Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-03 / 1. szám

A KÉPÚJSÁG 1985. január 3. Moziban Lady Chatterley szeretője Amiikor megjelent D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője című regénye ná­lunk is, a könyvesboltokban tülekedtek a műért. Most, hogy filmre adaptálták, ter­mészetesen a mozik pénztá­rai előtt emelkedett meg ala­posan a népsűrűség, s igen sokan kértek „részt” a ma­gyar filmforgalmazás kará­csonyi ajándékából. Hogy az „ajándék” mennyire ajándék, azt ki-ki döntse el maga — ízlése, igénye szerint. Ügy tűnik, az e filmet látottak széles tábora igyekszik is el­dönteni ; tömegközlekedési járműveken, presszókban, fodrásznál, társaságban köz­kedvelt téma lett a bestsel­lerből Just Jaeckin által ren­dezett film és „környéke”, mely angol—francia koopro- dukció. Azok számára, akik eddig nem látták a produkciót, szokásosan — szinte — cím­szavakban következzék a tar­talom: Clifford Chatterley és a szépséges Constance össze­házasodnak. Ideálisnak ígér­kező kapcsolatukat a háború szakítja meg: Cliffordnak el kell foglalnia a rangjával járó tiszti pozíciót. Hamaro­san hazakerül, de bénán, nyo­morékon. Fölajánlja Constan- cenak, hogy tartson szeretőt, hiszen tisztában van vele, hogy asszonyának mit jelent életük tragikus fordulata. Az asszony kapcsolata „rangon aluli”, a birtokukon dolgozó vadőrt választja, illetve vá­lasztását a véletlen dönteti el vele. Amikor a férj minderre rájön, nem féltékenységtől hanem a gőgtől hajtva alázza meg a szerelmeseket, majd feleségét elküldi nővéréhez, a francia tengerpartra. Az asz- szony ott jön rá, hogy terhes így visszatér. Csakhogy nem férjéhez — aki addigra meg­tanult mankóval járni — ha­nem szeretőjéhez, akitől azt kéri, hogy vegye maga mellé, s együtt utazzanak Kanadá­ba. Azt hiszem, hogy ebben az esetben teljesen fölösleges a regény és a film, illetve Law­rence és Just Jaeckin pro­dukciójának összehasonlítása. Részben azért, mert két tel­jesen különböző műfajról van szó, de főként azért, mert az adaptáció során jelentős minőségbeli különbségek jöt­tek létre. A filmből teljes­séggel hiányoznak a kor tár­sadalmi ellentmondásai, mi több, a korrajz is igen halo- vány. A hangsúly a szerel­mesek testi kapcsolatára he­lyeződött. Már találkozásuk első pillanata is az erotikát juttatja a néző eszébe, ami- koris az asszony meglátja a fürdőző vadőrt, Oliver Mel- lorst, s a látvány elementáris hatással van rá. A követke­zőkben pedig a film jórészt találkozásaikat kíséri figye­lemmel, s a forró szerelmi jelenetek tanúi lehetünk Ro­bert Fraisse, az operatőr ötle­tes, finom és roppant érzé­keny munkája „tükrében”. Találkozik a brutális férfias­ság a finom, szalonok légkö­réhez szokott vágyakozó asz- szonnyal, majd a szerelmes férfi a beteljesüléseket óhajtó nővel; a két test — ugyanazt akarva bármilyen pozitúrá- ban, és akárhol. A felsoroltak ellenére sem mondható, hogy a film por­nográf, vagyis nem tartozik a nyugaton évek óta divatos és dívó úgynevezett pornó­filmek meglehetősen gazdag tárába. Sőt, a lírai szépségű szerelmi jelenetek feledtetik is a nézővel a helyenkénti ön- célúságot, a hatásvadászatot. Hogy milyen céllal 'készült ez a látványos