Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
1985. február 2. U NÉPÚJSÁG Foglalkozása: vadász Megvallom, gondban voltam, miután fenti címet említettem Farkas Dénesnek, a fácánkerti Vadvédelmi Állomás fővadászának. A gondot a válasza okozta, ugyanis elmondta, hogy munkakönyvé és személyi igazolványa szerint fővadász, de úgy érzi, a munkája során nem ezt tölti be, hanem ezt is szolgálja. Szavainak hitelt adva rámutat az asztalán készülő statisztikára, mondván, ez is a munkaköréhez tartozik, de szorosan véve ez nem jelent vadászatot. Legfeljebb annyi köze van .hozzá, hogy a statisztika számadatait ő is szaporította. önként adódik a kérdés: — Mit jelent akkor a vadászat? — Azt az élményszerzési lehetőséget, ami előtte van — feleli a fővadász. — Az ember kimegy, gyönyörködik a természetben, keresi azt, ami ősi, ösztönszerű, belsőből ered. Hogy melyek ezek? A vad megismerése, elbírálása, megnézése, gyönyörködés az állatokban, végül pedig a legfontosabb az elejtése, az eredmény. Végigvesszük röviden az emberiség történetét, benne a vadászat szerepét, jelentőségét. Két dolgot szembeállítok: táplálékszerzés, illetve divat. Farkas Dénes miután példák sokaságával megcáfol, ennyit mond: — Nem sikk a vadászat. A közvéleményben vannak ellene hangok, de az az igazság, hogy a vadászok még Magyarországon nem pusztítottak ki vadfajt. Ezek a megjegyzések sokunk önérzetét sértik. Ma más ha valaki hivatásként vagy szórakozásból űzi, nem biztos, hogy a közvélemény úgy tekinti, mint ötven évvel ezelőtt. Az emberek ítélőképességében valami megsérült. Gondolok itt arra, hogy „a gonosz vadászok a nyuszikát lelövik.” A vadászok nem ölnek, nem pusztítanak fölöslegesen, a védett állatok száma nem miattuk csökken. Szólnak még a — foglalkozást, szórakozást — körülvevő egykori nimbuszról, arról, hogy mint mindenütt „itt is voltak szabálysértők, akiket megbüntettek” és végül arról is, hogy a többség fegyelmezett, vadat akar tartani és igyekszik az állatvilágot gyarapítani. A megítélés okait kutatva megtudom, „Ügy érzem, egy kicsit mesterségesen tették, nem a véletlen hozta”. Egy kicsit hozzájárultak mindehhez a vadászok is,- mivel egyes vadfajt „túltenyésztettek”. A szarvas, a vaddisznó jelentős károkat okoz a mezőgazdaságnak, és ebben hibásak a vadászok is. Farkas Dénes objektív tényezőként megemlíti, hogy a jelenlegi mező- gazdasági viszonyok között olyan élőhelyet talál a vad, ahonnan nem lehet elűzni. Természetesen, a kedvező helyen el is szaporodik, és ha kímélik, rohamosan gyarapszik. Példaként megemlíti, hogy egy ezer hektáros kukoricatáblából lehetetlen kiűzni a vaddisznócsordát. o Témát váltunk, azt tudakolnám, hogyan lesz valakiből fővadász. Farkas Dénes miután szerette é? értette a természetet és a természettudományt, a biológiát és az állatokat, úgy határozott, hogy érettségi után a „soproni erdészetibe” megy. Ez nem sikerült, így a volt tanára, Imre László bíztatására megpróbálkozott a kertészeti főiskolával, ahol a tanulmányai befejeztével mezőgazdasági mérnök diplomát szerzett. Hat évig dolgozott a „szakmába", aztán amikor a MAVOSZ-nál minden megyében beállítottak egy főva- dászfl, akkor megpályázta az állást, és 1968-tól 1972-ig azt a funkciót töltötte be. Áthelyezéssel került Fácánkertbe, ahol számos munka mellett azzal is foglalkozik, hogy a nagyüzemi növényvédőszeres kezelések milyen káros hatást váltanak ki az apróvadakban, illetve azokat a lehetőségeket keresik munkatársaival, amelyek az állomány fennmaradását, szaporodását biztosítják. Főként apróvaddal — nyúl, fácán, újabban az őzzel is —, azok viselkedésével, táplálkozásával!, szaporodásával