Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-15 / 11. szám
A ^RfEPÜJSÄG 1985. január 15. Moziban Utaztunk, de hova és miért? Az ember gyakran sopánkodik imigyen: „Bárcsak azt az egy órát kihagytam volna az életemből.”. Most úgy vagyok a dologgal, hogy két és negyed órát szeretnék semmisnek tudni. Azt a két és negyed órát, amennyit Az egyiptomi utas című francia film rabolt el életemből, fölöslegesen. Persze, erre csak a film nézése közben jöttem rá. Előre mégcsak tippjeim sem lehettek. Illetve ellenkező előjellel. Ugyanis a plakáton felüntették, hogy krimi. Kriminéző nemzet vagyunk, hát megnézhetünk belőle egy jót, azaz jónak ígérkezőt. Ugyanis a film Georges Simenon A bérlő című regénye nyomán készült, rendezője Pierre Granier-Deferre, a főszereplők pedig: Simone Signorét és Philippe Noiret. Tehát a felsorolt nevek igencsak jót ígérnek. Ezzel szemben mit lát a néző, a meglehetősen kisszámú néző? (A kis szám a második és a harmadik játszási napra jellemző leginkább, hiszen a filmekről alkotott vélemények szájról szájra is terjednek, s csöppet sem kis sebességgel.) Tehát a néző egy igen vontatott, szinte műfaj nélküli filmet lát. Mert, hogy nem krimi, az bizonyos, nem is társadalmi dráma, de nem is lélektani. Vígjáték meg pláne nem, de- tektívfilm mégúgyse. Semmi vagy minden, mármint igencsak vegyes* méghozzá öncélú és érthetetlen keverésben. Pedig Philippe Sarde zenéje krimihez illően készült néhol, ugyanis zenei effektusokat alkalmaz pár heRitkán sajnálom, hogy a rádió nem képes az elmondottakat képben is megjeleníteni azoknak), akik mellette vagy előtte ülnek. Az elmúlt hét első napjának kora délutánján sajnáltam. Ezen a napon délután háromkor sugározta a Kossuth- adó az ellenpontok sorozat soros darabját, a Kosa Judit szerkesztette-rendezte riportmontázst, amely a következő címet viselte: Disznók komfortban — Emberek ólban. Kósa Judit riportjának — szerintem — a legnagyobb érdeme, hogy társadalmunk kategóriái szerint lumpen elemeknek tartott, egyébként napi hetven forintért plusz lyütt, hogy a néző idegei kezdenek felborzolódni — persze fölöslegesen, mert az izgalom mindig elmarad. Miről is szól ez az időt rabló „vegyes felvágott”? Edouard Binet nagy csalódá. sa után hazatér Európába Egyiptomból. Az úton megismerkedik egy szép fiatal lánnyal, akit bemutat régi ismerősének, a dúsgazdag arab kereskedőnek. Igaz, Edouard és a lány útjai elválnak, noha egyikük sem közömbös a másiknak. Így érthető, hogy a férfi a táncosnő után ered, s meg is leli egy elegáns brüsszeli hotelben, ahol az gazdag barátjával él együtt. De a gazdag barátot Edouard meggyilkolja — pénzét elveszi. A lány tud a gyilkosságról, így ág- rólszakadt barátját bekvárté- lyozza édesanyja vidéki panételért és napi fél liter borért, egy sertés- és tehénhadsereget tartó testvérpárnál dolgozó emberek életkorúi, ményeit képes volt szavakkal úgy bemutatni, hogy a történetet hallgatva a hallgató csak nagyhehezen szánta volna rá magát, hogy képben is lássa, amit kell. A történet szomorú. Az egyéni sors kilátástalanságát kihasználva dolgoztatnak öttíz — nem volt megtudható a riportból! — embert egy olyan telepen, ahol az „eltartottak” nagyobb kényelemben és tisztességben élnek, mint gondozóik. A riport készítője elég időt, energiát szánt a történet kiziójába. A férfi ott él, éldegél — kellemesen; nyugodtan. Mindenki kedveli az Egyiptomot járt jó svádájú férfit — a film pedig emlé. kei nyomán szép tájakat, érdekes népszokásokat mutat a nézőnek. De csöppet sem annyit, amennyire vágynának. (Ha magyar filmről lenne szó, bizony meggyanúsítanám az alkotót, hogy burkolt reklámfilmet készítettek valamelyik utazási irodának.) Végül szorul a hurok, előbb a kis panzió lakói, majd a rendőrség is rájön a gyilkos kilétére, s végre-valahára — nyilván izgalommentesen — elfogják Edouardot. Tehát a film „jóvoltából” a közönség is utazhatott ide, oda, amoda, de hogy