film? Való­színűleg olyannal, amit el is ért. V. HORVATH MARIA Könyv Szebeni András: Vallomás A Szépirodalmi Könyvkiadó a téli könyvvásárra egy fény­képalbum megjelentetésére vállalkozott. Első pillantásra kissé meghökkentő, miért éppen egy regények, verses­könyvek gondozására rendelt cég bocsátotta ki Szebeni András, a Nők Lapja fotóri­porterének Vallomás című gyűjteményét, de a belső címlap, s főleg a képek lát­tán érteni fogjuk az okát. A belső címlap tudatja: Vas István versei, jobban mond. va versrészletei kísérik a la­pokat, amelyeken Szebeni András egy szerelem törté­netét írja le objektívjével. A képek mintegy képregénnyé vagy inkább lírai történetté kerekednek — irodalommá, s ez az a két ok, amiért ért­hető a szépirodalmi vállal­kozása. „Megismerkedtem egy asz- szonnyal — írja előszavában Szebeni András. — Fotográ­fus vagyok. Elhatároztam, képeket csinálok róla. Képe­ket arról, amit érzek.” Neki, a szerzőnek Vas Ist­ván jutott eszébe, amikor egymás mellé rakosgatta a lapokat, az ő sorait hívta se­gítőül, kiegészítőül; az ol­vasónak, azaz a könyv lapozgatójának néhány más nagy költő szerelme is eszé­be jut. Például Szabó Lő- rincé A huszonhatodik évben. A Szabó Lőrinc-i azonban tépelődő tragikus hiszen a kedves halála után íródott. Szebeni András színes fotói olvadékonyak a századfordu­lót, a szecessziót, az impresz- szionizmust idézik, annak a korszaknak érzékeny, pu­ha világát, hangulatát a pasztellszínekkel, az elmosó, dó fényekkel. Ez a szerelem — mondhatnánk — idejét múlta, mert annyira gyön­géd, ám éppen ezért ragad bennünket magával. B Budapesti Ragtime együttes újévi hangversenyéről Bizony úgy esett az embernek ez az újév délutáni Ragtime-koncert a Művészetek Házában, mint ünne­pi, gasztronóm tortúráktól elgyötört gyomornak a kel­lemes savanykás korhelyleves... A vagabund hasonla­ton legkevésbé a fiúk sértődnének meg — „fiúk” mondjuk ahelyett, hogy nagy komolyan művész uraknak titulálnánk őket; de hát amikor a belépésüktől (fellé­pésüktől) fogva egyszerűen és azonnal olyan fesztelen, oldott, megannyi humorral telített légkört tudtak te­remteni, amilyent... Persze, mintha kicsit „haza” is jöttek volna, hisz az egyik oszlopos tagjuk, Farkas Gábor — akinek cso­daszép, szinte elzsongító Ballada-klarinétozása még mindig a fülünkben motoszkál — szekszárdi illetősé­gű. ü,Aki nem hiszi, járjon utána” szüleinél, a Kos­suth utca 34-ben...) Aztán az még az egyik legfontosabb, hogy a lötyögő, felhózentrógert gátyók, cugos cipők (bizonyos korabe- liséget illusztráló dolgok) véletlenül sem váltak ha­tásvadász eszközzé: a már említett, mindent átitató, „velejükből fakadó” humor hitelesíti e megállapítá­sunkat; no és még egy — kettő — dolog: ez a közönség kezét-lábát is megmozgató jókedv sohasem vált tola­kodó, mértékét vesztett bohóckodássá, valamint az en­nél is fontosabb: akik ilyen profi technika, mesterség­beli tudás birtokosai, ilyen magas szintű művészetet hoznak egyenként és a csapatmunkában, azoktól (és csak azoktól!) elviseljük még a már-már obszcén térd­emelést is, a tuba szubkontra b-jével(?) együtt... Milyen számokat hallottunk? A századelő amerikai, alakuló jazzvilágának rag-es, de innen-amonnan (country) megfűszerezett