foglalkoznak. Ezenkívül tudományos cikkeket ír a Nimródba és külföldi lapokban is publikál. Az éves tapasztalatait — az állomás többi dolgozójával együtt — megjelentetik. Jelenleg a MÉM-nek dolgozik egy diasorozat összeállításán, ami A kártékony vadfajok apasztá- sának technológiája címet viseli. o Most Farkas Dénes tereli más mederbe a beszélgetést, kicsit visszakanyarodik a címhez. — Foglalkozás ? ... Húsz éve vadászmester vagyok a tengelici vadásztársaságnál. Ez már egy kicsit foglalkozás. Húsz év alatti ha valaki nem is akarja, de annyi munkát végez, hogy az már foglalkozásnak számít, mert ha azt akarjuk, hogy vadászhassunk, akkor tenyészteni kell a vadat. Meg kell teremteni a feltételeket — szaporodás, táplálék —, a vadállomány és a szórakozás biztosításához rengeteg munka kell. Mi másról beszélgetnénk ezután, ha nem az „állományról”. A fővadász szerint megyénkben 30—50 százalékkal csökkent az őzek számai, de „határozottan jön föl a nyúl”. Ez annál is inkább örvendetes, mert — a dúvad miatt — rossz volt a szaporulat. A tengelici állomány 30, a dunakömlődi 50 százaléka fiatal. Hogy ezt hogyan lehet megtudni, arra Farkas Dénes érdekes tényt közöl: — A nyúl szemlencsesúlyából meglehet állapítani, hogy mennyi idős az állat. Aztán elmondja azt is, hogy rengeteg a védett egerészölyv, a héja, és nagy kárt tesznek, mert nemcsak a nyulat, a fácánt pusztítják, hanem a védett állatokat is. — Az egyensúlyt ma már az embereknek kell fenntartani — állapítja meg. A „csúcsragadozó” a róka. Ilyen magas létszám, mint az idén van,, nem volt az utóbbi tíz évben. Farkas Dénes legkedvencebb vada a róka, éppen a téli vadászata miatt. Ez ugyanis párosul azzal, hogy ekkor legszebb kint a havas táj, a csendet, a nyugalmat nem veri fel traktorok zaja. Ilyenkor a fővadász is, miután ki gyönyörködte magát a természetben, felül néha a magaslesre, aztán él a „gyönyörű és változatos cserké- jSzési lehetőséggel”. * Az eddigiekből sok minden kiderül, de most hadd hozzak még egy példát befejezésül. A fővadász mindig tartott valamilyen állatot — varjút, őzeK, vaddisznót — otthon. Most is van két róka, egy nyest és egy olyan szelíd borz, hogy még a szobába is be meri vinni. Ehhez pedig nemcsak a vadásznak kell szeretnie az állatokat, hanem a feleségének is. Farkaséknál ez így van. Ékes László Fotó: Kapfinger András Farkas Dénes a volierben át teleltetett fácánok mellett Tömítés Emberkét szombaton reggel nagy csapás érte. Amint kivánszorgott a fürdőszobába, hogy hozzákezdjen a mindennapi félálom- beli borotválkozáshoz, majdnem fölébredt a látványtól. A csaptelepből vékony sugárban spriccelt a víz. Leküldte hát a feleségét, hogy hívja ki a szerelőket. Az asszony fél óra múlva tért vissza fülén a telefonkagyló nyomával. — Nem jönnek ki — mondta mélabúsan —, mindenki géemkában dolgozik, csak az ügyeletes maradt ott, hogy elküldje a megrendelőket. Azt mondta, csavarjuk be ronggyal, vagy zárjuk el alul a csapot. — Okos szerelő... — zsörtölődött Emberke. — Tudhatná, hogy a lakótelepi házakban csak a pincében van csap. Ha azt elzárom, mindenki víz nélkül marad. Eridj asszony, lakik a szomszéd utcában egy maszek, hívd föl öt! A maszek negyed óra múlva megérkezett. Nem kérdezett semmit. Kipakolta a szerszámait, majd tíz perc múlva így szólt az asszonyhoz: —■ Keziccsókolom, tessék kipróbálni! A csap jobb volt, mint új korában. A mester szerényen mosolygott, aztán számolt. „Elzárás 10, kinyitás 10, tömítés 5, szerelés 20, adó 80, összesen 180 forintot kapok keziccsókolom ...” — Látja, uram, ez a filléres tömítés okozta a galibát — dobta Emberke lába