miért, arról a mai napig sincs fogalmam. bontására, mert folyamatában akarta továbbadni) hogy mi vezette rá a hat és fél ezer forint nyugdíjat élvező egyik gazdát arra, hogy ilyen munka- és életkörülmények közé kényszerítse a be nem jelentett munkásait. No, és ott volt a KÖJÁL-ellenőr is, aki a helyszínen tapasztaltak alapján intézkedett. Változtat-e a helyzeten a gazda, vagy sem? A címzett a változtatás mellett döntött. Ám a jószággondozók, ha Kósa Judit riportja nincs, továbbra is állati sorban él- nek-dolgoznak. Sokak szégyenére. szűcs Hangverseny Tiszta forrásból tiszta szívvel... Ezt a címet is kaphatta volna a Holló és Kozsok együttes műsora, melyet a megyei művelődési központ kistermében mutattak be a döntő többségében fiatalokból álló közönség előtt. Tiszta forrásból — mondom —, mert Kozsokék autentikus népzenét játszanak. Hollóék is főként a magyar és a szomszéd népek hagyományaiból merítik zenei anyagukat. És tiszta szívvel — említettem —, mert őszintén, sallangmentesen, közvetlen hangvétellel teszik ezt. Mindkét zenekar 1983. novemberében alakult, alig több, mint egyéves múltra tekint vissza és 3—3 tagú. Művészetük azonban a viszonylag rövid idő ellenére is érett, meggyőző, bizonyítja ezt négy rádiófelvételük is. — A Kozsok együttestől — mely ez év januárjától az Állami Népi Együttes kiszene- kara — erdélyi verbunkot, rábaközi összeállítást, székelyföldről származó táncdalt, Szatmár megyei és kalotaszegi gyűjtést hallottunk. Előadásukat alapos stílusismeret, tökéletes összhang, belső derű jellemezte. Érdekes színfoltot jelentett Szabó László tekerőlant-játéka, aki egy máriagyűdi koldusének és Nagy László- vers drámai erejű megjelenítésével szuggesztív hatású volt. A két együttes közös műsorát XX. századi magyar költők — Ady Endre, Kiss Benedek, Nagy László, Gazdag Erzsi — megzenésített költeményeiből és saját szerzeményű szövegekre írt dalokból állította össze. Felfigyeltünk a versek és zene mondanivalójának jó összhangjára. Stílusukat ők maguk „vox hungarica”-nak nevezték, megjegyezve, hogy más hasonló programú zenekarok ezt folknaH. vagy folk-bít- nek emlegetik. Dallamvezetésükön, ritmusképleteiken, hangszerelésükön helyenként jól felismerhetően érződött a balkáni, mediterrán népek zenéjének hatása. Magyaros stílusról lévén szó, ez esetenként túlzottnak is tűnt. A Holló és a Kozsok együttesekben két fiatal, ám ígéretes tehetségű zenekart ismerhettünk meg, akik külön- külön és együtt is jókedvűen, nemes szándéktól vezérelve, mesterségbeli tudással muzsikáltak és kellemes perceket szereztek. LEMLE ZOLTÁN V. Horváth Mária Rádió Jószággondozók állati sorban nházi esték Álarcosbál Az 1859-es római bemutató Verdi legnagyobb diadalainak egydíke volt, s azt is feljegyezték, hogy az előadás végén harmincszor szólították függöny elé a mestert. Az Álarcosbál valóban az egyilk csúcspontot jelenti Verdi művészetéiben, függetlenül attól, hogy még nagyon sok csúcspontot tarthatunk számon, s ma is minden operához műsorén tartja. Nálunk most a Szegedi Nemzeti Színház újította fel, s ne késsünk a dicsérettel, az elmúlt évtizedek legjobb magyar Álarcosbálját láthattuk. Az előadás rendezőije és dirigense Qberfrank Géza — a szekszárdi előadást is ő vezényelte — nem törekedett airra, hogy modernizálja a remekművet, megmaradt a hagyományos keretek között, ami felfogásában új, elsősorban a zenei formálásra vonatkozik, s tévedhetetlen invencióval emeli ki a drámai pontokat. Itt nem beszélhetünk a sízó hagyományos értelmében drámai cselekményről, mert az Álarcosbál egy állapot rajza, szituációdráma, melyben visszatérő konoksággal hangzik fel a két összeesküvő, Sámuel és Tom (Kenessey Gábor és Szakóly Péter) komor fenyegetése, akik csak az alkalmas percre várnak, hogy lesújthassanak a kormányzóra. Az első jelenetben háromszor tér vissza a fenyegető motívum, hogy a zárókép nagyszabású együttesében, amit Oscar apród szellemes