dolgait — emiatt például még több erősítést is elbírtunk volna a hegedűt, bendzsót illetően, s talán a zongorát is ideértve a band-helyzetekben —; harsány, ám pompás tónusú dixi-rezeket, „Farkasi’-invenciógazdag klarinétot, biz­tosan „betámasztó” bőgő-pengést, mindehhez illő-mél­tó dobritmika-terítést. La Rocca, J. Scott, Rees Europe egy-egy száma szélesebb körben is ismert (Tiger Rag, Ophelia Rag, Sunflower Slow Drag...), s ez külön örömöt okozott. Kicsit emez, kicsit másfajta hasonlóságok adatják az összehasonlítást a hagyományos bécsi, újévi koncer­tekkel, s súgnánk szerényen-halkan: jó volna a „fiúk­kal” újévi hagyományt teremteni... Szerencsére e jó­kívánságunkkal már meg is késtünk, mert szabad róla tudni: 1986. január 1-én délután 16 órakor ismét ma­gas művészi értékű, no és kellemesen korhely-duhaj rag-eskedés fog felharsanni; az Ígéret időközben ugyanis él (avagy áll, ül). S még egy: aki nem volt ott, és ennek ellenére ked­ve volna ismerkedni velük, SLPX 17 794 jelű nagyle­mezük már második levonatát éli meg, kapható. Mi csak azt tanúsítjuk: kitűnő zene. — bit — Rádió Kormányloci és sztoribombák Az óév utolsó napján ál­dottam igazán a tudományos technikai forradalmat, hogy szerény háztartásomat „meg­ajándékozta” egy olyan zene­alkalmatossággal, amely ké ­pes arra, hogy a későbbi ta­nulmányozásért hírneves mű­sort is felvegyen. Igen, ké­rem, a magnetofonról van szó, amely szerencséltetett abban az örömben, hogy sza­lagra vette fel a rádió szil­veszteri műsorát, miközben én — vagy mi — éppen a másik tömegkommunikációs eszköz műsorát néztük. Az új év első napjának kora délutánján, megtisztul­va a sietve letűnt 1984-es év minden nyűgétől, már fel­frissülve hallgattam meg im­máron teljes befogadói fris­seséggel a BUEK ’84! című rádiókabarét, amelyet 165 kerek percben közvetített a Kossuth adó a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egye­tem kollégiumából. Ha azt mondom, hogy még véletlenül sem törlőm le a két teli magnetofonszalagot, akkor már le is írtam sze­rény véleményemet. Nem tu­dom, de én valahogy úgy va­gyok a Magyar Rádió kabaré­műsoraival, jnint majom a jól megért banánnal. Még véletlenül se hagynám ki e csemegéket. Önök — akik a rádiót pat­ronálták a televízió helyett — a tanúim, hogy az utóbbi évek egyik legkomolyabb, hu­morban sziporkázóan felül­múlhatatlan, poénok garma­dájára épített igazi, vérbő politikai kabaréját hallhat­tuk. Nem szándékozom egyen­ként előcitálni mindazokat a gyomorgörcsöt okozó han­gos jeleneteket, amelyek a fotelbe kényszerítettek, azért kettőről mégis szólok. Tisztelem, ám különöseb­ben nem köti le időm jelen­tős részét a foci. De az, amit ebben a műsorban Vitray Tamás a magyar kormány focijáról közvetített, azt ta­nítani javaslom nemcsak az újságíró-iskolán, hanem min­den alsó-, közép- és felsőfokú szemináriumon. Már csak ab­ból az apropóból is, mert a kormány meccsének tíz és félmillióan szurkolunk, kivé­tel nélkül ott vagyunk min­dennap a lelátókon, állam- polgári jogunk, hogy jegyet kapjunk, ám az is, hogy di­csérjük és ne dicsérjük a já­tékosokat. És a bírót. Vitray a maga közvetlenségével tájé­koztatott bennünket a meccs állásáról, nem feledve