elé a kiszuperált gumidarabot. Lehet, hogy a jövő héten a konyhai csapja fog elrom- lani. Jobb, ha beszerez belőle néhányat. És Emberke megfogadta a jó tanácsot. Hétfőn végigjárta a műszaki áruházakat. Felmutatta a tömítését, az eladó pedig mosolyogva megcsóválta a fejét. „Ez nekünk nem üzlet, uram. Vegyen új, import csaptelepet 1800-ért. Azt még be is csomagoljuk! De Emberkét kemény fából faragták, nem adta föl ilyen könnyen. A különleges tudakozóban megtudta, hogy van a városban egy bolt, ahol tömítéseket árulnak. (Legalább is a telefonkönyv összeállítása idején még volt.) Odament. Az ajtót zárva találta. Rajta a tábla: „Elnézést, leltározunk.” Alatta idegesen dülöngélő, kusza betűkkel: „az idén már tizedszer.” Egy másik, piros irónnal írott megjegyzés szexuális örömöket kívánt az illetékeseknek a sanghaji nagynénikéjükkel. Volt még egy kis hely, így hát ő is odaírta a véleményét: „egyetértek az előttem szólóval!!!” Elment egy szerelvényboltba, ahol két évvel ezelőtt a felesége barátnője már vett valamiféle tömítést. A pult mögött támaszkodó fitalembernek megmutatta a markában szorongatott kincsét. — Hát... nem is tudom ... Megnézhetném a raktárban ... esetleg ... — Hát akkor nézze meg! ...Legyen szíves! ... — No igen, de nem hagyhatom magára a boltot...! — A Lajos küldte? — kérdezte valaki a raktárból. — Nem, a feleségem. — Szóval nem a Lajos? Sajnos így csak azt tanácsolhatom, uram, hogy szerezzen egy darab gumit, és vágjon belőle tömítést a felesége körömollójával. — Vagy szerelje ki egy másik csapból! — kontrázott rá a másik eladó hamiskásan kacsintva. — A maguk gyárában nincs csap? Ekkor érezte először, hogy valaki beköltözött a testébe, és apró tömítéseket rak az ereibe. Amikor egyik barátja tanácsára ki- buszozott Soroksárra, és a maszek spéci autóbolt ajtaján meglátta a táblát: „Szabadság miatt zárva”, elkezdtek zsongani a méhek a fejében. Később a trafikokba, sőt a butikokba is betért elnyűtt tömítését mutogatva. Végül egy zöldségeskofa félreértette a mutogatását a Rákóczi téri piacon, és úgy fejbe vágta a kosarával, hogy menten összeesett. A helyszínre érkező rendőrök hívták ki a mentőket. A kórházban egy csinos, fiatal doktornő volt éppen az ügyeletes. Bármit kérdezett tőle, Emberke egyre csak a tenyerén lapuló tömítést mutogatta, és halkan motyogott maga elé: „Ilyet adjatok nekem! Ilyet adjatok nekem!” — Te jóságos isten, ez szexmániás!!! — ugrott föl a doktornő, és legtávolabbi gumiszobába vitette. Még arról is megfeledkezett izgalmában, hogy átöltöztesse az ápolókkal. Másnap, amikor beengedték hozzá sír- dogáló feleségét, sugárzó arccal ölelte át az asszonyt. — Ne búsulj, Mariskám! Idenézz, micsoda tömítéseket vágtam a gumiszoba falából! Most már nem fog spriccelni a csapunk! T. Ágoston László Havas intermezzo... A november végi csípős szél úgy viselkedett, mint a jó szándékú, de ügyetlen kamasz. Tisztára söpörte a város utcáinak közepét, de a járda szegélye mellett fölgyülemlett az avar, a csatornák felé eldobott papírzacskók, buszjegyek, gallyak pörögtek. A felhők ezzel nem törődtek. Rendíthetetlen méltósággal hömpölyögtek az előfutár nyomában, feketén, kövéren, melegei puhát, megnyugvást ígérve a tájnak. — Anyu! — mondta Kis- ákos, akinek könnyet csalt a hideg a szemébe. — Apa azt mondta, nemsokára esni fog a hó. Milyen a hó? Kellett egy pár pillanat, míg tudatához eljutottak a szavak. Kikerültek egy téglarakást, mely egy újonnan építendő ház telke előtt várakozott, s közben az asszony rádöbbent, a hároméves gyerek még nem látott havat. — Fehér — válaszolta halkan, és megszorította a vörös kis kezet. — Ne