Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
6 “rtÉPÜJSÁG 1985. január 5. Múltunkból — Egy univerzális Honda kistraktort láttam, a garázsban. Szeretném megtudni, hogy az egykori traktoros vezette-e már azt? — Tényleg van egy kis- traktorunk, amivel a szőlőt szoktuk műveim, de arra nekem nem kellett fölülnöm, mert szegény férjem dolgozott véle, amíg élt, most meg átvette a vöm ezt a feladatot. — Nem akartam tapintatlanul rákérdezni, hogy miért van feketében, most hogy már ismerem az okot, engedje meg, hogy kifejezzem együttérzésemet. — Köszönöm. Tizenkét éves volt a férjem, amikor kimaradt az iskolából, de már akkor is traktor- és gépszerelő akart lenni. Hát az is lett később. Az özvegy édesanyja nevelte fel őket de nem tudtak megélni sehogyan sem, akárhogyan forgatták a pénzt, mésem passzolt — csak ahogy az özvegységi nyugdíjból tellett. — Akkor a kezdetben még a sorsuk is hasonlóan alakult, vagyis nehezen indult mindkettőjük élete. — Minket a Fölvidékről telepítettek ide Tolna megyébe. Közben az anyám idegösszeroppanást kapott, apám pedig egy évvel előtte meghalt. Ott voltunk heten testvérek. Elég az hozzá, hogy bizony keserves, nehéz évek voltak azok. — Azonnal Döbröközre kerültek, és lassan egyenesbe is jött az életük? — Kocsolán telepedtünk le, és valahogyan összeismerkedtem egy nálam hat évvél idősebb nővel, hamar meg is barátkoztam vele. Nem emlékszem a részletekre, a lényeg az. hogy azt mondta eyszer nekem: — Te! Nem jönnél el traktorosnak?! Mondom, miért? Fölvennének? Azt felelte rá: valahova el kell menni dolgozni... Abban az időben nem volt itt Dombóváron se gyár, semmi a világon, ahol munkát lehetett volna találni. — Melyik évben volt ez a sorsukat hosszú időre eldöntő beszélgetés? — 1949-ben. Mondtam is neki akkor: — Te, én bizony elmennék. De az anyám nem akart beleegyezni, így az akarata ellenére lett belőlem traktorista. Még arra is visz. szaemlékszem. hogy nem is mehettem haza három hétig. — Azt a három hetet hol töltötte? — A gépállomáson — mert SütVényben 1948-ban, Dal- mandon meg 1949-bén alakult me a gépállomás — volt egy régi kastélyféle, amelynek húsz szobája közűi az egyik lett a mi szállásunk. Na aztán ezzel a lánnyal kerültünk mi egy szobába, egy kicsike kis keskeny szobács- ka volt, két ággyal, egy régi cserépkályhával. Ott laktunk. Az apa nélküli család, a beteg édesanya, a testvérek. ez mind olyan motívum volt, ami egyfajta kényszert is jelentett. Menni kellett, találni kellett valami munkát, keresetet. — Kinél jelentkeztek traktorosnak? — Nem kellett ott külön je- lenkezni senkinél, kiváltottuk a munkakönyvét. Az enyém 1950-től szólt, de már előtte odakerültem, csak akkor még nem adták ki a könyvem. Azt mondták, attól kezdve állományba is vesznek, de egy árva fillér nem sok, any- nyit sem kaptunk egy ideig. — Meddig tartott ez az állapot? — Arról volt szó, hogy mi tanulók vagyunk. Mint a mai napra, úgy emlékszem rá — november 15-én kezdtünk, de én még abban az évben fizetést nem kaptam. Több mint két hónapot dolgoztam bér nélkül, de az sem számított, mert volt biztos munkánk. — Lakáson kívül kosz- tot is kaptak? — Még azt sem. Semmit a világon. — Hogyan tudtak megélni? Elmentem haza mindennap, mert Kocsola Dalmandlíoz 3—4 kilométer. Én is hoztam valamit, a másik is hozott.. I — Végül megbékült az édesanyja is nagy nehezen? — Nem! Anyám úgy kezelt bennünket, mintha nem is az ő gyerekei lennénk, hanem az államé. Négy kisebb testvéremet el is vitték a gyermekotthonba, a három nagyobb, aki otthon maradt, szintén a gépállomásra ment dolgozni. Én egy szakcsi ember mellé lettem beosztva. Volt egy idevalósi öregember, egy finom úriember, a műhelyfőnök. Talán szimpatikus lehettem neki, ezt én csak úgy gondolom, mert voltunk ott többen is, de eggyel sem foglalkozott olyan rendesen, mint velem. Rendes volt, pedig akkoriban azt mondták, hogy a traktorista lányok ilyenek meg olyanok... Nem úgy volt ám egészen! A Siszler Gyuri bácsi nagyon kéz alá vett engem, és azt mondta: — Nem adlak oda fiatal traktoros mellé, egy szakcsi öreg szaki mefllett fogsz te dolgozni! Ez volt a Meksz Gyuri bácsi. Én féltem az emberektől. Erre mondta a műhelyfőnök: nyugodtan legyél, majd a Meksz megvéd téged mindentől. 