allegro áriája vezet be, a különböző szándékokat és reményeket fogja egységbe a zene. Hasonlónak vagyunk tanúi aiz Ulrika-jelenét — ami a kelleténél sejtelmesebb — végén, vagy a harmadik felvonás nagyszabású kvintettjében, épp úgy, mint a fináléban. Az előadás minden részletében gondosan kidolgozott, Oberfrank Géza figyelmét árnyalati finomságok sem kerülik el, énekesei pedig hálásan követik szándékát. Misura Zsuzsáról, Juhász Józsefről, Gortva Irénről, Terebessy Éváról csak felsőfokban lehet szólni, nagyon szépen énekel Gurbln János, Herczeg Ferenc, a már említett Kenessey Gábor és Sza- kály Péter, s ugyanez vonatkozik Andrejosi'k Istvánra is, de René szerepéhez még nagyon fiatal, bár az is igaz, hogy az eredeti szereposztásban Silvano matrózt énekli. Emlékezetesen szép színházi este volt, indokoltan nagy sikerrel. Egy megjégy-- zés mégis ide kívánkozik. Lehet, hogy szervezési fcérPécsi Ildikó önálló estjén Káló Flórián Egyedül című monodrámáját adta elő, melynek elhagyott, magára maradt asszonya öngyilkosságra készül, s előbb csak diszkrét utalásokkal, majd nyíltan is idézve Dómján Edit sorsát. A téma drámai, Káló Flórián pedig a körön belül állva — beszélt már erről nemegyszer — több lélektani motívumot tárhat fel, közelebb hozva Dómján Edit emlékét. A dráma azonban épp a lélektani elemekkel marad adós, a két asz- szony sorsvonala nem találkozik, az Egyedül elhagyott dés, nem tisztünk firtatni, viszont mégiscsak szomorú luxus ilyen európai rangú előadást körülbelül negyed ház előtt játszani. Minden operaelőadás ünnepi esemény, illenék élni vele. Főiskola működik Székszárdon, a zeneiskola növendékeinek, akik talán meg is töltenék a színházat, nélkülözhetetlen lenne egy-egy operaelőadás, az értő zenebarátok száma sem csékély, s nyilván gazdasági szempontokat is lehetne emlegetni. felesége tétova telefonüzenetek között reménykedik, amit — sajnos, -már sokkal jobban megírt Cocteau —, s a feleslegesen hosszúra nyúlt monológban végül a figyelem is ellankad, egyszer csak azt vesszük észre, hogy valóban nézők vagyunk Csupán, mert nem tudunk bekapcsolódni a dráma áramkörébe, pedig itt igazán életről, halálról van szó. Az írói érzékenység hiányzik Káló Flórián darabjából, s ezen Pécsi Ildikó sem tud segítem, pedig igazán nagy színésznő. Csányi László Pécsi Ildikó estje Tévénapló Negatív lenyomat Hány olyan fiatal él hazánkban, aki a társadalom peremére szorult? Vannak, akik 10—15 ezret emlegetnek, mások szerint ennél is többen vannak, bár köz- megegyezés abban sincs, hogy ki a deviáns, csavargó, csöves. Közöttük is elég éles a társadalmi tagolódás, a Kulich Gyula tériek például megvetően szóltak a kőzetükén tanyázókról abban a filmben, amelyben három évvel ezelőtt, kellemes napsütésben beszéltek életükről. Mi történt azóta velük? Akkor nyár volt, amikor a filmet vetítették húszfokos hideg, s nyilván régen elkotródtak a Kulich Gyula térről, mert az ilyen időjárás nem kedvez a szabadtéri bölcselkedésnek. Salvador E. Luria Nobel-díjas genetikus magyarul is olvasható könyvében azt írja az ember kialakulásával kapcsolatban, „alighanem bevésődött elménkbe egy belső program, amely feltárja az optimizmus legbensőségesebb forrásait: a művészetet, az örömöt, a reményt, az ész hatalmába vetett bizalmat, az embertársak iránti felelősségtudatot és a büszkeséget, hogy részt vehetünk az emberi létnek a maga nemében páratlan kalandjában". Szép szavak, de — és a film utáni vitában ez is fölmerült — ez a belső program mihez képest jelenti az optimizmus legbensőségesebb forrásait? A film mindenképpen szánalmas szereplői ugyanis folyton „a” I boldogságról beszéltek, „a" szabadságról, sőt misztikus hitről is, s azt akarták elhitetni, hogy mindezt komolyan is gondolják, még akkor is, ha érveik és félművelt fogalmaik legföljebb pillanatnyi állapotot igazoltak, nem pedig egy életprogramot. Mert az érvek mögött akaratlanul mentegetőzés is