meg­nevezni a jelenlegi gólkirá­lyokat sem. A másik jelenet a Markos— Nádas párostól származik. Ha létezik másodpercekre épített sztoribomba-sorozat, akkor az övéké ilyen. Nagyon jól tudják, hogy a régmúlttal, a történelmi tényekkel, a ferdeségekkel, a bűnökkel és eredményekkel is lehet hu­morizálni, ha értjük mögötte a lényeget. Mert értjük. Szerencsére. szűcs Tévénapló Erkölcsi csapdák A kitűnő Hankiss Elemér, mindennapi dilemmáink éber figyelője, sorozatot indított, melynek első adásá­ban a szerelemről volt szó. A kiindulópont egy parabo­la volt, amely szól imigyen: A lányt, ellentétben Héró és Leandrosz szépséges történetével, mindennap ré­vész viszi át a folyón szerelmeséhez, mégpedig tíz krajcár fuvardíj ellenében. Egyik nap nincs pénze, a révész nem hitelez, jó tanáccsal sem szolgál senki, a bankár pedig a lány szerelmi szolgálatait kéri cseré­be, amit ő rövid habozás után meg is tesz, s mikor is­mét átjut a folyón, elmondja szerelmesének, mekkora árat kellett fizetnie. A fiú erre eltaszítja magától. Régi történet, változata egy cigányballadában is megtalálható, Oscar Wilde is feldolgozott hasonlót. Siessünk megjegyezni, Hankiss Elemér meghívott be­szélgetőtársai nem voltak fényes formában, kivéve egy mindenbe belebeszélő fiatalembert, viszont ő sem mondott semmit. S ami a közel egyórás vita igazi ta­nulsága volt: az embereknek alig van mondanivolójuk az erkölcsről. Persze, az is igaz, hogy a tantörténet, a maga látszólagos egyszerűségében meglehetősen bo- nyonyult, mert nem arról van szó, hogy a lány helye­sen választott-e, miután már a történet kezdetén vá­lasztott azzal, hogy át akar kelni a folyón. Éppen úgy, mint a nálunk most népszerű Lady Chatterley: azt kell tennie, amiről maga döntött, még mielőtt ez erköl­csi megfontolást igényelt volna. Azt már Arisztotelész óta tudjuk, hogy mindenki maga dönti el, derék em­ber lesz-e vagy hitvány gazfickó, a tantörténet lány­szereplője, akárcsak Lady Chatterley azonban már nem választ, a szó erkölcsi értelmében, hanem a számára egyetlen lehetségest cselekszi. A történetet sokféleképp lehet megközelíteni, akár úgy is, hogy „én mit tettem volna", az viszont kérdé­ses, hogy mennyiben van itt szó a régi és az új er­kölcs szembenállásáról. A tanmese lánya és Lady Chatterley ugyanis nem valaki érdeke ellenében cse­lekszik, társadalmi veszélyességről tehát aligha lehet beszélni, Hankiss Elemér partnerei viszont váltig mondták, hogy a révész ingyért is átvihette volna a leányt, ami ebben az esetben nem erkölcsi kérdés. Búcsú az óévtől Hej, vannak ma számadások! Háziasszony, házigazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. — írta Petőfi 1847 szilveszter éjszakáján, s ez azóta is így megyen, azzal a különbséggel, hogy manapság nemcsak a pénzes erszényt vizsgálják meg szerte e hazában, hanem azt is éberen figyelik, mégpedig több millióan, hogy mivel rukkol ki a tv. Az év végi sta­tisztikák hűségesen beszámoltak az ünnepi előkészü­letekről, mennyi virslit, pezsgőt s miegyebet szállítot­tak a boltokba, a tv kínálata azonban ezen az estén derül ki, örömünkre vagy bosszúságunkra. Is-is, hogy divatos szóhasználattal éljünk, s rög­tön emlékeztetni kell az egyik