19 éves voltam akkor, de a mai napig is a tisztelet, becsület jár nekik, mert nagyon rendesek voltak. Dalmandról Szakcsra kellett menni — hisz a traktoros szakcsi ember volt. és csak a saiát hazája felé akart az is húzódni. De sokfelé iártunk, solk- felé dől sóztunk: Nak. Lá- pafő. Váron 5. Döbrököz... — Hol aludtak akkor, ha három műszakban dolgoztak szinte állandóan, mert úgy kellett? — Amolyan régi típusú, komfort nélküli lakókocsiban. Egymás fölött a két ágy, kályha nem is volt, csak lópokróc. — A traktorok akkoriban fülke nélküliek voltak, hideg is lehetett, nem is kifejezetten nőnek való munka volt. Rázkódtak, fáztak, hogy bírták? — Mégcsak nem is gumikerekű gépek voltak, hanem körmösök. A G—22-eseken dolgoztunk jó darabig, később az idősebb traktorosok kapták az akkor modem 35- ösöket. Bírtuk, mert bírni kellett. Az én emberem is kapott egy ilyen korszerű gépet. Már ismertem akkor;, csak nem tudtam, hogy később a férjem is lesz. — Hogyan jött össze az ismeretség? — Még Kocsolán voltam, otthon, amikor a Jánosom ott szántott a faluban. Nekem meg a tehenekkel volt dolgom és a tejcsarnokba jártam. Vittem a két kanna tejet, a Jánosom meg ott ült az árokparton. Ej, milyen jóképű barna jány! — mondta. Ennyiben maradtunk... Kitavaszodott. Minden vezetőnek volt cséplőgépe, elevátora, meg egy segéd vezető je, akihez egy zsirzót is beosztottak. Hát ez voltam én, — a zsirzó. Pontosan mellé kerültem. Akkor már pödzöget- te: ez lesz az én feleségem. Nem is szóltam rá semmit* de egyszer hívott a falujába. Addig erősködötit, míg elmentem. — Megintcsak visszatér a gondolat: — Nem volt egy erős asszony, hogyan bírta? — Negyvenkilenc kilóval is bírtam, de mikor gépre kerültünk, a férjem sok mindenben könnyített a munkámon. Azon a nyáron a mostani gunarasi fürdő helyén arattunk kendert, az őszre született a lányom és két hónapos volt, amikor az apját elvitték Kalocsára katonának. Mire leszerelt, a lány már ment eléje. Rossz napok voltak. Sorbaálltunk a kenyérért, csak fél liter tej jutott a gyerekeknek is. Elmentem akkor a vasúthoz dolgozni, ahol olyan vékonynak néztek, hogy azt hitték, dolgozni sem fogok tudni. — Ezek szérint tévedtek, de valamivel csak köny- nyebb napok következtek? — Az épülő munkásszállásoknál kaptunk munkát és kit idevezényeltek, kit meg éppen amoda. Voltam én Pécsett is négy hónapig. Este tízkor a munkásvonattal értem haza, de reggel háromkor már megint menni kellett, így ez sem volt sokkal könnyebb. Végül a 4—5 órai alvásokkal már nem bírtam, így visszatettek Dombóvárra. — Egy kis bátorságért sem ment a szomszédba, mert ha nem tévedek, levelet is írt annak idején... — írtam én, hogy valamit segítsenek, mert nem tudunk megélni. — Választ is kapott rá? — Kaptam, meg nyolcszáz forintot is, ami akkor nagyon jó pénznek számított. Leírtam, hogy a férjem katona, az anyósom munkaképtelen, én dolgozom, mégis alig élünk. Lopni menjek, vagy mit csináljak?! — ezt kérdeztem én. Vegyek kiságyat, meg ami keli ezt írták vissza. Na, így egy kicsit egyenesbe jöttünk, még egy malacot is tudtam venni. Aznap, amikor a férjem leszerelt, Dombóváron találkoztunk az állomáson — akkor én fölmondtám és mentem haza vele, mert már másnap újra munkába is állt. Azt nem akarta, hogy traktorra üljek, így megtettek engem a gépállomási konyha vezetőjének, 1953-ban volt ez. Beszerző meg konyhalány, meg vezető voltam, olyan mindenesféle. Még a községházáról is hozzánk jártak ebédelni. Szerettek engem ott is az emberek. — Elevenítsük föl a tavalyi traktoros-találkozót, ahol még mindketten részt vettek. Szép emlékei között őrzi, úgy tudom. Eszükbe jutott a kezdet, a múlt. Jókat beszélgettek meg nevettek is, úgy hallottam. — Hát nevettünk, mert