Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-07 / 4. szám

1985. január 7. /'tOLNa'A KÉPÚJSÁG 3 Iskola kóstolgató Már az ősember is... Csóka Tibor a Simontor- nyai Bőrgyár festékraktárá­ban dolgozik. Harmadéves tímártainuló és Mohácsról szegődött el ide a Sió-parti gyárba. Az nem újdonság — csak nekünk —, hogy Tibi rendesen dolgozik, ezért fi­zetést is kap. A fizetése — így mondja — most 2500 fo­rint. Ez nem összeegyeztethe­tetlen a tanulással. A tanu­lók első osztálytól kezdve az üzemben dolgoznak. Itt a ta­nultak és a gyakorlat — vagyis a nagybetűs ÉLET — egyezik. Persze, most nem erről van szó. Arról, hogy Csóka Tibor egy mohácsi szűcsmes­ternél döntötte el: ő bizony tímár lesz, ha bármi is tör- . ténik. Ennek a szűcsmesier örült a legjobban. Gondolta a szűcsmester: ha Tibor ki­tanulja a szakmát, akkor •lesz társa majd Mohácson. Lehet, hogy mindketten té­vedtek, mert ma a harma­dikos diák azt mondja, hogy ő bizony továbbtanul. Sze­retne technikus lenni és a Simontornyai Bőrgyárban dolgozni. Most megint elka­landoztunk a témától... A szakmáról van szó. Erre azt mondja Tibor, hogy sok mondanivalója nincs, hiszen már az ősember is megta­nulta a bőr kikészítését. Az­óta csak fejlődött a szakma, vannak jobbnál jobb vegy­szerek, de a nyersbőrből ma is úgy lesz cipő- vagy kon­fekcióbőr', mint évszázadok­kal ezelőtt. Csak kicsit bo­Vasárnapi Az ország több téglagyá­rában vasárnap is munkába álltak a szárítókban és a ke­mencéknél dolgozók, hogy idei feszített terveiket telje­síthessék, s javítsák a lakás­építések anyagellátását. A hétköznapokhoz hasonló­an, vasárnap is két műszak­ban termelt a Tégla- és Cse­répipari Vállalat fehérgyar­mati üzemegysége. Mintegy tíz lakáshoz elegendő, csak­nem 40 ezer darab, úgyneve­zett B 30-as téglát állítottak elő. Ügy számolnak, hogy az idén a tavalyinál három mil­Igen, a címben írt megál­lapítás igaz, ugyanis így járt a napokban a zombai tanács­elnök, Szulimán Ferenc és az általános iskola igazgatója, Ábrahám Béla. A „meleg helyzetet” az okozta, hogy az új szárnnyal kibővített isko­lában nem úgy szuperált az újonnan megépített központi fűtés, ahogy az elvárható lenne. A LAKISZ bonyhádi részlege által beépített TO- TYA típusú kazánok nem ad­ták azt a hőmérsékletet, ami az épület fűtéséhez elegendő lenne. Ezt tapasztalva — még a jelenlegi hideg napok be­állta előtt, előrelátóan — lép­tek a zombai vezetők. Felül­vizsgáltatták, mint mondják a „szakhatósággal” a köz­ponti fűtést és úgy döntöttek, hogy a téli szünetben na­gyobb teljesítményűre cseré­lik ki a kazánokat. Ez meg­történt a komlói THERMO gmk jóvoltából, akik nem­csak a nagyobb teljesítmé­nyű Patent kazánok beszer­zésével, hanem a beszerelés­sel is segítettek. Január 2-án fűtöttek be először az új ka­zánokba és meglepetéssel ta­pasztalták, hogy a víz hőmér­séklete nem megy 50 foknál feljebb. Így természetesen annyira hideg volt az épü­letben, hogy a tantermekben is elkelt a télikabát. Az éj­jel-nappali tüzelés sem hoz­ta meg a várt eredményt, ezért 4-én, pénteken tanítási szünet volt az iskolában. Ugye, nem véletlen, hogy melege lett a két vezetőnek? nyolultabb lett a