humorszakértőre, aki az ünnep előtt azt nyilatkozta, csak azzal tudnak gaz­dálkodni, ami van, ez pedig elég vegyes minőség, s azt is tapasztalhatjuk folyamatosan, hogy általában baj van a humorral, kevés az ötlet, viszont a szilvesz­ter esti műsort mégis csak ki kell tölteni. S ha más nincs kéznél, krimi mindig akad, sőt azt is oda lehet írni, hogy „közkívánatra", ami ellen fellebbezni nem lehet, mert ki is merne szembeszegülni a közóhajjal? Árkus József viszont valóban szellemes, mindig jut eszébe valami, amit szerencsésen tud tálalni. Az „amatőrök” felvonultatása viszont távolról sem volt szerencsés, jóllehet a tv szilveszteri magánmulatságá­nak számít már. Folyton arra kellett gondolnunk, mennyivel nagyobbat robbantak volna ezek a petár­dák, ha Gálvölgyi János kezében a kanóc. Hofi valamikor nemzeti intézmény volt, igaz, abban az időben még versenytárs nélkül. De azóta sok víz folyt le szilveszterkor a Dunán, megnőtt a konkurren- cia, az is kiderült, hogy valami hasonlót egészen más­ként is lehet csinálni, mint Sas József példázza, Ár­kus, vagy a kitűnő Sándor György, aki előszilveszter címén kapott néhány nappal előbb önálló estet. ^ Hofi is tudja, hogy már nem ő „a” Hofi, ha jól em­lékezem, tavaly nem is engedte megismételni műso­rát, jól tudta, hogy miért. És most? Ne legyünk igaz­talanok, sok ötletet vonultatott fel, bár az üresjáratok száma sem csekély. Szövege sok helyen erőltetett, s ezen az sem segít, hogy megpróbál nagyon közvetlen lenni, például úgy, hogy váratlanul letegez valamennyiünket, ami nem is biztos, hogy jópofaság. S nagyon gyengére sikeredtek dalszövegei, igaz ezt máskor is elmondhatjuk, de az is igaz, hogy a dalszövegírás kevesek monopóliuma. Az est középpontjában a Vidám Színpadról közvetí­tett műsor állt, megerősítve a már eddig mondotta­kat, erényekről és hibákról, tetézve néhány fölösleges ízlés elleni akcióval, de itt azért meg kell jegyeznünk, hogy mindig a humortalanság ízléstelen, elvégre már Arisztophanész sem riadt vissza sok mindentől, sőt szemérmes Aranyunk is hűségesen lefordította eze­ket. Na ja, neki könnyű volt, mert mindig jutott vala­mi az eszébe. Sas József rendkívül szeretetreméltóan bejelentette, hogy nem ígér semmit, s a végén diadalmasan közöl­te, hogy megtartotta szavát. Azért valami mégiscsak tör­tént. Ha másért nem, hát Körmendi János és Gálvöl­gyi János némajátékáért érdemes volt megvárnunk a diszkóritmusban előadott blordalokat, amelyek között ugyan bordal alig akadt, Gregor József viszont itt is elemében volt, mint mindig. Világsztár lehetne, de Szegedről Pestre sem szívesen utazik, s ahogy egyik műsorában elmondta, egyszer Ausztriában néhány na­pos vendégszereplés után lebírhatatlan honvágy fog­ta el, s meg sem állt Szegedig. Így is világsztár, s ha csak néhány perce van, abból is csodát tud csinálni. Szóval valahogy így. Elszállt az év, megint egy, az előrejelzések viszont azt mondják, jobb lesz az új, de ebben csak azzal együtt szabad hinnünk, hogy rajtunk is múlik. „Jutalmul nem rest munkálatomnak” — hogy még egyszer Petőfit idézzük, amit egy korábbi, új évet köszöntő versében írt. CSÁNY1 LÁSZLÓ Az egyik ágyjelenet — a sok közül

Next

/
Thumbnails
Contents