mikor Felső-Leperdre kerültem, egy alkalommal én a nagy munkában elhúzattam egy tele górét kukoricástól. Még ma is megemlegetjük Farkas Imrével, aki akkor a segédvezető volt. Fölfogott egy téglát, és azt kérdezte: — Most mit csináljak veled?! Sírni kezdtem, de a kukoricát végül is fölmértük, ö is megbékült velem. Ezen a találkozón összejöttünk mi, régiek, akik húsz éve nem láttuk már egymást. — Van egy kevésbé kellemes emléke is erről. Egy levél. Mi is volt abban? — „Kedves Gizi! Mi együtt kezdtük a munkát, a szenvedést, a traktoros életet, de te elfeledted a nagy jómódban, hogy engem is fölírattál volna a meghívóra ...” — így írta. — Tényleg elfelejtette fölíratni a nevét, hogy öt is meg tudják hívni? — Nem kérdezte azt tőlem soha senki, kit hívjanak oda meg. Csúnya levél volt, de nem vagyok haragtartó, csak nem esett jól. — Ismeri az új, korszerű, légkondicionált, nagy teljesítményű Rába-Stei- ger traktorokat? Bele merne most egybe ülni? — Már nem értenék hozzá, nekem már sok lenne. — Mit gondol, miért nincsenek manapság traktoros lányok? — Nincs arra már szükség, szerencsére, meg nem is mennének a lányok traktorosnak. így a jó. Én szerettem csinálni, most is újra kezdeném, ha úgy hozná a sors. — Szép nagy házuk van, berendezve és amint hallom, nagyon jól él együtt a család. A vője is említette, hogy nagyon szépen élnek így közösen... — Ez nálunk mindig így volt. Még álmomban sem gondoltam, hogy egyszer mindenünk meglesz. Finom, okos ember a vöm, a lányom figyelmes, aranyos az unokám ... Minden megvan, csak a férjem ... Jobb is, ha másról beszélek. Én még soha nem fáradtam el. Soha! f — Fontos ez? — Nagyon fontos. Nagyon! I Mit is kívánhatnék? Jó egészséget, és köszönöm a beszélgetést. SZABÓ SÁNDOR Valószínűleg többen vannak azok, akik szívesen olvasnak a pénzről, mint azok, akiket nem érdekel a fizetési eszköz története. E rovatban korábban már említést tettünk arról, hogy a felszabadulást követően Szekszárd város pénzkibocsátó hely lett, 1, 5, 10 és 50 pengős címletű pénzt hozott forgalomba, hogy megkönnyítse a pénz forgalmát, s ne okozzon gondot az aprópénz hiánya. A város azt ígérte a lakosságnak, hogy a szükségpénzt egy év elteltével visszaváltja törvényes fizetési eszközre. Nos, 1945. december 29-én a Tolnamegyei Néplap a következő hírt közölte: „Szekszárd megyei város által kibocsájtott váltópénzek beváltása. Mint a város vezetőségétől értesültünk, a kibocsájtott 1, 5, 10 és 50 pengős váltópénzeket a városi pénztár 1946. évi január hó 10-ig teljes értékben beváltja, mely idő után azok érvényüket vesztik.” Senye Sándor, a város első demokratikus polgármesterének visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a visszaváltási kötelezettség inkább erkölcsi, semmint anyagi kötelezettséget jelentett a városnak. Ugyanis, az infláció miatt az említett névértékű pénzek gyakorlatilag teljesen elértéktelenedtek. Senki sem kérte átváltásukat. Ez a magatartás érthetőbbé lesz, ha elolvassuk, amit az 1946. január 5-én megjelent Tolnamegyei Néplap hosszú címben hírül adott: „Uj színnyomatban készült 100 000 pengős bankjegyek megérkeztek Szekszárdra.” Kit érdekelt ekkor már az 1. 5, 10, vagy akár az 50 pengős címletű helyi kibocsátású váltópénz? Az sem túlságosan volt jelentős, hogy mit ábrázolt az új fizetési eszköz, s legkevésbé annak színe. Pedig a tudósítás hosszan sorolta a színeket : kékeszöld—sárga—kékeszöld, a bankjegy képe mindkét oldalon sötétbarna, a hátoldalon kék színnel nyomva a virágot tartó madár rajza ... Igaz, később nagyobb szerepe volt a színnek, mint a névértéknek. Az infláció végéhez közel — 1946. júniusában, júliusban — amikor a halandó ember meg nem jegyezve a trilliókat, miipengőket és az adópengőket — inkább a színe szerint mondotta: mi mibe került. Egy tojásért elkértek három sárgát, két kéket és öt barnát... így egyszerűbb volt a számítás ... Ugyancsak a pénzről szólt az a hír is, hogy Izsák és Mór környékén a bankjegy- dézsma következtében