó... jobb lett volna, ha megismerem a tengert... talán akkor nem nőne ekkorára éjjelente a tó... talán megtalálom még a partján azt a régi-régi lányt... hiszen én jól tudok úszni... nagyon jól... „Te tudsz úszni, anya?” „Nem tudom. Valamikor tudtam.” ;,Mért csináltad ezt? Azt mondták, meg akartál halni,” „Mondtam, hogy ne haragudj.” „Mikor jössz haza, anya?” „Nem tudom. Na eredj, menjél, és hívd el a mamát.” De Dani nem hazafelé indult. Most, sikerülnie kell, gondolta; s megszaporázta a lépteit. .. .ijesztő, sötét alagút az erdei ösvény... A pilisi faluvég Acs Mihály