dolog. Az­tán azt mondja, hogy a leg­fontosabb a nyersbőr áztatá- sa, majd a meszezése, és vé­gül a cserzése. Olyat is mond, hogy a kén és a nát­rium hatása a bőrre, meg ilyet, hogy krómkiütés ... Ezt nem forszírozom tovább, mert Tibor olyan régiókba visz, ahol számomra már légritka a tér ... vagyis alap­tudásom már nem alkalmas a borkészítés rejtelmeinek további elsajátításához. Ma­radjunk annyiban — mond­ja Tibor —, hogy amikor a kezünkbe veszünk egy pihe- puha, bársonyos tapintású nappabőrt, akkor gondol­junk a tímárokra. Hóval több, összesen 49 mil­lió darab tégla készülhet a vállalatnál. Somogy és Zala megyében 15 gyár dolgozói tartottak hétvégi műszakokat. Az év első vasárnapján Kőröshe­gyen és Teskándon több mint százezer darab falázó­anyagot állítottak elő a kor­szerű alagút-kemencével fel­szerelt gyárban. Másutt, a hagyományos téglagyárakban égették az ősszel készített nyers téglákat, amelyeket eddig a szárítókban tároltak. Az említett napon kint jár­tunk Zombán és éppen mun­kában találtuk a grnk-t. Szi- ráki Jánost kérdeztük, hogy miért nincs fűtés az iskolá­ban. A gazdasági munkakö­zösség tagja elmondotta, hogy várt probléma volt, ha nem tudnak más szenet a má- nyoki brikett helyett besze­rezni — aminek sem a szer­kezete, sem a kalóriaértéke nem megfelelő —, akkor ilyen problémák adódnak. A kata­lógus szerint jó a brikett a kazánba — tette hozzá Szi- ráki János —, de a tapaszta­lat más. Most hazulról ho­zott diószénnel próbálkozunk fűteni és be akarjuk bizonyí­tani azt, hogy a jobb minő­ségű szén a megoldás. A megkezdett beszélgetést az elektromos hősugárzó se­gítségével felfűtött igazgatói irodában folytattuk. Abra- hám Béla és Szulimán Fe­renc elmondta, hogy az óvo­dában és a másik iskolában is maszek tervezte, illetőleg kivitelezte is a központi fű­tést, és ott jó. Sajnálják, hogy a központi iskolában miért nem vele csináltatták meg. Szó esett még arról is, hogy a kivitelezők miért nem nézték meg a fűtési rendszert, amiben a tervező szerint nem a terv szerint szerelték a radiátorcsöveket. Miért nem nézték meg, mit bírnak el a kazánok, miért vették természetesnek, hogy majd ég. Talán nem ártott volna a fűtőket is kioktatni. Ez a legegyszerűbb. Csak azt nem értem, hogy amikór a fényképezésre kerül a sor, iákkor Tibor miért választja azt a rengeteg hordót és mi­ért nem egy csicsás vasaló- géphez áll. Erre egyszerű a magyarázat — az övé —, mert van férfi- és női mun­ka ebben a szakmában. A férfiimunkák közé tartozik a festékösszeállítás, a vasalás meg a női feladatok közé. Ez elgondolkodtató. A lé­nyeg ugyanis az, hogy tímár szakmát csak Simontomyán, a több mint kétszázéves bőr­gyárban sajátíthatja el az, aki arra adja a fejét. Az Észak-Dunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalat négy üzemének vasárnapi eredmé­nye 400 ezer kisméretű tégla és 50 ezer hornyolt cserép. A soproni és a neszmélyi tégla­gyárban hét közben úgy üte­mezték a munkát, hogy va­sárnapra is legyen elegendő szárítani- és égetnivaló. így folyamatosan kiszolgálhatták a kemencéket. A tatai cserép­gyárban a feldolgozott nyers cserepek szárításával és ége­tésével foglalkoztak a