beállott pénzszűkének köszönhetőén 30—35 százalékkal olcsóbb lett a bor ... A munkások és a parasztok szervezkedése 1946 januárjában újabb lendületet vett a megye dolgozóinak szervezkedése. Csősz János, a megyei szakmaközi bizottság titkára a Tolnamegyei Néplapban tette közzé, hogy megalakították Szek- szárdon a Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetségének helyi csoportját. Mint írta: ..A Szabad Szakszervezetek Székházában gyűlt össze a kérges kezű munkások azon csoportja, akik megértették, hof'v a kezükbe adott jogot el kell fogadni. (A szervezkedés jogáról szólt a szerző — a szerk. megj.). Ünnepélyes külsőségek mellett mondották ki a helyi csoport megalakulását” és megválasztották a tisztikart. Ugyancsak a január 5-i számban olvashatjuk Márton J. aláírással a felhívást, hogy a központi járás (szekszárdi járás) helyi FÉKOSZ-szerve- zetei 12-én a megyeszékhelyen gyűlést tartanak, ahol a szervezkedés időszerű kérdéseit beszélik meg. Ügy tűnik, a megyei szakmaközi bizottság titkára felismerte a sajtó jelentőségét a szervezkedésben. Ezzel magyarázható, hogy szinte minden lapszámban vannak szak- szervezeti hírek. 1946. januári első lappéldányában felhívást intézett valamennyi szakszervezethez. Idézzük a felhívást. „Január hó folyamán az összes Tolnamegyei Szabad Szakszervezetek helyi csoportjai készítsék elő a tisztújító közgyűlést, és ejtsék meg a választást. A választás eredményéről készült jegyzőkönyvek egy példányát juttassák el hozzám, a megyei titkársághoz az új vezetőség névsorával, és a jelenléti taglétszám kimutatásával, február 1-ig.” Ugyancsak felhívást közölt a megyei lap az üzemi bizottságokhoz és az üzemek munkásaihoz. A felhívás szerint január folyamán „minden üzemi bizottságot, ahol az szükséges, újra kell választani. Az újraválasztás szükségességét a munkások többsége állapítja meg.” Az üzemi bizottságok választása során — ott, ahol erre sor került, — az MKP- és az SZDP-alap- szervezetek között élénk politikai vetélkedés folyt. Több helyen — átmenetileg — meg is romlott a két munkáspárti szervezet között a viszony. Só és a gyufa A második világháború utolsó éveiben, majd pedig a béke első két évében hiány volt a gyufából, sóból. Nagy összegeket fizettek ezekért a cikkekért a feketepiacon. Hozzá lehetett jutni azonban más módon is. „Sót és gyufát kapnak a beszolgáltatási kötelezettségüknek eleget tett gazdák” címmel tudósított az eseményről a megyei lap 1946 elején. „Néhány nappal ezelőtt ki- hirdettetett, hogy azok a járások, amelyek eleget tettek a jóvátételi megállapodás 11-ik §-ának — élelem és ta- karmányneműek beszolgáltatása tekintetében •— jutányosán sóhoz és gyufához jutnak. Ez nem fizetés a beszolgáltatott cikkekért, hanem segítség a gazdáknak, akik lelkiismeretesen eleget tettek a felhívásnak. Elsősorban a simontornyai (gyönki) és a tamási járás kapott sót és gyufát. Tamási több mint 2000 kilogramm sót kapott 47 pengő egységáron, és 8000 db gyufát 20 pengő egységáron. Simontornya 1500 kg sót és 6000 db gyufát kapott. Előreláthatólag rövidesen ismét hozzájut.” A tudósítás megemlíti, hogy a többi járásnak is lehetősége van ily módon hozzájutni a sóhoz és gyufához, csak teljesítenie kell beszolgáltatási kötelezettségét. Fizetési eszköz: a bor Volt idő, amikor a munkabért nem pénzben fizették ki, hanem borban. így volt ez 1945-ben és 1946-ban is. Stabil értékű fizetési eszköznek bizonyult a kert leve. Ezt kapták fizetségül a napszámosok, és maga a kormány is úgy vélte, hogy a szőlősgazdák fizethetik borral is a földadójukat. 1945. december 16-án a hivatalos lap közölte a pénzügyminisztérium rendeletét, amely lehetővé tette, hogy a szőlőtermelő szőlőterülete után a földadót borral fizethesse. A kivetés búzaegység alapon történt: minden kg búza helyett direkttermő esetében 3, nem direkttermő esetében 6 Malligand/liter-fok bort kellett beszállítani az átvevőhelyre. Hiába, a jó bor többet ért, mint az inflálódó pengő ... K. BALOG JANOS