volt, sajnos, nagyon sematikus mentegetőzés. Mindegyik a családi élet rendezetlenségéről beszélt, ami vitathatatlanul átok egy serdülő számára, viszont nem jelenti azt, hogy elvált szülők gyermekének mindenképp el kell züllenie. A boldogság is bonyolult fogalom, jól tudjuk, erről egy másik beszélgetés szólt, példa-film nélkül, s az orvosbiológus, az agykutató, vagy a teológus egyaránt más oldalról közeledett a kérdéshez, s szavaikban a biológiai determináció épp úgy hangsúlyt kapott, mint az akaratszabdság, aminél ismét az a kérdés, hogy mire irányul. A Kulich Gyula tér csavargói szabad akaratukból, sőt, józan társadalmi normákkal szembeszegülve választották ezt a riasztó életformát, amiben a szabadság elemei ugyan felismerhetők, csak ezzel a szabadsággal nem lehet mit kezdeni. A társadalomnak valamilyen normákra mégis csak szüksége van, minden valamihez képest jő, avagy rossz. A film végén a torzonborz költő felolvasta két versét, s őszintén remélhettük, hogy egy megkésett Villon szavát halljuk. A versek ebben, de csak ebben a környezetben talán hatnak is, de értéküket mégis csak az dönti el, hogy mit mondanak a költészethez, legalább a magyar költészethez képest. Nos, tulajdonképpen semmit, s ez mindenképp arra figyelmeztet, hogy a versnek vagy akár életformának mindig egy másikkal egybevetve kell megállnia a helyét. A Krisztus-szakállú vezér azt mondta, hogy ezt a csapatot könnyű lenne szétoszlatni, vagy akár szétverni, s itt feltehetően hatósági közbelépésre gondolt. Ilyenről nem tudunk, nem is volt rá szükség. A húszfokos hidegben nyilván elnéptelenedett a Kulich Gyula tér, a csavargók fedél alá kéredzkedtek, mert be kellett látniok, hogy vélt szabadságuk sok mindennel szemben tehetetlen, még az időjárással is hiába próbál dacolni. Cs. L. Huncut embörök Gondolom, több nézőben fölmerült a kérdés Szép Ilona műsora láttán, hogy ki is ő tulajdonképpen. A hivatásos előadóművészektől szokatlan hitelességgel tette, amit tett. Egy kalocsai parasztasszonynak pedig túlságosan tehetséges, hogy csak egy órára fedezze föl a televízió. A Huncut embörök című műsorban kalocsai asszonyok sorsáról is kaptunk rajzot. Élesen, csípősen, humorral fűszerezve, amúgy Szép Ilona módra. A különös ízt már a beköszöntő mondatokban érezhettük: „Én vagyok a Gyertyás Ilus. Mifelénk mindönkinek van csúfneve, kinek a mestörségirü, kinek a csúfságárú ... Gyugasz Csőre, hogy hogyan lőtt Gyugasz, azt má mög nem mondom, mer azé mifelénk is van szöméröm .. A kalocsai népviseletbe öltözött előadóművész pletykál- kodott, pörlekedett, közben pingálgatott. Nem volt egyedül. Kitűnő alkotótársakra talált a szerkesztőtől, koreográfustól kezdve, a közreműködő zene- és tánckaron át a rendezőig. A televíziós munkatársak mértékkel éltek a technika csábító lehetőségeivel. Szépen komponált, összeérlelt képet kaptunk, a táncos jelenetek és a mesélő portréjának montírozásával, amint a néhol balladisztikusan megkapó történetek átcsaptak a huncut embörök szellemes mondásaiba. decsi— Gyermekortopédia mindenkinek A pécsi körzeti stúdió műsoraként igen hasznos és érdekes előadást hallhattunk-láthattunk az elmúlt héten a vele született csípőficamról, illetve a helytelen testtartás és nevelési szokások következtében kialakulható deformitásokról. Megdöbbentő adatokat közölt a Pécsi Orvostudományi Egyetem ortopédiai osztályának vezetője az említett gyermekbetegségek gyakoriságáról. Pedig ezek, kis odafigyeléssel megelőzhetőek. Mindhárom esetben a megelőzés és gyógyítás lehetőségeit is bemutatták. Gyremkeink ötven százaléka szenved bokasüllyedésben (lúdtalpas), de a gerincferdülés is gyakoribb nálunk, mint más országokban. Bemutatták a műsorban az ideális cipőt is, de utaltak a mozgásközpontú életmódra, az iskolai testnevelés szerepére is, melyekre hangsúlyozottabban oda kell figyelni a gyermekek megnövekedett tanulóideje, a rengeteg padban töltött idő miatt. — sm —