dolgo­zók. A kisbéri téglagyárban is teljes üzemet tartottak. — Mi lesz a kicserélt ka­zánok sorsa? — érdeklődöm, és azt a választ kapom, hogy vagy visszaveszi a kivitelező, a LAKISZ, vagy velük old­ják meg a bölcsőde, illetőleg a napközi központi fűtését. A további beszélgetésből azt is megtudom, hogy a zombai tüzépen szénből hiány van és az előzetes megbeszélés alkalmával sem tudták biz­tosítani a kívánt fajtát. Be­szélgetőtársaim elmondják azt is, hogy éjjel-nappali fű­téssel — ami jelentős anyagi kihatással van — megpróbál­nak megfelelő hőmérsékletet biztosítani. Szulimán Ferenc búosúzáskor elkéri a telefon­számomat és megígéri, beszá­mol a „kísérlet” eredményé­ről. Az ígéretből kora estére valóság lett, a tanácselnök örömmel közli, hogy sikerült a kazánokat felfűteni, 95, il­letőleg 105 fokos a víz. Be­bizonyosodott, hogy a kom­lói; illetőleg a pécsi dió jobb mint a brikett. Kész a meg­oldás is. Diószénnel befűte- nek, illetőleg felmelegítik a vizet, aztán pedig mányoki brikettel tüzelnek. Diószén azonban még kel­lene, ha nem is egy szezon­ra való — 50 tonna —, de legalább annyi, hogy az egy- harmad rész a keverési arányhoz biztosítva legyen. Ehhez várnak segítséget Zombán. — él — Az új még el sem foga- ----------i dott, csak megvi­tatott — településfejlesztési koncepció szerint fokozni kell a kisebb települések né­pességmegtartó képességét. A kifejezés nem valami szép, de tartalma annál fontosabb. Természetesen kétezerben sem lehet célja semmiféle te­lepülésfejlesztésnek — mert megvalósíthatatlan, illetve nem lenne értelme megvaló­sítani —, hogy minden em­ber a lakóhelyén találjon igényeinek, képzettségének megfelelő munkát. A jogos cél, hogy elérhető távolság­ban, a jelenleginél kisebb megterhelést okozva vállalja­nak az emberek munkát. M ég egy zárójeles gondo­lat ide kívánkozik. Sokak szerint a településfejlesztési elképzeléseket azért kellett megváltoztatni, mert azok rosszak voltak, téves elgon­dolásokon alapulták, és nem szolgálták a lakosság érde­keit. Erről szó sincs! A kon­cepció a korábbi társadalmi fejlődésnek megfelelt, tehát jó volt. Célját el is érte, mó­dosítani azért kell, mert köz­ben megváltozott a helyzet, tovább lehet lépni a mai fejlettségi színvonal és a la­kosság igényei szerint. Elég egyetlen példát hozni a fenti érvelés alátámasztá­sára, tizenöt évvel ezelőtt, amikor az elképzelések meg­születtek, majd az ötéves ter­vek során — így vagy úgy — megvalósultak, egy városa volt Tolna megyének. Ki merné józan ésszel azt állí­tani, hogy a fejlesztés hely­telen iránya volt az újabb négy város, és a hozzá tar­tozó ellátási színvonal kiala­kítása? Mennyivel lenne ma jobb a helyzet, fejlettebb a megye, ha ezek nincsenek, és ha az iparosodó nagyközsé­gek nem kapják meg a kel­lő támogatást a fejlődéshez? Nyilván semmivel. Az már más kérdés, hogy egyes he­lyeken hogyan valósították meg az irányelveket. Soha senki nem írta elő, hogy kis településen nem szabad épí­tési engedélyt kiadni. Ezt nem a koncepción, hanem a felelős személyen kellene szá­mon kérni. A körzetesítés általában helyes volt, mind gazdasági, mind pedig az Ok­tatási, kulturális területen. Az