felejts el köszönni az óvónéninek! Még saroknyit kellett menniük a girbe-gurba utcában ülő, hunyorgó házak között. A kapu előtt nagy, lompos barna kutya ült, farkát csóválta a hosszú fekete kabátos, és az apró, kék dzsekis alak láttán. Hogy belépni látta őkeli, szolgálatkészen vakkantott. Kisákos remekelt. A hangos csókolomon kívül barátságosan mosolygott is, és szó nélkül tűrte, hogy egy fehér köpenyes fiatal lány levetkőztesse, és elvezesse a többihez. Az asszony az irodába ment. — Már szóltak magukról — biccentett a vezetőnő. — Hát igen, van hely nálunk. De mielőtt döntenénk, kérem, legyen egészen őszinte hozzám... A gyerek érdekében. Egy óra múlva végeztek. Kisákos boldogan öltözködött, mert itt is az esernyő lett a jele, és mert egy copfos fekete szemű kislány mellé ültették, a neve Pocak. — Zöld óvoda, zöld óvoda — énekelgetett, míg a főtér felé igyekeztek. — Majd örülni fog Renátakinga. Anya, ma is hozzájuk megyek? Anyja fejrázására elgondolkodott. — Apu azt mondta; ők lesznek a testvéreim. Amikor nem voltál idehaza, akkor mindig velük aludhattam. Anna fáradtan törülgette bepárásodott szemüvegét, amikor beléptek a cukrászdába. — Egy rétest! — rendelt idegesen. — Egyél Ákos, még messze van az ebéd. Kisákos szörpöt is kért, aztán kétszer körbeszaladt a székek és az asztalok között. Az unatkozó presszósnő meg- slmogatta az arcát: — Micsoda gyönyörű pulóvered van! — Norvégiából hozta anyu — pörgette az er-eket a kisfiú lelkesen. Ujján hármat mutatott: — Ennyi hónapig volt, és teli szájjal fordult ki a lengő üvegajtón. Délelőtt még a tanácsra kellett menniük. Ablakok, pecsétek, füst, és síró, veszekedő nők. Annát hogy megpillantotta az adminisztrátor, soron kívül behívta. — Dögölj meg, én hetet tudtam volna a karomon hozni — sipított utánuk egy cigányasszony, aztán becsukódott a párnázott ajtó. A tanácselnök ráért számukra. — Mi nagyra becsüljük a munkásságát, hölgyem: De hát... — Kávét kért, s míg behozták, zavartan pislogott. — Nem tudom, hallott-e róla . .. Szabóné . . . hm .. . hm. .. szóval Szabóné három szobásra akar cserélni a ... megnövekedett létszám miatt... Önök, a férje és ön, mind a ketten nagy kvalitá- súak ..., mi ezt tudjuk ..., de két új lakás is, ez ugye, mi olyan kis város vagyunk . .. Kisákos az ablakhoz tapadt. Megeredt a hó. A fiúcskát nehéz volt kivonszolni a sötét lépcsőházba. — Ma megyünk szánkózni. Apu megígérte elvisz az ikrekkel és Erika nénivel. Anya; ugye te is jössz? Ugye mindnyájan megyünk? — mulatságosan bólogatott a fejével, ahogy kérdezte: — Ugye együtt? Ahogy kiléptek a hatalmas épületből, egy percre megálltak. Az asszony bizonytalankodott, hogy haza indulja- 'nak-e meleget enni, vagy belépjenek a legközelebbi falatozóba. Kisákos az ölébe ké- rezkedett álmosan: — Apa azt mondta, te hoztad a hót Norvégiából... Nagy pelyhekben esett. A téren a fenyők kihúzták magukat Az áruházból kilépők megtorpantak, felfrissülve szívták be a nedvesedő illatokat. Két nyakigcsizmás si- kítozva kapkodta a pihéket, rázták egyre gyorsabban a lecsüngő gallyakat. A templom órája háromnegyedet ütött Hirtelen kicsapódott a szemközti tejivó ajtaja, s egy szutykos kéményseprő vágtázott ki hátán egy kacagó, fehér köpenyes, fityulás eladóval. Most megfürdetem, Klára néném, máskor úgy csúfo- lódjott! A téren álló emberek a térdüket csapkodták nevettük- ben, aztán meglepődve fordultak a toporzékoló gyerek felé, aki hirtelen a földre vetette magát, és hisztériásán sikoltozott: — Anya, nem kell ez a hideg hó. küldd vissza Norvégiába. Legyen úgy, mint nyáron volt! Minden legyen úgy! Anya, nem akarom ezt a hót. Németi Zsuzsa