ésszerűtlen körzetesítést kellene ma számon kérni azoktól, akik , „minden áron” végre akarták hajtani azt is, amit soha senki nem írt élő. A közelmúltban 39 nép­frontaktivista és 60 szak- szervezeti tisztségviselő köz­reműködésével reprezentatív felmérés készült a bejáró dolgozók helyzetéről, különös tekintettel a közéleti aktivi­tásukra. Az anyagot leg­utóbbi ülésén megtárgyalta a HNF megyei elnöksége. A bevezető gondolatai szorosan kapcsolódnak az anyag fon­tosabb megállapításaihoz. Hogy Tolna megyében sók a bejáró dolgozó, sőt, a megyé­ből is eljáró, az nem elhatá­rozás kérdése volt, hanem úgyszólván történelemi hely­zet következménye. A népgazdaság fejlődésé­nek intenzív szakaszába lé­pésével felgyorsult az ipari növekedés. Ez maga után vonta a munkahelyek vidék­re telepítését is. Tolna me­gyét ez a folyamat nagy­Közös felmérés mértékben érintette, mivel — mezőgazdasági megye lé­vén — az iparnak korábban jelentős bázisai nem voltak. Az ipar telepítése elsősorban a városokba és a nagyobb vonzáskörzettel rendelkező nagyközségekbe koncentráló­dott. Ez a helyzet azt ered­ményezte, hogy jelentős mun­kaerőmozgás indult meg a települések között, megnöve­kedett a bejáró dolgozók száma. A lakóhelyéről közel 30—35 000 ember jár el dol­gozni, elsősorban a városok­ba. A legtöbben Szekszárdra, mintegy 14 000-en. Megköze­lítő adatok szerint más me­gyékbe jár el dolgozni 6000 ember. Ma már ismert foga­lom a „kijáró” dolgozó is. Létszámuk jóval kevesebb, mint a bejáróké, de körül­ményeik, lehetőségeik azono­sak velük. A megye munkahelyein ------------1974-ben a dol­gozók mintegy 18 százaléka volt a bejáró, 1983-han már 30, közel azonos állományi létszám mellett. E gy-egy iparágon, ágaza­ton belül is elég nagy a szó­ródás, például a Szekszárdi Húsipari Vállalatnál 61,5 százalék, a Paksi Konzerv­gyárnál 14,9 százalék, a Ta­mási Erdő- és Vadgazdaság- nál mindössze 3,5 százalék, a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinátban p>edig 45,7 szá­zalék a bejárók aránya. A felmérés — amely min­den nagyobb létszámú mun­kahelyre kiterjedt — meg­állapította, hogy a bejárók között jelentős a nők — ál­talában 45—60 — és a fia- tatok — általában 30—60 százalék — aránya. Például, a Palota Bőrdíszműgyárban az állományi létszám 48,7 százaléka bejáró, s ezeknek 83 százaléka nő, vagy, hogy a Szekszárdi Húsipari Vál­lalatnál az 1597 bejáró közül 1217 fiatal. A bejárással já­ró gondok a nőket az átla­gosnál jobban sújtják. Az utazás döntően a tö­megközlekedési eszközök — autóbusz, vonat — igénybe­vételével történik. Néhány munkahelyen az utaztatást bérelt és vállalati gépjármű­vel oldják meg. E megoldás előnye, hogy teljes mérték­ben igazodik az adott mun­kahely munkarendjéhez, a várakozási idő minimális. A tömegközlekedési eszközökön utazók átlagosan 1—1,5 órát töltenek el várákozással és utazással. A várakozási idő szélső értéke 15 perc és 3 óra között van. Csak keve­sen járnak munkába saját járművel, ezekkel is csak jó időben, ami a magas üze­meltetési költségekkel függ össze. A családjuktól távol munkát vállalók között csökkent a csak hét végén vagy kéthetenként hazajárók száma, ami a jobb közleke­dési feltétlekkel és a 40 órás munkahét bevezetésével függ össze. Gondok a közlekedés­ben elsősorban a 3 és folya­matos műszakban dolgozók­kal jelentkeznek, főleg a hét­végeken. Nem ritkaság, hogy 3—4 órával korábban^ kell a lakóhelyről elindulni. Az utazásra fordított idő gyak­ran nem a lakóhely és a munkahely közti távolságtól függ, hanem a járatok indu­lási idejétől és sűrűségétől. A tapasztalatok alapján a népességmegtartó erő szem­pontjából meghatározó a gyermekintézményi ellátott­ság és a kereskedelmi szol­gáltatási és egészségügyi alapjellátás színvonala, elér­hetősége. A munkahelyi társadalmi tisztségekre megválasztottak között közel létszámarányuk­nak megfelelő arányban ta­lálható bejáró. Legtöbben szakszervezeti bizalmi, bizal­mihelyettesi, szocialista bri­gádvezetői tisztséget töltenek be. Tevékenykednek továbbá más szakszervezeti tisztsé­gekben, párt-, KlSZ-funkció- ban, vagy MHSZ- és Vörös­keresztes aktívaként is. A TOTÉV 384 munkahelyi tisztségviselője közül 218, az­az 56 százaléka bejáró. Meg­bízatásaikat többségében lel­kiismeretesen teljesítik. A bejárók , többsége-------------------- reszt vesz a m unkahelyeken szervezett társadalmi munkaakciókban, kommunista műszakokon. Már kevesebben jutnak el a kulturális és sportrendezvé­nyekre, hiszen azok a mun­kaidő után, vagy a hét végén vannak. Ennek pjersze nem­csak a közlekedés az oka, ha­nem az, hogy sokan tagjai gazdasági munkaközösségnek, nőtt az otthoni elfoglaltság, a második gazdaság szerepje. A munkahelyek sokat tesz­nek azért, hogy a bejárók is részesei legyenek a közélet­nek, vagy figyelembe veszik a közlekedést, vagy megszer­vezik azt. Szükség esetén mű­szakváltáskor vannak a ren­dezvények. A munkahelyek többségének tudomása van arról, hogy a dolgozó otthon, a falujában milyen társadalmi funkciókat tölt be, számukra biztosítják az otthoni rendez­vényeken való megjelenést. Kevésbé ismert viszont, hogy a községfejlesztési társadal­mi munkában mennyire vesz­nek részt a bejáró dolgozók. Pedig részt vesznek. Előfor­dul, hogy szabadságot vesz­nek ki például iskolaépítés­hez. Több helyütt is megfogal­mazódott, hogy a bejárók la­kóhelye „hátrányos helyzet­ben” van, hiszen a termelő üzemek abban a városban fi­zetik a fejlesztési hozzájáru­lást, ahol a székhelyük van. Már van törekvés a javak igazságosabb elosztására pél­dául a Szekszárd—paksi Ví­zitársulat a kommunista mű­szak során a termelési érték­ből bejárónként ezer forintot utalt át a dolgozó lakóhelyé­re a tanácsnak. Másutt az a gyakorlat, hogy az egyik kommunista műszak bevétele — vagy annak egy része — az egyik község óvodájáé, a következő pjedig a másiké. Lassan általános gyakorlattá válik a dolgozók azon joga, hogy maguk határozzák meg a felhasználás módját és he­lyét. Részt vesznek tehát a bejá­rók is a közéletben, a mun­kahelyükön és a lakóhelyü­kön is. Az élet és munkakö­rülmények javításával szá­muk és aktivitásuk tovább növelhető. IHÁROSI IBOLYA H. J.—G. K. munka a téglagyárakban Hidegben is melegük volt Itt is, ott is helytállva A bejáró dolgozók és a közélet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents